| << Előző | Következő >> |
|
Gondolatszikrák - 41
    Marcell Proust nagy művének - "Az eltűnt idő nyomában" - lélektani érdekessége kettős. Az egyik: hogyan idézik fel az elveszettnek látszó emléket, hogyan támasztják fel az örökre eltűnt múltat apró, érzéki dolgok. Például egy teába mártott sütemény íze vagy illata. A másik: annak érzékeltetése, hogy a lélekben hány különböző jelenség játszódik le egyszerre, kölcsönösen összekapcsolódva, hatva egymásra.
    Az előadóművész az a szubjektív Én, aki egy rajta kívül álló nagy Ő-ről tud közölni valami újat és egyénit.
    A legnagyobb bölcsesség egy erős elhatározás.
    Az embereknél nem az erő hiányzik, hanem az akarat.
    Hiú ábrándokban csak a bolond gyönyörködik, de ahol akarat van, ott semmi nincs veszve.
    A keleti szél kérdezi a zefírtől: "Nem szeretnéd az én hatalmamat? Ha én nekiszáguldok, az egész part mentén viharszelekkel üdvözölnek, én könnyűszerrel török vitorlát, hajóroncsokkal teleszórom a tengert, sőt még a hatalmas óceánt is jó magasra emelem. Én vagyok a beteg szemében az iszonyat. Az egész világ elbújik az én lélegzetem elől. Nem szeretnél ilyen hatalmas lenni, mint én?"
    John Donne, angol pap, költő háromszáz évvel ezelőtt mondta: Ki nem figyel fel, amikor megszólalnak a harangok bármilyen alkalommal is? De különösen hogyne figyelnénk, amikor a harang azért szól, aki az élők világából távozott. Egyetlen ember sem sziget, és nem teljes egész önmagában. Minden ember részese a nagy összefüggő földrésznek, része az egésznek...
    Ha át akarjátok lépni a társadalmatok határait, akkor igyekeznetek kell, hogy nagyobbak legyetek a társadalomnál! |
| << Előző | Következő >> |