Váci Mihály: Még nem elég


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>

             Váci Mihály:  Még nem elég

         Nem elég megborzongni,
              De lelkesedni kell!
         Nem elég fellobogni,
              De mindig égni kell!
         És nem elég csak égni:
              Fagyot is bírjon el,
              Ki acél akar lenni,
              Suhogni élivel.

         Nem elég álmodozni!
              Egy nagy-nagy álom kell!
         Nem elég megérezni,
              de felismerni kell,
         Nem elég sejteni,
         hogy milyen kor jön el,
              Jövőnket – tudni kell!

         Nem elég a célt látni,
              járható útja kell!
         Nem elég útra lelni,
              az úton menni kell!
              Egyedül is! – Elsőnek,
              elől indulni el!
         Nem elég elindulni,
              de mást is hívni kell!
              S csak az hívjon magával,
              aki vezetni mer.
         Nem elég a jóra vágyni,
              a jót akarni kell!
         És nem elég akarni,
              De tenni, tenni kell:
         A jószándék kevés!
              Több kell – az értelem!
         Mit ér a hűvös ész?!
              Több kell – az érzelem!
         Ám nem csak holmi érzés,
              de seb és szenvedély
              keresni, hogy miért élj,
              szeress, szenvedj, remélj!

         Nem elég – a Világért!
              Több kell – a nemzetért!
         Nem elég – a Hazáért!
              Több kell most – a népedért!
         Nem elég – Igazságért!
              Küzdj azok igazáért,
              kiké a szabadság rég,
              csak nem látják még,
              hogy nem elég!
              Még nem elég!



I.

    Régen foglalkoztatott engem ilyen elemi erővel vers, mint ez. Nem is tudom egy ültőhelyben leírni mindazt az értelmi, akarati, érzelmi reflexiót, amit Váci Mihály verse belőlem kiváltott. Sőt még most is kivált.

    De nem csupán a vers egésze, hanem minden szava, vesszője, kettőspontja, kérdőjele és gyakori felkiáltó jele. Nem tagadom, ez a vers forradalmat kavart fel bennem, mely olyan, mint az elharapódzó tűz. Nem lehet lokalizálni, nem lehet eloltani a legerősebb vízágyúval sem. Hiába próbálom csak egy témakörre szorítani. Ez a vers bennem egész lényemet felkavarja, és tettre buzdít. Vagyis nem csupán polgári mivoltomat, hazafiúi eszméimet érinti, hanem egyházi életemet is. Úgy érzem, mintha régóta várt prófétai üzenetet hallanék. Végre szavakba van öntve, amit évtizedek óta érzek, gondolok, mondok, hirdetek és teszek! Mégis új, mert ennyire tömören és egyértelműen soha nem tudtam megfogalmazni, amit Váci 47 tördelt sorban öntudatom fókuszába vág: NEM ELÉG, AMIT EDDIG CSINÁLTAM ÉS CSINÁLTUNK... De nemcsak én, mindenki, – és nemcsak a miniszterek, de a főpapok is. És nemcsak a vezetők, de a vezetettek is: mindannyian, globálisan. Sőt nemcsak élők, de holtak is! NEM TETTÜNK MEG MINDENT, SŐT MIRE ELOLVASOM A VERS UTOLSÓ SZAVÁT, ÉS NÉZEM A FELKIÁLTÓJELET, ÚGY ÉRZEM, HOGY SEMMIT SEM TETTEM. MEGBUKTUNK!!!

II.

    Ez a vers lelkiismeretvizsgálatra kényszerít. Igen, kényszerít, nemcsak ösztönöz, kér, javasol, hanem orrom elé teszi keresztény magyar felelősségtudatom lelki tükrét. Elég, ha egyszer belenéz az ember. A látvány élményétől többé nem tudsz szabadulni. Olyan, mint egy sikoly, mely velőt ráz. Áramütés, mely tested minden sejtjét egyszerre rázza meg. Félelmetes hatású vers. Vörösmarty írt ilyeneket már félig őrülten, amikor „kikapta” a Vén cigány kezéből a hegedűt, meg a vonót... „húzd rá cigány, ki tudja, meddig húzhatod”.

    Elemezzük csak a sorokat, szavakra, mondatokra, hangokra és jelekre bontva!

    1.) Hatásának titka a tőmondataiban rejlik, azon belül az állítmányaiban. Azokban a félreérthetetlen igékben, melyeket minden próféta, maga Jézus is használt. Érdemes egymás utáni sorrendben végigszemlélni ezt a „rohamosztagot”, katonákat, akiknek szurony van a kezükben:
Megborzongni, lelkesedni, fellobogni, égni, lenni, suhogni, álmodozni, megérezni, felismerni, sejteni, tudni, látni, útra lelni, menni, indulni, hívni, vezetni, vágyni, akarni, tenni, keresni,
parancsoló módban: szeress, szenvedj, remélj, küzdj.

    Ezek az igék belehasítanak az ember lelkébe, még azokéba is, akik jellemtelenül közönyben élnek. Egyszerűen azért, mert olyan igei állítmányok, melyek Igékké válnak, és Valakitől már mindenki hallotta, vagy a templomban, vagy lelke legmélyén, még ha pogány is. Ezeket nevezi Reményik Sándor „Kikelet-igéknek”.

    Olyanok ezek, mint a rügyek a jéghideg télben didergő fák, bokrok ágain. Még alszanak, de várják a pillanatot, amikor nem lehet őket visszatartani: rü­gyezni, virágozni, bomolni akarnak. Az ősi ösztön, az Élet van bennük !

    2.) Hatásának másik titka a „nem elég” refrénjében rejlik. Összesen tizenötször ismétli rendíthetetlen szívóssággal, kegyetlen keménységgel. Mindegyik külön-külön is véresre sebzi az embert, mint ahogy a világháborúban a rohamra induló, mindenre elszánt bakáink üvöltve törtek rá az ellenségre. Egyetlen fegyverük a puskájuk volt, melynek végére rátették a hegyes tőrnél élesebb, és biztos halált okozó szuronyt. „NEM ELÉG.” Aki ezt olvassa, hallja, kénytelen megadni magát, mielőtt szíven szúrnák maguk a tények.

    Váci Mihályt ugyan magáénak vallotta a kommunista diktatúra, de én soha nem így láttam őt! Számomra – különösen most, hogy újból kezembe vettem ezt a versét –, Váci az elégedetlenség, a nyugtalanság, a lázítani tudó próféta. A „nem elég” filozófiája ugyanis magában hordozza a forradalmat. Előkészíti és felkészíti az embert arra, hogy változtasson nemcsak egy-két dolgon, hanem mindenen, ha kell, tizenötször mindenen!

    3.) A „kell” tizennégyszer. Tovább víve a párhuzamot. Ha a „nem elég” a puskát juttatja eszembe (Édesapámnak, az „Eiserne brigádos” hős katonának a Manlicherjét), akkor a „kell” a szuronnyal azonosítható. A „még nem elég”-ben sejlik valami megoldás, valami kísérletezési megoldás, valamiféle egérlyuk. De a „kell” nem ismer könyörületet, pardont. Vagy megadod magad, vagy agyonszúrlak, méghozzá nem is egyszer, hanem tizennégyszer, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljak veled, aki idáig engedted tönkremenni az életünket!

    És itt álljunk meg egy pillanatra! Ha tisztességesek vagyunk, egyikünk sem mutogat a másikra, mert tudjuk mindannyian, hogy a felelősség alól senki nem bújhat ki. SENKI, akár reverendát viselőről, akár bírói palástban ítélkezőről, akár parlamenti képviselői esküt mutató politikusról, vagy orvosi esküjét megtagadó, abortuszt végző nőgyógyászról, vagy anyáról, apáról, drogos fiatalról, egyetemistáról, szavazni nem menő parasztról legyen szó. Itt mindannyian felelősek vagyunk egymásért és mindenért.

    4.) Az állítmányok és az igék szemlélete után, nézzük közelebbről a vers acélszerkezetének boltíveit: mit ölel át ez a monumentális katedrális? Azt hiszem, a lényegre tapintok rá, amikor azt mondom, hogy ez a vers népünk legmélyebb sebeiről fejti le a kötést, de úgy és olyan tapintattal, hogy ne vérezzen be mindent. Váci Mihály ugyanis tudja, hogy sebeinket véres csatákban szereztük, és csodával határos, hogy ennyi tragédia után még élünk, és nem véreztünk el végelegesen és mindannyian. Ezért érzek annyi tapintatot abban a stílusban, amellyel érthetően, de mégis irgalommal mondja, hogy ez még nem elég! A fennmaradáshoz több energia és nagyobb elszántság kell! Látja, hogy szívünkben még van parázs, olykor még égünk, de attól retteg, hogy kiégünk, és olyanok leszünk, mint a kráter, mely valamikor óriási tüzeket dobott ki magából, de ma már kopár és üres.

    Magyarán szólva, félt minket a szalmatűz-lángolástól. Azt kívánja tőlünk, hogy tűzben megedzett vassá kalapáljon minket a sors, és akkor a fagyot is kibírjuk! Így válik népe prófétájává a költő, aki acélemberekké akar nevelni minket. Váci a magyar nyelv belső titkának, tömörségének és egy-egy fogalom ellentétté formálásának művésze. Csak gondolkodásunk és nyelvünk sajátos ismerője képes egy mondatban lobogó tüzet és fagyot, közben még a kardnak élessé edzett pengéjét is eggyé kovácsolni! Nem engedi, hogy elernyedjünk. Megsebzett karunknak újra kardot kell ragadnia, mely suhog!

    Tudja, hogy mennyire szeretünk álmodozni, fellegekben járni, kínjaink fölé szivárványt varázsolni, délibábokban gyönyörködni. És nem is akar megfosztani őseinktől örökölt gazdag fantáziánktól. De a sejtések álomvilágából biztos és célba vezető útra terel, melyen olykor csak egyedül haladhatunk, elsőként és egyedül, magányosan, hogy aztán másokat is hívjunk, mert tudjuk, hogy milyen kor jön el, és vezetni is merünk!

    5.) Hogy e katedrális boltívei mennyire nem a tőlünk idegen kozmopolitizmus eszméit kívánják átölelni, egyértelmű azokban a sorokban, melyekben újabb ellentétpárok feszülnek egymásnak: nem elég a Világért élni és égni. Több kell! – És ezután következnek sorjában azok a fogalmak és eszmék, melyeket a mi korunk már összemos. A próféta azonban tisztán lát, és olyan fokozatokra mutat rá, melyek fölé újabb boltíveket emel. Vörösmarty nemzedéke még így látta sorsunkat. Váci Mihály újból lelkünkbe kiáltja ezeket a nagy igazságokat: Világ, Nemzet, Haza, Nép (a négy közül ez utóbbit öleli legszorosabban magához). Mi újabban az „országot” is ezek közé soroljuk. Bánk bán még nem azt énekelte: „országom”, hanem „hazám, hazám, Te mindenem”. Érdemes lenne külön fejezetben párbeszédet folytatni a költővel, hogy miben látja a fokozatot a nemzet, a haza és a nép között? Tény, hogy mindegyik előtt ott ég felkiáltójelként: „nem elég” az, amit eddig bármelyikért is tettünk. Hogy időrendi sorrendben melyik számára a legsürgősebb, jelzi a most határozottságával. Bizonyára azért, mert már 30 évvel ezelőtt ő is úgy látta, hogy népünket fenyegeti a legnagyobb veszély. Ezért megrendítő ez a pőrére vetkőztetett tőmondat: „Több kell most – a népedért!”

III.

    Pap vagyok, és tanár. A kettőt magamban szétválasztani nem tudom. Ezért írtuk annak idején egybe: paptanár. (Ma hiába keressük a szótárakban, – ismeretlen fogalommá vált.) És éppen, mert szimbiózisban él bennem a tanár és a pap, Váci Mihály versének alaptémája és számos mondata nemcsak a magyar tanárt rázza fel, hanem a papot is megrendíti. Ezért írok erről külön. Lényegében papságom – az első misémtől a gyémántig – arról tesz bizonyságot, hogy ez a velőtrázó vers, mint sikoly, nekünk is szól, az egyháznak, pontosabban fogalmazva: az egyháziaknak, a magyar papoknak, fentről lefelé és lentről felfelé. A legutóbbi időben megjelent statisztika ékes bizonyságul szolgál, hogy népünk még most is, méghozzá elsőként tőlünk várja a megújhodást. Bár a környező országokhoz képest, mi vagyunk, magyar egyháziak, a ranglista utolsó helyén, de még így is megelőzzük a politikusokat, akikből még jobban kiábrándultak, mint belőlünk. Ezért érzem igaznak és nekem szólónak: „Nem elég”, amit eddig tettem, és bár nem jogosított fel senki, kénytelen vagyok leírni: összességében nem elég, amit eddig tettünk. Hiába mondanám, hogy még a börtönt is vállaltam, – érzem, hogy nem elég. Hiába sorolnám fel szent hőseinket, vértanúinkat, a Márton Áronokat, a Mindszentyket, az Apor Vilmosokat, a Brenner Jánosokat, a kivégzett és Dunába rúgott Nővéreinket... –, a jelek szerint nem voltak elegen!?

    És szeretném felsorolni a szent és hős magyar „világiakat”, akiket keresztény hitükért vertek agyon. Jelen sorsunk arra késztet, hogy kimondjam: nem elég. Lehet, hogy tévedek, és „ha megjön a nagy Ítélő, Mindeneket lattal mérő” (Dies irae, dies illa), mégis azt mondja, hogy elegendő volt az ő tanúvallomásuk, de amit és ahogy napjainkban cselekszünk, arról népünknek és Váci Mihálynak, a költőnek és prófétának az a véleménye: „Még nem elég”.

    A versből azt is ki tudom hámozni, ami miatt ez a megcáfolhatatlan keménységgel kijelentő tőmondat mindenben igazolja a költőt és rajta keresztül engem is, aki csak tolmácsolja gondolatait: Nem elég a jóra vágyni!... A jószándék kevés. Több kell... tenni, tenni kell... és az értelem is kevés... Érzelem kell! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, s keresni, hogy miért élj!

    A következő sor már annyira evangéliumi, hogy a költő, tán akaratlanul, de számomra mindenképpen kinyitja, széttárja a természetfeletti dimenziók kapuit: „Szeress, szenvedj, remélj”. Igen! Itt van a magyarázat. Mire az egyházak becsülettel végigjárták népünkkel együtt a hetven évig tartó keresztutat, mostanra belefáradtak, sőt kivéreztek. És az, amit most nyújtanak, enyhén szólva, nem elég! Hol vannak a sebeiket stigmákként hordozó, és szenvedéllyel, evangéliumi hévvel prédikáló Prohászkák, Banghák, Tóth Tihamérok, Hunya Dánielek, Kerkay Jenők, Halász Piuszok? Hol vannak az Evangéliumért életüket odaadó Endrédy Vendelek, a Mária-évet meghirdető és az ország egész népét égő lázban tartó Mindszentyk? Hol vannak a nagy lelkivezetők, hittanárok, a Koszter atyák, Marcell Mihályok? A bűnbánókat órákon át váró gyóntatók?... És miért üresek a szemináriumok? És miért olyan a Központi Szeminárium, amilyen? Miért nincsenek Zircen és Pannonhalmán novíciusok? És hol vannak az Irgalmas Nővérek százai? És miért nincs egyetlen novícia a Prohászka és Farkas Edit alapította Szociális Missziótársulat anyaházában?

    Mert nem elég csak holmi érzés! Hiányzik a „seb”, a szenvedélyes istenkeresés, az Istenért, Jézusért, az egyházért, magyar népünkért mindent odaadó szeretet, mely elképzelhetetlen sebek elviselése nélkül, – vagyis „szeress és szenvedj”! Az imádság papokért nem elég, ehhez példaképek, szent ideálok is kellenek, akiket követni tudnának, mint annak idején mi, mostani gyémántmisések...

*

    Amikor Váci Mihálynak ezt a versét kézről kézre adták, a címe ez volt: Még nem elég, vagyis ezzel jelezte, hogy többet vár. Vajon egy csatában kivérzett katonától lehet-e várni MÉG valamit? Mára nem így kellene módosítani a címet: Már nem elég” ... „most már nem elég” ?

    Nos, a költő erre a sorsdöntő kérdésre is tud és mer választ adni: „Remélj”!

    Bennem egyre erősödik az az evangéliumi ige, hogy az Istennél semmi sem lehetetlen! Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg!


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>