|
|
Ne csupán a lelkem imádkozzék
A most következő lapokon valami olyanról szeretnék írni, amiről ritkán szoktunk beszélni még mi papok is. Pedig lényeges dologról lesz szó. Arról, hogy amikor imádkozom, akkor ne csak a lelkemet foglalkoztassam. Az ember nemcsak lélek. Jól mondták a görög filozófusok: az ember első nézetre inkább fizikai lény, mint szellemi. Ezt vették át a római bölcselők is: „Homo est animal rationale”. Az „animal” pedig – ha tetszik a fülünknek, ha nem – magyarul annyi, mint „állati lény”. És valóban erre a végső következtetésre jut el az orvostudomány is, hiszen az anatómia oldaláról megközelítve az embert, testi felépítésünk megdöbbentő azonosságot mutat az emlősállatokéval.
Erre épül rá, ezt hatja át egészben és minden sejtjében a szellemünk. És ha lényeges, esszenciális többletet jelent is istenarcúságunk, anyagi, fizikai mivoltunkat nem lehet és nem szabad megtagadnunk. Sőt életünk minden területén vállalnunk kell azt a pszicho-fizikai egységet, amilyennek elgondolt és akart a Teremtő Isten.
Ha valamiben felismerhetetlenségig átalakítottuk őseink imakultuszát, akkor azt ezen a területen kell keresnünk. Amikor mi, „nyugati” emberek imádkozunk, az a meggyőződés él bennünk, hogy akkor értelmi, szellemi tevékenységet vár el tőlünk az Isten, az egyház, a család. Ez az, ami nem igaz! Legalább is évszázadokon keresztül nem volt igaz, és a világ többi részében más vallásoknál ma sem igaz.
A mi katolikus liturgiánk története napnál világosabban bizonyítja, hogy kezdettől fogva az imádság a teljes ember aktivitását jelentette! És elképzelhetetlen volt az a passzivitás, ami nálunk a fizikai, érzelmi életünket másod- és tizedrangúvá zsugorító puritanizmus, az istentiszteletet csak zsoltárénekre, elmélkedő prédikációra, vagyis szellemi tevékenységre fokozta le. Ennek a vallásossági stílusnak, ima-kultusznak volt és ma is zászlóvivője a protestantizmus, különösen Kálvin-i ága. Ismerjük a történelem szomorú lapjait, a legnagyobb művészi alkotásokat sem kímélő képromboló évtizedeket. És a református hittankönyvekben is csak az utóbbi években kezdenek megjelenni ábrázolások, képek.
A kor igényei soha nem múlnak el nyomtalanul az egyház életében sem. A Trentói Zsinat (Tridentinum) liturgikus előírásai bizonyítják, hogy óriási hatással volt a katolikus ima-stílusra is az ősi teljes, egész embert magába foglaló szemlélet elvetése. Közel 500 éven keresztül vérszegény, életidegen lett az imaéletünk, aminek negatív és szinte riasztó hatását csak az ötven évvel ezelőtt hozott vatikáni dekrétumok, zsinati határozatok kísérelték meg némileg fellazítani.
A templomi liturgia nagymérvű és pardont nem ismerő centralizálása megkövetelte a latin nyelv használatát a katolikus egyház minden templomában, Grönlandtól Tűzföldig és Tókiótól Lisszabonig, független attól, hogy a „köznép” (az egyház és az imádkozó emberek 80 százaléka) nem értette papjainak hozzájuk szóló imáit. A 18 században lábra kapott janzenizmus, majd a jozefinizmus még ridegebbé tették imakultuszunkat. A szentmiséket a híveknek háttal bemutató pap, az oltárok ráccsal történő elkülönítése stb. voltak az okai annak, hogy a 20. század végére már tarthatatlanná vált ez a szemlélet. Lényegében ennek reakciójaként robbant ki a másik véglet irányában a hívek, különösen a fiatalok „forradalma”, mely kezében gitárral, hangerősítővel betört a szentélybe is.
*
Ez a kis történelmi háttérelemzés talán segít megérteni, átérezni mindazt, amit az imádkozó ember mozgásairól, fizikai, testi megnyilvánulásairól, gesztusairól, vagyis teljességre törekvő imastílusáról szeretnék mondani.
A szigetre kivetett Robinsonként kérdezem: maradt-e egyáltalában valami kis emlék az ősi időkből, melyek bizonyítanák, hogy milyen volt őseink imádkozó testtartása, hogyan viselkedtek a katakombákban, majd a templomokban? Hála Istennek vannak szépszámmal, melyeket különösen a szerzetesi közösségek őriztek meg és használtak fel a száz évvel ezelőtt megindult reformtörekvéseikben.
KEZEINK
Őseink jól tudták, hogy amikor imádkozik az ember, akkor az Istenhez fordulásunkat a kezünkkel is ki tudjuk fejezni. Hiszen a lelkünk mindenegyes sejtünkben, az ujjaink hegyében, a tenyerünkben, mindenütt jelen van. És mivel a szeretetnek, ha igazán szívből jövő, meg van a maga jellegzetes mozgása, emóciója, kiáradása, merjük csak kimondani a görög-latin eredetű szót: meg van az extázisa (extasim passus est: kilépés önmagunkból), ezért ugyanezt a gesztust vitték át őseink az Isten iránt kimutatott szeretetükre is. A katakombák legősibb rajzai („freskói”) épp ezt örökítették meg: két kitárt kar! Ezt nevezzük Orante-kézmozdulatnak!
Aligha túlozunk, amikor azt mondjuk, hogy ez a legősibb és talán minden népnél megtalálható legeredetibb imádságos magatartás. Tudjuk jól, hogy Mózes órákon keresztül így imádkozott harcoló katonáiért, és amikor belefáradt, ketten tartották magasba karjait... és így imádkozott az Úr Jézus és az apostolok... és mindmáig kitörölhetetlen hagyományként, így imádkozik a pap az oltárnál.
Sokféleképpen értelmezhetjük ezt a mozdulatot. A „legkézenfekvőbb” az lesz, ha visszaidézzük gyermekkorunkat, amint szaladtunk kitárt karokkal anyánk, apánk karjaiba. Vagy ahogy unokáink szaladnak felénk, hogy felemeljük őket. Bibliai tablót keresve pedig, gondoljuk el a tékozló fiát váró boldog édesapát, aki két kitárt karjával öleli szívéhez hazatalált fiát...
Lehet ebben a két kitárt karban mást is érzékeltetni. Mai nyelven szólva: két antennát, az egyikkel küldöm Mennyei Atyám felé lelkem üzeneteit, másikkal felfogom az Égből jött, „földöntúli” üzeneteket... És ha megfigyeljük az oltárnál álló pap kézmozdulatait, amint a Könyörgést imádkozza, észrevesszük, hogy két karját összezárja, és az Atya Fiú Szentlélek szavakra már úgy tartja két kézfejét, amint azt gyermekkorunkban tanultuk Édesanyánktól, miközben Apánk Arany János szavait mondja: „Kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál édes gyermekem”.
A francia keresztények másként tartják kezüket ima közben. Ők úgy tesznek, mintha koldulnának, vagy amikor a forrásból, a kút vizéből két tenyerünkkel kagylót formálva meríteni szeretnénk. Mindkettő mély tartalmat rejteget: koldusok vagyunk mindannyian, amikor az Isten elé állunk. És meríteni szeretnénk az Örök Élet forrásából, ahogy a szamáriai asszonynak mondta Jézus, amint üres korsójával közeledett feléje a város kútjánál.
Ehhez a kéztartáshoz egy igen megszívlelendő imát találtam, olyat, ami az Isten és a köztem lévő kapcsolat lényegére mutat rá. Az imának ezt a címet lehetne adni: Az imádság szíve:
Életünk során rengeteg dolog van, amihez görcsösen ragaszkodunk, amibe ökölbe szorított kézzel kapaszkodunk. Ha igazán akarunk imádkozni, s elég türelmesek is vagyunk, egyszer csak odaér csendben a Jóisten, megérinti vállunkat, és megkérdezi: „Mi van a kezedben, megnézhetem?” – Ha igazán akarunk imádkozni, mi mást is válaszolhatnánk: Természetesen, Uram, hiszen azért vagyok itt.
Kinyitott tenyerünk láttán így szól az Isten: „Mennyi felesleges, értéktelen dolog, ami akadályoz üdvösségedben. Van-e kifogásod, hogy kivegyek belőle valamit?” Természetesen nincs, Uram, hiszen azért vagyok itt, – válaszoljuk.
Majd így szól az Isten: „Jaj, de üres a tenyered, annyi sok fontos dolog nincs benne, ami Téged az üdvösségre segítene. Van-e kifogásod, hogy valamit betegyek a tenyeredbe?” – Ha igazán akarunk imádkozni, természetesen azt feleljük: Tedd, Uram, hiszen azért jöttem ide.
Ez az imádság szíve: nyitott tenyérrel és nyitott szívvel állni Isten előtt, hogy abból bármit kivegyen, ami akadályozza megigazulásunkat, – és bármit beletegyen, ami üdvösségünk szempontjából fontos.
És mit lehet még tenni kezünkkel? Milyen mozdulatokkal lehet, csupán gesztusainkkal imádkozni? Nézzük meg egy pillanatra az oltárnál miséző papot, amint felajánláskor két kezébe veszi az ostyával együtt a patenát, majd a borral és az egy csepp vízzel megtöltött kelyhet, hogy felemelje ezeket, és felajánlja az Úrnak. Így tartják kezükben kicsi gyermeküket az Édesanyák, Édesapák.
*
Igen, lehet szavak nélkül is imádkozni. Máris megkísérelhetjük. A fent leírt bármelyik mozdulat alkalmas arra, hogy megmozdítsa fásult lelkünket. Inkább az a beidegződött, de alaptalan szégyenkezés akadályoz meg minket ilyenkor, aminek mindig ez a mottója: „Mit szólnának az emberek, a családom tagjai, ha rajta kapnának egy-egy ilyen „furcsaságon”. Erre is vonatkoznak az Úr Jézus szavai: „Menj be szobádba, zárd magadra az ajtót, és úgy imádkozzál. És Atyád, ki a rejtekben is lát, megfizet neked” (Mt 6,6). Bizony, bizony mindezt megtehetjük, amikor egyedül vagyunk a szobánkban, vagy kint a szabadban, a hegytetőn, vagy lent a völgyben. Csak egyszer el kell kezdeni, és akkor saját magunk győződhetünk meg arról, hogy minden szavam igaz. Ilyenkor megnyílik a lelkünk, és szavakba nem önthető imádságos lelkülettel telik meg a szívünk. (Én nyáron így szoktam kimenni a Balaton partjára... a végén mindig Te Deumot éneklek, és megáldom az egész univerzumot, benne ezt a gyönyörű világot, az én „tengeremet” és népemet.)
( Folytatjuk )
|
