I S T E N   N Y O M Á BA N

avagy

AZ  ÉN  IMAKÖNYVEM

II.

<< Előző     Következő >>

AZ IMA SOKFÉLESÉGE

    Elöljáróban meg kellene vizsgálni, hogy hányféle ima létezik.

    Igazi, vagyis tárgyilagos feleletet nem tudnék adni, hiszen ahány ember létezik a földön, annyiféle ima van. Mert nemcsak minden ember ujjhegye más, ahogy azt már régóta tudjuk az ujjlenyomatok révén, hanem azért, mert minden lélek, személyiség az Isten külön teremtői csodájának megvalósulása. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki saját maga folytathat párbeszédet az Istennel.

    Ennek ellenére nagyon érdekes kérdés ez, mert komoly történelmi hátteret tudunk rajzolni, és ezáltal még lényegesebbé válik a téma.

Az ima-ismétlések története

    A keletről ismert legkorábbi imák és litániák (vagyis azonos mondatok ismétlése) arra voltak „kitalálva”, hogy gyakran mondogassák őket. Ennek egyik oka az lehet, hogy az alattvalók már akkor is tapasztalták azt a ma is létező problémát, hogy az országok uralkodói és hatalmasságai nem nagyon hallgatják meg kéréseiket. Ezért szóban és írásban, folyamodványokban ostromolták őket, hogy egyszer végre meghallgattatást nyerjenek. Így aztán könnyen megértették, hogy az ima sem néhány perces vagy néhány napos vállalkozás.

    Az ókori ember megértette az ima ismétlésének és az imádkozásban való állhatatosságnak fontosságát. Minden kérés egyfajta ima, ha illendő és tisztességes formában fogalmazzák meg.

    Az Ószövetségben olvasható első imában Ábrahám arra kéri Istent, hogy ne pusztítsa el Szodomát és Gomorrát. Könyörög, hogy maradhasson fenn a két város, ha bennük az Úr elégséges számú igazat talál. Esdeklése példás kitartással sokszorosan ismétlődik, először ötven, végül pedig már csak tízről beszél. Ez az első könyörgés nem formális ima, hanem annak a pillanatnak hatása alatt fogalmazódik meg, amikor Isten haragos célzásából Ábrahám megtudja, hogy a két romlott város sorsa szörnyű pusztulás lesz. Könyörgése azonban magán viseli az ima számos jellegzetességét.

    Az ókori héberség imái hamarosan állandó formát öltöttek, és általános, egyetemes imákká váltak, szemben azokkal, melyek egyszeriek és sajátságosak. Az ókori héber zenés-költészet legszebb darabjaiban, a zsoltárokban jelenik meg a parallelizmus néven ismert költői eszköz. Ez igen könnyen kapcsolódik az imához, mert természete szerint jelen van benne az ismétlés mozzanata.

    A zsoltárok száma 150, de a tudományos kutatások már régóta állítják, hogy ezeket minden bizonnyal jóval nagyobb számú darabból válogatták össze. Azt is tudjuk, hogy különböző korokban élt szerzők alkotásaival van dolgunk. Az bizonyos, hogy némelyikük igen régi. Szerzőik feltehetően Izrael első uralkodói, köztük maga Dávid király. Róla tudjuk, hogy pártolta a nyilvános előadásokat, valódi költő volt, és muzsikus.

    Tény, hogy az ószövetségi és a Krisztus utáni istentisztelet ezeket a zsoltárokat szervesen beleépíti liturgiájába, és a szerzetesi, papi zsolozsma nélkülözhetetlen része maradt napjainkig.

    De a zsoltárok legmagasztosabb, földöntúli erénye, hogy nemcsak nagy tömegek előtti előadásokra, de magányos, néma imádkozásra is alkalmasak. Jézus Krisztus is ismételte őket, és imádkozta magában. Még a kereszten is idézte a ma 22.-ként és 31.-ként számon tartott zsoltárokat: „Eloi, Eloi lamma sabaktani... Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

    A magányos, néma ima Krisztus akaratának megfelelően a keresztény vallásgyakorlat rendkívül fontos eleme lett. Jézus megismertette tanítványaival a tökéletes imádságot, s ezt azóta is követik a keresztények milliárdjai. Dicséretesnek a magányos imádkozást tartja: „Amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót, és imádkozzál Mennyei Atyádhoz...” (Mt 6,6). Ám Jézus nem ragaszkodott ahhoz, hogy a magányos, személyes imádságoknak megszabott formákat kelljen követniük. Ezek az imák, fohászok lehetnek a bánat vagy a boldogság hirtelen kitörései, de lehetnek hosszú belső monológok, illetve Istennel folytatott néma dialógusok is.

    A teljes, tökéletes és naponta elvégzett, ún. „napi imának” négy elemet mindenképpen tartalmaznia kell.

    Először is Isten dicséretével és hálaadással kell kezdődnie, melyben az Isten iránti csodálat jut kifejezésre. Ez magában foglalja az Ő jóságának és mindenható voltának elismerését. Egyúttal vallomástétel odaadó alázatunkról és a szeretetről, mely Őhozzá fűzi az imádkozót. Ezt a gesztust igazi őszinteséggel kell megtennünk, kimutatva teremtmény mivoltunknak megrendüléssel teli átélését. Ebben volt példakép Prohászka Ottokár, aki gyakran mondta is, hogy „P. O. egyenlő a nullával”. A fenntartás nélküli alázatban benne csillog a tökéletes Jóság és Szeretet előtti tiszteletadás, mellyel hálánkat és köszönetünket szeretnénk kifejezésre juttatni az eddig kapott ajándékokért, puszta létünkért és az áldásokért. És ha adunk időt is, elkezdhetjük ezek felsorolását. Rá fogunk döbbenni, hogy annyi mindenért kell, kellene hálát adnunk, hogy nem tudjuk befejezni.

    Ezután vétkeink megvallása és a bűnbánat következik. Ki kell fejeznünk a felismerést, hogy mennyi tudatos és megszokásból elkövetett bűnnel bántjuk meg Őt és felebarátainkat naponta, óráról órára. Ez a lelkiismeret vizsgálat teszi lehetővé, hogy egyáltalában tisztán lássam önmagam gyarlóságát, és hozzá kezdjek megjavulásomhoz. Ez a keserves és kijózanító élmény némiképp hozzájárulhat ahhoz, hogy vétkeinket egyre ritkábban vagy többé egyáltalán ne kövessük el. Ez kifejezetten az éjszaka csendjének és nyugalmának legszemélyesebb szertartása.

    A harmadik mozzanat, hogy átgondoljuk szándékainkat. Ez az imádság dinamikus, kreatív vonulata. Hiszen vallási életünk nemcsak a bűn kerüléséből áll, hanem programot is kell magunk elé állítanunk. Ez egyfajta felajánlás, elkötelező lelki és gyakorlati állásfoglalás az erény oldalán. Egészen konkrétan kell gondolkoznunk: kitűznünk bizonyos célokat, és elhatározzuk, hogy miként fogjuk azokat megvalósítani.

    Végül következhetnek a kérések önmagunkért és másokért. Kérjük Isten segítségét, hogy véghezvihessük elhatározásainkat, különösképpen önmagunk jobbá tételéhez. „Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat.” Salamon fordult így az Úrhoz. Nem hosszú életet vagy vagyont kért, hanem mások javára használható bölcsességet.

( Folytatjuk )

<< Előző Következő >>