Prohászka Ottokár: Zsidó testvéreimhez

( ÖM.: 17; 339 - 349. oldal )


Zsidó testvéreimhez

    A lelkek útja, kik az Isten hívó szózatát követik, olyan nekem mint a csillagok járása; merengve nézem ezt is, azt is, annál merengőbben, minél világosabb előttem, hogy sem ezt, sem azt elő nem írhatom; azt az Isten teszi. Ember nézheti, de nem intézheti.
    Ezzel megfeleltem arra a kérdésre, vajjon térítési szándékból írtam-e meg e kis füzetemet. Ily nagyot nem akartam s nem is akarhattam, mert azt voltaképen Isten teszi Krisztus szavai szerint: "Senki se jöhet hozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt" (Ján. 6, 44). Az Isten e vonzásai megilletődések, megrendülések, belátások, megértések, elfogulások, ellágyulások, felfordulások, elhatározások, s ami van még ilyesmi a szívben, amire nincs szó az ajkon. Isten nyúl bele a lelkekbe, néha keményen, máskor lágyabban, - néha az ihlete csak lehelet, máskor pünkösdi szélvész.
    Ily megilletődésben s megindulásban lehet része a modern zsidónak is, aki számon kéri magától, hogy mennyire zsidó, Messiást-váró s a prófétai szót megfogadó ember ő, vajjon vallása nem-e inkább ősi hagyományok allegorikus magyarázata mint a lélek üdvösségeért aggódó buzgalom s elszántság, - vajjon nem-e inkább test és vér és faj, mint igazság, jóság és lélek? A zsidó vallás a messiási várakozás. Vár-e ő valakit, s ha nem vár s nem eped az után, aminek Istentől s az égből jönnie kell, mit akar? A zsidó vallás a prófétai szózatok megfogadása; de nem annak hirdetői s előkészítői voltak-e ők, ami nem volt, hanem lesz és lett, annak az újnak, ami nem a régi? Ezredéves s végleges megmerevülésnek-e vagy nem inkább a fejlődésnek s a plaszticitásnak szószólói-e ők? Ők a hitet is fejlődésképesnek s kiegészítendőnek tartották s azt hirdették, hogy a zsidóság nemzeti vallása a messiási ország nemzetközi vallásában fog kivirágozni. Így tehát ők a nagy jövendőbe s nem a múltba utalnak, s minket a messiási életbe s nem a kővé meredt betűk közé vezetnek. Nem jött-e meg már az, aki eljövendő volt? Nem üldözte-e azt is kegyetlenül s igazságtalanul halálba s gyalázatba a zsinagóga, mint ahogy üldözte s vértanúkká avatta az ószövetség szentjeit s prófétáit? Mily garancia van eziránt? Várjunk-e még valakit, akit szintén keresztre feszítenek? De hát örök várakozás, az sem isteni programra. Ha pedig egyáltalában nem várunk, mi közünk Íráshoz s prófétákhoz s önmagunkhoz? Így azután se Krisztusunk, se prófétáink nem lesznek.
    Ily gondolatok jönnek-mennek; ember ne erőszakolja azokat. De nem tesz vele rosszat, ha oda lép az ilyen tépelődőhöz s arra biztatja: keress, térj magadba. Olvasd az Írást, az egészet. Necsak a megkövezett s szétfűrészelt próféták iratait, hanem a keresztrefeszített prófétának evangéliumát s a farizeus csoporthoz tartozó Szent Pálnak leveleit is. Olvasd el ezeket s imádkozzál; az ember betűt adhat és szót, az Isten értelmet és érzést. Olvasd ezt is, amit itt adok eléd; hátha érzesz valamit abból, amit a próféta ír: "Kiöntöm a kegyelem s imádság lelkét, s ők rám néznek, kit átszegeztek" (Zak. 12,10).
    Az első zsidó-keresztények. - A kereszténység a zsidóságból vált ki; de ez nem történt mindjárt. Az első keresztények, mondhatnám, zsidók is voltak, - buzgó vallásos, templombajáró, az Isten-tiszteleteken résztvevő izraeliták. A kereszténység kezdetben a be nem avatott szem előtt úgy festett mintha a zsidóságnak belügye volt volna. A szétválás lassan ment végbe, s a világ szeme soká nem vette azt észre.
    Suetonius, római történetíró tanúsága szerint, Claudius Caesar kiűzte a zsidókat Rómából, még pedig azért, mert egy bizonyos Chrestus izgatásaira zavarokat okoztak. Chrestus görögül annyit tesz mint fölkent s a Messiásnak neve. A zavarokat úgy kell érteni, hogy e korban tetőpontra hágott a zsidók Messiás-várása, s mivel ez időben a Krisztusról való hírek Judeából Rómába is elhatottak, az izgalmat tetőpontra emelte az a konkrét kérdés: vajjon az a judeai Krisztus-e a Messiás? - A nérói üldözés s Tacitusnak a keresztényekről való gyűlöletes és megvető nyilatkozata is csak úgy érthető, ha a keresztények alatt zsidókat értünk s az üldözést is s a tacitusi kijelentést is megkülönböztetés nélkül zsidókra s keresztényekre vonatkoztatjuk. A rómaiaknak még akkor nem volt módjukban a keresztényeket a zsidóktól megkülönböztetni. Előttük a kereszténység s a zsidóság egységes nemzeti s vallásos közösség volt. Hiszen az apostolok s az evangélium első terjesztői mind zsidók voltak. Keleten épenúgy, mint nyugaton zsidók terjesztették az evangéliumot, vagyis azt a jó hírt (ennyit tesz görögül az evangélium), hogy a Messiás már megjelent, hogy Judeában élt, hogy megölték, de feltámadt, s hogy él s csodálatosan működik s kihat tanítványaiban. E csodás események hírét mindenfelé erősítgették a római birodalomból Jeruzsálembe sereglő, buzgó zsidók, kik az első pünkösdnapot is megérték, s kikről az Apostolok Cselekedetei így nyilatkoznak: "Valának pedig Jeruzsálemben lakó zsidók, istenfélő férfiak, mindenféle nemzetből, mely az ég alatt vagyon. Amint pedig a szózat lőn, sokaság gyülekezék egybe s megháborodék elméjében, mert ki-ki saját nyelvén hallja vala őket szólani: partusok, medusok és elamiták, és akik lakják Mezopotámiát, Judeát és Kappadóciát, Pontust és Ázsiát, Frigiát és Pamfiliát, Egyiptomot és Líbia részeit, mely Cirene körül vagyon és a római jövevények" (2, 5). Tehát római jövevények is voltak Jeruzsálemben, s ezek is hozták Rómába a jó hírt, mely mindenfelé visszhangot keltett a várakozó, vallásos hitközségekben. Mint ahogy azonban Jeruzsálemben a zsidó-keresztények a templomba jártak s a zsidóságtól el nem szakadtak, úgy lehetett az mindenütt; így volt az Rómában is és szerteszéjjel a birodalom más városaiban. A zsidóságban forrongott a nagy probléma: ez a Krisztus-e a Messiás? E problémát megoldottnak tekintették: a vallásos zsidók, kik a próféták bíztatásait s ígéreteit Jézus Krisztusban teljesülve látták, akik "állhatatosak valának az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban" (Ap. Cs. 2, 42), de akik a nemzeti közösséget azért még nem tagadták meg.
    Azonban nemsokára elpusztult Jeruzsálem, s Zsidóország lekerült a világ térképéről; a zsidóság nemzeti aspirációi gyökerükben megrendültek, viszont pedig a zsidó-keresztények a Messiás eljövetelének hitében e rémes történeti esemény által is megerősíttettek, s ez egyrészt teljes kifejtésre segíti a szétválást a Krisztusban hívők s a hitetlenek közt, másrészt pedig ez jelzi a zsidóság sajátos, történeti süllyedésének kiemelkedő pontját.
    A Judea elleni hadjárat, mely véres és rémes volt, a zsidók konok ellentállása, a nagy veszteségek az egész római birodalomban zsidóellenes hangulatot támasztottak s nagy gyűlöletet ébresztettek. A zsidóság mint megvetett s alig tűrt nemzetiség önkénytelenül is félrevonult; magában Rómában már Titus alatt is nagyon lesüllyedt. A Caelius s a déli Aventin közti völgyben húzták meg magukat, hová a római szatirikusok s epigramm-írók rándultak el, hogy mulassanak a szatócsokon, kik piszkosan s kapkodva vonszoltak kosarakat, széna- s szalmacsomókat, - hol vén zsidóasszonyok álmokat fejtegettek s azután tenyerüket tartották oda az obulusra. Így írnak róluk a rómaiak. A zsidók nem katonáskodtak, földet nem míveltek, csak szatócskodtak, adtak-vettek. Így keletkezett s fejlett ki rövidesen az az elnyomott, félénk, határozatlan, piszkos zsidótípus, melyről Tacitus ír, természetesen a gyűlölség s megvetés hangján. Az egész nyugati társadalomban a zsidók idegen, pénzszerzésre beállított s főleg saját talmudista elfogultságukban elszigetelt nemzetiséggé lettek. Nem a keresztény középkorban lettek ilyenné, nem is a keresztény törvényhozások tették őket ilyenné; ellenkezőleg a középkor csak átvette ezt az ethnológiai terhet. Az első ghetto a Caelius s Aventin közti völgyben sötétült.
    Mennyi fölösleges szenvedés támadt a zsidóság ez elfordulásából mindattól, ami élet, világ s kultúra volt. Ez elfordulást a középkor nemcsak nem szüntette meg, hanem még növelte. A zsidóság elkeseredett lelke önmagába vonult s minden érzéket elvesztett a kereszténység iránt, mely voltaképp a régi zsidó reménynek virágba-fakadása volt. Mily tragikus sors lett része annak a minden országban külön társadalmi csomósodást s föl nem szívott népszigetet képező népnek, mely nagy hivatásához akkor is akart ragaszkodni, mikor azt már beteljesítette, s mely hű akart lenni Istenhez a maga feje s nem az Istennek a vallás fejlődésébe is letett gondolatai szerint. Hogy megsirathatja mindenki azt a töméntelen tradícióját a megvetésnek, gúnynak s elnyomatásnak, az, aki tűrte épúgy mint az, aki szerezte. Mily melankóliával olvassuk az evangéliumban: "És amint közeledett, látván a várost, síra azon, mondván: "Vajha megismerted volna te is legalább ezen a te napodon, amik békességedre szolgálnak, most pedig el vannak rejtve a te szemeidtől" (Luk. 19, 42). Mily kár, hogy ez a nemzeti aspirációiban megmakacsosodott zsidóság elfordult a Krisztus-arctól s nem akart ránézni. Mily kár, hogy a galileai Tiberiási tó partjáról csengő evangéliumnak szavát, mely pedig elvesztett hazája földjéről hangzott feléje, nem vette tudomásul, - hogy az evangélium zárt könyv lett neki.
    De hát az legyen-e mindig s mindenkorra!? El kell jönnie a napnak, mikor az elfogultság fala leomlik, s amikor azok, kik sötétségben ülnek, világosságot látnak; - el kell jönnie a napnak, mikor az évezredes merevség s terheltség megrezzen s olvadozni s tünedezni kezd Krisztus lelkének érintéseitől; mikor nem vallási viták izgalmai, hanem az embernek önmagára való eszmélése veti föl a kérdést: ez-e az, amit Isten adni akart Mózes és a próféták által, ezt a nemzeti-vallássá merevedett elszigeteltséget? S vajjon Mózes a törvénybe zárta-e le a kinyilatkoztatást, s nem utalt-e másra, arra, akiről mondja: "Prófétát támaszt neked a te Urad Istened nemzetségedből és atyádfiai közül mint engem, azt hallgassad?" (Deut. 18, 14).
    A kereszténységtől idegenkedő zsidó tehát a kezdetre nézzen vissza s fontolja meg, hogy Krisztus is mint ember, az apostolok is, az első hívek s buzgolkodók mind zsidók voltak, igaz zsidók, vallásos emberek, kik a zsidó nép vallásos reményének teljesülésében hittek. Ezek nem idegenek, hanem atyafiak; s azt, amit hittek s reméltek, kitűnően foglalja össze Pál apostol, mikor a római zsidókhoz szól imigyen: "Atyámfiai, én bár semmit sem cselekedtem a nép ellen, sem az ősi szokások ellen, fogva adattam Jeruzsálemből a rómaiak kezébe. Kívántalak tehát látni titeket és szólani veletek, mert Izrael reménységéért vétettem körül e lánccal" (Ap. Cs. 28, 20). Íme, Izrael reménysége a Messiás s a kereszténység hite.
    Az ószövetség Krisztushoz utal minket. - A vallásos életnek korlátozó kerete s voltaképen nehézsége az, ha a vallás s nemzetiség egynek vétetik. Így volt ez a zsidóságban zsidó vallású az volt, ki a zsidó fajhoz tartozott; aki pedig a zsidóságból ki akart volna lépni, azt bizonyosan kirekesztették volna a zsinagógából is.
    Ez a típusa a vallásnak a keleti lekötöttségre utal, melyben a faj és vér volt túlsúlyban szellem és lélek fölött. Az Istent lélek s nem vér szerint kell imádni.
    A mi műveltebb zsidaink nem akarnak zsidó nemzetiségűek lenni, hanem bele akarnak olvadni a nyugati nemzetekbe; Magyarországon magyaroknak, Franciaországban franciáknak, Németországban németeknek készülnek. Ez a beállítás többé nem zsidóság, s ez bizonyára a zsidó vallásnak, amilyen az volt, tagadása. A kinyilatkoztatás a zsidó vallást s a nemzetiséget egynek veszi; ha tehát valaki ki akar lépni a nemzetiségből, annak ki kell lépnie a zsidó vallási közösségből.
    A következetesség e részben a cionisták részén van, akik zsidók akarnak maradni faj szerint s épen azért zsidók akarnak lenni vallás szerint. De kérdezzük már most: hát létezik-e még a zsidó vallás úgy, mint ahogy azt a szentírás elénk adja? Létezik-e még az a zsidóság, mely a Messiást várja, mely csak előkészület az ő eljövetelére: létezik-e még a mozaizmus, van-e templomi Isten-tisztelet áldozatokkal, Levi-törzsi papsággal, s lehet-e ezt mind még visszaállítani?
    Vegyük a Messiás-várást. Mózes s a próféták Izrael nevelői voltak s előkészítői az Úr útjainak. Azok mind a Messiást várták s imájuk a vágynak, a reménynek páthosza volt: "Egek - mondja Izaiás - harmatozzatok onnan felül, és a fellegek csepegjék az Igazat; nyilatkozzék meg a föld és teremje az Üdvözítőt" (Iz. 45, 8). E vágyat s e biztos reményt látjuk lobogni Michelangelo prófétáinak szemében, jövőbe szegezett s az éjszakát villámként széthasító tekintetében. Arcuk vonásai kemények mint a hegyoldal sziklaráncai, hajzatuk mint szélben az erdő, s a lelkük mint kristály tengerszem, mély és sejtelmes, mely fölött ellebbennek a távol Istenország tükrözései. Hogy tudják ezek a zsidó népet vigasztalni: "Vigasztalódjatok, vigasztalódjatok, én népem, úgymond a ti Istenetek ... A kiáltónak szava a pusztában készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenesekké a pusztában a mi Istenünk ösvényeit" (Iz. 40, 1, 2). Bíztatják s megmondják az időt, hogy mikor jön, kit a nemzetek várnak: "Hetven hét (hét= hétnap= Woche) szabatott - mondja Dánielnek az angyal - a te népedre és szent városodra, hogy megszűnjön a törvényszegés és véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és eléhozassék az örök igazság, beteljesedjék a látomás és jövendölés, és a szentek szente fölkenessék. Tudjad azért és jegyezd meg: Azon ige kihirdetésétől, hogy ismét fölépíttessék Jeruzsálem (ezt a rendeletet Artaxerxes, perzsa király adta ki) Krisztusig, a fejedelemig hét hét és hatvankét hét leszen és ismét felépíttetnek az utcák és kőfalak az idők szorongatásában. És hatvankét hét után megöletik a Krisztus és nem leszen az ő népe, mely őt megtagadja. És egy nép jövendő fejedelmével a várost és szentélyt széthányja; ennek vége pusztítás, s a had elmúltával az elhatározott végpusztulás" (Dán. 9, 24-26). Bármint magyarázzák e jövendölést, bizonyára nem szabad kitörülni a zsidó vallásból, s gyöngíteni sem szabad allegórikus magyarázatokkal a prófétai hitet, hogy a Megváltó eljön, hogy várják, hogy készüljünk rá. De hát nem jött-e már meg mikor a város, a templom is szétdúlatott s mikor már rég megszűnt az áldozat? Vissza lehet-e állítani Dávid országát? De hol van Dávid nemzetsége, melyből a Messiásnak születnie kell! A templom elpusztult; pedig Haggai jövendölése szerint a zorobábeli templom dicsősége nagyobb lesz, mint a salamoni templomé volt, "mert ezeket mondja a seregek Ura: Még egy kevés idő vagyon, és én megrendítem az eget és földet, a tengert és szárazat és megindítok minden népet, és eljő, akit minden nemzetek óhajtanak, és betöltöm e házat dicsőséggel... Nagy leszen ez utolsó háznak dicsősége és nagyobb mint az elsőé volt, és e helyen békességet adok" (Agg. 2, 7-10).
    S ha föl is építenék ismét a templomot, de hol van Levi törzse, a törvényes papság, s ha ez meg is volna, vajjon ismét tulkokat s bakokat akarnak-e áldozni? Nem kell-e méltán gondolnunk, hogy a vallásnak ez az alakja a múlté?
    Szeressük a prófétákat, Izrael ez áldott szentjeit s fogadjuk meg intelmeiket. Az a jövő, melyről ők szólnak, a mi jelenünk, a mi korunk. Igazodjunk szavaik szerint s ne hallgassunk azokra, kik racionalista szellemeskedéssel kicsavarják a prófétai szavak értelmét, de akik azután Krisztust, a Messiást többé nem is várhatják s nem is várják. Nem szabad visszatérnünk a vallásnak azon fokára, melyen ők álltak, hanem azt a jövendőt, azt a jobbat kell átkarolnunk, melyet ők kilátásba helyeztek, - hisz azért voltak próféták, vagyis a jobb jövendőség meglátói.
    Mi e próféták szavát akarjuk megfogadni, mely szerint Isten küld Messiást, a zsidó népből, Dávid nemzetségéből, ez bevonul a jeruzsálemi templomba, ez ad dicsőséget e második templomnak, - szenvedni is fog s eladatik 30 ezüst pénzen. Szent lesz és tiszta, bátor s mégis áldozati bárány. "Feláldoztatott - mondja Izaiás - mert ő akarta és nem nyitotta meg száját; mint a juh, leölésre vitetik, és megnémul" (Iz. 53, 7). Jézus Krisztus eljött; szent volt, törvénytisztelő s a törvénynek beteljesítője; tiszteletet követelt Mózes s a próféták iránt. Olvassátok Izrael fiai és leányai az evangéliumot s hasonlítsátok azt össze a prófétákkal, mely betetőzi ezeket mint a virág a lombot. - Tartsátok azt, amit a próféták a jövőre nézve mondtak, s akkor nem fogjátok megvetni azt, amit Krisztus hozott. - Ne mondjátok, hogy nem veszitek el, mert ti zsidók vagytok. Krisztus is az volt, sokkal inkább mint ti. Sőt épen mert zsidók vagytok, jövendölések alapján álltok, s nem szabad a régihez mereven ragaszkodnotok, hanem lélek szerint abba a jobb jövendőbe kell átlépnetek: krisztusiakká kell lennetek!
    Nem a faj végett él az ember, nem azért, hogy a fajban, amennyiben az csak múlt, elmerüljön; hanem azért él, hogy benne, hitében s szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék. A zsidóság nem azért volt az Isten választott népe, hogy nemzeti vallásában örökre elszigetelődjék, hanem, hogy ebből a nemzeti-vallási keretből a Messiás lépjen elő, aki vezesse az emberiséget.
    Erre vonatkozik az evangéliumnak egyik példabeszéde. "Hasonló a mennyekországa egy király-emberhez, aki menyegzőt szerze fiának. És elküldi szolgáit, hogy a hivatalosakat hívják meg a menyegzőre; de nem akarának eljönni" (Máté 22, 2). A szolgák az apostolok s apostoli férfiak; azok hívnak a menyegzőre, vagyis az Istennel való kapcsolatnak szent örömeire; bevezetnek az Isten közelségbe, abba az Isten-fiúságba, melyet Krisztus hozott. Ő ad a lelki élet kimélyítésére sok kegyelmet, ő nyitja meg az erő s öröm forrásait a szentségekben, ő terít nekünk asztalt s táplál minket önmagával, ő nevel bennünk erős, világfölényes s ugyanakkor gyengéd lelkületet, ő jó házba, az anyaszentegyházba állít minket, s a lelkét adja nekünk. Izleljük ezt meg, tapasztaljuk meg, s nem kételkedünk majd benne többé. Testvérek, jöjjetek a menyegzőre, lépjetek be a lelkiség új miliőjébe, s kézzel fogjátok majd azt, ami most csak szó, beszéd és fogalom nektek. A német költő szava igazul be rajtatok: "Was ist der Gral? Das sagt sich nicht, / Doch bist zum Dienst du auserkoren / Bleibt dir die Kunde inverloren."
    Vannak dolgok, melyeket meg kell tapasztalni, akkor fölösleges azokra sok szót pazarolni.
    Krisztus az Isten fia, mi testvérei vagyunk. - Mikor Hadrián császár légiói az újra fellázadt Judeában végleg letörték a zsidók erejét, a lázadás lelke, a százéves Akiba rabbi is kínpadra vonatott s úgy pusztult el. A kínpadon is azt kiáltotta: Egy az Isten! E hitben egyek vagyunk Izraellel; de a keresztény kinyilatkoztatás annak az egy Istennek végtelen életakciójában önmagához való vonatkozásokat talál: mivel lehetetlenség, hogy az öntudatos élet önmagára vissza ne hasson. Aki értelmes s öntudatos életet él, az legyen akár véges, akár végtelen, önmagát ismeri, önmagát szereti, önmagában megnyugszik; s ha a végtelen életfolyamatról van szó, akkor e vonatkozások mint lényeges életkifejezések lépnek föl, melyekben az Istenség önmagát teljes kifejezésre hozza, önmagát kimeríti és állítja. E személyes életkifejezéseket Atya-, Fiú-, Szentléleknek hívjuk. - Egy az Isten, mondjuk Akibával s a prófétákkal, de önmagában három személyben; három személy nem három fej, nem három szög, nem három öntudat, nem három alak, hanem, hanem a végtelen élet önmagára való vonatkozásaiból előálló, belső háromság.
    Az ószövetség ezt a háromságot itt-ott érinti, de ki nem mondja; míg ellenben az újszövetség bevezet az élet e tengerébe s azt elénk adja, s áhítatunk s elmélkedésünk feléje segíti értelmünket.
    A Szentháromság második személyéről azt hisszük, hogy megtestesült Jézus Krisztusban. Mit jelent ez? Bizonyára nem azt, hogy valahogyan kiszakadt a végtelen Háromságból s lejött az égből, - hiszen az isteni lényeg egy és osztatlan s végtelen lévén mindenütt jelen van, - de csak azt jelenti, hogy a Szentháromság második személye lényeges vonatkozásba lépett ezzel a bizonyos emberi természettel s azt magához tartozóvá, magáévá, - mondjuk - orgánumává tette. Ezt jelenti az a páratlan jó hír, hogy az "Ige testté lőn és miköztünk lakozék". Testté lett az Ige, a Szentháromság második személye, nem mintha az Istenség emberséggé változott volna; az Isten Isten maradt, de emberré azáltal lett, hogy ez a bizonyos emberi természet hozzá tartozik, az övé. A második isteni személy, az Isten fia Jézus Krisztusban emberré lett, s így Jézus az Istenember.
    Jézusnak emberi öntudata - ember lévén, volt emberi öntudata - az Istenség öntudatával kapcsolatban van mint sziporka a végtelenség fény- s lángtengerében. Ez a láng- és fénytenger azt az emberi tudatot el nem nyelte, föl nem perzselte; ez az öntudat nem oszlott fel benne mint nirvánában, nem bukott el az "egyetemes Én-ben"; de igen tudta, hogy a Végtelené, hogy páratlanul, a személy egységében közel áll hozzá. Az Istenség fényei jártak az ember Jézus lelkében, az Istenség kinyilatkoztatásai áramlottak ki benne, - az istenség ereje s kegyelme villant ki belőle. Ő ismerte az Istent legjobban s imádó hódolattal s minden teremtett érzést meghaladó áhítattal csüngött rajta.
    Ez Jézus Krisztus istenfiúsága! Nem brahmanizmus, hol az egyéni öntudat elhal az "Atman"-ban, az egyetemes Én-ben, - nem buddhizmus, hol az én-telen nirvánában oszlik el az ember, hanem az a jézusi Isten-fiúság, melyben az Istené lesz az ember, mint hogyan a csillám lesz a benne kigyulladó napé. Ez a bensőséges, személyes kapcsolat adja az Isten-fiú méltóságát, méri öntudatát, jellemzi erejét s belső tartalmát; ez szólal meg, mikor mondja: "Én vagyok a világ világossága" (Ján. 8, 12); "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Ján. 11, 25); "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Ján. 14, 6). Ez öntudatról szól Pál apostol: "Sokféleképen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk, ki által a világot is teremtette; ki mivel az ő dicsőségének fénye és valójának képmása s hatalmának igéjével mindent fönntart, a bűnöktől megtisztulást eszközölvén, a Fölség jobbján ül a magasságban" (Zsid. 1, 1-3). Tanítani s megváltani jött az emberiséget. Nagy hivatásban jár. A próféta mondja róla: "Az Úr lelke rajtam, mivelhogy fölkent engem az Úr, a szelídeknek hírt vinni küldött engem, hogy megorvosoljam a töredelmes szívűeket és a foglyoknak szabadulást hirdessek" (Iz. 61, 1 2). Ezt érzi Krisztus magában, azért mondja: "Tüzet jöttem bocsátani a földre és mit akarok, hanem hogy felgyulladjon" (Luk. 12, 49). Tudja, hogy ez neki sokba, életébe fog kerülni, de vágyik ez önfeláldozás után, "Keresztséggel - mondja kell megkereszteltetnem és mint szorongattatom, míg be nem végeztetik" (Luk. 12, 50). Ember, igazi ember, tud sírni, félni, irtózni, szenvedni; de ugyanakkor tudja azt is, hogy e gyöngeség mögött az Isten ereje áll, s hogy ő azért szenved és gyönge, mert az Isten így akarja; azért mondja Péternek, ki az Olajfák-kertjében a pribékek közé vág kardjával: "Tedd vissza helyére kardodat; vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat és ad nekem azonnal többet tizenkét ezred angyalnál" (Máté 26, 52). Ő tudta, hogy legyőzhetetlen, mert Isten van vele s minden gyalázaton s szenvedésen átesve a kereszten kiáltja: "Consummatum est", "beteljesedett", "Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet" (Luk. 23, 46); mintha mondaná: Atyám, bár kétség borít és vér, nem vagyok idegen neked, fiad vagyok, országomba térek!
    Jézus megváltván minket, Isten fiaivá tett. Lényeg szerint azok nem lehetünk, de hitben, szeretetben s az erényes élet erejében Krisztussal kapcsolódván azok lehetünk, sőt azokká kell lennünk! "Ti vagytok a világ világossága" (Máté 5, 14), mondja rólunk is; nekünk küldi, nekünk adja az ő lelkét; "Nem vettétek - írja Szent Pál - a szolgaság lelkét félelemre, hanem a fogadott fiak lelkét vettétek, melyben kiáltjuk: Abba, Atyám" (Rom. 8, 15). Akarja, hogy Isten fiainak s testvéreinek érezzük magunkat, azért azt kéri Atyjától, hogy "mindnyájan egyek legyenek, amint te én bennem, Atyám és én te benned, ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem" (Ján. 17, 21). S ismét: "Ti az én barátim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek" (Ján. 15, 14). Akarja, hogy mi mindnyájan életünkkel tanúsítsuk, hogy Isten fiai vagyunk; akkor majd megtehetjük azt, amit ő tett: "Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, melyeket én cselekszem és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én Atyámhoz megyek" (Ján. 14, 12).
    Az Isten-fiúság e fölséges öntudatán s a neki megfelelő életen kell dolgoznunk; azt a kegyelmet, a hozzávaló erőt s inspirációt szerezte meg nekünk Krisztus s várja, hogy merjünk azok lenni, merjünk szerinte élni. Akiben az Istenfiúság ez érzete gyakorlatilag megnyilatkozik, az tanúságot tesz Krisztusról; akiben pedig ez meg nem nyilatkozik, az szolgalelkűségében még nem ébredt a krisztusi testvériség szabadító s boldogító öntudatára.
    A vallásos öntudat e fölséges bemutatkozását kereszténységnek hívjuk s ezt Krisztusnak köszönjük.