Turul és kereszt

SCHÜTZ ANTAL:  TURUL ÉS KERESZT


Két külön világ. Ma köztünk jár a kísértés szembeállítani sőt harcba keverni. Pedig együvé valók — amint annak a kornak eléje állt a nagy Prohászka, és korszakos szimbólumban eléje rajzolja a címere. Prohászka címere. Igen, neki is volt! Mikor Fehérvár püspöke lett, ősi szokás szerint neki is kellett választani.
A címer régi dal régi dicsőségről, keresztes vitézekről, lovagi hagyományokról. A címer világgá beszéli, ami belülvaló érték; lángjegyekkel az égre írja; ami egy hosszú nemzedéksor lelkében és vérében felgyülemlett mint nemesi kiválóság és örökség, és ami a „noblesse oblige” meg nem írott törvénye értelmében kötelesség és föladat. Ki volt Prohászka és mi lett nekünk, minek látta ő a hivatását és elkötelezettségét velünk szemben, ihletett invencióval megmondja a címere (valószínűleg nem az ő elgondolása): a turul, amint kereszttel a csőrében, kiterjesztett szárnyakkal végigrepül a hármas halom országán; és alatta a jelmondat, mely már az ő lelkéből lelkezett: Dum spiro, spero, remélek, utolsó leheletemig remélek!
A turul, a magyar sas, a magyar sors és hivatás szimbóluma, Emese súlyos álmának nemtője - egy sejtelmes, igézetes éjszakán megjelent ő egy nagy eszményeket álmodó, ábrándos gyermekifjúnak is, a cseh-német. katonatiszt és a nyitrai német polgárlány fiának; és amit ettől a látomástól fogant ez a magasságokba nyújtózó ifjú lélek, az mi más volt, mint a magyarságba, sorsába, történetébe, népébe, földjébe minden rostjával kitéphetetlenül belégyökérző szent magyarráválás! Senkiből, sem előtte, sem utána, úgy föl nem sírt a magyar tragikum, senkiből oly tisztán és gazdagon föl nem tört a szegény magyar népnek megbecsülése, szeretése, tettel beszélő megsegítése.

Hogy előre üdvözölte a munkás gazdanépet, hogy türelemmel, értéssel, utolsó fillérét is odaadó testvériséggel szóba állt az ügyefogyottsággal, hogy két emberöltő előtt hallatlan bátorsággal, lángeszének és lánglelkének félelmes készletével, szót emelt mindenféle, hatalmassággal szemben az elesett, elhagyott, szegény magyar nép érdekében, egészen a háborús híres földreform-javaslatig, kell-e mindezt emlegetni és részletezni? Carlyle azt mondja: Nem lehet az emberiséget eleget emlékeztetni arra, hogy élt közepette egy Sokrates nevű ember. Igen, nem lehet a magyart eleget emlékeztetni arra, hogy volt egy Prohászka nevű püspöke, idegen vérből, mégis lelke által vér az ő véréből, akinek áldott vízióban megnyílott a magyar sors és a magyar föladat és a magyar föld, és aki megnyitotta a mi szemünket is, úgy hogy történeti fordulóinkat, nagyjainkat, tájainkat máskép tudjuk látni mint előbb; jelenünkbe visszaidézte a tanító, sugalmazó multat és előre megidézte a sejtelmes, parancsoló jövőt, püspökségének húsz éve alatt hozzászoktatott, hogy bajainknak és örömeinknek, kérdéseinknek és őrlődéseinknek, a szörnyű háborúnak és a szörnyűbb békének és utána gyámoltalan akarásainknak, félelmeinknek és reményeinknek ő legyen a formálója és értelmezője, harsonája és lobogója.
De csak azért tudott elesettségünk keltegetője, nemzeti akarásaink prófétája lenni, mert mélyebb és átfogóbb sugalmazásokkal jött közénk. A magyar sas keresztet hozott csőrében. Ez a kereszt az ő szájában az apostolnak lángszava volt — eleinte a pusztában kiáltónak szava. Hisz akkor hangzott föl, mikor még a levegőben volt, amit elneveztek a kereszténység csődjének, mikor a 19. századi tudomány elintézettnek hirdette világnézetét, a technikai jólét és jóllakottság fitymálta aszkézisét és erkölcsét, a kor kapuját döngető marxista tömegek gúnyolták másvilágiságát, és hegyibe itt minálunk, a ki nem hevert jozefinista fölvilágosodottság álmosította és közömbösítette természetfölöttiségét. Prohászka szájában a kereszt életnek, diadalmas életnek igéje lett, ébresztő és támogató, ültető és ápoló; lángpallossá lett, ítélet és lelkiismeret, tilalomfa és útmutató. Új Szent Gellértként járta ő a magyar tereket, és új bízás, új nekiemberelés, új hit fakadt a nyomán. Az ősi magyar turul itt új csodát ért meg azzal, hogy újra eljegyezte magát a szent kereszttel. Kevés történeti arányú találkozása volt a magyar géniusznak a mélységes kereszténységgel. Szent István és László, Nagy Lajos, Pázmány, Prohászka — úgy gondolom, ezek az állomásai. S a prohászkai találkozónak ez volt a nagy jelentősége és hivatása: Neki az ősi keresztény igazságot és törvényt le kellett fordítani ennek a kornak nyelvére, hogy fiai újra megsejtsék örök időszerűségét; s viszont ezt a kort és nagy kérdőjeleit értelmeznie kellett az örök igazság színe előtt. Mindkettő egymagában elég történeti hivatásnak. De neki még volt egy sajátos ellenállhatatlan küldetése: Neki kellett magyarul megszólaltatni, az élet és művészet nagy nyelvén, ami annyira hiányzik a magyar léleknek és ami nélkül mégsem lehet el: a keresztény metafizikumot és misztikumot.
S itt fakad forrása annak a harmadik értéknek, amit a prohászkai címer és a prohászkai géniusz nekünk jelent és mond: a fogyhatatlan szent remény, mely csak az utolsó lehelettel együtt száll el. Dum spiro, spero! Itt megnyílik Prohászka legmélyebb énjének egy titkos zuga. A rideg heraldikai sablonból itt felénk száll egy messzi fuvalom, és megcsap egy féltve őrzött, alázattal vértezett lelkületnek szaszafrasz illata — hogy az ő kedvenc szavát idézzem. Igaz, úgy sem tudta volna elrejteni. Leolvastuk volna a művéről. Lehet-e győzni máskép azt a hivatást, melyre ő vállalkozott: lelket verni egy lélektelen korba, hitet, természetfölöttiséget, krisztuskövetést ültetni egy kiaszott liberalizmusba, lelkiismeretre, tettre ,serkenteni egy jóllakott tunya nemzedéket? S Prohászka reménye jól megalapozottnak bizonyult. Az őszbeborult férfi megérte, amiért az ifjú elindult: a katolikum reneszánszát a magyar tereken. A tények harsogták feléje, ha ő maga alázattal hallgatott: quorum pars magna fui, az oroszlánrész ebben az övé volt!

Dehát, gondolhatná valaki, a remény a kereszténynek természetszerű levegője és világa, a Tedeum kicsengése: In te Domine speravi, non confundar in aeternum.
De van-e sodra ennek a reménynek és van-e igérete akkor is, ha egy nemzet sírja nyílik? Nem lengi-e körül egyedül a kuruc elégia, a Tedeummal egybecsengő motivumával: Ha minden elmarad, Isten el nem marad? Biztos, hogy Prohászka itt sem vállalt közösséget a reménytelenek szomorú vert hadával. Mi láttuk fejedelmi alakját a húszas évek nemzeti megmozdulásainak élén, mikor kilépett apostoli köreiből és vállalta a fórum áldozatát. Mélységes megilletődéssel láttuk, hogy életét nem tartotta becsesebbnek önmagánál, mikor arról volt szó, hogy a magyar tereken hirdesse annak evangéliumát, aki föltámadás és élet… Nem volt akkoriban valamirevaló szószék és terem, hallgatóság és alkalom, ahol a húsvét ezüstharsonájának ez a töretlen hangja biztatást, reményt, kiábrándultsággal nem takarózó építeniakarást ne hirdetett volna; és ezt a lelket sugározta tekintete, gesztusa, alakja, járása, akcentusa. Ő mint új Ábrahám remény ellenére hitt a reményben, eligazodást és jövőt sugárzott elesettségünkbe és összevisszaságunkba, világosság és meleg tudott lenni egy hüllő világban, égő csipkebokor a kietlenségben.
Égő csipkebokor — ez a látomás mélyebb mélységekbe utal; oda, ahol Prohászka egyetlensége és mindig korszerű, időt álló magyar hivatása forrásoz, annak a nemzedéknek is, mely őt már nem látta és nem hallotta.
Elnézem ezt a címert. Ez volna tehát Prohászka: a turul, amint kereszttel a csőrében kiterjeszti szárnyait a hármas halom országa fölé és odaharsogja ennek a gyorsan vérmes reményre hevülő és épp oly gyorsan lohadó népnek: én remélek, utolsó leheletemig, a kereszt erejében remélek tebenned; te is remélj velem! Ez volna az egész Prohászka? És amint nézem tovább, kérdve, merengve ezt a címert, lassan varázsos távolba tér, bűvös metamorfózisba öltözik és csodás új víziókat idéz elém. A turul — a folklórista, úgylehet, itt száraz tárgyisággal totemista vonatkozásokra utal. De, kérdem én, ott is mit akar egy népnek, törzsnek ez a titokzatos eljegyzése a madárral? Prohászka címerének rembrandti tónusain keresztülvillan a Szentírás első lapja: Isten lelke lebegett a vizek fölött, mint melengető, keltegető anyamadár; az a Lélek, mely egyszer galamb képében megjelent a Jordán vize fölött. És ennek az ősi szent Anyamadárnak fiókája könyörült meg a hármas halom országán és népén. És valósággá lett a régi legenda: a nap tüzében elhamvadó és hamvaiból újraéledő csodamadár, a géniusz, aki önmagát hamvasztja el istenszeretésének apostoli tüzében, lángjaiból új életre kel és levetve ami emberi volt benne, immár időfölötti nagyságban és tisztaságban ott ragyog népe fölött mint csillaga és géniusza, és mint a mennyei sas, szárnyaira veszi fiait, s fejedelmi repülésével hasonló szárnyalásra hívja és biztatja.
Most, ebben a kegyeletes órában ne álljunk ellene hívásának. Lelkünk tágra kiterjeszti szárnyait, s a hálás emlékezés és szent fogadás fuvalmán elszáll a három halom és négy folyónak most oly csöndes térségei fölött, messze el, hozzá, haza.

Budapest, 1937. III. 23.