Találkozások Jézussal


Találkozás Jézus Lelkével

    Lényegét tekintve ezzel a fejezettel kellett volna kezdenem magát a könyvet, -- és csak azért döntöttem úgy, hogy ez lesz az utolsó meditáció, mert követni akartam az apostolok lelki fejlődését, vagyis egy bizonyos időrendiséget, kronológiát.
    Ha megfigyeljük az evangéliumokban leírt jézusi találkozásokat, meggyőződhetünk arról, hogy időben három és egymástól is jól megkülönböztethető csoportba sorolhatók. Az első kategóriába tartoznak azok a találkozások, melyek az Úr Jézus megtestesülésével kezdődnek és nagypénteki haláláig tartanak. A másodikba sorolhatók azok, melyek Húsvéttól negyven napon át különböző helyen és időben történtek megdicsőült testének sajátságos módján. A harmadik csoport az, ami minket közvetlenül érint, hiszen ezek azok a találkozások, melyek ígérete szerint Pünkösdtől a világ végéig történnek.
    Ha türelmesen és figyelmesen végig elmélkedtük az eddig felsorolt találkozásokat, észrevehettük, hogy az első öt elmélkedés az említett első kategóriába sorolható, míg a Bátorító találkozás és a "Szeretsz engem?" abba a második csoportba tartoznak, melyek a feltámadás utáni negyven nap eseményeit tárgyalják. Kronológiai sorrendben következik ez a mostani, mely a Pünkösdi Lélekkel, Jézus Szentlelkével van kapcsolatban. A Mennybemenetel után ugyanis nincs már más lehetősége senkinek, csak a Lélek segítségével történő találkozás. Éppen ezért lett volna logikus ezzel kezdenem ezt a könyvet, mintegy bevezetőül elmondani, hogy mit is jelent és hogyan kell értelmezni a teológiailag is igazolható találkozásainkat Jézus Urunkkal.

* * *

    Az első megszívlelendő gondolat magát a kifejezést érinti. Tudniillik pontosítanunk kell, mit értünk a Jézus lelke kifejezésen. Itt ugyanis nem abban az értelemben használjuk a "lélek" szavunkat, mint amikor valakinek a mentalitására, szellemiségére, lelkületére kívánunk utalni. Például: járjatok el Jézus lelkületével eltelve a szegényekhez, -- vagy: "legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, egyazon felfogásban" (1Kor 1,10), vagy: "ugyanazt a lelkületet ápoljátok, ami Jézusban volt" (Fil 2,5). Nem analógiáról és nem általánosításról van szó itt, hanem szóról szóra abban az értelemben és összefüggésben használjuk, ahogy maga Jézus tette.
    A téma mögött lelkiéletünknek, sőt az Egyház életének egyik legnagyobb kérdése bontakozik ki: mi a realitása és de facto hogyan valósítja meg Jézus Urunk azt az ígéretet, melynek teljesítése nélkül hitünk, vallásunk illúzióvá foszlik. Az ígéret pedig nem kevesebbet helyez kilátásba, mint azt, hogy "ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20), -- és hogyan valósítja meg azt a másik ígéretét: "Nem hagylak árván benneteket" (Jn 14,18)? Ezek a szavak csupán buzdításként hangzottak el? Talán csak a kétségbeesett apostolokat akarta bátorítani ezekkel az ígéretekkel?
    A választ épp úgy várjuk és épp azzal a belső szorongással várjuk, ahogy az apostolok az Utolsó vacsorán, vagy a Húsvét utáni hetekben, amikor szívszorongva tárgyalták egymás között a "hogyan tovább" dilemmáját! Ettől a választól függ ugyanis, hogy Jézus csupán történelmi idők egykori szereplője, legnagyobb személyisége, aki ugyan megváltotta az emberiséget, és akire jó emlékezni, akinek tanítását üdvös és hasznos meghallgatni, sőt követni, de aki nem itt, ebben a világban és nem most, a jelenben élő személyiség. Más ugyanis olvasni az Írást és elmélkedni róla, és megint más megtapasztalni élő személyiségét. Más a világnézet és más az egzisztenciális jelenlét.
    Ez tulajdonképpen a mi egyetlen életbevágó kérdésünk, -- ez az az archimédeszi pont, melynek birtokában kiemelhetjük lelkiéletünket a meddő visszaemlékezések és nosztalgiázások légköréből. A kérdésre egyedül Jézus adhatja meg a választ, mint aki egyedül képes megoldani a saját sorsát érintő problémát. Ezt a krisztológiából jól tudjuk. És épp ez volt az oka, hogy az első fejezetek témáinak elemzésével oly behatóan kívántunk foglalkozni. Egyedül így vált lehetővé, hogy magunkat is a tanítványok közé sorolva, elkísérjük Jézus Urunkat földi életének különböző találkozásaira, és így mi magunk is átélhettük mindazt, amit az apostolok. Vagyis részesei lehettünk annak az "átképzésnek", melynek segítségével Péter apostol és társai -- és velük együtt mi is -- előbb-utóbb felfogták, hogy Jézus nem csak a Kánai mennyegzőtől az Utolsó vacsoráig volt velük, hanem feltámadása után is, -- sőt mennybemenetele után is velünk, köztünk van, és ténylegesen találkozhatunk vele, mint élő személlyel. Természetesen világosan tudni és látni kell a teológia segítségével, hogy mit jelent ez a misztérium. Mivel bibliai lélekelemzéseket kívántam nyújtani ebben a lelki könyvben, érthető, hogy mellőzöm a teológiai okfejtéseket. Azt azonban nélkülözhetetlennek vélem, hogy az említett "átképzésnek" jézusi megnyilatkozásait legalább körvonalaiban érintsem.

* * *

    Mit mondanak az evangéliumok Jézussal kapcsolatban a Lélekről? Már a kezdet kezdetén hangsúlyozottan felhívják a figyelmet arra, hogy Jézusnak különleges kapcsolata van a Szentlélekkel. Megtestesülése, fogantatása a teremtő Lélek műve, -- megkeresztelésekor, megkísértésekor külön kiemelik az evangélisták, hogy rászállt a Szentlélek, és a pusztába vitte, majd onnét a Lélek erejével eltelve visszatért Galileába (Lk 4.14). Nemcsak cselekedeteinek leírásakor említik ezt a kapcsolatot a Lélekkel, de akkor is, amikor imádkozott az Atyához: "abban az órában felujjongott a Szentlélekben és így szólt: Áldalak Téged Atyám, mennynek és földnek ura..." (Lk 10.21).
    Megfigyelhető, hogy az Úr Jézus egyre többször és egyre jobban beavat másokat a Lélek titkaiba, és nemcsak az apostolokat, de idegeneket is. Nikodémussal éjszaka, a szamariai asszonnyal fényes nappal Jákob kútjánál beszél a Lélek titkairól. Azt igyekszik velük -- velünk -- megsejtetni, hogy az ő "országa", vagyis az a közeg, amiben él, nem egysíkú, nem szabad a fizikai világhoz láncolni. "Ami testből születik, az test, de ami lélekből születik, az lélek". Az ő világába, otthonába = országába csak az léphet be, aki újra (újjá)születik a Szentlélekből. És mivel Nikodémussal együtt mindannyian úgy bele vagyunk ágyazva a matériába, annyira földhöz kötöttek vagyunk, ezért végtelen türelemmel próbál kiszakítani minket az evilág gravitációs közegéből. Példákat, hasonlatokat állít szemünk elé, hogy valamiképpen tágítsa beszűkült szemléletünket. Ezért az anyánktól történő testi születést megpróbálja egy zseniális hasonlat segítségével párhuzamba hozni a lelki születéssel. A hasonlat megértéséhez ismerni kell a "ruah" kifejezés értelmét. Az arám és a héber nyelvben a nőnemű ruah ugyanis nemcsak a mi lélek szavunkat jelenti, hanem a szél fúvását is! A mindenki által ismert földi jelenségekkel igyekszik Jézus felfedni Nikodémusnak a lelki születés titkát, hiszen a szél is titok. "Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki a Lélekből született" (Jn 3.7). Nikodémus kezdi ugyan sejteni, hogy miről van szó, de nem meri elfogadni, mert a lélekben, hitigazságokban, erkölcsben való újjászületés egész eddigi életét felborítaná. Úgy viselkedik, mint bárki közülünk, akit konformizmusa megbéklyóz, és aki visszahőköl a nagy döntések elől. A választott nép, sőt mindannyiunk lelki története, sorsa játszódik le ebben az éjszakai párbeszédben, melyben vakítóan megjelenik a jellegzetesen jánosi miliő: a sötétség és világosság kontúrja. "A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert gonoszak voltak tetteik" (19).
    Még megrendítőbb annak az evangéliumi tablónak kerete, mely Jézus Urunk és a szamarai asszony párbeszédét mutatja be. Azért megrendítő, mert lényegét tekintve a misztika legmélyebb titkaiba avat be egy olyan asszonyt, aki nemcsak vallási szempontból volt lenézett, (mivel kiközösített szamaritánus volt), hanem erkölcsileg is (mivel az ötödik férje után most egy hatodikkal él). A téma itt is a lélek belső világa, -- és ugyanúgy, mint Nikodémusnál, itt is az életből, a naturából indul el a jézusi párbeszéd. Elvégre a szomjúság csillapítására kért pohár víznél alig lehetne természetesebb dolgot említeni. És miközben Jézus a tikkadt hőségben megszólítja az asszonyt: "Adj innom", már eleve a lélek szomjúságára gondol, melyet semmi földi szenvedély nem tud kioltani: "az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz" (Jn 4,14). Bár az asszony most még nem tud mit kezdeni az Isten kegyelmi ajándékaira vonatkozó kijelentésekkel, azt mindenképpen megérzi és megérti, hogy prófétával áll szemben, aki belelát lelkébe, és akinek szavai hitelt érdemelnek. Ezért akarja megtudni Jézus véleményét azzal az ősi vitával kapcsolatban, hogy hol kell imádni az Istent, a zsidók Jeruzsálemében, vagy itt Szamariában a Garizim-hegyen? Jézus válasza megdöbbentő: eljön az idő, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben hanem mindenütt! Nincs helyhez, térhez, időhöz kötve, mert az Isten egyetemes, mindenütt jelen van, éppen ezért imádása nincs hegyhez, helyhez, de még kőből épített templomhoz sem kötve: "az Isten lélek, ezért akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk" (4,24). Ez a korszak a Messiással kezdődik, és nem kell rá soká várni, hiszen "a messiás én vagyok, aki veled beszélek". A felismerés és ez a váratlan bemutatkozás olyan eksztázisba ejtette az asszonyt, hogy még azt a korsót is a kútnál hagyta, amit tele akart tölteni és hazavinni...
    Miért ez a feltűnő zavarodottság? Miért billent fel az asszony lelki egyensúlya? Minden bizonnyal azért, mert Jézus ledöntötte az asszony egy- dimenziós életszemléletének egyetlen oszlopát, melyen nyugodott eddigi élete: földi boldogulás, szerelem, család, asszonyi munka és közben tisztelni az Istent egyetlen helyen. Ezzel a szemlélettel fordul szembe Jézus: előbb és elsőként keresd az Istent, és teljesítsd parancsait, ezzel szeretetközösségbe lépsz Istennel és az emberekkel. Szükséges a külső istentisztelet is, de tudnia kell mindenkinek, hogy Isten temploma lelkünkben van! Ez a reveláció oly mértékben kavarta fel az asszony lelki egyensúlyát, hogy felzavarta a várost: "az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá" (Jn 4,30).
    Ha az Úr Jézus még az "idegenekkel" is behatóan foglalkozott a Lélek megismertetéséért, akkor eleve bizonyosra vehető, hogy legszűkebb baráti körben ezt még nagyobb intenzitással és még mélyebben tette. Éveken keresztül készítette Fel az apostolokat az anyagi világon túli szellemi, lelki, kegyelmi értékek iránti fogékonyabb lelkiségre. Beszédeit, csodáit, az emberek, bűnösök iránti szeretetét és irgalmát olyan magasztos légkör vette körül, hogy az apostolok nemcsak elhitték, de megtapasztalt élményként elfogadták, hogy Jézus a Lélek birodalmából jött és odamegy vissza. És mindazt, amit mond és tesz, azt az Atyától hallja és látja "ott", abban a másik világban. (Jn 5,19-30). Különösen a három kiválasztott -- Péter, Jakab és János -- részesül ebben a kiváltságban, és elragadtatással szemlélik "a szem nem látta, fül nem hallotta" túlvilági eseményeket, olyannyira, hogy nem akarnak visszajönni az evilág korlátai közé. "Jó nekünk itt lennünk!" Nem akartak lejönni a hegyről, rögtönzött házat, sátrat akartak készíteni, hogy együtt maradhassanak Jézussal a Lélek világában (Mt 17,1-9). Lelküket különösen az Utolsó vacsora estéjén készítette fel mindarra, amit távozása után fognak átélni, és amit nekik, az Egyháznak -- és nekünk is -- tennünk kell. Az ember azt gondolná, hogy az apostolok lélekben felkészültek az új feladatokra, és íme kiderül, hogy nem volt elegendő a három esztendő. És most ne csak arra a meghökkentő, silány magatartásra gondoljunk, melyről leplezetlen őszinteséggel számolnak be maguk az apostolok, -- vagyis arról, hogy még a nagyhéten is azon vitatkoztak, hogy melyikük nagyobb, és ki fog Jézus jobb, vagy bal oldalán állni. Hanem gondoljunk arra a szakadékra, mely a búcsúzó Jézus és az értetlen, megszeppent apostolok között tátong Nagycsütörtök egész éjszakáján. Viselkedésük, kétségbeesett megjegyzéseik elárulják, hogy nem képesek követni Mesterüket. "Uram, nem tudjuk, hová mégy, -- nem ismerjük azt az utat sem... és nem ismerjük az Atyát sem". Tamásnak és Fülöpnek ezek a mondatai (Jn 14,5.8) érthetővé teszik Jézusunk türelmesen szomorú válaszait: "Már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz engem Fülöp?". Hát nem értitek nem hiszitek, hogy mindazt, amit mondtam, tettem, azt az Atyám cselekszi, aki bennem van! "Fülöp, hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?" (14,10). Valódi körforgás ez még az utolsó napon is. Igyekszik megerősíteni őket, de hiába, mert amikor a viszontlátás vigasztaló reményét próbálja lelkükben megcsillantani, kezdődik elölről, és kifakadnak: "Mit akar ezzel mondani? Nem értjük, mit beszél" (Jn 16,19). Az Úr látja, hogy "szomorúság tölti el szívüket", és egyik biztató mondatot mondja a másik után, szavaival simogatja a magukat árvának hitt barátait: "Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne is szorongjon, hiszen visszajövök hozzátok" (14,28).
    Akárhogy is nézzük, akárhogyan próbáljuk szépíteni a dolgokat, tény, hogy emberi viszonylatban szemlélve az imént elhangzottakat, alighanem igaz ez a megállapítás: a legárvább ezen az éjszakán maga Jézus volt. Ezért fejezte be búcsúbeszédét ezekkel a szavakkal: "Eljön az óra, már el is jött, amikor elszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok" (Jn 16,32). Ennek ellenére, éppen ennek feloldásaként soha ilyen nyíltan és egyértelműen nem magyarázta meg, hogy mostantól kezdve miért nem lehet árva sem Ô, sem mi: "De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!"
    Nagycsütörtök éjszaka azért lesz alapja mindannak, amit az Úr Jézus fel akar építeni az apostolok és a mi lelkiéletünkben, mert itt, ilyen levert, pesszimista hangulatunkban adja át a lényeget jelentő megoldást: elmegy, és mégis itt marad. Nem szűnik meg a személyes jelenléte sem, ezért adja át nekik, nekünk az Eucharistiát, -- és továbbra is találkozhatunk vele, akár lelkünk templomában, akár testvéri közösségeinkben, mikor ketten, hárman, vagy akár ezren hívjuk. És ha valami miatt sikerült kiemelni az apostolokat a depressziós állapotból, akkor az épp abban keresendő, hogy az Úr Jézus mint mindig, most is tettekkel bizonyította ígéreteit: az Eucharistia és a Szentlélek útján valósul meg kijelentése: nem hagylak árván benneteket!
    Érdemes megfigyelni, hogy amikor Jézus Urunk megmagyarázta az apostoloknak köztük maradásának titkát, vagyis a "hogyan tovább?" misztériumát, Szentlelkének elküldését, akkor fellélegeztek: "Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél" (Jn 16,29). Igaz, hogy ez a hit még sok próbának lesz kitéve, és néhány óra múlva az apostolok az egy Jánost kivéve, valóban cserbenhagyják a Mestert, mégis ezt az estét, az utolsót a legfontosabbnak tartották mindannyian. Ezen az estén legalább a körvonalak kirajzolódtak lelkükben; annak az eddig ismeretlen, soha nem hallott új jelenlétnek a körvonalai, melyet utolérhetetlen tömörséggel és klasszikus módon így fogalmaz meg a prefációban a liturgia: "Vita mutatur, non tollitur": az életünk megváltozik ugyan, de nem szűnik meg! Ennek körvonalai majd Pünkösdkor válnak egyre erőteljesebbé, -- most meg kell elégedniök azzal, amit az Úr Jézus mondott nekik. Pedig "még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok elég erősek hozzá! De amikor eljön Ô, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra" (Jn 16,13).

* * *

    Az Úr Jézusnak ezzel a kijelentésével elérkeztünk a lényeghez. Ugyanis amikor az Úr Jézus elmegy, akkor küld valakit, aki nem idegen tőle: "nem magától fog szólni, hanem azt mondja, amit hall" az Atyától és tőle, és aki megdicsőíti őt, -- mert "amit kijelent nektek, azt az enyémből kapja" (Jn 16,13). Ô az egyetlen, aki úgy megy el, hogy élő személyiség marad utána. Ha mi, emberek elmegyünk, ránk itt a földön csak emlékezni tudnak. Bármilyen nagy kincsünk is a memória, visszaidézheti megboldogultunk hangját, gesztusait, de őt magát, mint élő személyiséget megjelentetni nem képes. Amikor az Utolsó vacsorán az Úr Jézus kimondta a Lélekről ezt a szót: Ô -- a nyelvtudomány szintjén szólva: egyes szám harmadik személyt jelölő személyes névmást --, akkor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta, hogy az Atyától és a Tőle származó Lélek nem a mi memóriánk, vagy fantáziánk terméke, hanem isteni tulajdonsággal és tevékenységgel rendelkező Személy. Valaki, aki nélkül megvalósíthatatlan a jézusi mű folytatása, -- olyan kimondhatatlan, óriási kincs, akinek birtoklása felér még az ő földi jelenlétével is. Ez az értelme annak az igazságnak, melyet az apostolokhoz intéz: "Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok" (Jn 16,7). Még ennél is határozottabban jelenti ki, hogy mennyire nélkülözhetetlen számunkra a Lélek, amikor azt igyekszik megértetni velük: "Ha szeretnétek engem, csak örülnétek annak, hogy az Atyához megyek" (14,29). Így emeli át földhözragadt övéit a matéria világából a természetfeletti dimenziókba, ahol eltűnnek a tér és az idő korlátai. És bár a barátainak nevezett apostolok jóformán semmit sem értettek meg e titkokból, -- mint ahogy mi is csak lelkiéletünk bizonyos fokán leszünk fogékonyak ezekre, -- mégis kezdték megsejteni, hogy mit is fog tenni velük az a Jézustól megígért Lélek. Már az általa használt jelzők, megszólítások is sokat sejtetnek. Ô ugyanis Paraklétoszt küld nekik, ami segítőt, védőt, szószólót, vigasztalót jelent. A Nagypéntek előestéje bármennyire beárnyékolja az Utolsó vacsora hangulatát, mégis valami isteni béke és nyugalom költözik az apostolok lelkébe, amikor többször elhangzik Mesterük ajkáról: ne féljetek, segítek nektek. A Paraklétosz majd eszetekbe juttat mindent, amit most hiába is mondanék nektek, -- segít majd meglátnotok az összefüggéseket egykor elmondott szavaim, példabeszédeim és tetteim között, -- majd ő rávezet benneteket az igazságra, a legnagyobbra: Az Isten szerető Atya, aki úgy szeretett benneteket, hogy Fiát küldte el a világba az emberek megváltására. És a Paraklétosz, az Isteni Segítő majd erőt és bátorságot fog adni nektek, amikor üldözni fognak titeket az Evangélium megvallásakor, -- segíteni fog abban, hogy tanúságot tudjatok tenni rólam a világ minden részében. És a Paraklétosz, az Isteni Vigasztaló megszünteti legkínzóbb bajotokat: árvaságtokat, és begyógyítja legfájóbb sebeteket: magányotokat, mert az Atyával együtt lelketekbe költözünk, lakást veszünk nálatok, mert "aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni... Amint Te Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk" (Jn 14,23-17,21).

* * *

    A Paraklétosz nélkül nincs Egyház, az Egyházon belül nincs élet, sem közösségi, sem egyéni lelkiélet. Jézus Krisztus Lelke nélkül még imádkozni sem tudunk helyesen. Az apostolok ezt tapasztalatból tudták, és Pál meg is fogalmazza: "gyengeségünkben segítségünkre van a Lélek, -- ő maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal" (Róm 8,26), és "Tudtotokra adom, hogy azt sem mondhatja senki: Jézus az Úr, hacsak nem a Szentlélek által" (1Kor 12,3).
    A Paraklétosz, vagyis az Isteni Segítő nélkül nem jöhet létre találkozás Jézussal, -- nélküle nincs megtérés, nincs személyes kapcsolat az Istennel, és nincs tanúságtevés Jézusról...
    És ha ez így van, akkor érdemes lenne megkérdezni önmagamtól: milyen a kapcsolatom a Szentlélekkel? Ismerem-e, hívom-e? Vagy azokhoz az effezusi keresztényekhez hasonlítok, akik Pál apostol kérdésére így válaszoltak: "nem is hallottuk, hogy van Szentlélek" (ApCsel 19,2).
    A kérdés elevenbe vág, mert rávilágít az okra, ami miatt lelkiéletünk annyira vérszegény. És alighanem ez az oka annak, hogy elmélkedéseink inkább a monológ műfajhoz hasonlíthatók: magunkban beszélgetünk, mint Hamlet, aki önmagának tárja fel érzelmeit, gondolatait. Azok a találkozások, melyekre oly nagyon sóvárgunk, épp abban különböznek ettől az egyoldalú, egysíkú, fárasztó monológtól, hogy magával Jézussal találkozunk. A feltételeket a Lélek teremti meg. Ezért nevezzük Jézus Lelkét Creatornak, Teremtő Léleknek, aki segít abban, hogy hol, mikor jöjjön létre a várva várt jézusi találkozás. Mindegy, hogy éjszaka, vagy nappal; munka közben, vagy úton Emmausz felé; betegen, bénán, vakon, vagy makkegészségesen fent a Táborhegyen; bátran eléje menve, sóvárogva, vagy előle menekülve a fára mászva; gyáván megtagadva, de aztán mea culpázva, a szerelemnél is nagyobb szeretettel megvallva Neki: Uram, úgyis tudod, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretlek Téged!

* * *

    Jöjj Jézus Lelke, Teremtő, Vigasztaló, Segítő Lélek, hogy észrevegyem a felém közeledő, engem elviselő, velem beszélni akaró, lelkemet- sorsomat vállára vevő és engem hazavivő Mesteremet, Jézust!

Ámen.