Találkozások Jézussal


"Szeretsz engem?"

    Minden bizonnyal igazuk van a biblikusoknak, amikor azt állítják, hogy szent János evangéliuma a 20. fejezettel zárult volna. Erre utal a 30. vers: "Jézus még sok más csodát művelt tanítványai szemeláttára, de azokat nem írtam meg ebben a könyvben". Eme záróakkordnak tűnő kijelentés után, némileg váratlanul hat, hogy szükségesnek tartotta hozzátenni a Tibériás-tavi megjelenést, melyet ezzel a mondattal vezet be: "Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak" (21,1).
    Egyáltalában nem csodálkozom azon, hogy ezt szükségesnek tartotta, hiszen épp ez a meditáció szeretné feltárni, vagy legalább megmutatni mindazt a teológiai, krisztológiai mélységet, melyet ez az utólag (?) hozzácsatolt fejezet rejt magában. A jézusi találkozások mindegyikét gyöngyszemnek vélem, de a János-evangélium utolsó fejezetében leírtat az összes közül a legjellegzetesebbnek érzem, -- olyannak, mint az óceán mélyéből felszínre hozott cseppet, melyből az analízis szakemberei mégis megközelítő pontossággal meg tudják állapítani az óceán egészének összetételét és lényegét. A Tibériás-tavi találkozónak ismerete nélkül sok kérdés válaszolatlanul kínozná a kétkedésre mindig kész embert: hogyan alakult a viszony Jézus és az öt néhány héttel előbb csúnyán cserbenhagyó első apostol, Péter között, -- miben határozta meg Jézus a feltételét annak, hogy az apostolok és utódai gyakorolhassák lelkipásztori hivatásukat, -- mi köti össze a mindenkori egyházat, Isten népét a földről távozó Jézussal? Elevenbe vágó kérdések ezek! És nemcsak minket érintenek, hanem az apostolokat is, akik feltűnően elbizonytalankodtak a Húsvétot követő 50 nap alatt. Még mielőtt belemélyednénk a részletekbe, szeretném jelezni, hogy bár a fejezet címe eleve elárulja, hogy Jézus háromszor megismételt kérdéséről szól a meditáció, mégsem a "szeretsz engem?" és az arra adott válasz az egyedüli témánk, hanem annak az útnak feltárása, melyen Jézus meg tudta közelíteni a kételyekbe zuhant tanítványokat, Pétert és mindannyiunkat. Azért is érdemes végigjárni Jézussal ezt a meredek utat, mert közben rá fogunk ébredni, hogy milyen végtelen türelemmel bajlódik velünk az Úr!

* * *

    "Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak, ezúttal a Tibériás tavánál. Megjelenése így történt..." (Jn 21,1).
    A történet bizony eléggé messze vezet. Nem annyira a térben, mint inkább a lelkiélmények világában. A nagy távolságok ugyanis nem térben jönnek létre, azokat szívós gyaloglással, vagy modern eszközökkel le lehet küzdeni, vagy minimálisra csökkenteni. A távolságok szakadékai és örvényei a lelkek legmélyén kínoznak minket.
    A lelkiélet nagy mesterei, az evangélium neves kontemplálói úgy érzik, hogy a húsvéti események és a rendkívüli találkozások ellenére, az apostolok nem találták meg helyüket. Ha egy-egy alkalommal meggyőződhettek is a feltámadt Jézusból kiáradó életről, valami mégis megzavarta őket. Nemcsak féltek a hatóságoktól, de nem tudták felmérni szerepüket sem. Az a bizonyos természetfeletti világ annyira ködösnek és megfoghatatlannak tűnt számukra, hogy inkább a kézzelfogható, vagyis evilági, megszokott életükhöz tértek vissza. Tették ezt annak tudatában, hogy Jézus már feltámadása napján azt az utasítást adta tanítványainak, hogy menjenek Galileába. Bizonyára örömmel hagyták el Jeruzsálemet, Júdeát, ahol az elmúlt hetekben annyi drámai élmény zúdult rájuk. Hazatértek szülőföldjükre, ahol biztonságban érezték magukat, hiszen otthon voltak... újra otthon. Péter és halásztársai a Genezáreti-tó láttán alighanem arra az elhatározásra jutottak, hogy mindent folytatnak ott, ahol három évvel előbb abbahagytak, hiszen élniök kellett. Szembe kellett nézniök az élet kemény realitásaival. Furcsa kettősség élt a lelkükben! Szívükben ott élt ugyan a feltámadt Úrral való találkozás öröme, de emlékezetükben minduntalan sötét színek, vádoló hangok törtek felszínre. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy néhány héttel vagyunk Húsvét után! Különösen Péternek lehettek nehéz napjai és éjszakái: a kakas hangja sehogysem csitult, és a háromszori "nem ismerem öt" minduntalan felszakította lelkének sebeit. Ilyenkor szívesen fordul az ember "pótcselekedetekhez". Így kíséreljük tompítani elviselhetetlen szorongásainkat. Ennek vagyunk szemtanúi most is...
    "Megyek halászni!" (21,3). Ki más mondhatta volna ezt, mint Péter, aki mindig is hangadó volt társai között. "Akkor megyünk mi is veled", válaszolták. Összesen heten voltak. Jóllehet az evangélista nem mondja, hogy hol szálltak a bárkába, de feltételezhetjük, hogy Kafarnaum vizein, hiszen itt volt Péter otthona, családja, itt volt még a hajója és a hálója is. Tény, hogy az ősegyház évszázadaiból és az ásatásokból egyértelmű a hagyomány jelzése: az un. Hétforrás vidékén a parton látható kicsi erdőben épült templom és egy egészen kicsi kikötő körül kereshetjük azt a helyet, ahol a most leírt események történtek.
    Késő este volt, a mindenkori halászás ideális ideje. Keservesen végigdolgozott éjszaka után virradt rájuk a hajnal, de egy árva hal sem akadt a hálójukba. Ez önmagában is elegendő ahhoz, hogy elöntse lelküket a sikertelenség rosszkedve. Elhatározták hát, hogy kikötnek. És ekkor váratlan esemény történt: valaki a partról odakiáltott nekik: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?". Hogy milyen indulatokat váltott ki az amúgyis kedvetlen, levert apostolok lelkéből a parton álló "idegennek" a kérdése, mutatja az a kurta, egyetlen szóból álló válasz, melyet visszakiáltottak: "Nincs!". Alighanem bosszantotta őket az, hogy ott, az a parton álló, az üres hálók ellenére még képes megkérdezni tőlük, hogy van-e ennivalójuk, vagyis hogy fogtak-e valamit? Kurta válaszuk világosan értésére adta a kiáltónak, hogy nem óhajtanak vele beszédbe elegyedni.
    Íme, hogy meg tud keményedni az ember, ha egyszer elmarad az a bizonyos sikerélmény. Ebből a mélypontból kell kiemelnie Jézusnak a fáradt, kedvetlen apostolokat, különösen Pétert, hiszen ő volt az éjszakai halászás kezdeményezője. A vezető mindig nehezebben viseli el a kudarcot, mint a "legénység". És ezt, az a parton álló idegen, vagyis Jézus nagyon is jól látja, ismeri Pétert, a végletekre hajlamos barátját, akit a külső körülmények olyan könnyen tudnak egekig ragadni, máskor pedig pánikhangulatba taszítani. Jézus a partról szemléli bosszankodó barátainak tehetetlenségét és Péter közönyét, a "minden mindegy" levertségét.
    Nem lehet eléggé csodálni, sőt élvezni azt a jézusi bravúrt, ahogy kezelni kezdi ezeket a lelkileg sebzett embereket. Mint igazi lélekismerő, tudja, hogy ilyen állapotban még a szalmaszálba is szívesen belekapaszkodik az ember. Ezért most ő kezdeményez, és a legtermészetesebb hangon azt javasolja nekik: "Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok". -- Ezt a lehetőséget nem lehet elszalasztani. Meg kell kísérelni!
    "Kivetették és alig bírták kihúzni a nagy tömeg hal miatt". A döbbenet leírhatatlan, -- és ha eddig legfeljebb csak sejthették, most, a halakkal megtelt háló láttán már félreérthetetlenül tudják, hogy az az idegen nem más, mint a feltámadt Jézus! És most is János, a szeretett tanítvány, a tiszta lelkületű volt a felismerő: "Az Úr az".
    Péter az éjszakai kudarc szakadékából az ellenkező végletbe csap és a tóba veti magát, hogy minél előbb szemtől szembe láthassa Mesterét. János evangélista beszámolója annyira élethű és annyira megható, hogy bizonyára nem lesz nehéz saját magunkat is a tó partján tudni és érezni. Ez azért is kívánatos lenne, mert újabb és még felejthetetlenebb baráti gesztusoknak lehetünk tanúi. Alig tettek meg ugyanis 100 métert ("kétszáz könyöknyire voltak a parttól"), parázsló tüzet pillantottak meg, "rajta halat, és mellette kenyeret" (21,9). Ez a rögtönzött agapé Jézus barátságának felejthetetlen jelképe marad, és olyan légkört teremt, mely eleve jelzi, érezteti, hogy rendkívüli esemény tanúi leszünk. Különben megfigyelhetjük, hogy Jézus milyen előszeretettel vesz részt lakomákon, esküvőn, nem szólva arról a felejthetetlen Nagycsütörtökről, melyet azóta is utolsó vacsorának nevezünk, melyről a szemtanú János evangélista szükségesnek tartotta megjegyezni: "Ekkor adta övéinek szeretete legnagyobb jelét" (Jn 13,1). A közös étkezés mindenhol, különösen Keleten, a barátság, a kölcsönös megbecsülés, a szeretet jele, mert ilyenkor kiváló alkalom nyílik arra, hogy a görcsök feloldódjanak, a valódi, vagy vélt sérelmek és az eddig gyógyíthatatlannak érzett, elmérgesedett sebek végleg meggyógyuljanak. Ez történt itt is, a tóparti pázsiton.
    A találkozások lényegéhez tartozik, hogy milyen és mekkora hatást tudnak gyakorolni egymásra az emberek. A legmélyebb hatást az éri el, aki a másik számára felfedi legbensőbb énjét, személyiségének lényegét. Ennek vagyunk a szemtanúi itt is. Amikor ugyanis az apostolokat Jézus reggelivel várta, a tűz melegéből, a "terüljasztalkám" gyengédségéből azonnal ráismertek Mesterükre. Így ugyanis senki a világon, sem feleség, sem barát, nem tud szeretni és kedveskedni, csak Ô, az Egyetlen, aki maga a Szeretet, és akitől tanulunk szeretni mindannyian. Ahogy megkínálta őket a parázson elkészített hallal, és ahogy nyújtotta nekik a kenyeret, "egyikük sem kérdezte már, hogy: Ki vagy? -- hiszen tudták, hogy az Úr az!" (21,12).

* * *

    A zene világából ismerjük a Nyitány, vagy a Prelúdium szerepét és jelentőségét. Most szándékosan nem részletezem ezeknek a fogalmaknak szakmai tartalmát, csupán a hallgatóság oldaláról közelítem meg a lényeget. A zeneszerző nemcsak önmagát, de minket is rá akar hangolni, fel akar készíteni mindarra a belső, szellemi kincsre, alaptémára, mely rabul ejti, és amelyet üzenetként akar átadni nekünk, akik megtiszteljük őt, és akikkel boldogan megosztja legbensőbb élményét. Nos, mindaz, amiről eddig szó volt, csupán nyitánya annak, ami miatt Jézus meghívta Péteréket és minket. Ez csak "előjáték" volt ahhoz a mesterműhöz, amibe ezután avat be minket a Szerző. A lényeg tehát most következik! De -- folytatván a muzsikától kölcsönzött analógiát -- a prelúdium jellegéből eleve következtetni lehet az alaptémának fajsúlyára, klasszicitására, minőségére, sőt a szerző zsenialitására is. Ha tehát a Genezáreti-tóparton ilyen "előjátékon" vehettünk részt, akkor abból lehet következtetni mindarra, amit még megosztani akar velünk az Úr Jézus. Ez pedig a következő: "Étkezés után Jézus megkérdezte Simon Pétert: Simon János fia, jobban szeretsz engem ezeknél?". Pétert nemcsak a szokatlan kérdés rendítette meg, hanem Jézus egyértelmű következetessége is. Ez a kérdés ugyanis háromszor hangzott el ajkáról. Ismerjük Péter egyenes és egyszerűségében még hatásosabban hangzó válaszát: "Uram, te tudod, hogy szeretlek'. Mindössze annyi változás van a három feleletben, hogy az utolsó kérdés elhangzásakor Péter elszomorodott. És éppen ennek a megjegyzésnek a következménye az, hogy a Biblia szakavatottjai Péter szomorúsága mögött a háromszori tagadásra való célzást vélik sejteni. És ha teljes bizonyossággal ezt nem is állíthatjuk, hiszen az evangélium erről nem szól semmit, mégis nagyon elhihető, hogy Péter a szíve mélyéig találva érezte magát. Különben miért lett volna szomorú, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy igazán szeretjük-e, inkább repes a szívünk az örömtől. Hát nem ezt kérdik önfeledten az édesanyák gyermeküktől, vagy a szerelmesek egymástól, és közben a boldogság napfénye aranyozza be lelküket. Péter szomorúságának megvolt az oka, talán megint eszébe jutott a pár héttel előbb történt jelenet azon a hideg nagypénteki reggelen a főpap udvarában. Ott is "parázsló tűz körül álltak" (Jn 18,18)...
    Ennek ellenére nem szabad ezt a találkozást ennyire leegyszerűsítenünk, hanem ügyelnünk kell rá, hogy a tulajdonképpeni jelentése el ne kerülje figyelmünket. Mert sokkal többről folyt a párbeszéd Jézus és Péter között, -- és nem véletlenül faggatta apostolát a Mester! Tudniillik ahányszor azt kérdezte tőle, hogy szereti-e öt, az igen válasz után mindannyiszor ünnepélyesen rábízza egyházát, átadván neki a főpásztori hatalmat: "Legeltesd bárányaimat, juhaimat...". A háromszor megismételt kérdés és az ugyancsak háromszor elmondott megbízás hátterében egy régi keleti szokás rejlik. Ha ugyanis valakire valamilyen jogot ruháztak rá, akkor az átadási formulát tanúk előtt háromszor megismételték, és ezzel a jog teljes egészében átszállt arra, aki előtt a formula szövegét elmondták. A Kafarnaumtól kb. 2,5 km távolságban található Hétforrás vidékén azért akart a feltámadt Jézus Krisztus találkozni Péterrel és tanítványaival, hogy eltávozása előtt kijelölje utódját és helyettesét. Amit annak idején Fülöp Cezáreájának vidékén, a Jordán forrásánál megígért Simonnak, az mostantól kezdve lép életbe: "Te Péter vagy, -- erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsát..." (Mt 16,18).
    Az említett keleti szokásnak, vagyis egy bizonyos jog átadásának esetében viszont meg kell említeni valamit, amiben teljesen eltér ez a jelenet minden egyéb formulától és jogszokástól. Ez pedig a szeretet megvallásának, mint feltételnek az esete. Mert itt nemcsak jogról van szó, hanem Isten és ember, Jézus és az apostol legmélyebb viszonyáról, a Szeretetről.

* * *

    És ezzel elérkeztünk a lényeghez, melytől függ nemcsak Péter és nemcsak az Egyház sorsa, de mindannyiunké is: bele tud-e kapcsolódni Péter -- aki most mindannyiunkat képvisel -- abba az isteni áramkörbe, mely átjárja és egymáshoz fűzi az Atyát a Fiúval: az Istent Jézussal, Jézust Péterrel, velünk, velem? Ez itt a kérdések kérdése! Lényegét tekintve az Úr Jézus itt most semmi mást nem tesz, és nem követel valami újat Pétertől, hiszen három éven keresztül semmi másról nem beszélt az apostoloknak, az őt követőknek, a vámosoknak, cédáknak, írástudóknak, farizeusoknak, főpapoknak, csak erről: Isten maga a Szeretet, akit Atyának (Abba) szabad hívnunk. Az ő szeretete abban nyilvánult meg, hogy Fiát, Jézus Krisztust küldte a világra, hogy általa éljünk és hogy megtanuljuk tőle mi is a szeretet. Mert ha Isten így szeretett minket, akkor nekünk is szeretnünk kell egymást. (1Jn 4,7- 21).
    Péter nagyon jól tudja, hogy Jézus minden példabeszéde erről szólt. Az elveszett bárány, az elgurult drachma, a tékozló fiú elbeszélésének nem más a célja, mint egyedül az, hogy: nézzétek, így szeret az Atya! Ilyen az Isten. Péternek és vele minden apostolnak, minden kereszténynek tudnia, éreznie, élnie kell, hogy az Atya ilyen nagylelkűen, sőt -- sit venia verbo -- majdhogynem esztelenül szeret. Ezért meri mondani a francia húsvéti liturgia: "L'amour de Dieu c'est folie". Csakugyan esztelennek szokták nevezni azt a gazdaembert (= a Mennyei Atya), aki bőkezűségében teljes napszámot ad annak is, aki csak egy órát dolgozott. Pétert épp ez bűvölte el három éven keresztül, ezért volt képes otthagyni mindent: otthont, biztos megélhetést, bárkát, hálót, az egész világot. Rádöbbent, hogy Jézusnak attól az Istentől nincs nyugta, aki ilyen észbontó szenvedéllyel szereti az embert, mégha akármilyen nagy bűnös is...
    És most eljött az óra. Jézus néhány nap múlva még feltámadt, megdicsőült testével sem lesz látható. Búcsúzik Pétertől, de úgy, hogy egy pillanatra se szakadjon meg az elkezdett "remeklés" -- az Atya királyi uralmának, az Isten országának élete itt a földön. Sziklára, Péterre van szüksége az Úrnak, -- őrá kívánja bízni övéit: bárányait, juhait. Meg merje-e tenni? Ehhez biztosíték, garancia kell. Ehhez Péter vallomása kell! Ennek jött el most az órája. A tóparti reggeli, az előre elkészített tűz, a parázson illatozó hal, a kenyér csak prelúdiuma volt annak, ami most történik kettőjük -- Jézus és mindnyájunk! -- között.
    Teljesen érthető, hogy Jézus vallomást kér tőlünk. Hiszen minden igazi barátságnak, barátságra épülő szerelemnek és házasságnak legmélyén épp ez a kérdés kér őszinte, egyértelmű választ: szeretsz-e engem? És nemcsak "langyosan", hanem "igazán". Képes vagy áldozatok árán is szeretni? Mert csak válaszod birtokában leszek képes én is odaadni neked életemet, önmagamat, kincseimet. -- Ezt nevezzük vallomásnak. És ha nem devalváltuk volna az ősi magyar nyelv legszentebb szavát, a szerelmet, akkor Szerelmi vallomásnak kellene neveznem ezt a Genezáreti-tó partján elhangzott vallomást is. Hiszen minden egykori bibliafordításunk még a Mennyei Atya szájába is ezt a kifejezést "merte" adni: "Ez az én szerelmes = szerelmetes Fiam". A mindent erotikával elárasztó fantáziánk miatt ma már csak azt merjük mondani: Íme az én szeretett Fiam.
    Próbáljuk, merjük kimondani és elhinni, hogy Jézus egy ilyen vallomást, "minden szenvedélynél nagyobb szerelmi, vagyis Isten szeretetétől áthatott vallomást" vár Pétertől. Épp attól -- tőlünk --, aki néhány héttel előbb képes volt letagadni őt. E nélkül képtelen Péterre rábízni legnagyobb kincsét, nyáját -- minket! Ilyen drága kincs vagyunk mi, vagyis Isten népe, az Úr Jézus számára. És most jött el Péter órája! Megértette, hogy mi a vallomás tétje. A kérdés mögött, a "Simon, jobban szeretsz, mint ezek?" mögött az a kérdés húzódik meg, hogy "Te is olyan "esztelenül" nagylelkű szeretettel rendelkező ember vagy?" és "Te is olyan szenvedélyes odaadással fogod szolgálni az Öröm jó hírét?" és "Te is vállalod annak az Evangéliumnak hirdetését, hogy az Atya észbontó szenvedéllyel szereti a világot, az elesetteket, bűnösöket, köztük Téged?" Mert ha igen, akkor minden lelki hatalmat égen és földön rád bízok. Íme, ez ennek az Isteni Szimfóniának, Divina Commediának egyetlen témája. Minden más és mindannyiunk élete ennek az egyetlen akkordnak csupán variációja, sikertelen, vagy sikeres változata. A siker a Jézustól elvárt "szerelmi vallomásunk" őszinteségétől függ!

    Uram, Jézusom! Segíts, hogy végre megértsem életemnek és minden életnek értelmét, a Szeretetet. Tudom, hogy ezt felfogni és életté alakítani óriási feladat. De tudom, hogy segítesz, hiszen hívtál és ezért jöttél. Segíts észrevennem, hogyha még csupán a nyitánynál tartok, és vezess tovább. De ha azt veszed észre, hogy közben elrontom a harmóniát, figyelmeztess engem is, mint egykor Efezus püspökét: "Az a kifogásom ellened, hogy elhagytad első szeretetedet. Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot, és tégy úgy, mint előbb" (Jel 2,5) Megteszem Uram, hiszen " Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged", most még ugyan nem jobban, mint "ezek", de segítségeddel egyszer ugye eljuthatok a sor végére!

Ámen.