Találkozások Jézussal


Bátorító találkozás

    ,,Ne féljetek!'' Ez volt az Egyház elsô lengyel pápájának üzenete a világ keresztényeihez. És bizonyára nem ok nélkül szólított meg ezekkel a szavakkal, hiszen a világ ama részébôl jött, ahol állandó rettegésben éltek a keresztények. A rettegés, a félelem pedig rossz tanácsadó: megtöri a gerincet, kétszínűvé, gyávává tesz, deformálja karakterünket, ránevel a tétlenségre: ,,ne vállalj semmit, maradj csendben és lépj le abban a pillanatban, amikor nehéz ügyben döntést várnak tôled... Jézus ,,tudta, mi lakik az emberben'' (Jn 2,25). Tudta, hogy vannak olyan pillanatok életünkben, amikor megtorpanunk. És ilyenkor szükségünk van a bátorításra. Tudta, hogy még Édesanyja is rászorult az angyal megerôsíti szavára: ,,Ne félj Mária''... József, az erôs lelkületű, munkás férfi aligha vállalta volna mindazt, amit az Úr kért tôle, ha nem hallja többször is: ,,Ne félj'' (Mt 1,20,-2.22). És hányszor tapasztalta Jézus, hogy saját tanítványai, meghitt barátai is mennyire tudtak félni! Felkiáltva mondja is: ,,miért féltek ennyire?'', amikor a viharban élet-halálharcukat vívják, és érthetô, hogy emiatt nagy félelem fogta el ôket (Mk 4,40). Kissé értetlenül néztek Jézusra, aki e közben a bárka végén nyugodtan aludt egy vánkoson: ,,Mester, nem félsz, hogy elveszünk?'' (Mk 4,38). És észrevette az anyák örökös félelmét családjukért, és igyekezett megnyugtatni ôket: ,,Ne félj, te kisded nyáj... ne aggódjatok megélhetéstek miatt, ne nyugtalankodjatok...'' (Lk 12)

    És a félelem nem szűnik, sôt annak arányában nô, ahogy modernizálódik az élet. Most már félünk a vonaton, félünk, ha autóba ülünk, félünk, ha repülôvel szállunk a magasba, félünk a ráktól. Szorongás az egész élet, vagy mai szóval élve: a stressz vasmarkában szorong az agyunk, szívünk, ideg -- és érrendszerünk. És Jézus ezt is tudja, -- ezért fordul megható szeretettel apostolaihoz az utolsó vacsorán: ,,Békességet hagyok rátok... ne nyugtalankodjék hát szívetek és ne is szorongjon!'' (Jn 14,28). Ha a félelem legmélyebb rétegébe hatolunk, ráébredünk, hogy miért is óv bennünket ennyire az Úr ettôl a sötét veszélytôl. János apostol figyelmeztetésére ritkán szoktunk gondolni: ,,Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelemmel jár'' (Jn 4,18). E kijelentés tükrében szinte megborzadunk szeretetünk minôségének szintjétôl. Mert ha a Szeretet apostolának igaza van, akkor bizony a bennünk lévô állandó és sokrétű szorongás és félelem miatt ugyancsak gyenge lábakon áll a szeretetünk Gondviselô Atyánk irányában.

    És most ne csak a fizikai, testi veszedelmek miatti félelmeinkre gondoljunk, hiszen a lelkiélet elkötelezettjei ismerik a félelem sorvasztó energiáit is. Megnyugtató, hogy errôl is tud Jézus, és elôre figyelmezteti barátait: ,,ne azoktól féljetek, akik megölik a testet, hanem attól, aki elég hatalmas ahhoz, hogy miután elvette az életet, a pokolba taszítson...'' (Lk 12,4). Ezekkel a sötét hatalmakkal viaskodnak legnagyobb szentjeink is, amikor rájuk tör a lélek sötét éjszakája. Milyen jó tudni ilyenkor, hogy Mesterünk és lelkünk orvosa, barátja mindenrôl tud és segít: ,,Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. Én azonban imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, hogy te egykor megtérve megerôsítsd testvéreidet'' (Lk 22,32).

    Mindenesetre a félelemrôl, szorongásról összegyűjtött evangéliumi idézetek alátámasztják mindannyiunk tapasztalatát: az ember olyan törékeny lénye a világnak, aki okkal, sokszor ok nélkül fél a rá leselkedô veszélyektôl, és nagyon rászorul a bátorításra. Ezért is nyújt rengeteg erôt a bátorító Jézussal való találkozásunk!

* * *

    Néhány órával vagyunk Húsvét után! A késôbbi gondolatok mélyebb megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a helyzetnek és a szereplôknek körülményeit tüzetesen analizálni. Így fogunk majd ráébredni, hogy mi magunk is hányszor vagyunk ilyen helyzetben: stupid emberi korlátoltságunk miatt kerülünk saját szorongásaink és depresszióink csapdájába...

    Különben e jelenet mélységeibe leszállva, Lukács evangélistát nemcsak orvosnak nézem, hanem a modern mélypszichológia mesterének is. Feltámadt Krisztus e napon! Ennek ellenére teljes a káosz és a letargia az apostolok és a tanítványok lelkében. És mint ilyenkor lenni szokott, nem a józan ész, nem a tények, nem a hiteles tanúk számítanak, hanem a mende-monda, a pletyka, a hisztéria. Ismerjük ezt a lelki állapotot mindannyian. Ilyenkor még azt is megbánjuk, hogy belekeveredtünk abba a kellemetlen ,,históriába''. Legszívesebben kiszakítanánk magunkat az események szövevényébôl, és kitépnénk magunkból az illetônek még az emlékét is. És mindezt azért, mert nem valósította meg álmainkat, hozzá fűzött reményeinket. A reményvesztett ember a legkegyetlenebb lény a földön...

    Ezt a lelkiállapotot, sivár és silány kiábrándultságot szinte kézzelfoghatóan képviseli Jézus két tanítványa, állítólag szűkebb rokonságának tagjai. Egyiknek nevét is ismerjük: Kleofás. Annyira összetörte ôket Jézus kivégzése, hogy már-már a meghasonlás örvényébe taszította ôket a sátán. Egyik a másikat nem hogy vigasztalta volna, épp ellenkezôleg, még jobban felkorbácsolták egymás indulatát. Olykor- olykor erôt vett rajtuk a menekülés démona: legjobb lenne itt hagyni ezt a helyet, a szégyen városát. A kísértés rettentô, hiszen Jeruzsálem minden hívô legszentebb szentélye, Jahve otthona. ,,Száradjon el karom, jobb kezem, ha elfelejtkezném rólad, ó Jeruzsálem...'' De most ennek a két szerencsétlen embernek -- és nekünk, nyomdokaikban járóknak -- még az is jobb lenne, mint e város falain belül maradni. A 137. zsoltár a babiloni fogság száműzöttjeinek éneke, a Jeruzsálemet elhagyni kényszerültek zokogása. Akkor azokat a zsidókat akaratuk ellenére űzték ki a szent városból, -- ezek itt most önként hagyják el a városok városát. Önkéntes száműzetésük jelzi, hogy milyen mély szakadék tátong a lelkükben. Valódi tudathasadás ez: itt ismerkedtek meg minden idôk legnagyobb mesterével, a várva várt messiással, a felkenttel! De három nap óta leleplezôdött minden. Még egyszer, utoljára megfordulnak, felnéznek a kivégzések hegyére, a Golgotára. A szégyen elönti arcukat.

    Teljesen összetörve, kiszáradt ajkakkal, rohanó léptekkel elhagyják a várost... -- ,,Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömöm fölé.''

    Öröm? Hol van itt az örömnek még a lábnyoma is? Pedig Húsvét van, és minden, ami Égen és Földön tükrözi az Istent, hangos alleluját énekel. Az emmausziak mindebbôl kizárták önmagukat, mert lelküket a bánat eljegyezte... Olyanok, mint a legfinomabb üvegpohár, amit valaki valamikor ügyetlen kézzel megrepesztett, és most repedten nem cseng: vase brisé... Meghasonlottan, lázadva, morogva vonszolják magukat. Ekkor lép hozzájuk, szinte észrevétlenül, talán egy kanyarnál lesben állva, valaki. Jelenléte, ,,otromba'' kérdései még ingerültebbé teszi ôket. Úgy érzik, mintha provokálni akarná ôket. A vándor ugyanis éppen a feltűnô levertségük oka felöl faggatja ôket: ,,Mi bajotok van, miért vagytok ennyire levertek? És min tanakodtok?'' (22,17) Hogy ezek a kérdések milyen ingerültté tették a Jeruzsálembôl távozó két tanítványt, mutatja az a szópárbaj, amit Jézussal vívtak: hogyhogy ilyet kérdezel tôlünk? Hiszen mindenki tudja, hogy mi történt az elmúlt napokban Jeruzsálemben, csak te nem tudod? De a hozzájuk szegôdött idegen még tovább feszíti a húrt: mondjátok el hát, hogy mi történt?

    Amikor bevezetôként említettem a psychoanalízist, mint az elmélkedés egyik eszközét, éppen ilyen evangéliumi jelenetekre gondoltam. A lélekelemzés klasszikus esetével állunk szemben, amelybôl különösen nekünk kell tanulnunk. Minekünk, akik soha semmire nem érünk rá, nincs türelmünk senkihez, és éppen ezért nem is ,,pazaroljuk'' idônket, hogy megkérdezzük a gyengébbeket: mi fáj?, miért vagy szomorú?, min töröd a fejedet?, miért vagy kétségbe esve?, miért sírsz? Csodálatra méltó az Úr Jézus lelki finomsága, mely különösen a kérdezni tudás művészetében bontakozik ki. A két meghasonlott lelkű tanítványt azzal gyógyítja meg, hogy kérdésekkel ostromolja lelkük befalazott kapuját. Ahhoz, hogy túlnôjenek önmagukon, elôbb fel kell húzniuk ablakuk redônyét, hogy kilássanak. Valóságos gyógypedagógiai módszernek vagyunk szemtanúi és részesei: a kérdezô -- vagyis Jézus -- eleve tudja a válasz tartalmát, mégis úgy tesz, mintha semmit nem tudna...

    Kérdezni és beszéltetni! Ez a mindenkori dialógus lényege, természetesen nemcsak a profán világban, nemcsak a politikában, hanem mindenekelôtt a pasztorációban, a lelkivezetésben, a család-egyházban, a generációk feloldhatatlannak tűnô világában. Mindannyiunknak tanulnunk kell attól a Jézustól, aki Húsvét után, mint megdicsôült Krisztus nem kozmikus fölségével, térdre kényszerítô fensôbbségével jelent meg az emmausziak elôtt, hanem szerényen, már-már tudatlanná téve magát, hogy így még jobban tudjon segíteni. Minden tekintetben hasonlóvá vált testvéreihez...'' (Zsid 2,17). Mert ,,Ô nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel...'' (uo. 4,15). Itt is, és ma is, most élô ,,oktalanok'', balgák és ,,nehezen hívôk'' éppen ebben reménykedünk, hogy van türelme hozzánk, elmegy engedékenységének legvégsô határáig, mert nem restell végigbandukolni életünk vargabetűs útjain. És ahogy nem átallott akkor, Kleofásék esetében, úgy most sem restell ,,csatlakozni hozzánk''.

    Jézusnak van ideje ránk! A két tanítvány és a többi, még Jeruzsálemben maradt Tamások csak lassan, fokozatosan képesek felfogni a természetfeletti világ legnagyobb csodáját, a húsvéti Alleluját, és még ennél is lassabban, hogy ,,a Messiásnak elôbb szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsôségébe'' (Lk 24,26). Ó micsoda egzegézist tartott Jézus a szabad ég alatt az emmauszi tanítványoknak, amikor Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az Írásban róla szól! Csak az édesanyák, a gyógypedagógusok, a Teréz anyákhoz hasonló élô szentek képesek felfogni azt, amit az Úr Jézus tesz velünk, emmausziakkal. Ez a magyarázat kellett ahhoz, hogy az ellentétes pólusnál megrekedt tévedésükbôl ki tudja ôket ragadni. A Nagypénteki keresztrefeszítés óta ugyanis elvesztették Jézusba vetett hitüket. Hiszen szeretett mesterüket nem a megszokott, közönséges halál, vagy valamilyen természeti csapás ragadta el tôlük, hanem a Törvény hivatalos képviselôi mondták ki rá a rettentô ítéletet, az istenkáromlást megtorló keresztrefeszítést. És mivel hitük Jézusra alapozódott, most már nincs kiben hinniök, és nincs miért hinniök. Ha Jézus sorsa értelmetlen, akkor értelmetlen az ô követése is. Ha maga Jahve lett hűtlenné ehhez a messiáshoz, akkor ôk hogyan és miért maradnának hűségesek hozzá... Szemük, agyuk elsötétült, -- önmagukat elvesztô, meghasonlott, személyiségükben megsérült, botorkáló vándorokká váltak. (Ki-ki fokozhatja tovább a saját sorsának, vagy jelenlegi lelkiállapotának megfelelô jelzôket).

    Tény, hogy ilyen állapotban csak menekülni lehet. De hová? Önmagunk elöl nem mehetünk sehová: árnyéka vagyunk saját énünknek. Kleofás és társa hiába menekültek Jeruzsálembôl, önmaguk zsákutcájába jutottak. Nem véletlenül zajlik le ez a jelenet egy országúton! Lelki útinaplónak tekinthetjük, hiszen ha nem találkoztak volna Jézussal, végképp eltévedtek volna saját lelkük útvesztôjében. A Jézussal való találkozás döntôen megváltoztatta e két kétségbeesett ember lelki útirányát. (Ez az, amit a bevezetô elmélkedésben mondottunk: a találkozásnál mindig történik valami, mert megváltozik valami bennünk. Nem vagyunk ugyanazok, akik elôtte voltunk!)

    Az emmausziak konverziója abból állt, hogy Jézus megállította és nem engedte tovább ôket, -- eléjük állt a menekülésük legveszélyesebb kanyarjánál, hogy száznyolcvan fokos fordulattal visszairányítsa ôket oda, ahová valók, ahol lelkük, sorsuk fészke, otthona van: Jeruzsálembe, amit nem illik, nem szabad cserbenhagyni, amit vállalni kell!

* * *

    A teljes konverzióhoz azonban még valami kell. Bár lélekben már kezdenek ,,átállni'', és szívük lángol (24,32), de még hiányzik a végsô elhatározás: a hazamenetel Jeruzsálembe. Különben is ,,esteledik és már lemenôben van a nap''. Ilyen helyzetben elbátortalanodik a vándor. És ki tudja, holnap lesz- e még annyi ereje az embernek, hogy valóra váltsa azt, amit ma olyan szépen elgondolt... És Jézus Urunk ezt is nagyon jól tudja. Éppen ezért látszatra ugyan ,,úgy tett mintha tovább akarna menni'', valójában mégis velük maradt. Sôt, asztalhoz ült velük, ami mindenhol, különösen Keleten a szívélyesség, barátság, intimitás jele. Ami futó találkozásnak látszott elôször, most a bátorító barátság alkalmává vált. Az csak érthetô, hogy e szűkszavú beszámoló megmozgatja idôrôl idôre a művészek fantáziáját, és bár Lukács nem írja, hogy hol is volt az az asztal, a festôk és az elmélkedni szeretôk egy fogadó terített asztala köré ültetik ôket. És ugyancsak a fantáziánkra van bízva, hogy mi is történt ama fordulópontot jelentô kenyértörés pillanatában? Csak az étkezésnél szokásos darabokra törésre gondoljunk, vagy szent Ágostonnal és annyi más lelkiíróval együtt az utolsó vacsorai Eucharisztiára? Eldöntetlen kérdés. Magam részérôl szeretek elidôzni a Louvre-ban látható kis Rembrandt kép elôtt: a szoba tele van ugyan árnnyal, de Jézusból fény sugárzik, -- az egyszerű terítôn jól látható a kenyér, mely a szentségi jelenlétrôl tanúskodik. A két tanítvány közül az egyik az imádás pózát veszi fel, a másik egy hátráló mozdulatot tesz. Ez az a pillanat, amikor ,,megnyílt szemük és felismerték''. Számomra perdöntônek tűnik, hogy Lukács szinte szóról szóra azonos mondattal fejezi ki az emmauszi kenyértörés leírását és a nagycsütörtöki Utolsó vacsora történését: kenyeret vett kezébe, -- hálát adott, -- megtörte, -- odanyújtotta nekik (vö. Lk 22,19 és 24,30).

    Annyi bizonyos, hogy ez a gesztus annyira jellegzetesen jézusi volt, hogy nem a bibliamagyarázata közben, nem a hanghordozása alapján, hanem a kenyértörés pillanatában és magának a módnak, a jézusi gesztusnak láttán történt a minden kételyt elsöprô felismerés, a perdöntô meggyôzôdés, hogy a hozzájuk csatlakozó idegen maga Jézus, a Feltámadott! Ebben a felismerésben megoldódott a kínzó alapprobléma: vajon Isten mivel bizonyítja be inkább hatalmát, ha távol tartja Jézustól a halált, vagy ha magára vállalja és ezzel, éppen a nagypénteki halál vállalásával gyôzi le a halált a feltámadás erejével. Azzal ültek egy asztalnál, akirôl azt gondolták három napon keresztül, hogy mindaz, amit tanított, merô illúzióvá vált keresztrefeszítése miatt. De azáltal, hogy most saját maguk meggyôzôdtek, hogy a Feltámadottal találkoztak, tehát él, megtanulnak új módon találkozni a Keresztrefeszítettel is. Élményük lényege feloldja minden problémájukat, hiszen Isten Jézus mellett áll halálában is!

    Most már ,,az ismeretlen vándor'' akár el is távozhat. Jelenlévô marad számukra akkor is, ha eltávozik. Ez az a hitélmény, melyben részesül minden hívô. A hit kegyelme segít abban, hogy hogyan hihetek a Feltámadottban, aki egyben Keresztrefeszített is. Ennek a felismerése történt Emmauszban, -- és ,,ekkor eltűnt elôlük'' (24,31). Most már nincs miért menekülni. Sôt, vissza kell menni, rohanni Jeruzsálembe, melyet hűtlenül elhagytak. És közben visszakapták azt az örömöt, amit a zsoltáros megkövetel minden Jeruzsálemi hívôtôl (137. zs.). ,,Lángoló szívvel'' siettek vissza, hogy elmondják életük egyetlen és megmásíthatatlan élményét a Tizenegynek, akik ugyanezzel az élménnyel várták ôket: láttuk, megjelent Simonnak is!

    Urunk, Jézusunk, Te Bátorító, nélkülözhetetlen Útitársunk! De jó, hogy így ismersz, és ennyire szíveden hordod sorsomat, napjaimat, örvényekbe zuhanó mélypontjaimat. Vedd kezedbe lehangolt hangszeredet: engem, és meglátod, hogy az én szívem is lángolni fog. Add, hogy vissza tudjak menni most, azonnal kudarcaim, szenvedéseim Jeruzsálemébe, keresztjeim birodalmába. Vállallak Téged, a Keresztrefeszítettet, ki feltámadtál bennem is. És mert Te is vállalod emmauszi meneküléseimet, felbátorodott szívvel térek Haza.
    Ámen.