Találkozások Jézussal


Hazahívogató találkozás

    Vannak korszakok, nemcsak a történelemben, de saját életünkben is, melyeket csak ilyen szavakkal lehet valamiképpen kifejezni: bolyongás, útkeresés, vándorlás, tévelygés, zuhanás. Látszatra más-más szavak, de mögöttük ugyanaz az idegeket őrlő, életet kettétörő fogalom húzódik meg, melynek neve: otthontalanság, sőt gyakran hazátlanság. És lényegét tekintve, a tényeken mit sem változtat, hogy ezt a tragikus fordulatot mi váltotta ki! Külső kényszer, vagy belső válság. Véletlen mellékútra lépés, iránytévesztés, vagy tudatos szembefordulás, lázadás. A tény az, hogy elveszítünk valamit, ami eddig életünk kerete és tartalma volt, az egyetlen fix pont a világban, sőt az egész univerzumban. A haza, a ház, az otthon, ahol valaki vár, akinek jelentek valamit, ahol ismernek, és ahol -- ha igazán otthonom -- biztonságban érzem magam. Természetesen azt mindannyian tudjuk, hogy maga az élet is olyan, mint a vándorút, melyen "bolygó hollandiként" hánykódunk. Sokan azt sem tudják, hol a rév...

    És hogy ez mennyire jellemző emberi sorsunkra, mutatja, hogy még egyházunk is a "vándor" jelzőt viseli -- gyermekeinek pedig ez a földi élet bizony sokszor olyan, mint a siralomvölgye. Minden bizonnyal azért, mert még a hívők számára is tele van útvesztőkkel, csapdákkal.

    Kereszténynek lenni mégis azt jelenti, hogy nem kell félni, mert Valaki vigyáz ránk! És ha valami oknál fogva otthontalanná váltunk is, nem nyugszik addig, míg nem találunk haza. Jézus Urunk ugyanis jól ismeri az otthontalanná váltakat, és igyekezett meggyőzni tanítványait, hogy nemcsak azok sorsát viseli szívén, akik vigyázatlanul letértek a hazavezető útról és elcsatangoltak, hanem azokét még inkább, akik tudatosan szembefordultak otthonukkal, de aztán később mélyen megbánták tettüket. És hogy ez mennyire Jézus evangéliumának lényegéhez tartozik, abból is látható, hogy az otthontalanná váltak e két csoportját ő maga akarja Felemelni és meggyőzni: segítek, hogy hazataláljatok! Példabeszédeinek két gyöngyszemére gondolok, az elveszett bárányról és a tékozló fiúról szóló történetekre. Kereszténynek aligha nevezheti magát valaki, míg ezeknek üzenetét fel nem fogja és nem építi bele lelkiéletének legbensőbb világába. Mint Jézus tanításának mindegyik része, e két példabeszéd erkölcsisége is valósággal alapjaiban rendíti meg a lapos, csak átlagosan, sablonosan élő hívőket. Legtöbben meg sem tudják érteni, hogy Jézus miért foglalkozik ennyit és ennyiféleképpen a deviánsokkal, ahogy ma szokták nevezni az elveszetteket, a tékozlókat. De ezen csak azok akadnak fenn, akik még mindig azt gondolják magukról, hogy bűntelenek. Pedig a gyóntatószékekben mindannyiunknak van mit megbánnunk...

Az elcsatangolt bárány

    Az Egyház első korszakában ez a téma annyira központi helyet foglalt el a hívek életében és az evangéliumnak, mint jóhírnek bemutatásában, hogy minden bizonnyal az apostoloktól ered Jézusnak, mint a jó pásztornak lelki képe. A galileai pásztorok számára teljesen egyértelmű volt ez a kép és ennek szimbolikája. Hogy Jézus mennyire szerette ezt a hasonlatot, mutatja az a hosszabb beszéde, melyet János evangélista jegyzett fel: "Jézus a jó pásztor" (10,1-18). Az elveszett bárány felkutatását, megmentéséért folytatott expedíciót a maga teljes mélységében csak akkor értékelhetjük, ha a Lukács evangéliumának példabeszédét ezzel a János evangéliumi jó pásztor képpel együtt szemléljük. Mert az elcsatangolt bárányt a vállán hazavivő pásztor nem más, mint maga Jézus! Saját magáról és küldetésének lényegéről hitelesebb képet aligha találunk az egész Újszövetségben ennél a vallomásnál. Íme a pásztor karakterének, belső világának főbb vonásai:

    A juhokat egyenként is ismeri, nevükön szólítja őket. Azok ismerik hangját, -- olyannyira, hogy különbséget tudnak tenni a pásztor és a béres hangja között Bizonyára azért, mert tapasztalták, hogy amikor veszély van, másként viselkedik a béres és másként a pásztor. Amikor például farkas támadja meg a nyájat, a béres, akinek a nyáj nem tulajdona, elfut és otthagyja a juhokat, nem törődik velük. A magyarázat is Jézustól való: "a béres azért fut el mert béres" (Jn 10,12). Ezzel szemben "a jó pásztor életét adja a juhokért", -- és ezt a nyáj együttesen és egyenként tudja, érzi. Olyan személyes kapcsolat alakul ki a nyáj és a pásztor között, mely nem csupán tanmese, hanem tapasztalati tény. -- Szervesen a témához tartozik, és éppen ezért nem szakítja ketté a gondolatsort, ha itt említem meg a következő megfigyelést és beszámolót:

    A palesztinai pásztorok még ma is esténként kötőanyag nélkül rakott kőfallal körülzárt aklokba terelik be a falu állatait. Éjszakánként őrt állítanak, aki természetesen hajnalban csakis az egyes nyájak pásztorait engedi be az akol ajtaján. És most érdemes a mai megfigyelést az evangéliumi pásztor képpel összehasonlítani. Tudniillik valóságos szertartás zajlik le most: mindegyik pásztornak megvan a maga jellegzetes hangjele, melyet a különböző csoportokban elhelyezkedett juhok azonnal felismernek, és csak azok indulnak, melyeket saját pásztoruk jellegzetes hangja hív. A szelektálásnak ez a speciális jellege éppen arra utal, hogy valami egészen földön túli, csupán a hangok birodalmában ismert kapcsolatrendszer létezik a pásztor és övéi között. Ezt igazolja a turisták élménybeszámolója is. Keleti utazás alkalmával egy kútnál pásztorok itatták nyájaikat. A juhok összekeveredve pihentek, vagy oltották szomjukat. A szieszta után az egyik pásztor megszólalt: "Me-nah", vagyis "utánam!". Erre kivált a tömegből saját nyája. A másik pásztor is ugyanígy tett, -- most pedig megint csak ennek a pásztornak nyája indult el. Most megszólalt az utazó: "ha én hívnám, engem is követnének?". "Aligha", volt a válasz, "de próbálja meg". Még köntösét is odaadta, hogy öltözzék abba a ruhába, melyet a juhok megszoktak. Döbbenetes volt a nyáj viselkedése. A turista ugyanis hiába mondta: Menah! És hiába vette fel a pásztor gúnyáját, -- az állatok csak nem követték. A hangja ugyanis más volt. Ilyenkor csak az a néhány bárány indul el az idegen után, amely beteg, és érzi, hogy nem tudná a többit követni a hosszú úton.

    Tehát nem valami tanmeséről van itt szó, hanem az élő valóságról, melyet Jézus zseniális pedagógiai érzékkel arra használ fel, hogy a pásztor és a nyáj relációra építse fel az Isten és az ember közötti viszony tényét. A példabeszédbe azért vonja bele a béres fogalmát, hogy annál erőteljesebben rajzolhassa meg a jó pásztor másik ismertetőjegyét, a minden áldozatra kész szeretetét. Mert nemcsak ismeri övéit, és nemcsak orvosolja mindegyik kínját, baját, nemcsak megvédi őket a rablók, a hiénák, farkasok támadásaitól, de nem hagyja elveszni egyiküket sem. Még élete kockáztatásával is felkutatja az elcsatangoltat. Lukács evangéliuma nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a nyáj többi tagját, azt a bizonyos 99-et, a pusztában hagyja, és útnak indul, hogy felkutassa azt az egyetlent, az elcsatangoltat a legelő melletti bozótosban, szakadékokkal teli területen. Így akarja érzékeltetni, hogy a reménytelennek tűnő helyzet ellenére a pásztor nem nyugszik, míg meg nem találja, mert neki az az egy is, a rakoncátlan, az idegen utakat kedvelő is fontos. Mert aligha most először kell utána járnia, -- volt rá eset máskor is. (Az új görög fordítás hűen adja vissza azt, amiről itt szó van: nemcsak "eltévedésről" beszél, hanem "csatangolásról" is /Mt 18,12/). A családban is, a közösségekben is mindig akad olyan, aki szeret elmaradozni, különcködni. Ôket aztán előbb-utóbb elmarasztalják, kiközösítik, vagy legalábbis megbüntetik... Jézus ezzel szemben egészen másként tesz. Kijelenti, hogy az Atya külön feladatként bízta meg azzal, hogy megkeresse, ami elveszett. És ezt olyan határozottan, olyan erővel adja tudtára a világnak, hogy szavait nem lehet félreérteni. Az evangéliumi szövegben háromszor szerepel egymás után: "Én életemet adom juhaimért" (Jn 10,11.16.18). Ennek értelme már túlmegy a szimbólumon, bár a tanítványok is csak később, Nagypénteken jöttek rá a szimbólum mögötti véres valóságra. Azóta mindannyian tudjuk, hogy Jézus valóban utánunk jön.

    De Lukács hét mondatba sűrített klasszikus leírásában van még egy momentum, ami tépett szívünk mélyéig hatol. Egyedül ő örökíti meg azt a pillanatot, amikor a megtalált bárányt, a riadt jószágot a vállára veszi Jézus, a jó pásztor. És ezt Lukács máskor is megteszi: minden alkalmat megragad, amivel bizonyítani tudja Jézus irgalmát. Öt, az orvost lelke legmélyéig meghatotta az elesettek iránti jóságnak ekkora lángja, mely még önmagát is elégeti, csakhogy segítsen rajtuk. Nem véletlen, hogy Jézus szívének imádandó szeretete mindmáig lázban tartja a hívőket, hitetlenkedőket egyaránt. A Jézus szíve tisztelet első megnyilatkozásai éppen a Jó Pásztorral vannak kapcsolatban. Nemcsak az ismert szoborra, képre gondolok, hanem a katakombák egyik sírfeliratára, mely olyan elhunytért könyörög, akit a Jó Pásztor a vállán hozott haza az akolba. Azt pedig mindenki maga dolgozza fel lelkében, hogy mit mond pásztorának vállán az elveszett, de megtalált bárány. A legősibb időkből fennmaradt ábrázolások sejtetni engedik, hogy kimondhatatlan, szavakba nem foglalható öröm él mindkettejük szívében, a Pásztoréban azért, mert végre megtalálta, a Bárányéban azért, mert szidás helyett gazdájának vállán vonulhat he otthonába. Hazatalált...

A tékozló fiú

    Elgondolkoztató, hogy ezt a találkozást is egyedül Lukács evangéliumában találjuk. Kiváló írói tehetségére vall, hogy Jézus példabeszédeinek legszebbikét, a bűnbe zuhanásnak tragédiáját és a megtérés drámáját húsz sorban úgy tudta szavakba foglalni, hogy közben mi magunk is megtérünk, és hazatalálunk. Talán azért, mert az isteni irgalom mérhetetlen nagysága ebben a példabeszédben nyilatkozik meg legjobban. (Lk 15,11-32). Tanácsos kézbe venni az evangéliumot, hogy hasson ránk minden ige, minden jelző a maga eredeti hangján és színén. Jobb, ha nem is mondom el a történetet, nemcsak azért, mert ismerjük, hanem azért is, mert úgysem tudja visszaadni senki azt a döbbenetet, ami végigmegy az apának, a hazulról arcátlanul eltávozó, majd oda visszatérő kisebbik fiúnak és a keményszívű nagyobbiknak a lelkében. Inkább néhány olyan összefüggésre mutatok rá, mely még jobban segít megközelíteni a jézusi üzenetet.

    Kisdiák korunkban élvezettel gyakoroltuk a matematikában az ún. behelyettesítést. Ezt még a gyengébbek is szerették. Nos, jó észrevenni, hogy ehhez hasonlót az Úr Jézus is művel. Hiszen napnál világosabb, hogy példabeszédeinek "gazdája", "pásztora", "hitelezője", stb. nem más, mint a mi gondviselő Atyánk, Bíránk, Istenünk, sőt ő maga: Jézus, a Krisztus! És épp ebben van a szívszorongató teológiai, logikai, etikai és lélektani üzenete a jézusi példáknak. Így "lopja"" agyunkba, szívünkbe a nagy örömhírt, az euangéliont: ilyen arcvonásai vannak Istennek, a világ urának, aki nemcsak a Törvénynek fellebbezhetetlen őre, nemcsak Jahve, akinek nevét a babiloni fogság után még kiejteni sem volt szabad, és nem csak Adonai = abszolút Úr, hanem Gazdánk, Pásztorunk, irgalmas szívű, minket hazaváró Atyánk.

    Vagyis ennek a példabeszédnek főszereplője is a Mennyei Atya! Így kényszer helyzetbe kerülnek mindazok, akik fejüket csóválva megkritizálják a példabeszédben nagyon engedékenynek látszó édesapát. Az erkölcsi normákra pedánsan vigyázók ugyanis veszélyt látnak abban, hogy látszatra, olyan könnyen, vita és dorgálás nélkül útjára engedi az apa ezt a lázadó fiút. Sőt mintha megkönnyítené a családi vagyon egy részének elherdálását. Miért nem akadályozta meg? Miért nem zárta be a pincébe, vagy az emeleti szobába? Vagy ha már mindenképpen elengedni akarta, miért nem dobta ki egy szál ingben az országútra? Ezt még a morális is bűnrészességnek nevezné. -- És hogy a bírálókat, az engedékenynek látszó apa felett pálcát törőket se nevezzük azonnal "erkölcscsőszöknek", érdemes a Biblia szaktudósait is meghallgatni. Tudniillik az apa viselkedése még feltűnőbbnek mondható, ha a korabeli zsidó jogszabályok szent és sérthetetlen előírásaival vetjük egybe. A zsidó jog szerint ugyanis örökséget csak a családfőnek, az apának halála után lehetett elosztani. Méghozzá úgy, hogy a legidősebb fiú dupla részt kapott, hogy eltarthassa anyját és hajadon húgait. Világos tehát, hogy a kisebbik fiúnak ez a kijelentése: "apám, add ki az örökség nekem járó részét" (Lk 15,12), nemcsak jogtalan volt, de sértő is mind az apa, mind az idősebbik fiú szemében, aki ráadásul törvénytisztelő, a családi vagyont gyarapítani akaró, úgynevezett "igazi jó fiú" volt.

    Ennek fényében tehát dilemmánk még teljesebbnek mondható. Mi lehet az Úr Jézus szándéka, ha mégis ennyire felborítja az akkori jogszabályok megállapodásait és még a mi igazságérzetünk betonpilléreit is? Fárasztó lenne, ha az egész problémát a teológiának, mint szaktudománynak bonckése alá tennénk. Mert legnagyobb emberi kincsünk és méltóságunk alapját, szabadságunk, szabadakaratunk hídpilléreit állítja reflektorfénybe ez a példabeszéd. Nem kisebb kérdésre akar választ adni az Úr Jézus, mint arra a gyakori emberi okoskodásra, hogy miért nem akadályozza meg a mindentudó és mindenható Isten az embert bűne, rettenetes tettei elkövetésében. Filozófiai és teológiai argumentumok helyett egy család életének alakulását mutatja be a példabeszéd: a tékozló saját maga mondjon ítéletet önmaga döntésének kudarca felett. E nélkül a vargabetű nélkül aligha jutott volná ilyen közel az Istenhez. Vagyis a Mennyei Atya "ad abszurdum" helyzetbe akarja vinni okoskodásunkat, ezért nem lép közbe, sőt szabad folyást enged végzetes vágyainknak is, hogy végül a 2x2=4 evidenciájával belássuk, mennyire ártunk magunknak, ha lelkiismeretünk tiltó figyelmeztetése ellenére is a magunk feje után akarunk menni. "Saját csapdájukkal fogja meg a bűnösöket", mondja a zsoltár.

    Míg a fiatalembernek jól ment sora az atyai házban, nem tudta értékelni helyzetét. Az ő esetéhen -- és mi sem vagyunk különbek -- bizonyára szükség volt arra, hogy a disznók vályújának szintjére zuhanjon. E nélkül soha nem tudta volna felmérni az atyai ház és a disznók vályúja közötti különbséget. Ezért nem akadályozta meg az apa a fiú távozását. És mert igazi édesapa volt, ismerte gyermekének jó és rossz tulajdonságait: elengedte, mert úgyis tudta, hogy visszajön. Itt egyrészt a szabadakarat apoteózisával, másrészt a metanoia, a megtérés lelki folyamatának kegyelmi állomásaival találkozunk. A két pólus: elindulás a bűn felé és visszatérés az apai házba. A stációk: a hazulról kapott örökség elherdálása, -- a disznók vályújánál a kegyelem villáma észhez téríti, -- az értelem motiválja az akaratot: haza kell menni, -- az akarat akcióba lép: az első lépések hazafelé, -- a bűnbánat megfogalmazása: "bánatima", -az atyai ház körvonalai: nem vagyok méltó, újra otthon: az atya ölelése, boldogsága. Íme mi minden zajlik le egy lélekben, mindannyiunk lelkében miközben a halálból feltámadunk: "...hiszen fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült" (15,24). A példabeszédnek ez azonban csak az egyik része. Pedig a folytatás legalább akkora forradalmat és robbanást rejt magában, mint az első rész. Nem is nagyon szeretünk vele behatóan foglalkozni, nehogy felborítsa bűntelenségbe vetett hitünk bázisát. Márpedig itt senki nem kerülheti ki a kegyelem "műtéti beavatkozását", akármelyik fiú köntösében járunk. Most ugyanis a "tisztákon" van a sor: az ünnep-rontó nagyobbik fiún.

    A fél ország keresztényeinek egykori lelki irányítója, e sorok írójának is lelkivezetője, Belon Gellért püspök gyakran figyelmeztette hallgatóit, olvasóit: a jóságnak is van kísértése, vagyis rosszra vivő ereje! -- Itt is épp erről beszél az Úr Jézus, -- és mint annyiszor, most is kérdi: "rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok" (Mt 20,15). A nagyobbik fiú is azért neheztelt apjára (az említett behelyettesítés szerint a Mennyei Atyára), mert jó, irgalmas, megbocsátó volt "meghalt, de feltámadt"; kisebbik fiához. Hogy mennyire igaz az állítás: "a jóságnak is van kísértése", tetten érhető, ha őszintén magunkba nézünk. Hol hangosan, hol csak önmagunkban halkan hányszor fogalmazzuk meg a kritikát: "hát érdemes jónak, önmegtartóztató aszkétának, becsületesnek lenni?". Hiszen Jézus annyira elnéző a legnagyobb bűnösökkel, a csaló vámosokkal, a cédákkal, a házasságtörőkkel, de még a halálra ítélt rablógyilkosokkal szemben is, hogy csak berzenkedve vagyunk képesek elfogadni az ilyen és hasonló kijelentéseit: "jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint 99 igaznak" (Lk 15,7). A példabeszéd eme része kifejezetten a tisztességes embereknek szól, akik nemcsak megtartják a törvényeket, de közülük sokan, mint ez az idősebb "derék fiú is, számítanak jutalomra is, (hiszen dupla részt várt az örökségből). Ha ezek közé tartoznánk, vegyük észre a jézusi figyelmeztetés lényegét: ne irigykedj, ha másoknak az Atya megadja azt is, ami szerinted nem lenne jogos! Csakhogy egyikünknek sincs "joga" semmihez. Azért kell újból és újból megértetni magunkkal, hogy mit tartalmaz ez a fogalom: kegy -- kegyelem. Itt nem a tartozik és követel moráljáról van szó. Épp ezt hiúsítja meg Jézus. A bíráskodás, vagyis annak megítélése, hogy az Isten mérlegén ki "súlyosabb" = értékesebb, a nagyobbik vagy a kisebbik fiú? -- ennek eldöntését magának tartotta fenn az az Isten, aki maga az abszolút szentség, igazság és irgalom együtt és egyszerre. Az Isten mérlegén úgy látszik, más mértékkel mérnek! A lelkekbe, sorsokba, szándékokba, megtérésekbe belelátó Irgalom nemegyszer a tékozlók, az elcsatangolók felé billenti el a Mérleg nyelvét. Lassan kezdem megérteni az Evangélium legforradalmibb mondatát: "Bizony, bizony mondom nektek, a vámosok és a cédák megelőznek benneteket a mennyek országában!" (Mt 21,31). Azoknak, akik emiatt berzenkednek, nincs igazuk. Jézus ugyanis csak azokról mondja ezt, akik megtértek: a Mária Magdolnáknak, a Léviknek, Zakeusoknak, a bűnüket életük végéig sirató Pétereknek, -- de nem mondja a gőgös farizeusoknak, a Simonoknak, a bűneiket a föld porába író bíráknak, az áruló Júdásoknak, az istenkáromló bal latoroknak mindaddig, míg ők is meg nem térnek. Mert ha igen, akkor még ők is megelőzhetnek bennünket, akik csakis a kegyelem jóvoltából lehetünk azok, akik vagyunk!

*

    Uram, Jézusom! Ments meg a gőgtől, a farizeusi lelkiségtől. Add, hogy ne homályosodjék el a magam-látásától mások tetteinek szépsége, és tudjak örülni, ha ellenségeimet felemeled, megtalálod és válladon hazaviszed. Hiszen Te tudod legjobban, hogy engem is válladra emelve mentettél meg. Add, hogy ne rontsam el a harmóniát, és tudjak örülni annak, aminek Te örülsz.
    Ámen.