Találkozások Jézussal


"Szeretnék szeretni"

    Az élet, legyen az világi, vagy isteni, profán, vagy szent, a szeretet körül forog. A szeretet mozgatja az univerzumot, - Dante még a pokol bejárata előtt is ezen meditál ...

    Mindannyian tudjuk, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Az áttekinthetőség miatt itt most csak két kategóriát említek. A szeretet egyik fajtáját nevezhetnénk centripetálisnak, a másikat centrifugálisnak. Az előbbinek az a sajátja, hogy mindenekelőtt magával törődik. Mottója így hangzik: "Szeretném, ha szeretnének, és lennék valakié" (Ady E.). Várok, keresek valakit aki rám pazarolja életének, személyiségének kincseit. "Ezért van minden önkínzás, ének. Szeretném, ha szeretnének ..." Ennek a szeretetnek önzés a rugója. Ezzel szemben a centrifugális szeretet kilép önmagából, és a másik, sőt mások felé fordul. Tud önfeledten, sőt önfeláldozóan, önmagát odaadva, önzetlenül szeretni. Ennek Monteverdi canzonettája lehetne a mottója, mely így kezdődik: Szeretnék szeretni ... Szeretni mindig jobban, mindig tisztábban.

* * *

    Kinyitom az Evangéliumot, és kíváncsian kérdezem, vajon ez a fenti "képlet" megtalálható-e benne? A szeretetnek bibliai pszichoanalízise rendkívüli élményt nyújt az elmélkedő számára. A történetek közül most egyet veszek szemügyre: a Simon farizeus házában lezajlott drámát. (Lk 7,36-50). Az esemény önmagában nagyon egyszerű, szinte banális: Jézust meghívja magához ebédre egy farizeus. Bizonyára megtették ezt mások is, több alkalommal. Nem is e miatt örökítette meg Lukács evangélista ezt a jelenetet. Egy harmadik személy néma jelenléte és szeretet kinyilvánítása körül forog itt minden. Egy bűnös, rossz hírű asszony magatartása és Jézus megbocsátó irgalma borítja fel Simon farizeusnak, a házigazdának lelki nyugalmát: nem bírja elviselni, hogy Jézus nem taszítja el magától, sőt engedi, hogy hozzáérjen, drága kenettel kenje meg lábát. Sőt még ennél is többet enged meg neki: megengedi, hogy megcsókolja. Ez végkép megbotránkoztatja, és kétségbe vonja Jézus prófétai képességeit és hitelét. ("Ha valóban próféta volna ...") Lukács evangélista segítségével igen jól magunk elé tudjuk vetíteni a helyet, a szereplőket, sőt életszemléletüket, - és mindezt egy találkozás keretében. Nézzük közelebbről az epizódot.

    "Meghívta Jézust egy farizeus, hogy étkezzék nála" (7,36). Jézus ezt nem csak elfogadta, de a beszámolóból az is kiderül, hogy "asztalhoz telepedett". Az eseményt csak akkor tudjuk a tényeknek megfelelően rögzíteni, ha nem a saját szokásainkhoz igazítjuk, hanem a korabeli zsidó étkezési előírásokat vesszük alapul. Így eleve ki kell iktatni az asztalt, mert a zsidók nem széken ülve asztal körül étkeztek, hanem a földre terített szőnyegen, vánkoson feküdtek, sarutlan lábuk hátrafelé nyúlt; balkarjukra könyököltek. (A legtöbb művészi alkotás nem a valóságnak megfelelően ábrázolja az Utolsóvacsorát sem, hanem a mi szokásainkat vetíti ki Jézus korára!)

    A bűnös asszony azért tudott Jézus lábához hajolni, mert ő nem széken ült - ahogy mi -, hanem feküdt a földön, az imént említett keleti szokás szerint. Ez a magyarázata annak, hogy belépve a szobába csendesen, minden nagyobb feltűnés nélkül "megállt hátul a lábánál" (7,38) egy asszony ... A történet főszereplőjének, Simonnak megismerése, megértése szintén nélkülözhetetlen a jézusi találkozás átéléséhez. Tévedünk, ha Simont farizeusi mivolta miatt eleve negatív ítélettel marasztaljuk el. Nagy tiszteletnek örvendtek a nép körében, és Jézus sem a farizeusságot önmagában ostorozta, hanem mérhetetlen gőgjüket pellengérezte ki. És ezt sem általánosítva kell értelmeznünk, hanem mindig személyhez kötve. Hiszen Jézusnak voltak nemes lelkületű farizeus ismerősei, sőt barátai is, akik - mint Nikodémus - a legkritikusabb órákban is Jézus védelmére keltek. Simon azon farizeusok közé tartozott, akik "építs kerítést a Törvény köré" elvet vallották. Ők a Törvényt, mint a legszentebb, legféltettebb vallási és nemzeti kincset virágos kerthez hasonlították, ahová semmi körülmények között sem lehet belépni idegen lelkiséget képviselő egyénnek. Éppen ezért bizonyos távolságban tőle "kerítést" kell húzni; vagyis a Törvény köré sok aprólékos szabályt (sűrű dróthálót) raktak. Amilyen mértékben növekedett a külső veszély Isten népének, a zsidóságnak mint önálló országnak fizikai, szellemi megszállására, olyan mértékben védekeztek a nép vezetői, vallási elöljárói éppen az aprólékos szabályok "kerítésének" felhúzásával. Vagyis az említett "drótháló" egyre sűrűbb lett. Még ennél is elviselhetetlenebb volt az a szemlélet, mely e dróthálós szabályok maradéktalan megtartásához kötötte az igazi vallásosságot. Lényegében épp ez ellen a farizeusi szemlélet ellen emelte fel szavát az Úr Jézus: "Elviselhetetlen terheket rónak és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik" (Mt 22,4).

    A farizeusi vallásosság egyik sarkalatos szabályának kérdésével szembesül Jézus. Eszerint: hithű, igazi zsidó, különösen ha magát rabbinak, pláne prófétának hívatja, nem áll szóba bűnös nővel, és legkevésbé engedi, hogy testéhez nyúljon. Mert ha egy vámost, vagy egy cédát nem vet meg, akkor ő maga is tisztátalanná válik! Ezen botránkozik meg Simon, a farizeus, aki nem tudhatta, hogy az asszony minden bizonnyal már máskor is találkozott Jézussal, és talán épp egy találkozásuk alkalmával bocsátotta meg bűneit. Simon a külső látszat rabja. Vele szemben két szabad lélek ragyog a farizeusi lakásban: Jézus és a bűneit sirató asszony! Lényegét tekintve itt két világ ütközik össze: Simoné és Jézusé. Simon világa zárt, mert kész kategóriákban tud csak gondolkodni, és mindenkit előbb "lemér". Nemcsak az asszonyt, de Jézust is. Ijesztő a megmérettetés eredménye: Simon nem csak az asszonyt ítéli el, de Jézust is! Miért? Mert egyikük sem sorolható be a farizeusi normák kategóriáiba, ha mindjárt más más meggondolások miatt is. Lenézi az asszonyt, - ez még valahogy érthető. A megdöbbentő az, hogy Jézus sem illik az ő koordinátái közé. Számára Jézus veszélyesebb, mint a város bűnös asszonya, mert felborítja a Jahve által szentesített rendet. És mivel erre vetemedett, nem lehet igazi prófétája az Úrnak. Álpróféta, vagyis a legveszélyesebb fertőző góc Isten népének életében, aki ellen küzdeni kell. Usque ad mortem: ha kell, a halálig, - az ő haláláig!

    Simon zárt, dróthálóval bekerített világával szemben, Jézus mozgási szabadsága nagy, egyedül az Atya korlátozhatja. Nincs szüksége arra, hogy állandóan újra és újra igazolja gondolkodásmódját és cselekedeteit. És éppen isteni szabadsága miatt nem szorul rá arra, hogy állandóan féltse önmagát az emberi előítéletek miatt. Annyira szabad, hogy nyugodtan ülhet egy farizeusi asztalnál, és közben a legkevésbé sem zavartatja magát, hogy a házigazda által megvetett nőszemély elhalmozza szeretetének és hálájának jeleivel. És mindezt úgy és olyan bölcsen és szeretettel, olyan "jézusi módon" teszi, hogy közben ezt az önmagát jogi bilincsekbe kötözött Simont sem akarja megsérteni, sőt felajánlja neki is a megtérés lehetőségét. Mert hiszen Jézussal találkozni mindig, mindenki számára ez a legnagyobb tét, vagy ahogy P. Lippert mondaná: az élet egyetlen, igazi kalandja. De nem determináltan, hanem a kockázat vállalásával, vagy elutasításával.

    Jelen esetben Jézus egy példabeszédbe rejtett zseniális perspektívát tár Simon lelke és fantáziája elé. Épp azon a ponton igyekszik megközelíteni lelkét, mely magatartásának Achilles sarka. Mert ha Simon mindenkit, már - már eszelősen "megmér", akkor eléje olyan mérleget, mérőeszközt állít, melynek egészen más súlyrendszere van. Simon mérlegén a törvények paragrafusai szerint kell mérlegelni, - Jézus mérlegén az igazság is érvényesül, de úgy, hogy megbocsátó szeretete mindig az irgalom milligrammnyi súlyait teszi a serpenyőbe. De ezek a "milligrammok" Jézus mérlegén sokkal többet érnek, sokkal nagyobb a fajsúlyuk, mint Simon mérlegén a megbélyegző paragrafusok. És hogy ezt még Simon farizeusi agya is megértse, ezért a 2x2=4 logikájával megszerkesztett példába sűríti a szeretet mérlegének skálarendszerét. Ezek szerint: ki szereti jobban a gazdag hitelezőt? Az az adós, aki 500 dénárral tartozik neki, vagy az, aki csak 50-nel? A zsenialitás nemcsak a félreérthetetlen analógiában rejlik, vagyis abban a párhuzamban, mely az elmondott példa és a Simon lakásában zajló történés között ível, hanem különösen abban, hogy a választ magának Simonnak kell megadnia. Jézus a pedagógia legjobb eszközét is felhasználja csak azért, hogy Simont és vele együtt a többi farizeust is rávezesse: embertelen szabályaik, kirekesztő paragrafusaik felülvizsgálatra szorulnak. Mert ha Isten kész megbocsátani a bűnösnek, sőt még a tékozlót is gyermekének tekinti, nem volna-e helyénvaló, hogy embertársaik is testvéreiknek tekintsék őket?

    De Simon hiába adott helyes választ, hogy tudniillik: "úgy gondolom az az adós szereti jobban a hitelezőt, akinek többet engedett el" (Lk 7,43), - Jézus még nem fejezte be azzal, hogy így válaszolt: "helyesen ítéltél". Meg akarja értetni vele, hogy ő is adósa neki, mint ahogyan minden ember adósa az Istennek! Ebben a szobában is két adós van: egyik az asszony, de a másik maga Simon. Az igazi drámai fordulat most következik, méghozzá azzal, hogy Jézus is mérleget vesz a kezébe, a szeretet mérlegére teszi az asszony magatartását, de Simon viselkedését is. És miközben filmszerűen bemutatja vendéglátójának szeretetlenségét, figyelmünket egyre jobban a megszégyenített asszony megrendítő szeretetére tereli. A párhuzam ugyanis folytatódik egy magasabb szinten, mely már nem a bankár és annak két adósa között, hanem Simon és az asszony szeretni tudása között vonható meg. Párhuzam a víz és a könny között: víz, melyet a várvavárt, megbecsült vendég lábára szokás önteni, és amit Simon nem tett meg Jézussal, - és a könny, melyet az asszony hullatott megtérésének és hálájának jeléül Mesterének lábára. És párhuzam Simon elmaradt olajkenete és az asszony illatszere között: "olajjal nem kented meg fejemet, ez meg illatszerrel kente meg lábamat". És párhuzam a vendégnek kijáró, de ismét elmaradt csók és az asszony szeretete között: "csókot nem adtál, ez meg, amióta bejött, szüntelen csókolgatja lábamat". A kihangsúlyozott ellentét a láb és a fej között jelzi azt az áthidalhatatlan távolságot, mely Simon gőgje és az asszony alázata között tátong.

    A jézusi mérlegen tehát más eredmény látható. Ezen a mérlegen Simon könnyűnek találtatott ...

* * *

    Lukács evangélista mesteri módon számol be erről a találkozásról. Hiszen az asszony, aki körül forog az egész történet, az evangéliumi beszámolóban egy szót nem szól. És a házigazda, Simon farizeus is csak akkor szólal meg, amikor Jézus kérdezi. Bár ő sem néma, de ha beszél, csak önmagával beszél. Belül zajlik le Simon drámája. Mintha egy némajátékon vennénk részt. És ha ez mégsem ebbe a kategóriába tartozik, az azért van, mert Jézus kezdettől fogva belelát a jelenlévők lelkébe. Az a Simon, aki épp azért vonja kétségbe Jézus prófétai, látnoki képességét, mert feltételezi, hogy nem ismeri az asszony múltját, életének belső történéseit, kénytelen rádöbbenni, hogy vendége belelát saját legtitkosabb gondolataiba is, és úgy olvas lelkében, mint egy könyvből. Ezért tudja leleplezni őt. Nincs olyan Nobel-díjas író, aki harminc sorban így tudná érzékeltetni a drámai fordulatok egész láncolatát, mint ahogy Lukács teszi ebben a három főszereplőt bemutató evangéliumi jelenetben. Simon lelkének kulisszái mögött megy végbe a katarzis, mert bizonyára ráeszmélt, hogy az irgalmas Jézus legyőzte őt.

    És hogy mi zajlik az asszony lelkében? Mi módon lehetne ezt megtudni, hiszen meg sem szólal, - egyedül Jézus beszél róla. Az asszony nem beszél, de cselekszik. Példát, felejthetetlen példát ad azoknak, akik nem szavakban, hanem tettekben tudják kifejezni önmagukat. Sokan panaszkodnak, hogy nem tudnak beszélni Istennel, nem kenyerük a szóbeli ima. Jusson eszükbe ez az asszony, aki tetteivel beszél, nem a szavak nyelvén. Amit tesz, egész lényéből fakad. Ez több, mint a szó! Hiszen a beszéd csak egyik jele, módja egész lényünknek. Aki ismeri Jézust, nagyon is tudja, hogy az Ő szemében a tettnek, a hitből fakadó tettnek nagyobb a fajsúlya. "Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! - jut be a mennyek országába. Csak az, aki mennyei Atyám akaratát teljesíti" (Mt 7,21). És felemelő az, hogy azt sem tőle tudjuk meg, hogy mit tett, hiszen nem ő mondja el, hanem Jézus. Az Úr Jézustól tudjuk, hogy azért jött Simon házába, hogy Jézus előtt kifejezze háláját, méghozzá olyan tökéletesen, mint talán soha máskor. És nem törődik senkivel, semmivel, - nem figyel a környezetére, a jelenlévő házigazda és a többi férfi felháborodására, mely könnyen kiutasításához vezethetett volna. Ő most csak eggyel van elfoglalva: szeretné szép csendben, alázatosan odaadni ajándékát megmentőjének, annak a Jézusnak, aki visszaadta önbecsülését. Ajándékul egy kis tégely drága olajat hozott, hogy megillatosítsa Jézus lábát. De amikor odaér Jézus közelébe, erőt vesz rajta a sírás, és hirtelen nem tud mást tenni: a férfiak szemeláttára kibontja haját, hogy azzal törölje le könnyeit Jézus lábáról. És csak ezután teszi azt, amiért tulajdonképpen jött: megkeni és megcsókolja Jézus lábát.

    És van még valami, amiről ne felejtkezzünk el meditációnk végén. A szobát ugyanis az olaj illata töltötte be, amit még azok is érzékeltek, akik eddig esetleg észre sem vették a csendben belopakodó asszonyt. A misztika nagyjai, szent Bernát és a többiek a bensőséges ima alig megfogalmazható "légkörére" utalnak ezzel az evangéliumban közvetlenül nem is leírt, mégis reális ténnyel. Hiszen az adoráció sohasem marad önmagába zártan, - olyan mint a bűnbánó asszony csendes, füllel nem is hallható imája: egy gesztus, mely illatszerként ráborul Jézus lábára, és közben még Simonék, a máskor botránkozni kész farizeusok is élvezhetik, ha akarják. Számukra talán ez az első lépés a megtéréshez ...

    Uram, Jézusom! Te vagy számomra a szeretet Mestere. Maga a Szeretet! Te vezetsz rá arra, hogy amit eddig szeretetnek neveztem, mennyire kezdetleges bennem. Érthető, hiszen Simonként mindenkit a magam mérlegére téve előbb "lemértem", és ha nekem nem tetszett, felhagytam a szeretettel. Magamat szerettem, nem őket, és ami még fájóbb, nem szerettelek Téged. Ezért jutottam idáig, ahol most vagyok. De Te úgy olvasol bennem, mint az asszony lelkében: tudod, hogy mennyire szeretnék igazán szeretni. Köszönöm, hogy megtanítottál rá. Hálám leírhatatlan, - nincs is másom, mint ez a kis "olajcseppem" lábadra ...
    Ámen.