Találkozások Jézussal


Találkozás az Orvossal

    Egyikünk sem teljesen egészséges. Mintha a magyar szóhasználat utalna is erre. Az "egészség" ugyanis épp azt akarja sejtetni, hogy maradéktalanul egészek vagyunk: nem hiányzik semmi ahhoz, hogy testileg- lelkileg- kegyelmileg abszolút rendben legyünk. -- Ugyan, ki mondhatná ezt el önmagáról? És ha ideig-óráig egészségesnek = egésznek érezzük is magunkat, egyikünk sem lehet meggyőződve arról, hogy nem hordozzuk-e magunkban valamelyik kórokozó vírusait? -- Függetlenül attól, hogy mit érzünk és mit nem, a teológia éppen a tapasztalatok miatt kezdettől fogva vallja, hogy az élet minden vonatkozásában esendők, gyengék, betegesek, sebezhetők vagyunk. És nem csak egyedenként, hanem az emberi nem, a genus is önmagában gyógyulásra szorul... Csak az merjen emberrel foglalkozni, aki eleve képes felfogni, hogy azok az embertestvérek, akikhez küldetett, a betegség valamelyikében szenvednek. Akár hívő valaki, akár nem, egyetemesen elfogadott tény, hogy az emberiség beteg. És ha semmi másban nem tévednének a megváltást tagadók, ebben minden bizonnyal tévednek, hisz az ember önmagát felszabadítani, megváltani a betegség rettenetes tényéből saját erejével képtelen. Ha valamiben, hát akkor épp a betegség vonalán nincs önmegváltás. Különben az önmegváltást hirdetők is csak addig gőgösködnek, míg egészségesek, -- mihelyst a betegség szele megérinti őket, a legkiválóbb orvosokhoz futnak, hogy mentsék meg őket... Amikor megváltásról beszélünk, eleve tágítanunk, nem pedig szűkítenünk kell a rászorultság körét; vagyis éppen ebben az elmélkedésben válik világossá, hogy nem csupán teológiai fogalomról van szó. Nem csak Istenhez való viszonyulásunk szorul megváltásra, hanem emberi mivoltunk egésze, -- sőt az a "közeg", melyben élünk, mozgunk és vagyunk, tehát maga az egész természet "sóhajtozik és vajúdik" (Róm 8,22). A test-lélek-kegyelem hármas világa oly szoros egységben, "szimbiózisban" él bennünk, hogy bármelyik oldalról közelítjük meg emberi mivoltunkat, mindegyikre érvényes a megváltásra való igényünk és rászorultságunk. Jézusunkat minden bizonnyal azért fogadták el uruknak, mesterüknek, megváltójuknak, vagyis messiásnak mind az apostolok, mind a benne hívők ezrei, mert az élet minden vonatkozásában felszabadítónak érezték. Egyéni sorsukat éppúgy befolyásolni tudta, mint családi, közösségi, társadalmi kapcsolataikat. És ez a befolyásolás elsősorban a gyógyítás volt. Éppen ezzel hívta fel magára a nép figyelmét az alsó rétegektől kezdve az írástudók, a főpapok felső csoportjáig. Az Úr Jézus tudatosan vállalta ezt a gyógyító szerepet, hivatásának tekintette a betegek gyógyítását.

* * *

    Ennek igazolására, illetve ennek bemutatására lapozzuk fel az Evangéliumot, méghozzá azzal a lelkülettel, mellyel a betegek fordulnak orvosaik felé. Vagyis a beteg oldaláról közelítsünk Jézus felé, és azokat az elvárásokat vegyük szemügyre, melyeket orvosainkkal szemben támasztunk. Legjobb, ha mi magunk, mint az evangéliumi betegek egyike közeledünk Jézushoz. Igen, én: az ember, a beteg ember szeretnék Jézussal, az orvosommal találkozni. Vajon "fogad-e" egyáltalában, és ért-e a gyógyításhoz? Ismeri-e betegségeinket, nemcsak külső sebeinket, de legbensőbb, legrejtettebb lelki sérüléseinket is? És ha ismeri, vajon van-e képessége, netán "végzettsége", mai szóval élve: képesítése, diplomája? És ha van, honnét, kitől szerezte? És az orvostudomány melyik szakterületén "praktizál"?

    Mindegyik kérdésre maga az Evangélium válaszol. Mert alig van benne olyan fejezet, melyben ne találkoznánk a gyógyító Jézussal.

    Feltűnő, hogy épp orvosi = gyógyítani akaró mivoltára hivatkozik bemutatkozásakor. Keresztelő János kérdő üzenetére, hogy ki is ő valójában, minden betegségnek, nyavalyának gyógyítójaként jelöli meg magát: "Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak..." (Lk 7,22). És még sorolhatnánk tovább: a lelki sérülteket, a karakterükben megbicsaklottakat "kiegyenesíti", a gonosztól megszállottakat kiszabadítja a Sátán hatalmából, a bűnösöket feloldja vétkeiktől és megbocsátja bűneiket... Minden betegnek az a legfőbb vágya, hogy meggyőződhessék: orvosa ismeri őt és betegségének szövevényes titkait, okait, és a legmegfelelőbb gyógykezelést nyújtja. Ebből a szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni János evangélista megfigyelését: "Jézus tudta, hogy mi lakik az emberben" (Jn 2,24). Ez azt is jelenti, hogy nem volt szüksége mindarra a vizsgálatra, pszichoanalitikai tesztezésre, amelyekkel még ma is bíbelődik az orvostudomány, hogy betekintést nyerjen a paciens hét pecséttel lepecsételt belső világába. Úgy járt-kelt közöttünk, mint mindannyiunk orvosa. "Amerre járt, kitették a betegeket, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék" (Mk 7,56).

    Megdöbbentő az az eszköztelenség, ahogy gyógyításait végezte. És mivel a legkülönbözőbb betegségekkel bajlódók keresték fel és maguk a körülmények, külső-belső szituációk is állandóan változtak, még feltűnőbb Jézus szuverén gyógyító ereje és orvosi tudása. Pillanatok alatt elkészítette önmaga és betegei számára a fizikai-lelki-kegyelmi "diagnózist": felmérte, hogy itt és most ennek a betegnek mi az, ami legégetőbben szükséges. Épp ezzel érte el, hogy az emberi nyomorúság áldozatai azonnal megérezték, hogy Ő az egyetlen, aki rajtuk segíteni tud. Amióta létezik gyógyítás a világban, kezdettől napjainkig, annak az orvosnak van igazi hírneve, aki empátiával megáldott egyéniség. Emberi oldalról nézve Jézus gyógyító tevékenységét, ebben lehetne felfedezni mérhetetlen hatását, orvosi "sikereinek" pszichikai titkát. És ugyancsak feltűnő jelenségnek tekintették kortársai és maguk az evangélisták is, hogy -- mai kifejezést használva -- nem "szakorvos" volt, vagyis nem csak egy bizonyos betegséget tudott gyógyítani. Valamikor még használatos volt a "Med.univ." orvosi megjelölés, ami az illető orvos "egyetemes" hozzáértését kívánta feltüntetni a betegek számára. Mára mindez illúzióvá vált. Saját magunk tudjuk, tapasztaljuk, hogy szakosítva van ma az egész gyógyászat, hiszen az elnevezés is erre utal: szakrendelés! -- Egyedül Jézus- orvosról állítható, hogy ő valóban "univerzális". Mint "gyermekorvos" gyógyítja a kétségbeesett szülők gyermekeit, -- és olyan gyengéd szeretettel bánik velük, mint aki ismeri a legkisebbek riadt szívét; becézi őket. Az élet-halál között vergődő kislánynak kezét megfogja azt mondja: talita, ami az arámban báránykát jelent. Lehet-e csodálkozni, ha szaladtak hozzá, hogy megsimogassa és megáldja őket?! (Mk 5,42,-9.37: "ölébe vette...").

    Nem idegenkedett az asszonyok betegségeinek gyógyításától. Tudunk olyan nőről, aki éveken keresztül hiába ment orvostól orvosig; már minden pénzét elköltötte, csakhogy meggyógyulhasson női bajából, -- "12 éve vérzésben szenvedett" (Mk 5,25) -- és nem csak pénze ment rá, "még rosszabbul is lett". Egyetlen reménye Jézus volt, akinek nem kellett betegségéről hosszan beszámolnia. "Azt gondolta magában: Hacsak ruháját érintem is, meggyógyulok". Gondolatát tett követte, és azonnal meggyógyult: "érezte testében, hogy kigyógyult bajából". Minden beteg, de különösen a beteg asszonyok éppen ezt a diszkréciót igénylik legjobban. Hálájuk is leírhatatlan; gyógyulásuk után hálából követői közé állnak, és szolgálnak neki, mint Péter anyósa (Mt 8,15). Az idegsorvadásos asszonyt, a 18 éve kiegyenesedni nem tudó görbe beteg nőt is oly boldoggá tette, hogy gyógyulása után örömében áldotta Istent (Lk 13,14). Megfigyelhető, hogy különösen a reménytelen betegekkel tett jót, a gyógyíthatatlan bénákat, vakon születetteket, a leprásokat, a mozdulni sem képeseket gyógyította, akik egyedül benne látták megmentőjüket. Egyikük így panaszolja el Jézusnak minden kor minden betegének legfájdalmasabb gyötrelmét: "nincs emberem". A 38 éven át segítségre váró fekvő beteg fogalmazta meg mindannyiunk tapasztalatát: nem is a fizikai betegség a legnagyobb kín, hanem az emberek közönye (Jn 5,7).

    Mélyen elgondolkoztatja az embert az a mód, ahogy gyógyítja Jézus a betegeit. Ritkán használ anyagi eszközt (nyállal sarat készít), legtöbbször csak rátekint, vagy kezével érinti a beteget. De olykor még erre sincs szüksége, hiszen a beteget nem is látja, hanem fizikailag tőle távol, nem test-közelben gyógyítja meg. A kafarnaumi százados szolgáját, a kánaáni asszony leányát, a királyi tisztviselő fiát ilyen "eszköztelen" módon, vagyis távolról gyógyítja meg. Ez utóbbinál megdöbbenve olvassuk az evangélista leírását: "menj csak, mondta Jézus, fiad él... Még útközben eléje jöttek szolgái és jelentették, hogy Fiad valóban él". Az apa tudakozódott tőlük, melyik órában lett jobban. "Tegnap a hetedik órában hagyta el a láz", válaszolták. Az apa rájött, hogy ez volt az az óra, amikor Jézus azt mondta neki: "Fiad él." (Jn 4,53). És miközben ezt a külsőségektől mentes, minden hatáskeltéstől tartózkodó gyógyítási módot csodálom, kezembe veszem a nemrég megjelent könyvet: Találkozások Jézus Krisztussal. Csak olvasás közben veszi észre az ember, hogy annak a szektának kiadványa, melynek összejövetelein a megtérés szertartásának egyik fontos eleme az extatikus állapot előidézése, ájulás... A könyv borítóján épp az látható, amint a gyülekezet vezetője kezét a "megtért" feje fölé helyezi. Akik már jelen voltak ilyen aktuson, beszámolnak az idegeket felborzoló hangorkánról, elektronikus hangeffektusról, mely megelőzi az extázist, ájulást (ezért van rendszeresítve a "szertartás" idejére olyan segítőszemélyzet, aki megvédi az illetőt az eleséskor, ahogy ezt személyes tapasztalata alapján elmondta egy asszony. Ő kíváncsiságból beállt a sorba, vele is megtörtént mindaz, amit imént írtam!). Igen megszívlelendő mindaz, amit a könyv tartalma és a megadott cím között tátongó űrről kell megállapítanunk. Tudniillik a kettő nem fedi egymást. Hogy kivel találkoznak a szekta tagjai? Nos, hogy nem azzal a Jézus Krisztussal, akiről az evangéliumok alapján eddig elmélkedtünk, az nem kétséges. Nem a gyülekezet tagjainak jóhiszeműségéről van itt szó, hanem a "háttérről" és a manipuláció aktivistáiról, Keletről jövő karizmatikus személyekről, vagyonnal rendelkező gurukról, akik mesterei a hipnózissal is gyógyítani tudó pszichoszomatikus, illetve pszichés ráhatásoknak. Nem az olvasott esetek hitelességét kell kétségbe vonni, hanem a címnek, mint fedőnévnek felhasználását kell tudatos félrevezetésnek minősíteni. Jézus Krisztus helyett akár Buddhát is írhatták volna a könyv fedőlapjára...

    Mindezt szándékosan fűztem közbe épp annak szemléltetésére, hogy mennyire másként gyógyított Jézus akkor és gyógyít ma is! Nincs manipuláció és nincs cirkuszi mutatvány. Nemcsak a testet és nemcsak a beteg pszichét gyógyítja meg, hanem az egész embert, méghozzá "belülről" kezdve. Ezt azért kell kissé közelebbről szemügyre vennünk, mert e nélkül nem jutunk el a mához, a minket is gyógyítani tudó és akaró isteni Orvoshoz. Hogyan is gyógyított Jézus? Az eddig elmondottakon túl van még néhány alapvető észrevétel. Az egyik épp az, amiről a modern orvostudomány annyiszor beszél, vagyis a betegségek legtöbbje mögött pszichés, sőt az egész személyiséget veszélyeztető tényezők húzódnak meg. A jézusi terminológia, mely mindig teológiai, bibliai hangvételű, ezt úgy igyekszik megmagyarázni, hogy valami, vagy valaki a bajba jutott ember betegsége "mögött" lappang, ólálkodik, gúzsba köt. A felháborodott farizeusoknak így magyarázza meg, hogy miért épp szombaton -- a tiltott napon -- gyógyította meg a 18 éve gerincsérült asszonyt: "nem oldja el mindegyiktek ökrét vagy szamarát a jászoltól, hogy itatni vigye? Ábrahám leányát viszont, akit immár 18 éve megkötve tart a sátán, nem kellett feloldani kötelékétől szombaton?" (Lk 13,16). -- És hogy ne lehessen félre magyarázni e szavak mögött rejlő jézusi igazságot, maguk a farizeusok a tanúi annak, hogy ő mit ért a betegség mögött meghúzódó "sátáni köteléken". Amikor ugyanis ezt a köteléket azonosítja magával a bűnnel, azonnal reagálnak rá és még jobban megbotránkoznak. Az események mögé néző bibliai lélekelemzés csodálatos összefüggésekre mutat rá például a kafarnaumi béna meggyógyításának esetéhen. A nyitott háztetőn át Jézus elé tett bénát azért hozták a színültig megtelt házba, hogy Jézus a testi nyomorúságától szabadítsa meg, vagyis a bénaságának "kötelékétől" oldja meg. Nemcsak a jelenlévők, de mindenekelőtt maga a béna emberroncs is az egészséget visszaadó Jézus- orvost keresték. Jézus ezt nagyon jól tudta, mégis nem ezzel kezdte! Isteni orvos lévén a probléma legbensőbb gócába nyúl; mert ennél a betegnél is többfajta "köteléket" vett észre. A végtagokat gúzsba kötő sorvadás mögött a szerencsétlen beteg lelkét fogva tartó még súlyosabb rabláncra figyel, és úgy "rendezi" a drámát, hogy a jelenlévők és mi is vegyük tudomásul a sorrend fontossági jelzését. Előbb ugyanis a bénát bűneinek kötelékétől szabadítja meg: "Fiam, bocsánatot nyertek bűneid" (Mk 2,6), -- és ezt teszi annak ellenére, hogy ezzel a legsúlyosabb bűn elkövetésével vádolhatják. Hiszen bűnt megbocsátani egyedül az isteni Bírónak, a szentséges Jahvenak privilégiuma. És egyből megfogalmazzák magukban a halált érdemlő vádat: "Káromkodik".

    Itt valami olyan történik, ami a jézusi találkozások leglényegesebb titka. Isteni orvosunk ugyanis belénk lát, hajaink gyökerét veszi szemügyre, hogy ott és úgy segítsen, ahogy a legmegfelelőbb. Elképzelhető, hogy mennyire kiábrándultak a jelenlévők, a hozzátartozók, a betegszállítók, amikor "csak" a beteg lelkével törődött. Ők is abban tévedtek, mint mi legtöbben: nem értjük meg, hogy Jézus a szó eredeti értelmében akar egészségessé tenni minket, isteni+szellemi+testi létünk egységes egészét orvosolja. Épp a béna gyógyításának története kell meggyőzzön minket arról, hogy Jézus tudja, mi lakik az emberben" (Jn 2,25) és jobban tudja, mint mi, hogy mi miatt nem vagyunk "egészek", vagyis egészségesek. Ezért nem épp azt orvosolja bennünk, amit esetleg mi tartunk legfontosabbnak. És ezért tévednek azok, akik azt gondolják, hogy például Lourdes-ba is hiába mennek százezrek, mégis csak néhányan részesülnek a gyógyulás csodájában, -- és hiába imádkoznak betegeink, nem gyógyulnak meg! -- A béna ágyánál állva, egyértelmű a válasz: valamit mindig meggyógyít bennünk az Úr Jézus, az Orvos! A gyógyítást legbelül végzi, és csak a beteg döbben rá arra, hogy valami óriási változás történt benne. Lehet, hogy teste "béna" marad, de lelke meggyógyult és isteni energiákat kapott: lelki derűt, türelmet, békét a szenvedések elviseléséhez.

* * *

    Befejezésként a betegeknek egy külön csoportjára hívom fel a figyelmet: a csökkent látásúak, a félig, vagy egészen vakok csoportjára és orvosukhoz, Jézusunkhoz fűződő kapcsolatukra. Hiszen ezeknek az elmélkedéseknek az a célja, hogy mindannyian -- ki így, ki úgy -- rátaláljunk Jézusra és találkozzunk vele!

    Érthető, ha előszeretettel foglalkozunk a vakokat gyógyító isteni orvossal, vagyis azzal a Jézussal, aki egészen lenyűgöző módon bánik a szembetegekkel, akár a vakonszületettekkel, akár a rosszul látókkal. Egyikük története különösen hatott rám. -- Betszaida a Galileai tó északi részén fekszik. Erre a vidékre érkezett Jézus az apostolokkal együtt. "Ott egy vakot vezettek hozzá és kérték, hogy érintse meg" (Mk 8,22). Minden szó lényegre mutat, tudniillik ebben az esetben feltűnő az a csend, ami a vakot körül veszi. Hiszen a vakok, ha nincs vezetőjük, és nem tudnak másként eligazodni, hangosan szoktak szólni, sőt kiáltoznak, mint ahogy egy másik evangéliumi jelenetnél olvassuk is. Minél jobban csitították őket, "ők annál jobban kiabáltak: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk" (Mt 20,30). A mi Betszaida-i vakunkat azonban kézen fogva vezették. Miért is hangoskodott volna, hiszen ahhoz vezették, aki úgyis tudott mindent róla, -- ismerte hitet is. Éppen ezért ebben az esetben nem hangzik el az a jellegzetes jézusi kérdés: "hiszel-e? hiszed-e, hogy tudok rajtad segíteni?" (Mt 9,28). És most olyan jelenet következik, amit teljesen átélni és igazán értékelni csak a fehérbottal közlekedők tudnak. Ugyanis még mielőtt bármi történnék, maga Jézus fogja meg e csendes vak kezét, és elindul vele. Kettesben mennek: Jézus és a vak. Ha semmi más nem történnék velünk, már önmagában ez felérne egy csodás gyógyulással; mert ha valakit Jézus kézen fogva vezet, az jobban lát, mintha a világ legélesebb szemű embere lenne. Arról Márk evangéliuma nem szól semmit, hogy vajon miről beszélgettek; de valamiről mégis tudósít, ami jelzi, hogy Jézus mennyire szereti a diszkréciót, a csendet, különösen, ha a betegek érzékenységéről van szó. "Kézenfogva kivezette a faluból". Tehát mindaz, ami ezután következik, maga a gyógyítás csodája, nem a nagy nyilvánosság előtt történt, hanem csendben, egyedül: Jézus és a vak párbeszéde. Érdemes megjegyezni, hogy ez az egyedüli eset, amikor Jézus nem egyszerre adja vissza a vak látását. És épp ebben van valami speciálisan nekünk szóló üzenet.

    Aki gyakran jár szemorvoshoz, jól ismeri a rendelő nélkülözhetetlen betű -- és számtábláját. Erről kell leolvasnunk a különböző nagyságú hetűket, számokat, jeleket; és közben különböző erősségű, megfelelő látást biztosító lencsékkel próbálkozik az orvosunk. "Most jobban lát? Messze is lát? Az apróbb betűket is látja? stb. stb.". Márk 8,23 pontosan egy ehhez hasonló epizódot rögzít. Amikor ugyanis Jézus rátette kezét a vak szemére, megkérdezte tőle: "Látsz valamit?" Az felnézett és így szólt: "Látom az embereket, de úgy mintha fák járkálnának." Erre ismét a szemére tette kezét, mire az tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy távolról is élesen látott mindent. Ha most mindazt, amit imént az evangéliumból hallottunk, áthozzuk a mába, és ha konkretizáljuk a magunk esetére, igazi találkozás jönne létre Jézussal, az Orvossal. Jelen esetben a vakok orvosával szeretnék találkozni én, aki látni szeretnék. És most már nem csak a fizikai látásra gondolok, nemcsak a látóidegekkel teremtett szemem egészségéért imádkozom miközben megfogom Jézus kezét, hogy csendben kivezessen engem a zajos világból, hanem arra is kérem, hogy jól lássak mindent, az élet egészét.

    Isteni Orvosunk!
    Add, hogy lássalak. Add hogy találkozhassam veled. Testem, pszichém, karakterem orvosa, érintsd lelkemet, hogy rólam is elmondható legyen mindaz, amit a betszaidai vakról írt az evangélium: ettől az órától kezdve tisztán kezdett látni és úgy meggyógyult, hogy távolról is élesen látott mindent, de leginkább Téged!

Ámen.