Találkozások Jézussal


Visszautasítás

- Nem érhetsz el Istenhez,
ha saját magad állsz útjában. -

  Bár ezek az elmélkedések inkább bátorítani szeretnének, semmint megnehezíteni az amúgysem könnyű életet, mégis szólni kell néhány olyan evangéliumi találkozásról, melyeket az Úr Jézus is sikertelennek nevezett. És jó ezt már a kezdetnél megemlíteni, mert egyrészt még mélyebb betekintést nyerhetünk a téma drámaiságába, másrészt jobban felmérhetjük saját felelősségünket jézusi találkozásaink alkalmával. Az evangélisták őszinte beszámolóinak köszönhetően nyilvánvalóvá válik, hogy mindenegyes esetben a szabadakarati döntés misztériuma körül zajlik az egyes találkozások sorsa...
  De azt is érdemes megjegyezni, hogy -- sit venia verbo -- a "jézusi sikertelenségekről" szóló nyílt beszámolók olyan hatással vannak a bibliaolvasókra, hogy nem egy istenkereső gondolkodó épp ennek a kendőzetlen őszinteségnek láttán tért meg. Hiszen a legtöbb "nagyember", filozófus, vallásalapító, szektavezér leplezni szokta sikertelenségeit. Ezzel szemben az evangéliumok Péter tagadásáról éppolyan őszintén írnak, mint Jézusnak azokról a találkozásairól, melyek kudarccal végződtek.
  Itt most szándékosan csak két ilyen sikertelen találkozásról lesz szó. Az egyik egy jóindulatú kísérlet kudarcát elemzi, a másik esetben a "színvakság" miatt elmérgesedett lelki durvaság, vaskos hitetlenkedés okozza a visszautasítást.

Egy Krisztust követni akaró gazdag,
vagyonos ember drámája

  Három evangélium is beszámol arról a találkozásról, melyet egy vallásos, törvényeket pontosan megtartó, vagyonos ember kezdeményezett. A három leírásban mindössze az a különbség, hogy Máté fiatalembernek, Lukács előkelő embernek nevezi őt, míg Márk úgy nyilatkozik róla, mint aki mindenképpen Jézus követői, tanítványai közé szeretne állni, és ebbeli szívós szándéka miatt Jézus rokonszenvet érzett iránta: "ránézett és megkedvelte" (Mk 10,21). Kell-e ennél szebb és biztatóbb bizonyítvány? Ki gondolná, hogy épp az ő jézusi találkozása végződik kudarccal, nagy szomorúsággal... De hát ki is ez a Jézussal találkozni vágyó ember? A kérdés azért lényeges, mert az elemzésből kiderül, hogy sok mindenben hasonlítunk hozzá. Az első észrevétel az, hogy nemcsak ismeri a zsidó vallás törvényeit, a tízparancsolatot, hanem lelkiismeretesen megtartja a legkisebb előírást is. Akármit kérdez tőle az Úr Jézus, mindenre azt válaszolja: "Mester, ezeket mind megtartottam ifjúságomtól fogva" (10,20). És ha megfontoljuk, hogy a Törvény maradéktalan megtartása, szinte betűszerinti vállalása és megélése volt a vallásosság egyetlen mércéje az ószövetségi hitéletnek, akkor érthetővé válik ennek a jóindulatú, "tiszta embernek" a kérdése. Nevezhetném "önkontrollnak" is: szeretné életfelfogását, vallásosságát rátenni az általa nagyra becsült mesternek, Jézusnak erkölcsi mérlegére. Kíváncsian várja a választ, hogy vajon Jézus is olyan tökéletesnek látja életszemléletét, lelkiéletét, mint ő saját maga? Önmagával megelégedett lehet? Jól halad az örökkévalóság elnyerésének útján? Ezért kérdezi: "mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" (10,17)
  Amikor Jézus a törvények megtartása felől kérdezi, és kiderül, hogy ezen a téren nem lehet elmarasztalni, akkor mind őbenne, mind bennünk az a végső következtetés fogalmazódik meg, hogy minden rendben van! Nincs semmi akadálya annak, hogy az az előkelő fiatalember, vagy mi magunk ne szegődhetnénk Jézus köréhez, akár az apostolok társaságához. És hogy mennyire jogos ez a konklúzió, Márk evangélistának az a biztató megjegyzése is jelzi, mely Jézus szimpátiájára utal...
  Éppen ezért szinte mellbevágó a drámai fordulat viharfelhőjének vészjele. Tudniillik most következik az a pillanat, mely éles határvonalat húz az Ó- és az Újszövetség normarendszere között! Mert ahogy a biblikusok, moralisták megjegyzik, Jézus kora előtt a parancsolat-etikán volt a hangsúly: mind az írástudók, mind a vallásos hívők a törvények teljesítésének arányában hozzávetőleges pontossággal kiszámíthatták a maguk és mások vallásosságának fokát, vagyis végső fokon az Istenhez-tartozás mélységét a törvények megtartásának mérlegén vélték lemérni. Jézus és a gazdag fiatalember közti találkozás két felvonásos drámához hasonlítható. Az a párbeszéd, melyet az előtte leboruló vagyonos ember kezdeményezett, lényegében az eddig hallottakkal befejeződött. Jelképesen szólva, a függöny legördülhet, hiszen az ószövetségi normák szerint nincs miről beszélni tovább! Aki ezt a normát teljesítette, sőt túlteljesítette, akár haza is mehet.
  De a kopernikuszi fordulat csak most következik. Mert Jézus annyira megkedvelte az öt felkereső fiatalembert, hogy folytatni akarja a beszélgetést, és most ő kezdeményez. Ezzel beléphetünk a második "felvonás" egészen új légkörébe, a találkozások etikájának világába. Itt a törvények, a tízparancsolat normáinak megtartásán túl a Hegyibeszéd nyolc boldogságos etikája veszi át a tájékozódás iránytűjét. Itt más csillagzat van fejünk felett és a szívünkben. A törvénytisztelet kazuisztikája átadja helyét a Jézussal való találkozás misztikájának. És mivel minden találkozás egyedi, ezért nem lehet általánosítani, -- nem lehet tudni, hogy kitől mit kér a Mester. Míg Zakeustól "csak" azt kérte, hogy ugorjon le a fáról és adjon szállást otthonában, addig ettől a "tiszta" lélektől mást kér. "Egy dolognak még híjával vagy!" Vajon mire gondol Jézus?
  Ha Zakeustól nem várja el, hogy egész vagyonát ossza szét, és helyesli, hogy "csak" vagyona felét adja a szegényeknek, (Lk 19,8) akkor kék égből lelkünkbe cikázik a villám a jézusi óhaj hallatán: előbb menj el, add el mindenedet, oszd szét a szegények között, aztán gyere és kövess engem (Mk 10,21). Vagyis egyértelmű, hogy Jézus összeköti a törvények teljesítésének aszkézisét a vele való találkozásból fakadó misztikával. És mivel belelát követőinek lelkébe, mindegyiktől mást és mást kíván, aszerint, hogy "minek van híjával" az ember. Ez a magyarázata a megtérések, hivatások megszámlálhatatlan variációjának. Hogy egy keresztény milyen úton járjon, nem lehet eleve meghatározni: nem ugyanaz az útja mindenkinek. Hogy melyik utat szánja nekem a Gondviselés, azt a jézusi találkozásokkor fedi fel a Szentlélek! Ezt követően azonban mindenki maga dönti el, hogy milyen választ ad Jézusnak. Éppen úgy, amint itt, ebben a jelenetben is történt.
  Az ember azt gondolná, hogyha valaki annyira szeretne Jézus baráti köréhez tartozni, mint ez a vagyonos fiatalember is, akkor megteszi azt, amit a Mester kér tőle. Hiszen kétszer is kérdezte Jézustól: "mit kell tennem?". Az ember azt gondolná, hogy ez a találkozás úgy mond -- csak happy enddel, szerencsés befejezéssel végződhet, vagyis a gazdag férfiú valóban felméri a pillanat adta lehetőséget, hátat fordít eddigi életének, és a lehető leggyorsabban teljesíti Jézusnak, "a jó Mesternek" (10,17) kívánságát. Ámde a dráma egyéni tragédiává alakul, mert "ennek hallatára elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt" (10,22). Hogy mi történt vele ezután, hogyan alakult az élete, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy életének legnagyobb lehetőségét szalasztotta el, amikor visszautasította a meghívást. Mert azt látnunk kell, hogy amikor Jézus találkozásaink alkalmával követésre hív, nem valami nagyobb teljesítményt kér tőlünk, hanem kiválaszt, mely ajándékozás és elvárás egyben...
  Kudarccal, levertséggel, szomorúsággal végződő találkozás volt ez. De vajon kinek a kudarca? Jézusé, vagy a fiatalemberé? Azé, aki leverten távozik a színről. De Jézust is sokáig foglalkoztatta a találkozás sikertelensége; olyannyira, hogy hosszan elbeszélgetett apostolaival a gazdagság veszélyeiről. Ekkor hangzott el híres hasonlata: "Könnyebb átmenni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába"... Végezetül nézzünk önmagunkba. Ha nem akarunk leverten távozni adorációval egybekötött jézusi találkozásunkból, akkor tegyük önmagunkat, vágyainkat, "vagyonunkat" a nyolc boldogság mérlegének első serpenyőjébe: Boldogok a lélekben szegények, vagyis a semmihez sem ragaszkodók, mert övék a mennyek országa... Lehet bármim, bárkim, csak ne ragaszkodjam hozzá, ha a "jó Mester" azt kéri tőlem, hogy mondjak le róla, és kövessem Ôt!

Botrányba fulladó találkozás Názáretben

  A gazdag ifjú találkozása Jézussal sikertelennek bizonyult. De van az evangéliumban ennél sokkalta szörnyűbb találkozás is, mely Jézus életébe került volna, ha "eljött volna az ő órája". Hogy milyen esélyei lehetnek Jézussal történő találkozásainknak, azon nagyon tanácsos elgondolkodnunk. Már csak azért is, mert a most következő jelenet is megismétlődik különböző variációk formájában a történelem folyamán, még napjainkban is. Az Úr Jézus ugyanis ma is megjelenik "Názáretben", az ő városában. De nem csak szülőföldjén fogadták bizalmatlanul. Ezt onnét tudjuk, hogy maga Jézus panaszkodik, és Jaj-t kiált néhány megátalkodott város hitetlensége miatt: "Akkor korholni kezdte a városokat, mert nem tértek meg. Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida!... És te Kafarnaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolra süllyedsz!" (Mt 11,21.23).
  Ennél sokkal részletesebb a Názáretben történt találkozás leírása. Ez segíthet bennünket abban, hogy megvizsgáljuk: milyen problémák vetődtek fel Jézussal kapcsolatban a kortársak körében, -- és segíthet megérteni saját kortársaink problémáit is az Úr Jézusról alkotott nézeteikben. Ilyen esetekben ne a magunk hitélményéből induljunk ki, hiszen számunkra Jézus a felmagasztalt Krisztus, az Isten Fia, de az egykori és a mostani kételkedők szemében "csak" egy a sok názáreti lakos közül. -- Mi is történt tulajdonképpen? A jelekből arra következtetnek a biblikusok, hogy Márk, Máté názáreti beszámolóján kívül máskor is elhangzottak Jézussal szemben bíráló hangok, és nem csak a falubeliek szemében volt ellenszenves, hanem rokonsága is veszélyesnek tartotta messiási küldetéséről vallott beszédeit és csodáitól hangos országjárását. Mi nem a sorrendet, hanem a különböző evangéliumi beszámolókban rögzített alapkérdést elemezzük: mi miatt utasította vissza Jézust az embereknek egy csoportja? Miért törtek életére nemcsak Júdeában a vallási és állami vezetők, de Galileában is, saját falujában?
  Ma is kegyetlen sors jut annak, aki két-három évtizeden át együtt él, dolgozik saját faluja népével, együtt keresi kenyerét közeli, távoli rokonaival, ismerőseivel, és aztán egyik nap olyanokat kezd magáról állítani és olyan jelekkel hívja fel magára, sőt családjára, városára a figyelmet, hogy emiatt felborul a szürke hétköznapok megszokott rendje. Ebben az összefüggésben és ebben a pszichésnek felfogható lelki közegben jobban érthetővé válik ismeretségi körének állásfoglalása: Ácsunk lehet, de Messiásunk nem! Túl sokat tudunk róla, családjáról, életkörülményeiről ahhoz, hogy Isten küldöttjének, sőt fiának fogadjuk el öt, akivel eddig együtt ettünk, ittunk, dolgoztunk! "Hiszen anyja, testvérei, nővérei nemde itt élnek közöttünk... Honnét vette ezt?" -- vagyis honnét vette nemcsak a tudását, csodatevő erejét, de honnét vette a bátorságot is ahhoz, hogy magáról ilyet tételezzen fel? (Mk 6,1- 6 és Mt 13,53- 58).
  Lukács egy másik összefüggésben, de ugyanezt a problémát feltárva, valósággal megeleveníti a názáreti zsinagóga felforrósodott hangulatát: szombat, -- a szokásos imaórára egybegyűlt Názáret hívő népe a helység zsinagógájában. A szokásjog íratlan szabályai szerint minden férfi jelentkezhet a mózesi törvényeket és a prófétákat tartalmazó szent tekercsek olvasására és magyarázatára. A közösség által jól ismert ács, Jézus jelentkezett ma erre a megtisztelő feladatra. Minden szem rá szegeződött és feszült figyelemmel várták, mint és mit fűz a messiás küldetéséről szóló izaiási jövendölésekhez. Érthető döbbenetet, egyesekből megrökönyödést váltott ki e prófétai szöveg első, hiteles exegézise. Jézus ugyanis azt mondta, hogy nem véletlenül olvasta fel ezeket a mondatokat; ez a jövendölés ugyanis most, szemük láttára teljesedik be: ő maga az Isten felkentje, küldöttje, a messiási ígéretek megvalósítója (Lk 4,21).
  A vélemények megoszlottak. A csendesen kételkedők még bizonyítási időt, esélyt akartak adni Jézusnak, és arra akarták rászedni, mint jó lokálpatrióták, hogy tegyen jeleket szemük láttára, városukban, Názáretben. Feltűnt ugyanis nekik, hogy Jézus mindenütt tesz csodákat, csak saját szülővárosában nem: "tedd idehaza is azt, amit Kafarnaumban tettél" (Lk 4,24)... A vita egyre jobban elmérgesedett, mert Jézus nem tett csodákat! És itt érintjük elemzéseink során ennek a krízis helyzetnek igazi magyarázatát. Éppen annak okát keressük, hogy miért nem tett csodát abban a környezetben, ahol mindenki ismerte? Talán nem akart, vagy nem volt alkalma?
  Bármennyire hihetetlen, mégis azt a magyarázatot kell elfogadnunk, melyet Márk örökített meg: "nem is tudott ott csodát tenni" (6,5). Vagyis létezik olyan közeg, amelyben Jézus nem tudja kifejteni erejét, nem tudja érvényre juttatni akaratát. Máté néven nevezi ezt a közeget: "hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát" (Mt 13,58). A teológia obex-nek, akadálynak nevezi mindazt, ami útjában áll a kegyelemnek, ami miatt nem tud hatékonnyá válni az Isten segítő, szentté tevő ereje (gratia sanctificans). Minden találkozásnál kulcskérdés a kölcsönös bizalom létrejötte. Enélkül még egy átlagos kapcsolat sem jöhet létre. Ez az oka annak, hogy Jézus minden esetben előbb ezt méri fel, erről akar meggyőződni: "hiszitek, hogy tudok tenni valamit veletek?" (Mt 9,27). Bizalom, hit nélkül képtelenség a másik személyiségére hatni, benne lelki, testi csodás változást létrehozni... A názáreti kudarc mélyen megrendítette Jézust. Mert nemcsak a városka lakói, de saját rokonsága, családja sem hitt benne (Jn 7,5). Sőt, veszélyesnek tartották, mert a korabeli vallási előírások szerint a család is felelősségre vonható, ha valamelyik tagja nyilvánosan megszegi a Törvényt. Például tudatosan nem tartja meg a szombatot. És magának a város elöljáróságának kötelessége feljelenteni azt, aki Jahve legszentebb fölségét sérti; például azt, aki magát Isten fiának tartja, felkentnek, messiásnak. -- Tanácsosabb volt ilyen esetben inkább elméjében megzavarodottnak bélyegezni az illetőt a nagyobb baj elkerülése végett. Hogy mivé fajulhat a Jézussal való találkozás akkor, ha valaki nem ismeri fel benne azt, aki, illetve ami ő lényegénél fogva, vagyis Isten egyszülöttje? Az evangéliumnak nincs elképesztőbb híradása annál, amit Márk örökített meg: "Övéi elindultak, hogy erővel magukkal vigyék, mert az volt róla a szóbeszéd, hogy elvesztette az eszét" (Mk 3,22), -- mások meg egyenest megszállottnak mondották, sőt a sátánnal való kollaborálással vádolták! Mit lehet tenni egy olyan emberrel, aki veszélybe sodorja önmagát, családját, sőt városát? Nem kétséges, hogy el kell némítani, úgy ahogy a mózesi büntetőkönyv előírja: ki kell űzni a városból, és nyilvánosan megkövezni, kivégezni.
  És íme, ezt akarták végrehajtani a názáretiek is: "esztelen harag szállta meg mindnyájukat a zsinagógában. Felugráltak és kiűzték a városból. Felvitték a hegy tetejére, hogy onnan letaszítsák" (Lk 4,28). Ez lett a vége a visszautasított találkozásnak Názáretben, Jézus otthonában!

*

  Nem lett volna szebb, jobb, ildomosabb ezt a fejezetet kihagyni? Mit kezdjünk mi, jó szándékú Krisztus-követők a visszautasítás ilyen drasztikus bemutatásával? Véleményem szerint semmit nem lehet "kihagyni" abból, amit a Szentlélek szükségesnek ítélt az Evangéliumban velünk közölni. Másrészt éppen a Krisztus-követőknek kell tisztán látniok, hogy az Evangélium igen gyakran mutatja be az Úr Jézust, amint passzív résztvevője, vagy aktív okozója lesz egy-egy konfliktusnak. Fel kell készülnünk arra, hogy a Krisztus-követés sem nem ópium, sem nem "összkomfortos", problémáktól mentes élet, hanem szüntelen harc -- hogy úgy mondjam -- Istennel Istenért, állandó küzdelem önmagunkkal, a világgal Krisztusért. A végig elmélkedett Visszautasítás minden részlete legyen számunkra veszélyes kanyart jelző úttábla, és "menet közben", a rohanó élet országútjain száguldva ne felejtkezzünk el, hogy tőlünk, döntéseinktől függ, hogy mivé válik, hogyan alakul életünkben, "otthonunkban" = Názáretben az Úr Jézussal való találkozásunk. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, ráébredünk, hogy minden súlyos bűn egy-egy visszautasítása a kegyelemnek. Éppen ezért -- dignum et iustum est -- sőt illő és üdvös, hogy a Visszautasított találkozásból okulva tisztuljunk meg a Bűnbánat szentségében: "Bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen..." -- találkozhassunk Jézussal!

*

  Visszautasított Krisztusunk! Minden összefér velünk: a semmiség és a Végtelen. Beleláttam szabadakaratom és kegyelmed örvényeibe. Adj erőt, hogy találkozásaim isteni drámája a Te szándékod szerint végződjék. Adj bátorságot, hogy megtegyem, amit kérsz, és megértselek, amikor "názáreti templomodban", lelkemben megszólítasz! Ámen!