Találkozások Jézussal


A lesben állók

Első hallásra különösnek tunik ez a kifejezés. Pedig ha a Szentírás bármelyik részét olvassuk, minduntalan találkozhatunk a "lesben álló" Isten irgalommal teli jelzéseivel. És nemcsak a Saulra leselkedő Krisztusra gondolok ott a damaszkuszi úton, hanem a szentek és bunösök megtéréseinek kimeríthetetlen történéseire is. A legváratlanabb pillanatban elénk áll, vagy a lelkünk legmélyén megszólal a velünk találkozni akaró Isten. Az itt következő eset csak annyiban tér el a többitől, hogy ebben a történetben két lesben álló szerepel: Zakeus a fa tetejéről leselkedik Jézusra, Jézus pedig szándékosan megy éppen ehhez a fához, hogy meglesse és találkozhassék Zakeussal. Ez a találkozás éppen ezért van tele izgalmas lélektani fordulattal, a rögtönzés esélyeivel, a kegyelem és a szabadakarat összehangolt "játékának" bravúrjával. A teljesebb megértés és átélés érdekében, nézzünk kissé körül: kik a főszereplők, hol és mikor zajlik a találkozás?
Előbb Zakeust vegyük szemügyre. "A vámosok feje" (Lk 19,2). Ez a megjegyzés nem elhanyagolható mert még jobban rávilágít a két személy, Jézus és Zakeus között tátongó urre, melyet áthidalni emberi erővel lehetetlenség. Zakeus ugyanis nem közönséges, átlag vámos, hanem a megszálló rómaiak fizetett főhivatalnoka. Míg a közvetlen adókat, a fej- és vagyonadót a helyi hatóságok szedték be, addig az ún. közvetett adókat bérbe adták annak, aki a legtöbb bérleti díjat ajánlotta fel a provincia római vezetőinek. És mivel a vám nagyságát központilag nem határozták meg, a vámszedőtől függött, hogy mennyi összeget képes kicsikarni a lakosságból. És ez még nem minden! Maga a bérlő ugyanis nem vámolt, hanem a vámosoknak adta ki a "piszkos" munkát, akik alkalmazottakként szedték a vámot. Ezek gyakran csoportokat alkottak a fővállalkozó vezetése alatt. Ilyen fővállalkozó volt Zakeus, ezért nevezi őt az evangélista, vámosok fejének".
A zsidó közösség a vámost eleve kitaszítottnak tekintette. Zakeus esetében ez a megbélyegezettség még fokozódott, mert zsidó létére "sokakat csaló módon kifosztott" (19,8). Tehát nemcsak politikai szempontból áruló, de vallási szempontból is égbe kiáltó bunös: pogányokkal együtt nem tartozik többé Isten, Jahve népéhez. Önmagát zárta ki onnét, pedig "ő is Ábrahám fia", mondja róla az irgalmas szívu Mester (19,9).
Érdemes néhány percig szemügyre venni azt is, hogy milyen fényuzően élt egy ilyen népnyúzó vezető vámos. Sokat mond maga a hely, Jerikó! Akkoriban ez volt Palesztina legkellemesebb vidéke. A várost nem ok nélkül nevezték a "pálmák városának". Az előkelő gazdagok pazar villákat építettek, -- és itt tartózkodott az év nagy részében Heródes. Téli palotáinak feltárásakor a legutóbbi ásatások során a város nyugati kijáratánál feltártak egy házat. A régészek szerint egy vámos háza lehetett. A pompás mozaikpadló alapján a ház tulajdonosának gazdagságáról is fogalmat alkothatunk. Mindebből természetesen senki nem vonhatja le azt a következtetést, hogy épp Zakeus házára bukkantak. Mégis segít abban, hogy élethu keretbe tudjuk elhelyezni ezt az evangéliumi tablót.
Ami az időt illeti, Lukács evangélista ebben is segít. Ô ugyanis orvosi hivatásához híven, különös előszeretettel örökítette meg a testi is lelki betegségekben szenvedőknek találkozását az Úr Jézussal. Nem véletlen, hogy csak ő írta le ezt a találkozást is. Bizonyára azért, mert megérezte, hogy az isteni Orvos Zakeusban súlyos lelki sérültet látott. És mindenre kiterjedt a figyelme, úgy ahogy evangéliumának harmadik sorában írja: "mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam" (1,3). Valóban, pontosan megjelöli az időt is: Jézus néhány nappal a szenvedés hetének kezdete előtt útban Jeruzsálem felé kézzelfoghatóan meg akarja mutatni, hogy senkit sem akar kirekeszteni a megváltásból: "az Emberfia azért jött, hogy keresse és megmentse, ami elveszett" (19,10).
Nézzük, hogyan menti meg az önmagával meghasonlott Zakeust?

* * *

A pálmák városán, Jerikón át vezetett Jézus útja a közelgő húsvétra. Ez volt utolsó útja. Néhány nap múlva bevonul Jeruzsálembe. Tehát közel vagyunk ahhoz a naphoz, melyet mi most virágvasárnapnak, dominica palmarum-nak hívunk. Az elfogatási parancs értelmében Jézust bármikor, bárhol letartóztathatják. Ezt Ô is, de az apostolok is tudják. Felajzott idegekkel kísérik mesterüket. Egyikük, Tamás megrendítő szavakkal buzdítja társait: "Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt" (Jn 11,16). De Jézus előbb fel akarja tárni megváltó halálának értelmét: mindenkit meg akar szabadítani, még a Zakeus féle uzsorásokat is. És minden alkalmat megragad, legelképesztőbb helyzeteket is felhasznál ahhoz, hogy küldetését beteljesítse. Ha kell, négyszemközt térít, gyógyít, -- a betszaidai vakot kézenfogva kivezeti a faluból, hogy senki se lássa azt a pillanatot, amikor visszaadja látását, -- a vizet merítő, férjeket cserélgető asszonnyal is egyedül akar maradni, még apostolait is elküldi, mert az istenélmény misztikájába most csak öt akarja beavatni... Máskor tömegek előtt beszél, nyilatkozik, ítélkezik a farizeusok gőgje felett, csodákat muvel ezrek szeme láttára, -- és elfogadja az ünneplők hozsannáját: bevonul! Lukács ennél a jelenetnél is ezt a kifejezést használja: Jerikóhoz érkeztek és bevonultak" (19,1). Nyilvánvaló, hogy aki "bevonul", nem inkognitóban, nem rangrejtve akar maradni, hanem mindenki szeme láttára kíván cselekedni. Ez a légkör veszi körül a pálmák városában átvonuló Jézust: virágzó fehér és rózsaszínu leanderek százai és bódító illatú keleti virágok közt halad apostolaival Jézus. Híre megelőzte és most mindenki az utcákra tódul, mert "szemtől-szembe szerette volna látni" mindenki, az alacsony termetu fővámos is. Neve Zakeus, a Zakariás név rövidített változata.
Furcsa figura ez a kis emberke. Külseje csak félszegségének nyújt még nagyobb nyomatékot: kívülről-belülről "fél" ember. Testalkata, jelleme torzó: menekülne önmaga elől is, -- de a nagy nyilvánosság elöl mindenképpen. Ezért választja most is a félszeg megoldást: fára mászik, mert nem akar kimaradni a nagy szenzációból. És ha másként nem megy, hát legalább "felülnézetből" szeretné látni és megfigyelni Jézust. Rögtönzött "kilátó" ez is, de ugyanakkor búvóhely. Hiszen neki, a nyilvános bunösnek, nem sok keresni valója van Jahve választott népe körében. Kellemetlen megjegyzéseket, ujjalmutogatásokat, szidalmakat bőven kaphatna. Éppen ezért az út szélén álló szykomorea fát választotta magának leshelyül. Ennek a fának törzse gyakran méteres átmérőt is elért, magassága pedig 10-15 méteres is lehetett, gyökereik felpúposodva kidagadnak a földből, megkönnyítik a felmászást. Zakeus egyet gondol, és már is fent van a vad fügefán (19,4). A suru lombok biztos fedezéket nyújtanak neki, és senkinek nem lesz útjában, és öt sem látja senki. Ô legalábbis így gondolta. Bebiztosítva érezte magát, és elhitte, hogy holnap zavartalanul folytathatja kisded játékait: a mindennapivá vált csalást, zsarolást, nyerészkedést. Csak egyre nem számított! Arra, hogy nemcsak ő leselkedik, de épp az a Jézus is, aki miatt felmászott a fára. Ezért lehet ennek az evangéliumi tablónak "a lesben állók" címet adni...
A váratlan fordulatot Jézus idézi elő. Felnéz a gallyak között bujkáló fő fináncra, és felszólítja, hogy rögtön ugorjon le eléje a földre, mert beszélni kíván vele, sőt szeretne nála, otthonában megszállni. Lényeges, hogy nemcsak szóba akar vele állni, hanem kéri, hogy vendége lehessen. Ez nálunk is, Keleten még inkább a tisztelet, a megbecsülés, a barátság jele! Épp itt van a dráma lényege, a katarzis lehetősége. Most már csak az a kérdés, hogy Zakeus hogyan reagál? Hiszen a katarzishoz az értelmi és érzelmi belátás együttes élménye szükséges.
Jézus nyíltsága és minden elképzelést felülmúló gesztusa alapjaiban rendítette meg Zakeust. Hiszen látnia kellett, hogy Jézus nem vonja vissza szavait a felháborodott kritizálók zúgolódása ellenére sem. Hiába kiabálnak közbe és hiába sorolják fel égbekiáltó buneit, Jézus kitart eredeti elhatározása mellett, és belép a nyilvános bunös házába. És hogy Zakeus valóban embertelen bunöket követett el, saját maga vallja he isteni vendégének azzal az egyértelmu kijelentésével, hogy a tolvajoknak járó törvényes büntetésre ítéli önmagát. Sőt! Még ennél is szigorúbb elégtételt ró magára. A törvény ugyanis azt írja elő, hogy a károsultaknak térítsék meg a kárt, megtoldva a kár egyötödével. Ô azonban ennél sokkal többre vállalkozik: vagyona felét is szétosztja a szegények között és négyannyit ad azoknak, akiket megcsalt. Vagyis ez annak a jele, hogy itt nem egyszeruen jóvátételről van szó, hanem eddigi magatartásának homlokegyenest megváltoztatásáról. Eddig csak gyujtött, lopott, csalt, mostantól szétszórja eddig szerzett vagyonát. Eddig rab volt, mostantól szabad...
Mi okozta ezt a belső változást, ezt a forradalmi magatartást? Az, hogy találkozott Jézussal! Aki nem a múltjával törődött, hanem a jövőjével, és aki emberszámba vette. Zakeus pillanatok alatt észrevette Jézus irgalmas szeretetének térdrekényszerítő gyógyerejét. Hiszen a Mester nem tetteire válaszolva közeledik hozzá, nem azt érinti benne, amit ő tesz másokkal, vagy ahogy undorító tetteire mások reagálnak, hanem társtalanságára válaszol. Akkor és azért szabadította fel elviselhetetlen magányának terhe alól, amikor figyelmen kívül hagyta az erkölcsi szempontokat, és barátként, vendégként felkereste lakásában, és szállást kért tőle: "ma a te házadban kell megszállnom" (19,5). Jézus világosan látta, hogy csak így, ezzel az isteni jósággal lehet megmenteni ezt a szánalmas embert. És ez az a jóság, amire az emberek többsége, még a hívők is képtelenek. Ma is ugyanazt kellene feljegyeznie az evangélistának, mint akkor: "akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték, hogy bunös emberhez tér be megpihenni" (19,7). Ahelyett, hogy örülnének Zakeus megtérésén, méltatlankodnak, bírálnak, ítélnek. És nemcsak a vámost, hanem Jézust is, az Istent is, csak önmagukat nem! Olyanok, mint a tékozló fiú történetéhen az idősebb fiú: nem tudják elviselni, hogy az édesapa éppúgy szereti megtért fiát, mint azt, aki "ártatlan", legalábbis annak képzeli magát.

* * *

Aligha tévedek, amikor azt mondom: képtelenség szabadulni ettől a Zakeus-Jézus közötti találkozástól. Ezért invitálom az olvasót egy adorációra, mert minden fejezet akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha valahol, akár kedvelt templomunk, kápolnánk egy csendes sarkában, akár Zakeus otthonát imitáló szobánk meghittségében mi is találkozni szeretnénk az Urunkkal, aki "lesi", hogy mikor szólíthat meg minket... És itt nem lehet kész imát javasolni. Minden falevél, minden ujjlenyomat és minden ember, minden hívő szuverén személyiség. Legfeljebb azt tehetem, hogy próbálom szavakba foglalni azt, ahogy a "két lesben álló": Jézus és én találkoztunk.

Uram, Jézusom! Csakhogy végre megleptél. Zakeustól tudom, hogy úgy is váratlanul elém állsz, bárhol legyek és bárhol "bujkálok" is. És azt is tudom, hogy nem azért kívánsz látni, mert "jó" vagyok. Épp azért várlak mert nyomorúságomat jól ismerik az emberek, és előre tudom, hogyan ítélnek meg, -- de Te engem, Zakeusodat belülről látsz, jobban ismersz, mint én önmagamat. Közelebb állsz hozzám, mint tulajdon önmagamhoz. "Nincs emberem" (Jn 5,7), nekem sem. Megtapasztaltam a kivetettséget, -- elfordítják arcukat tőlem még azok is, akikkel egy fedél alatt éltem, akikkel egy városban lakom. Megérdemelten -- Te tudod -- ujjal mutogatnak rám még templomodban is. Eddig Zakeus voltam, de most, hogy szemrehányás nélkül megelőlegezel bizalmaddal, és nem jótanácsokat adsz, hanem belépsz legbensőbb világom satnya otthonába, most megfordul bennem és körülöttem a világ. Szabaddá tettél önmagamtól és megszünteted iszonyú magányomat. Újból kibuggyan lelkem legmélyéből egykori szerzetesi imánk, mely legsötétebb börtönéveimben is megmentett a kétségbeeséstől: Tu Domine universorum... Uram, mindenség ura! Bár semmire sincs szükséged, mégis engem szemeltél ki, hogy szállást nyújtsak Neked és templomod legyek.
Ámen!