Negyvenöt évvel ezelőtt, az 1961. február 6-ról 7-re virradó éjszakán a magyar katolikus egyház drámaian nehéz órákat élt át. Az 1957-es „Loyolások” hulláma után, az 1961 végén kezdett „Missziót” megelőzően, a „Fekete hollók” fedőnevű titkos akcióban a politikai rendőrség plébániákon és magánlakásokon, országszerte több mint ezer házkutatást tartott. Több ezer embert ellenőriztek egyszerre, 45 felszentelt szerzetest és világi papot, 38 civil személyt tartóztattak le. Az összefoglaló jelentés szerint a lefogottak „a rendszerváltozás számára vezető káderek kiképzésével, ellenséges tartalmú brosúrák készítésével és terjesztésével foglalkoztak. Előtérbe helyezték az ifjúság és értelmiség közötti illegális munkát. Támadták a lojális papi mozgalmakat, szervezték a reakciós papokat, az illegális hierarchiát, a 'katakomba'-egyházat abból a célból, hogy erősítsék a magyar egyház Vatikánhoz való hűségét, és szélesebb bázist teremtsenek a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésüknek. A szervezkedés tevékenységét megkönnyítette az, hogy beépült a klerikális reakció féllegális és illegális mozgalmaiba és általában a római katolikus egyház szervezetébe. A felszámolt klerikális szervezkedés az összreakciós erők vezetésére törekedett és kapcsolatban állt más illegális csoportokkal, volt horthysta tisztekkel, fasisztákkal, nacionalista értelmiségiekkel.” A koncepciós perben 81 személyt ítéltek el, köztük 39 papot. A Belügyminisztérium a „szervezkedés” vezetői közül 248 fő ellen indított eljárást, és további 50 pap ügyét „a püspöki karnak adta át azzal, hogy az illetékes püspökök vonják fegyelmi eljárás alá őket” (közülük 34-et eltávolítottak beosztásukból).

Kádár János politikai rendőrsége messze túlteljesítette Hruscsov utasításait: totális támadást indított mindazok ellen, akik az élő egyház tagjaiként vállalták vallásos meggyőződésüket, vagyis nem elégedtek meg az államhatalom által ellenőrzött hallgató egyház bénaságával, az ún. sekrestye-katolicizmussal. Ők lettek a „fehér vértanúk”, akik hosszabb-rövidebb börtönnel, egzisztenciájuk feláldozásával, családi nehézségekkel és másodrendű állampolgársággal fizettek azért, mert szembeszálltak a rájuk törő ateizmussal.

1961 februárjában Szentimreváros földalatti katolikus mozgalmát is lefejezték. Barlay Ödön Szabolcsot és Havass Gézát a népi demokratikus államrend megdöntése ellen irányuló szervezkedés vezetésének bűntette, Nobilis Gábort, Hontvári Miklóst, Gáldi Zoltánt, Merényi Gyula Engelbertet és Kölley Györgyöt a szervezkedésben való részvétel bűntette miatt ítélték el június 19-én. Barlay 8 évet, Havass 5 és fél, Merényi 4 és fél, Nobilis 4, Hontvári 3 és fél, Kölley 3, Gáldi 2 és fél év börtönbüntetést kapott. Szentimrevárosból elítélték még Alszászy Károlyt, Körmendy Szilvesztert, Kelgevich Lászlót, Aszalós Jánost, Rozgonyi Györgyöt, Hopp Rozáliát, Rozványi Istvánt, Mezey Bertalant, Gosztonyi Gézát, Éry Bélát és Éry Györgyöt: Alszászy 5 évet, a többiek 4 – másfél esztendős börtönt kaptak. A többieket fizikai munkára, alacsonyabb beosztásba kényszerítették, 12 pedagógus elveszítette állását, 21 hallgatót kitiltottak az egyetemről. További 180 fő részesült hasonló büntetésekben, rendőrhatósági figyelmeztetésben – és titkosrendőrségi megfigyelésben, legtöbbjük a nyolcvanas évekig. Miért?

Az 1938-as Budapesti Eucharisztikus Világkongresszust követően a Budai Ciszterci Szent Imre Egyházközség területén a vallási élet minden addigit meghaladó fölélénkülése volt megfigyelhető. Innen: a plébániáról és a ciszterciek gimnáziumából indult el az a mozgalom, amely 1949-1961 között is tovább vitte az örökséget: a cserkészetet és a ministrálást, a (templomból ekkor már kitiltott, lakásokon tartott) hittanoktatást, a módszeres, korszerű önképzést, a tudatosan vállalt hit fenntartását és továbbadását a Regnum Marianum hagyományaival együtt. Barlay Ö. Szabolcs nem tévedett: a szentimrevárosi mozgalom volt országszerte a legjelentősebb, mert „itt lehetett legkevésbé abbahagyni mindazt, ami elkezdődött”. Másutt is voltak egyházi iskolák, másutt is virágzott a cserkészet, de csak itt volt ilyen, a korabeli átlaghoz képest korszerű plébániai pasztoráció, ilyen erős és önérzetes keresztény középosztály. De miért, hogy ennek legaktívabb hitvalló tagjai súlyos börtönéveket kaptak, a többiek életét pedig minden lehető eszközzel igyekeztek kettétörni? Miféle „szervezkedés” folyt itt nálunk, Szentimrevárosban, ami nemcsak, hogy magára vonta, de a szinte teljes fölszámolásig kihívta maga ellen az ateista államhatalom dühét?

A résztvevők legtöbbjének első és legnagyobb élménye természetesen a cserkészet volt, Latinovits Zoltánnak éppúgy, mint Róna Tas Andrásnak, Dudits Andrásnak, Dávid Lászlónak, Geszler Ödönnek. A cserkész-hagyomány hatását jól megmutatja, hogy amikor 1956-ban a mozgalom újraindult, a Bartók Béla út 15. előtt napokig kígyózó sorok álltak, mert több mint 12 ezer (!) fiú jelentkezett. Az iskolák államosítása után jöttek létre az „apostol-körök”, amelyek a vallásos közösségi élet természetes folytatását biztosították, a ministráns-körhöz, a harmadrendhez, a kórusmozgalomhoz, s természetesen az illegális hitoktatás megszervezéséhez hasonlóan. A hitoktatásban nemcsak a már üldözött, aztán elhelyezett, később le is tartóztatott papok működtek közre, hanem a nagyobb diákok is, hálózatszerűen, akikhez kisebb-nagyobb csoportok tartoztak. Egy-egy népesebb csoportnak 80-120 gyerek is tagja volt. A ciszterci Pallos Bernardin vádiratából az is megtudható, hogy célja volt „minél több általános, közép- és felsőiskolai tanulót bevonni az illegális szervezkedésbe, ezeket 'idealista' szellemben nevelni, hogy ún. keresztény elitté képezzék őket. Ezáltal kívánták ellensúlyozni az államosított iskolák marxista kommunista nevelését”.

A szerveződés lassan hatalmassá növekedett, majd differenciálódott: a Barlay-féle vonal mellett rövidesen létrejött a Rozgonyi György vezette tömegmozgalom, közel 200 fővel. Ez az irány Szentimreváros katolikus öröksége mellett a lelki élet értékeit és a közösség ifjúsági élményeit: a táborozást, vezetőképzést, és a társas élet alkalmait foglalta modern keresztény pedagógiába. Számtalan házasság köttetett itt meg, máig tartó barátságok jöttek létre ezekben az évtizedekben. A szentimrevárosi katolikus mozgalmakban együtt volt az élő Isten-hit fenntartása és átörökítése, tehát a tudatos, az egész közösségnek javát szolgáló keresztény életre való felkészülés, a cserkészromantika, és a kultúra, a művészet szeretete és gyakorlása. Benne volt persze a politikum is, mert a politika volt az, amelyik az írott alkotmány betűjével ellentétes módon nem a vallásszabadságot biztosította, hanem az egyház, a kereszténység fölszámolását tűzte ki célul.

Szentimreváros majd fél évszázad előtti katolikus fiatalságát az ateizmus fordította szembe a hatalommal, de nem „az államrend erőszakos megdöntésére” irányuló szervezkedéssel, hanem neveltetésbeli értékeinek, hitének és magyarságának védelmében. Ez a személyes és közösségi önvédelem természetes életformát védett: a reakciósnak, klerikálisnak, nacionalistának, horthystának, fasisztának stb. bélyegzett keresztény középosztálybeli, „kispolgári” életforma hagyományos értékeit. Annak a mentalitásnak a gyökérzetét, erkölcsi-szellemi beállítottságát, amely az 1961 utáni, majdnem negyven évet is túlélve, tovább vitte a hagyományt. Ez az az örökség, amelyből 1990-ben megszületett a Szentimrevárosi Egyesület (SZIE), és amelyik ma is eleven keresztény, nemzeti-polgári hagyományt jelent.

Csapody Miklós                
(ÚJBUDA, 2006. február 8.)