Ravasz László
református püspök
véleménye
Prohászka Ottokárról


    Az alább közölt két írás jól tükrözi, hogy milyen hely illeti meg Prohászka Ottokárt a magyar kereszténység életében. Őrá ugyanis nemcsak a katolikusok, hanem az ország egész népe úgy tekintett fel, mint tanítójára, apostolára, függetlenül attól, hogy milyen valláshoz tartozott. Az pedig 80 évvel ezelőtt szinte egyedülállónak tekinthető, hogy a különállásukról, makacsságukról nevezetes reformátusok is elfogadjanak egy katolikus püspököt. Már pedig ez történt, méghozzá Ravasz László református püspök személyében. "A lélek embere" a Kisfaludy Társaság nagygyűlésén hangzott el 1927-ben. Feleslegesnek tűnnék még dióhéjban is elmondani azt a megrendítő vallomást, amit a Trianon-i Magyarország legnagyobb reformátusa ír Prohászkáról. El kell olvasni, és engedni, hogy kettejük viszonyából, megbecsüléséből sugározzék ránk is az annyira óhajtott ökumenikus szellem.
    Legfeljebb megjelöljük e két nekrológ forrását, lelőhelyét.
Az első írás Ravasz László: "A Táborhegy ormán" (1928) című kötetének 126-128. oldalán, a másik pedig Ravasz László: "Az Isten rostáján" (1941) III. k. 97-116. oldalán található.
    A teljességhez hozzátartozik, hogy mindkét szöveget a honlapunkat olvasó barátom, egy református parochus bocsátotta rendelkezésünkre. Áldja meg érte őt a mi Urunk!

Ravasz László: Prohászka

(Részlet Ravasz László: "A Tábor hegy ormán" című kötetéből
(126 - 128. oldal , kiadás éve: 1928.)

*

    Tegnap a feleségem csokrot rendelt a ravatalára. Remélem, hogy a koszorúk erdejébe ez a pár szál virág is megérkezett. A szalagra ezt írtam: "Vidit Gloriam Dei ...", hivatkozással az Acta VII. részének 55. versére, amely az István halálos víziójáról szól... Élet, Halál és Örökkévalóság úgy folyt össze abban a pillanatban, mint a Prohászka mennyekberagadtatásánál...

*

    Prohászkát a mi nemzedékünk egyik legnagyobb emberének kell tartani. Először akkor figyeltem fel reá, mikor, mint fiatal egyetemi hallgató, valami tépett papirosfoszlányon elolvastam az első katolikus nagygyűlésen mondott beszédét, a szeretet énekek énekéről. Egészen más, egészen új hang volt, s úgy viszonylott egyéb beszédekhez, mint fűrészcsikorgáshoz a pacsirtahang.

*

    Ha szellemének a magvát keresem, azt kell mondanom róla, hogy legnagyobb ereje, kiváltsága és instrumentuma az a prófétai pátosz volt, amelyik tele volt hitvallással, hajtóerővel, óriási történelmi lendülettel. Néha úgy fellobbant, mint valami illatos máglya, úgy hajtott és zakatolt, mint egy elrejtett, befalazott dinamógép, kősziklán, jégcsapon és szíveken átsugárzott, mint valami nagy, gyógyító rádiumforrás.

*

    Ehhez a rendkívüli prófétai pátoszához, korszakokon áttűző szuggesztív erején kívül, hozzájárult az ő istenáldotta művészi adománya. A szemlélet embere volt, aki nagy érzéseit új, sugaras képekben látta és mutatta meg. Amint ő hevült, lelkesedett, örült, lámentált és korholt, pátosza minden rezdülését új művészi látások szórták világgá. Mint ahogy a megmámorosodott szív szépségeket teremt és csodákat ébreszt, Prohászkának a nagy prófétai pátosza, egészen különös költői világa csak eszköz és transzparens volt keserű és boldog istenmámorának az elmondására.
    Még ez sem az egész Prohászka. Ehhez vegyük hozzá az ő harmadik adományát: filozófiáját. Ismerte az egész emberi kultúrát, végigment a filozófia történetén és nem menekülve és megüresítve, hanem éppen mindazzal megtelítve, amit az emberi kultúra termelt, érkezett a theologia csúcspontjára. Ezért filozófiájában nagy, egészen meglepő szintézisek embere volt. Nem kérdezte soha, ki találta ki először, milyen összefüggésben jelent meg egy gondolat; mikor őt hallotta, vagy olvasta az ember, az volt az érzése: Görögországban, vagy Königsbergben, távol Keleten, vagy Weimarban azért dolgoztak tudósok, költők, pogányok és szentek, hogy Prohászka keze alá adjanak drága matériát, örök igazságok ábrázolásában.

*

    Prohászka méreteit mutatja az is, hogy ő e vallásos reformjával nemcsak a hit reneszánszát akarta elérni. Prófétikus vonás benne, hogy spirituális reformja: nem új spekulációk, vagy új misztika, hanem új szocialetika. Prohászkában a filozófusnál és a hívőnél, mondjuk: a misztikusnál nagyobb a társadalomnevelő. Szinte nyersen kiáltja: "Nemcsak Igével él az ember, hanem kenyérrel is". És bátran, szinte százszázalékos társadalmi reformon dolgozik. A Dúsgazdag és a Lázár nagy ellentétében határozottan Lázár mellé állt és szinte erőszakos mozdulattal akarja a kenyeret odaadni annak, akit az, isteni jog szerint, megillet, s kit a kenyértől csak emberi jog fosztott meg. Így fűződik Prohászka nevéhez a Szociális Missziótársulatnak, egy modern szociális szerzetességnek a megalapítása.

*

    Ez Prohászka, a géniusz. Az ember? Tisztalelkű, vidám, birétumos Apolló, kolosszális gyermek és világbölcs, alázatos "gyakorló", parányi hőstettek ismeretlen mestere. Hogy egy-egy lélekért hónapokon át küszködött, egy-egy haldoklóért királyságokat elhagyott, azért kell megemlíteni, hogy lássuk, neki semmi sem volt igen nagy és semmi sem volt igen kicsi. Mailáth püspök mondotta róla egyszer, hogyha semmit sem írt volna és örökösen hallgatott volna, titkos jócselekedetei mellett neve az Ég könyvében épp úgy tündökölne, mint így.

*

    Immár most történelmi jelentőségét abban látom, hogy ő saját emberöltőjének a katholikus keresztyénséggel kapcsolatos dogmatikai tételeit, mint élő, szenvedélyes hitet, szuggerálni tudta. Theologiából és rítusból, tradícióból és fogalomból felébresztette az élmények erejét és szépségeit. Mint ahogy a XVII. században, ebben a zavart jelentésű, tényleg bizonytalan világban, Pázmány vaslogikája és szédítő intellektusa, amely minden fogalomnak - önmagában és a gondolatrendszerben - emberi értelmét kitündököltette s ezzel egy hallatlan logikai konszolidációt vitt véghez, úgy Prohászka a logikai konszolidációval érzelmi erőket, személyes tapasztalásokat és megrendüléseket tudott ébreszteni.
    Prohászka ezt az élményébresztő munkát úgy végezte el, hogy a külsőtől a belsőre, az általánosról a különösre, a következményről az originálisra ment vissza. Amint a theologiából vallást csinált, megérkezett oda, ahonnét valaha a theologia eredt: az Evangéliumhoz. És Prohászka az evangéliumnak, az őskeresztyén alapélményeknek,a Krisztus-misztikának lett nagyszerű bizonyságtevője. Amit ő ezekről a dolgokról mondott, jórészt szól minden keresztyén számára, mert az örök, időfeletti krisztianizmus igazságai harangoznak benne.

*

    - Csak természetes dolog, hogy Prohászka tanításának két arca van, mint Szent Ágostonénak. Szent Ágostonnak van egy evangéliumi oldala és van egy theologiai oldala. Az evangéliumi oldalt a protestantizmus vallja fundamentumának, a theologiai oldalt a katholicizmus. Ez nem azt jelenti, hogy Szent Ágoston egyik vagy másik akart volna lenni, - ő Krisztusé akart lenni és nem rajta múlt, hanem a tényeken, hogy, mint vízválasztóból, belőle eredtek később ellentétessé vált dolgok. Igehirdetésének egyik arca, éppen úgy, mint Prohászkáé, számunkra testvérien ismerős: amit ő Jézusról, az Evangéliumról, Isten atyai szaváról, a magvetés misztériumáról mond, azt nekünk és helyettünk is mondja.

*

    Mi a nagyobb, a test, vagy a lélek: ez volt utolsó témája és erre felelve, állította újra, hogy a lélek nagyobb, mint a test és egy parányi ér megpattanása közben összeesett.
    Tudom, lesznek sokan, akik a halálát így értelmezik. Pedig ez a legnagyobb bizonyíték. Mert ez a halál csak telje és koronája egy olyan életnek, amelyiknek minden titkos és nyilvánvaló mozdulása ezt bizonyítja ég és föld előtt: "A lélek nagyobb, hogynem a test" ...


A LÉLEK EMBERE

( Részlet Ravasz László: "Isten rostáján" című művéből )
( 1941., III. K. 97 - 116. oldal )
( Emlékbeszéd a Kisfaludy Társaság nagygyűlésén, 1927-ben )

*

    Ha azt keresem, hol találom meg az embert a maga teljes kifejlődésében és összhangzó tökéletességében, úgy, amint önnön korszakának csúcspontjára áll és a lét hatványkitevője lett: először a görög világban ujjongok fel egy bűbájos ifjú láttára, aki olajos fényben csillogó, barna testtel, koszorús fővel most érkezik az olympiai versenyről, mint a marathoni futás győztese. Köszöntöm őt: légy üdvöz, élet királyfia! Ő az, akiben a korszak emberi eszménye megtestesül. Ő az, aki önnön élete határait elérte és megérintvén e határokat, úgy vette birtokba önmagát, hogy beteljesült céllá változott egész lénye. Nemcsak eredmény, hanem szakadatlan készület. Öröme telik önmagában úgy, amint van, de lelkesíti önmagát azzal, amivé fejlenie kell, tehát állandó gyakorlat: önmaga lényét mindig újonnan megszerzi és ezzel tartja fenn. Mindenik izmában századok ereje halmozódott fel, vérében a lét boldog ritmusa kering, maga halkan felelget a csillagok zenéjére és összefoglalja az összhangzatos világmindenséget. Látni, hallani, szeretni, birkózni és győzni, egyszóval élni senki sem tud úgy, mint ő.
    Ugyanezt a jelenséget mégegyszer megtalálom egy új hősben: a Lélek atlétájában. Mindenestől fogva szellem, csak annyi belőle a test, hogy valamiképpen beleilleszkedhessék az érzékelhető világba. Érzéseiben századok, évezredek áhítata, lelkesedése, megértése és rajongása lüktet. Egyszerre lát mindent, amit a lélek évezredeken át kívánt, akart és alkotott. Milliók szenvedélye, erkölcse, értelme gyülemlett össze benne. Elérkezett lelki tevékenységének határáig s azokban összefoglalt minden gondolatot, érzést és lelki erőt. Érzi végtelen hatalmát, kedve telik saját lényének bírásában, boldog teltséggel tölti be életének kereteit és azokat úgy szétfeszíti, mint tavasszal a folyam a medrét, mint a márciusi nedvek a fát. Róla is elmondhatjuk, hogy nem csupán eredmény, hanem állandó készület, azaz folytonos gyakorlat elmélkedésben, ihletettségben és elragadtatásban. Valahányszor megérinti az emberi szellem korlátait, ezekkel az érintésekkel mindig kijjebb tolja azokat, hogy új hódításokon belül helyezkedjék el. Lehet filozófus, aki az összefüggések és magyarázatok gyémánt hálózatával beszövi és rendszerbe foglalja a mindenség gondolati képét; lehet művész, aki képpé változtatja a kőkemény valóságot s új teremtésben új mindenséget alkot a lélek belső tényeiből; lehet szent, aki a transcendens világban új távlatokat, ismeretlen földrészeket fedez fel s évmilliók közös vallásos tapasztalatait és lehetőségeit hordozva új, magasabbrendű életet tár elénk. Mindenképpen az exercitium embere, aki önmaga gyakorlásával építi fel lénye monumentalitását. Egyszóval a misztikusnak nevezhetném, akire nézve elveszett a látható világ, mert semmivé vált egy megnyert új világgal szemben, vagy pedig a látható világ, erdő, tenger, ég és föld, ember és örökkévalóság képpé és érzéssé változott át benne, melyből új világot alakított ki: Önmagát. Légy üdvöz, lélek hercege, Isten atlétája!
    E két ellentétes emberi eszmény: a testi és lelki között világok, történelmek küzdelme feszül. Művészileg ez a feszülés a középkor műalkotásaiban, legújabban Rodin szobrászatában áll előttünk. Rodinnak tulajdonképpen csak egy problémája volt: hogyan lehet márvánnyal lelket, kővel sorsot, felülettel mélységet, plasztikával a lélek belső háborgásait ábrázolni úgy, hogy a szemünk ne akadjon meg az anyagon, hanem azért a kő teljes erővel jelentse a lelket. Rodin átmenet két egymást kirekesztő világ között: a test és a lélek világa között. Művészete monumentális, bár tört hidat ver két egymáshoz sodródott, de össze nem érő geológiai korszak áthidalhatatlan sziklaorma között. Az ember és a lélek, a bölcs és a sors, a költő és a tárgy, a szent és az élet világmérlegének libegő egyensúlya ez, konkréte a mi problémánk, a Prohászka-probléma, a maga időfelettiségében és - időszerűségében.
    Prohászkáról, mint a lélek emberéről akarok beszélni. Szeretném ideállítani belső alkatát, feltárni lényének szerkezetét és megmutatni, miféle törvények szerint támadt és alakult ez a csodálatos szellemi organizmus, mely mint egy óriási fenyőfa, betetőzi az erdőt, célt jelentő ornamentikává válik egy hegycsúcson és uralkodik a szemhatár felett. Mondanivalómat három metszetben mutatom fel: először vizsgáljuk a Prohászka lelki alkatát, ez a keresztmetszet; azután végigtekintjük sorsát, ez a hosszmetszet, végül jellemezzük művét és jelentőségét - ez az érték metszete.

*

   Először is egyéniségének külső vonásai tűnnek fel. Szemünkbe ötlik, hogy nem volt elnyomorított keleti fakír, akinek érzéki teste összetört, hogy helyette lelki tehetségei megdöbbentő módon kifejlődjenek; nem volt vak, aki fénytelen belső látásokból a szürke foltok univerzumát építi fel; süket, aki hangtalan lelki zenekarok zúgásával telik meg, mintha rezgésből álló elemekben úsznék; nem volt tört fizikum, mint Pascal vagy Descartes, akinek élete befele való méreteket keresett és a törések helyén új világokat épített fel; hanem épp ellenkezően: karcsú, magas, szép ember volt, homloka, válla, járása egy hősé. Mégis mindaz, ami külső rajta, csak átutalás, pitvar és kezdet, még inkább finom, formás híd, amely egy ismeretlen szigetre vezet.
    Azonban a testi mivolta, minden átmenetisége mellett, mégis döntő volt életére, mert egészséges emberi szervezete a maga közvetítő szerepét fokozott mértékben gyakorolta. Rajta keresztül a valóságnál is frissebben és mintegy megszépülve érkeztek be belső világába a benyomások, hogy rajta keresztül mint ifjú hősök serege tolongjanak ki a gondolat, a szó, a tett alkotásai. Minden érzéke bűbájos várkapu, amelyen át megnő és újjászületik, aki belép; testet ölt, életet nyer az, aki kijön. A mai lélektan nyelvén ez azt jelenti, hogy impresszionista és expreszszionista volt. Ő a színeket színesebbnek, a hangokat zengőbbnek érezte, a realitás benne reálisabbá vált és az életszerűség felfokozódott, akár befogadott, akár kifejezett. Amíg átlüktetett rajta az élet, akár befele, akár kifele, megszépült és újjászületett s ezért mind benyomásain, mind kifejezésein haláláig ott reszket az első nász ifjúsága, heve és mámora.
    De Prohászka nem testi, hanem lelki ember volt. Ez azt jelenti, hogy nem érdekelte a dolgok gazdasági értéke: egy virágszál nagyobb élmény volt számára, mint a püspöki uradalma. Nem foglalkozott azzal, hogy parancsa törvényadó erejével új birodalmat építsen a maga hatalmának közegéül: inspirálni akart és nem regulázni. Egyszóval, a Lélek embere volt, de nem volt elméleti ember. Az elméleti embert az a tárgyilagosság jellemzi, amellyel a dolgokhoz viszonyul és velük mindig azonos, érdektelen viszonyt létesít, olyan szellemi kapcsolatot, amelyben csupán az érdeklődés fokozódott fel, de semmiféle elfogultságnak, egyéni értékelésnek helye nincs. Az elméleti ember a dolgok közötti állandó, elvont viszonyokat keresi és azokat törvénybe igyekszik foglalni. Ezért mindig általános érvényű ítéletre törekszik s azt óhajtja, hogy ez ítéleteket mindenki kénytelen legyen elfogadni, akár akarja, akár nem, mert érvényük logikai igazságokon épül fel és nem rokonszenven vagy ellenszenven. Legnagyobb vállalkozása az, hogy a dolgoknak tiszta képét adja és e fogalmi képekben rejlő titkokat világos és egyetemes elvekkel megmagyarázza. Világmegokolás a célja, amely belülről átvilágítja a dolgok logikai jelentését, az ismereteket biztos alapokon fundálja s egyetemes rendszerbe foglalja. Tulajdonképpen az azonosság és a különbség útjain jár, általánosságoktól az egyénihez érkezik és onnan visszatér az egyetemeshez, megokol és rendszerez. Anyaga az elvont fogalom, az általános ítélet, az egyetemes törvény és a rendszerezés.
    Prohászka nem volt a fogalmak és az elméletek embere. Irtózott az absztrakciótól, az általános törvénytől, az értelmi munkának logikai bábjaitól, mint az ősegészségű ember irtózik a hullától és a haláltól. Nem szerette az indukciót, amely ezer apró dolgot rakosgat össze, hogy egy általános tételt megállapítson; sem a dedukciót, mely általános tételeket bontogat széjjel, hogy szálaira reáfűzze a valóságnak gyöngysorát. Törvényadásban nem szerette a kodifikáló munkát s lényétől távol állott a rendszerezés egyetemes elfogultsága.
    Prohászka esztétikai lélek volt. "Az én lelkemben legnagyobb hatalom a szépség, amelynek teljesen hódolok, - mondja naplójában (XXIII., 256.) - az igazságnak és jóságnak előttem szépségbe kell öltözködniök, mert míg ezt meg nem teszik, azt érzem, hogy szegények, s nincs ruhájuk, az, ami jár nekik. Nekem a szépség élet és élvezet." Ez a megállapítás azt jelenti, hogy a Prohászka lelki alkata az átérzett tiszta jelentés, filozófiai szóval, az idea körül alakult ki. A dolgokat nem fogalmakban látja, hanem lényeges vonásaikat egy szemléletes belső képben megragadja és ez intuitív megragadással megismeri; megismeri azáltal, hogy átérzi. "Érezz, ezt akarja ez a szó valaha elérni, hogy érts." (XXIII., 104.) A dolgokat nem fogalommal fejezi ki, hanem ideaként szemléli és érzéssel kíséri. "Az eszmék vére az érzés" (VIII., 150.). saját szavai szerint: "azt, amit lát, finom rezdüléseiben is markos érzéki alakokban akarja kifejezni" (XXIII., 92.). Amikor ő fáról, fűről, emberről, örömről, alázatról, elragadtatásról beszél, ezeket a dolgokat nemcsak látja, hanem érzi is; összefonódik velük, lelke titokzatosan beléjök ömlik s azokban ünnepel; mikor pedig kifejezi, ezek a dolgok színesen, élettől gazdagon támadnak szemeink előtt, mintha a teremtés hajnalán a szemünk láttára születtek volna. Az emberek csodálkozva keresték a magyarázatát, mi az oka annak, hogy Prohászkának már a legelső mondatai is egészen másképpen hangzanak, mint a tudósok, elbeszélők vagy a politikusoknak a beszédei. Ennek az az oka, hogy Prohászka nem foglalkozott a hétköznapi dolgokkal úgy, amint azok színtelenül, megkopva, a valóság homok- és kavicstengerében nehézkednek és kavarognak. Prohászka mindig belső látásról beszélt. Magasból jelent meg, szenvedélye volt szárnyalni, kinyúlni, mások fölé emelkedni, belefúrni magát a kék ég végtelenjébe. Sastávlat az, amivel Prohászkánál találkozunk, ahol a fénylő levegőt, a vibráló éthert a lélek elementuma pótolja. De nem beszélt soha elvont fogalmakban sem, hanem úgy, mint aki a dolgok lényegét, ősképét látja, a képekben benne lüktet az ő pátosza, rokonszenve vagy haragja, szeretete vagy gyűlölete s mindezekfelett olyan szemléletes volt, mintha az Aranyféle törvényt éppen reá szabták volna:

                              Nem a való hát: annak égi mássa
                              Lesz, amitől függ az ének varázsa.

    Még egy másik döntő vonás van a Prohászka lelki alkatában. Az, hogy ő nemcsak esztétikai ember volt, hanem vallásos ember is. Vallás alatt itt nem az életnek egyik részét értem, nem is egyik tapasztalati típusnak szempontjait, gondolatait, szokásait és gyakorlatait, hanem a léleknek azt a gyökeres és egyetemes vonását, amely az élet minden jelenségét és rezdülését az egyetemessel és végtelennel, magával Istennel fűzi élő kapcsolatba. Ez a magatartás kétféle irányban színezi a belső életet. Először ismeretileg teremt új kapcsolatot azáltal, hogy meglepetésszerű összefogással a legparányibb részt bármily pillanatban az egész szempontja alá helyezi és abból magyarázza. "Az egész kell nekünk, nem a tört", kiált fel a Diadalmas világnézetben (V., 147.). Redukciónak nevezik azt a szellemi munkát, amely az indukció és a dedukció mellett harmadik csodálatos lelki tevékenység. Olyanforma tevékenység ez, mint amikor a fillérekből valaki egy pillantással nemcsak a talentumok súlyát becsüli meg, hanem átfut az érték végső fogalmára; vagy az érték gondolatából a talentumokon át egyetlenegy villanással a girákhoz ér és úgy fizet velük. Érzelmileg jelenti ez a dolog azt, hogy az életnek minden jelensége fényt vagy árnyékot nyer, vonzásban vagy taszításban részesül. Íze lesz a dolgoknak, édes vagy keserű s hirtelen egyetemes értékekkel kerül összeköttetésbe. Forradalom ez a lelki világban, mint amikor a vasporba beledugjuk a delejes patkó egyik vagy másik szárát. Millió atom vad rohanással törtet a nagy vonzások felé, millió atom eszeveszetten menekül a transcendens taszítás elől; uralkodóvá válik az életnek és az öntudatnak az az alaptermészete, hogy lénye egy nagy értékítélet, lobogó és misztikus igen vagy nem, ami űz vagy hívogat, csoportosít vagy szétbont.
    Ez a két tevékenység a Prohászka Ottokár lelkében kiépítette az értékeknek a gúláját. Ez a gúla mozgó és vonzó értékek naprendszere, mely önmagát és az egész világ életét belső törvények szerint szabályozza. Éppen azért az emberek mindig meglepődve kapták fel a fejüket, amikor Prohászka beszélni kezdett, mert világukban a megállapított ítéletek és elhelyezkedett tételek, helyükhöz tapadt dolgok megmozdultak. Különös, meglepő összefüggések ragyogtak fel, parányi részletekből kimosolygott a mindenség értelme, jelenléte, szépsége. Nagy, elvont tételek pillanat alatt fürtös képszervezetekké váltak, amelyek új csillagképletekkel töltötték be az eget. Ezenkívül pedig e látáson, jelentésadáson, elrendezésen általizzott az ő lelkesedésének heve, a látnok pátosza, mellyel betöltötte világát és foglyul ejtette azokat, akik megértették. A régi várak lovagtermeit úgy világították ki, hogy a kandallóban vagy a terem közepén égő tűznél hasábokat gyújtottak meg és azokat a terem különböző szegleteiben helyezték el, amíg kivilágosodott a terem. A fény felállította hadállásait, túl rajta megbúvó, tömör árnyékok, rőt kárpitokkal letakartan sorakoztak. Századokkal később királyi palotákat úgy világosítottak ki, hogy apró gyertyasorokat raktak fel a frízekre, az ajtókra, falmentébe, ezeket szurkos fonállal kötötték össze, s lámpagyújtáskor a sorra felgyúló sok kicsi lángból összetevődött a terem világossága. Amaz a deduktív, emez az induktív ismeréshez hasonlít. A Prohászka ismerése olyan, mint a villamoslámpa-rendszeré, ahol ezer elrejtett finom vezeték a lámpák különböző csoportját gyújtja fel, mert egy elrejtett fényközponttal hozza kapcsolatba. Egészen távol eső pontokon gyúlnak fel és meglepetésszerűen felelgetnek egymásnak a fényforrások s egy most születő fényszimfóniának változatait és fordulatait adják elő. Eggyel a mindent, mindennel az egyet bámulatos könnyűséggel kapcsolja s lámpásai, ezek a belső planéták, nemcsak világosságot adnak, hanem, miután színesek: hangulatot, érzéseket is támasztanak, - egyaránt gazdagok lévén színben és fényben.
    Ez a két tehetsége Prohászka Ottokárnak nem egymás mellett végezte a maga munkáját, hanem egymást áthatva és meghatározva. A szépség volt életének a formája, a hit volt a belső tartalma. Sohasem kerültek egymással úgy szembe, hogy elpusztította volna egyik a másikat, még összeolvadás árán sem. De sohasem kerültek úgy össze, hogy ne polarizálták volna egymást; kölcsönösen szemben állottak s egyik a másiknak sorstényezője lett. Nem történhetett meg az, hogy Prohászka esztéti-kai világképe játékká, tűnő látszattá váljék, mert roppant erős vallásossága a legvégső realitást, a dolgok metafizikai realitását biztosította számára. Nem lehetett ő olyan művész, aki prédája legyen érzéseinek, akit szenvedélyei elragadjanak, s akár tragikus dekadenssé, akár mosolygó bohémmé rontsák, mert vallásos szenvedélye erkölcsi alkatát állandóan áthevítette, fehér izzásban kiégette belőle az alacsony szenvedélyeket, acélfürdőjében kőkeménnyé tette erkölcsi életének anyagát, s olyan tisztaságot biztosított számára, amilyet a művészek között aligha lehet találni. Viszont vallásossága nem ölthetett világmegvető darócruhát; szépséggyűlölő és képromboló nem lehetett, mert a világot mindig isteni szépségben látta s ezért a szépségért szerette az érzéki világot is. Sohasem lehetett benne úrrá az a transcendentális miszticizmus, amely elfelejtkezik a valóságról, elsápasztja a csillagokat, meghervasztja a virágokat, hádesi árnyékká teszi az embereket, szürke foltok kámzsályával letakarja az életet, mint egy oszló hullát, hogy az elszállott lélek napba vesző útját kísérje. Lelke mélyén megvolt a dualizmus rettentő szakadéka, de ez a lélek az alkotás pillanatában mindig összezárkózott s az ég elnyelte a földet, mert leszállott bele. Vallásos extázisában megtelt minden dolgok szépségével, színével, a formák és vonalak gyönyörűségével, életteljes, fiatal hangoknak harsogó összhangjával. Az idea reánézve szent találkozóhely lett, ahol a valóság és az Ideák Ura megcsókolja egymást, hogy ölelkezésük szimbólumot teremtsen. Vallotta ő is: minden múlandó csupán hasonlat, de ez a hasonlat színesebb, szebb, életben gazdagabb, mint maga a valóság, mert a földi vonások színét, erejét, szépségét meggazdagítja, átvilágítja és felfokozza a végtelenség magasabb valóságának átsugárzó jelenléte. Az esztétikai alkatnak kísértése és tragikuma az, hogy benne az Eros lüktet, az Eros pedig földi salakkal keveredve, beszennyezi és szétrontja a művészt és alkotását. Prohászka Ottokárt mennyei Erosszal a végtelen imádása töltötte el és örök szenvedélyét ez őrizte meg örök tisztaságában. Világképén, éppúgy, mint a Platonén, Augustinusén és Assisi Ferencén, ennek a megáradó mennyei szerelemnek a fénye özönlik el és kapcsolja lelkéhez az embert, a természet, az ideát, a személyes Istent és mindenkit, akiben a személyes Isten élet és egyéniség formájában megjelent és kiütközött. Nincs olyan trubadúr, aki a szerelem változatának annyi színt és erőt tudott volna kölcsönözni, mint ő, de nincs trubadúrja a világnak, akinek erotikája annyira megtisztult volna minden földi salaktól, mint a Prohászka Ottokáré. Nemző, szülő, imádó szerelem ez, az Isten mélységeiben támadt és ezért örökre tiszta; Prohászka ennek a nemző, szülő, imádkozó Erosnak volt földi hangokon éneklő trubadúrja.
    Erős érzése és legbensőbb szenvedélyeinek állandó kompaszsziója lehetetlenné tette számára, hogy hátat fordítson a világnak, a múltból idézze, emlékezete fátyolán engedje magára hatni, vagy pedig a Nachgenuss formájában élje át. Sohasem tud tárgyától elszakadni, mert mindig rajta csüng. Ha elereszti, kihull kezéből, mint egy elejtett csillag; ha nem érzi, sötétbe merül alá a világ. Ezért az állandó jelenvalóság kategóriájában él és látásainak nem ura, hanem rabja. Az inspiráció tárgyához kötözi és tőle elszakadni nem tud. A benyomások megrohamozzák s e boldog birkózásban éli alkotó munkáját; nem ő csinálja a stratégiát, hanem a megszállottság, amely hatalmába ejtette. Nem úgy alkotott, mint Leonardo, aki játszva, erejét próbálgatva közeledett a lehetetlen felé s mikor már maga érezte, hogy sikerülni fog, elejtette a tárgyat a nélkül, hogy befejezte volna. Nem is úgy, mint Michel Angelo, aki lázadozva, keserű birkózással alkotott s minden művén titáni erejének tragikus elégtelensége jajdul bele az alkotás mámoros meglepetéseibe, mint ahogy az anya fájdalommal szüli magzatát. Ő úgy alkotott, mint Fra Angelico, a boldog rab alázatos szolgálatával, akinek művészete: teremtéssé vált imádat, oltárra hulló rózsák.

*

    Állítsuk bele most a Prohászka lelki alkatát a Prohászka sorsába, hadd vegyen fel még több egyéni vonást. Cseh eredetű, de osztrákká vált apától származott, aki egy élénk képzeletű és mélyérzésű nyitrai német úrnőt vesz feleségül. Ebből a frigyből születik Prohászka Ottokár. Anyanyelve német, a magyart később tanulja meg s bár nem egyszer vét a nyelv szabályai ellen, mégis született nyelvformáló tehetség: minden szava új színt hoz és új erőt fejez ki. Vére szláv és germán keverék, germán benne a belső formák iránti érzék és az idealizmus, szláv vonás érzéseinek mélysége és miszticizmusa. "Bennem soviniszta páthosz nincs" - mondja egy helyütt (XXIII., 290.), - "magyar kultúra, a szó igazi értelmében magyar művészet nincs" (XXIV., 35.) - mondja másutt, s ebből az emberből lett az összeomlás után egy új nemzeti próféciának: a hungarizmusnak a hőse. Szótlan, magányos természetű emberoltvány, aki pirulva és dadogva hordozza lelkének előtte is ismeretlen nagyságát és örökségét. Nagy problémája, hogyan legyen vidám és közvetlen, egyszerű és eleven, s miképpen tegye természetessé, könnyűvé, komollyá az emberekhez való viszonyát. Fiatalon a Collégium Germanicumba kerül s körülveszi a történelem, a természet és a misztikus élet ezer kinyilatkoztatása. Egyik ámulatból a másikba esik, szent révülettel ütődik egyik csodától a másikig, mint a dór templom oszlopai közé becsapódott madár. Annyira benső látásra, ideákra, lelki szemléletekre tapad a lelke, hogy reánézve elveszíti jelentőségét az ember. Sohasem volt barátja, szüleitől távol él, abszolút coelibátusa női lelket életébe nem enged, a barátság kategóriáján kívül nő fel, mint magányos fa a hegytetőn, mely mindenkinek látványa és mindenkinek látója. Rá nézve az ember tanítvány, aki mesterre vár; eltévedt bárány, akit pásztora keres; beteg lélek, akit lelkiorvosa gyógyít; katona, akit a vezér rohamra visz. De ez a közelség örök távolság mindig. A történelem összefoly előtte egy óriási jelenvalóságban s az örök Róma nem emlék és nem program, hanem nagy érzés, amint megszentelt tájban, megszentelt, évezredes életformák között, a szentség levegőjében előtte a kijelentés pillanatszerűségével kitárul. Olyan volt, mint egy künn felejtett érzékeny lemez augusztusi csillagos éjszakán. Egy élet alig volt elég, hogy mind előhívja azt a sok ismeretlen csillagképet, hangulatemlékeit a lelkén átsuhanó gondolatoknak, mozdulatoknak és életformáknak, melyek ifjú lelkének öntudatán átszaladtak és tudatalatti rétegeiben felhalmozódtak. Felszentelése után hazakerül s nemsokára Esztergomban lakik, előbb mint káplán, később mint theológiai tanár és spiritualis. Itt az egyetemes lelki élet egy új, színes és egyéni darabja lép a lelke elé, mint hivatás és program: a magyar katholicizmus. Ennek is először hangulati velejáróját szívja fel: az ezeréves történelem mélységeit, fordulatait, szent barátok és régi szerzetek nagy emlékeit, amint összefolytak az ország egyik legszebb tájának romantikájával és költészetével. Állandó igézete vele marad s lelkéből ezért árad a magyar hősi középkornak illata és fénye. Azután elébetorpan a valóság. Az egyház életét csökevényesnek, hadesinek tartja, helyzetét megalázónak, embereit alkalmatlanoknak. Kifeszül benne a vallásos próféta, aki új korszakot akar teremteni, mert új lelket hoz, aki egyetlen mágiát gyakorol: a szépség mágiáját, hogy elbűvölje és átalakítsa világát. Meglátja, hogy az egyház problémája a különb papság, a különb papság pedig lelkibb papság problémája. Felduzzadnak szenvedélyes ihletének óriási erői s egyszer csak az esztergomi szikláról kicsap egy új hévforrás: Prohászka Ottokár ígehirdetése. Máról-holnapra állig fegyverzetten, leeresztett sisakrostéllyal, fényből való tollbokrétával ott lovagol a porondon a magyar Parsifal: Prohászka Ottokár az esztergomi spiritualis. Ma kispapokat von be misztikus gyakorlati fénytölcsérébe, holnap egy országnak beszél a diadalmas világnézetről, közben névtelen szegények, a hegyi beszéd együgyűi és szenvedői között járja a második mérföld útját, adja oda kenyerét és ruháját, gyóntat és pásztorol. Egyik nap pacsirta, mint Assisi Ferenc, aki az istenbírás fényözönébe fúrja be magát; majd sas, mint Ágoston, aki világok felett száll át; azután sirály, aki sziklafészkében szerelmi dalt búg az Örök Fészekrakóhoz, vagy a vihar felett ujjongva szálldos, mint Clairveauxi Bernát. Alakja olyan gyorsan nő, hogy a külső események mellékkörülményekké válnak reá nézve. Az, hogy egyetemi tanár, majd székesfehérvári püspök lesz, alakján, ritmusán, útján nem változtat. Nagyobbra nőtt, mint állása, nagyobb, mint műve és mindig sokkal nagyobb annál, amekkorának gondolja magát. Körülötte lelki tavasz támad, az idő hozzá igazodik, egy korszak kezdete és csúcsa, a magyar katholikus ébredés forrása, programja és dinamikája, egy új szellemtörténeti irány képviselője.
    Közben kitör és elviharzik a háború. A vörös árvíz végigsöpör rajtunk és midőn elvonul, iszapba takart romok maradnak utána. Nem tudott úgy senki sírni a romok felett, mint Prohászka Ottokár. Nem tudott senki úgy vádolni és tetemre hívni és nem tudott senki úgy vigasztalni, mint ő. De sorsa erősebb, mint öntudata, s Prohászka Ottokár váratlanul megjelenik a politikai arénán. Elérkezett az életnek olyan terére, amely nem az ő világa. Beleütközött egy olyan ténybe, amelyet csak mint eszmét látott, de a valóságban vele sohasem számolt le. Ez a tény a hétköznapi ember, a zoon politikon. Megérinti lénye tüzes korlátait, az arénán röpködő sas evezőtollai megpörkölődnek és ő riadtan visszafordul. Hirtelen újra elhelyezkedik a maga eleve elrendelt medrében s körülötte felzendül hattyúéneke: a bűbájos, színes misztikának énekek-éneke. Megtöri az Életnek Kenyerét s megtört élete paténáján felmutatja azt. Mint átlőtt szívű Albatros zuhan alá arra a földre, amely csak arra szolgált eddig, hogy felröppenjen róla, avagy megpihenjen rajta, míg újra szárnyra kél; s váratlanul eltűnik misztikus látásainak fénytengerében. A Rodin-probléma megoldást nyert: a lélek fölolvasztotta a követ s míg a földi anyag lehullott róla, a lélek embere a maga történeti egyénisége belső formájában, mint egy pároszi kővízió, az örök Buonarottiálom, klasszikusan és ragyogóan - sugárzó idea a magyar égbolton - megkezdte a maga útját: versenyt szállani az idővel. Ott úszik a felhőben, a napfényben; a kenyérillatú csókok televényéből felszakad, az őserdőből elibénk lép, monostorok kőomladékaiból kiformálódik, áldozatok füstjéből jelenéssé gomolyog Prohászka Ottokár, a Lélek embere, Isten atlétája.

*

    Láttuk Prohászka Ottokár lelki alkatát, ismerjük sorsát, most beszélhetünk a kettő szintéziséről: életműve jelleméről és értékéről.
    Mondottuk, hogy Prohászka Ottokár géniusza nem filozófiai, hanem költői. Tehát nem abból áll a jelentősége, hogy új gondolatokat adott volna a világnak, az ember és a lét ismeretlen rejtelmeit fedezte volna fel, eddig még nem látott igazságokkal ajándékozott volna meg, hanem abból, hogy régi, sőt örök gondolatokat újra átérzett és új kifejezésekben állított elénk. Mint gondolkodó, egyenes utóda Platonnak, Augustinusnak, a középkori realistáknak és Molinosnak, mint ahogy Izland sziklái öszszefüggenek Észak-Amerika hegységeivel, ha közbül az összekötő láncolatokat ezer mérföldeken át el is temette az Atlanti-óceán. Legjellemzőbb művének bevezetésében mondja (V., k. 17.): "Állítsuk a keresztyénséget a modern gondolatoknak és érzéseknek a jegyébe s vizsgáljuk meg, mily színt, mily alakot ölt, amely új alakjában régi igazsága ugyan változatlanul megmaradna, de a szívek fölötti hatalma örvendetes fellendülésnek indulna." Nagysága tehát egy időfeletti - de történelmileg adott - gondolatrendszernek új impresszióivá és új expresszióvá való változtatása. Körülbelül ez a feladata a skolasztikának is, de az feladatát tudományos eszközökkel oldja meg; ez a feladata az ígehirdetőnek is, de az gyakorlati eszközökkel dolgozik; Prohászka ezt a feladatát művészi eszközökkel oldotta meg s ezzel művészit, maradandót és újat alkotott. Amit ő látott, azt látták a múlt nagyjai: a theológusok, metafizikusok, szentek és misztikusok, sőt ő csak azt látta, amit ezek; de az új az volt, amit ő érzett s ez új érzés kifejezéséhez magából hozzáadott; mert ő nem úgy érzett és érzéseit nem úgy mondotta el, mint más, hanem úgy, ahogyan azt csak Prohászka Ottokár tehette. Ebből áll eredetisége, újsága, egyéniségének páratlan volta; ez pedig a költő eredetisége és páratlansága.
    Életműve - belülről nézve - egy óriási élményóceán. Van szélcsendje, szökőárja, fenékhulláma, hideg és meleg árama, orkánja, mosolya, csipkéje és feltornyosuló, majd szétomló víz-Himalája. Ha egy hangszert az is tesz, hány változat van rajta: Prohászka Ottokár a pásztorsípok, tárogatók és hegedűk földjén a sokhangú orgona. Rendkívüli változatossága mellett fönséges monotóniát mutat, mert a Prohászka lírája szakadatlan egyöntetűség s mindig a maga egységes egészében hangzó. Költészete állandó visszhang az örök jelen benyomásaira. Ezért egészen lírikus. De ő nem akart költeményt írni (VII., 243.), hanem ígét hirdetett: művészete nem szakad le a lelkéről, nem alakul külön világgá, hanem látásainak együtthangzó lírai kíséretéül zeng. Sohasem végez művészi céllal műalkotó munkát; alkotása nem tőle független tárgy, amelyen tataroz, változtat, díszít; mire műve megszületik, már nem törődik vele. Művészi tehetsége ebben az őslíraiságban rejlik s nincs alkalmunk megfigyelni szerkesztő-, komponálóképességét, mert az érzés szívenvágta s ő elfelejtett alkotni, csak énekelni tudott. A részletek ornamentikája elborítja az egész architektúráját s nem látjuk a tervet, a szerkezetet; olyan, mint egy futórózsából és klematiszból szövődött palást, amelyről nem tudjuk, mit takar: márványoszlopot, gránitbástyát vagy faragott bálványfát, de mindenesetre egy kaput, melyen be kell lépni. Ez a részletesség azonban sohasem jelent aprólékosságot, mert semmi sem áll távolabb tőle, mint a pepecselés vagy a miniátorság. Iparművészethez nem volt tehetsége: ő éppúgy az egyetemesség őserdejében járt, mint Wagner vagy Beethoven.
    Lírikusságából következik, hogy nem volt érzéke az epika iránt. A történelemből is az volt számára valóság, ami a jelen élményévé változik. A múlt személyeit nem tudja magukra hagyni, hogy megszőjék sorsukat: közéjük áll, viaskodik velük s azt míveli velük, amit hallgatóival: rájuk kényszeríti hangulatait, érzéseit, gondolatait s üzen velük, mint aki érzi, hogy egyedül neki van mondanivalója. Ha a partnak ahhoz a pontjához, ahol ő áll és énekel, eseményszövedék érkezik, mint egy idegenből útrakelt tutaj: beugrik a tatra, odaül a kormányrúd mellé s új énekbe kezd s íme a Prohászka lelke úszik a vízen, mint egy zengő vízió. Drámai ereje sem fejlődött ki, mert a karok éneke elnyomta a hőst és a cselekvényt. A Labdakidák is megállottak volna az akcióval, ha közéjük téved lantjával Orpheus.
    Még két dolog következik az ő líraiságából. Egyik az, hogy egyetlen magyar költő sem adott annyi tájképet, mint ő. A természet a legnagyobb instrumentum és minden nagy költő új éneket játszik rajta. Senki sem tudja a természetet olyan egyénien látni, mint ő. Nem azt mondja: mint a forrás, hanem azt: mint a piliskeresztúri forrás ott a romok előtt, a diófa alatt. A természeti tárgyak megtartják alakjukat, színüket, ízüket, egyéni életük jellemét, sőt mindezt felfokozzák, mégis az ő érzéseit, gondolatait, hangulatát hordozzák s úgy viszonylanak az eredetihez, mint egy üvegfestmény az olajképhez. A fény és a jelentés többlete: az bennük a Prohászka lírája. De, másodszor, az, aki több tájképet hagyott reánk, mint bármely más magyar író: egyetlenegy portrét sem rajzolt meg soha. Az emberben csak az ideát látta és egyéni jellemképet nem tudott sem meglátni sem megrajzolni. Emberlátása a quattrocentóben maradt, ahol még nem fedezték fel az egyénit; a személyek még csak díszletek a testet öltött ideák előképeihez.
    Művészetének alapformája a kép. Rendesen belülről átvilágított és intuícióvá tömörített metaforák szökkennek ki látásai tűzmagvából, mint színes és játékos szikrák. Néha egy-egy metafora külön életet kezd: hasonlattá szélesül, allegóriába organizálódik és tovább viszi a fejtegetést. Hasonlataiba sokszor több gondolati elem kerül, ilyenkor szimbólumokká, metonímiákká opálosodnak. Máskor csak ugródeszka a kép: új jelentések felé lendül róla vagy pedig misztikus híd, melyen a magasságból száll le a valóságra, színező jelentészáporban, mint a szivárvány a földre. A hasonlat és szimbólum olyan alapképlete, mint sónak a kocka. Nagyobb művei is roppant hasonlatok, melyekben a valóságnak egy élő szövedéke egyetlen óriás lelkiségnek, igazságnak vagy tételnek a képe. Klasszikus példák erre tisztán irodalmi dolgozatai. Ezért szerette a geológiát, ezt az óriási hasonlatgyűjteményt és nagy apologetikus művei olyan szimbólumok, amelyekben a látható világ hasonlata a láthatatlannak. Ha filozófus lett volna, ítéletbe foglalta volna a világot, de költő volt, tehát hasonlatba foglalta.
    Költői formája a ritmikus próza. A kötött forma nem illett volna egyéniségéhez, sokkal szabadabb, elemibb erejű volt, hogysem elférhetett volna a prozódia finom csővezetékeiben. De a prózájának olyan numerusa van, mint az őserdők orgonázó lélegzetvételének. Jellemző ránézve, hogy ereje nem a jelzőiben van, melyeket úgy halmoz, mintha barikádokat ostromolni küldené őket; ez csak fönséges teher, melyet könnyedén tart a stílus belső ereje. Ez az erő ígéiben van. Állítmányai legtöbbször szemléletes ígék, rugalmas, teherbíró, könnyed és acélosan finom gondolaterők. Ígéinek bősége miatt lesz a stílusa olyan mozgalmas, élő, fordulatos és cselekvő, mint egész világa. Nem hiába a barokk volt kedvelt stílusa, melyet a pátosz és akció lelkesült ölelkezésének nevezett. (XXIV., 131.). Művészete tele van mozgással, lendülettel, fénnyel és árnyékkal - egy rajongó mindenség költői képe. A bősége félelmes, a gazdagsága káprázatos, a lendülete szenvedélyes, egész dinamikája a forgószélre emlékeztet. Emberek, oszlopok, tüzek és gondolatok a diszkoszvető mozdulatával perdülnek s még a báj is olyan, mint az elcsapódó olajzápor. Középút ez a klasszicizmus megfagyott, hallgatag statikája és romantika ködös, süppedő felhőjátéka között. Kőből, aranyból, tölgyfából van minden és nem álom, nem köd, nem felhő és szél; de mintha az elragadtatás tajfunja csapna belé: kő, fa, érc, minden pompázó díszlet kígyózik, szétfeszül, felmagasztosul, a csoda és a rajongás izgalma tölt be minden tárgyat és átremeg a mennyei sokadalmon az imádat heve és ünnepies üteme, mintha szélvészben hajladozó cédrusok liturgiáját látnók. Szóhoz nem jutott drámaisága ebben a mozgalmasságban éli meg magát.
    Ezt az egész világot ő teremti és ő tölti be. Az ő életének kibomlása ez, mint a füst a tömjénnek. Ő az, aki forr, buzog, feszül, kinyúlik, ellágyul, tapad, simul, feltárul, egekbe csap s magábavonja a világot és önnön tüzévé változtatja, mint a nap a belehullott csillagokat. Ebben a gátjaszakadt életáradásban magasra nő, lényén és világán elömlik a győzelem öröme, a teremtés jókedve, a magával megtelő élet mámora. Ahány mondat, annyi hajnal.
    Ha pedig ez a Prohászka nem a halott könyvön át, hanem az élő szó hatalmával szól a hallgatósághoz, mint az Íge embere, ezzel csak megteljesedik és tömeghatássá válik líraisága. Emlékezzünk, milyen harmóniát mutatott alakja, hangja, taglejtése és gondolatainak szimfóniája, mintha előttünk teremtené önmagát és óriás dallamát. Mint a rapsodnak az ének, Prohászkának a szónoklat az a delta, amelyen át befut a teljesedés óceánjába. Istennek rapsodosa ő, akinek kezében kivirágzott a pásztorbot, mint egy szent thyrsos s keresztyén evoéja századokon zúg át: Io, triumphate!

*

    Feltűnhetett, hogy Prohászkáról eddig csak mint íróról beszéltem. Géniuszának elemzése után tartoztam volna az ő vallásos egyéniségét is méltatni. E nélkül a róla alkotott kép olyan, mintha valaki a kölni dómot csak egyik tornyával ábrázolná. De ennek a feladatnak nagy része kívül esik e Társaság és a szóló illetékességén. Lesznek, sőt vannak, akik Prohászka jelentőségének ezt az oldalát is teljes felkészültséggel és hiánytalan jogcímmel megrajzolják. Én csak azt hangsúlyozom itt, hogy Prohászkában az író nem minden, sőt nem is a legfőbb. Egyéniségének nagyobb értékei és jelentőségének sugárzóbb élethatásai az ő prófétai, apostoli és pásztori küldetésének belső formáiban helyezkednek el. Én csak azt állítom, hogy nincs komoly keresztyén ember, aki írásain ne épülne és ne erősödnék s bár keresztyénsége tökéletesen római katholikus és méltatlan hozzá minden ezzel ellenkező állítás: mégis, miután ez a keresztyénség erős, tüzes és élő, bizonyságtételeiből mindenki megtermékenyedik, aki Krisztus igazi követője. Theológiailag egy világ választhat el tőle: lélekben mindnyájunkat egybefog és emel. Éppen ezért ebben a vonatkozásban is egyetemes érték, mint mindenki, akinek belső nagysága a korszak fölé nő. Egyházára nézve küldetése felért egy megnyert csatával, de e nyereség ajándékaival gazdagabbá tette ellenfeleit is. Nem lehet lefoglalni, kisajátítani, tilalomfákkal körülkeríteni, mert mindenki jogot szerzett hozzá, aki megértette. Annyit követelhet mindenki belőle, amennyivel tartozik neki.
    Már pedig neki nemcsak ez a nemzedék, hanem az egész magyar jövendő adósa. Megtestesült bizonyság arról, hogy az élet súlypontja és meghatározó értéke a Krisztusban van, s csak az a nép nőhet naggyá, amely e felséges Úrban minden testi és szellemi erejét egybefogni, megszentelni és felfokozni képes. Benne a magyarság olyan tetőre érkezik, ahol örök igazságok örök békesség sátorai alá várják a megtépett, szétzilált zarándoksereget. Mint ahogy a Niagarától mérföldekre lehet hallani, hogy sziklanyoszolyáján az óriás víztömeg, Istennek ez a zúgó hárfája miképpen énekli az örökkévalóság dalát, de ugyanakkor ez a meg nem fogyatkozó erő, a hangsugár körén belül, ezer gépet hajt és millió lámpásban győz az éjszaka felett: Prohászka Ottokár, a Lélek hárfája, harsogva énekli az Úr dicsőségét, maradandó ihletése pedig ezer lámpást gyújt fel a magyar éjszakában és segít hajtani egy új történelem malomkerekeit. Isten malmai jövendőt járnak.