Protestánsok  Prohászkáról


Köztudott, hogy Prohászka a történelemben elsőként hirdette az egymással hadakozó keresztény felekezetek közötti békét. Ez napjainkban természetesnek tűnik, de a századfordulóban egyedülálló volt. E honlap hasábjain évek óta sok ezren olvasták Ravasz László református püspöknek Prohászkáról szóló méltatását. Most egy újabb dokumentumot teszek közzé, melyet egy református parochus barátomtól kaptam. A nekrológot Szabó Imre fasori lelkipásztor írta, aki a Protestáns Szemle 1927. májusi számában közzé is tette. Ugyanez megjelent a szerző „Íme a magvető kiméne vetni” című könyvének első kötetében (Bp., 1928. 76-78).


PROHÁSZKA OTTOKÁR

A szép életnek szép halált is adott az élet és halál szabados Ura. Azon a szószéken roskadt össze, ahol a holtpontra jutott katolikus intelligenciát kimozdította és lendületbe hozta. A szószék mindig archimédeszi pont, mikor a küldetéses emberek megjelennek rajta, – a földet mozgatják róla az ég felé.

Nagyszerű életének nagyszerű végtisztességet is szolgáltatott az egész magyar társadalom. A háromnapos búcsújárás ravatalához, koporsóját kísérő százezerre menő tömeg, a papnak adta meg a tisztességet, akiben bízott, és akiben nem csalódott. Ebben a gyászban a szívét leplezte le a mai magyarság, hogy mennyire kell néki a pap, az élet mennyei értelmezője, és semmire sincs nagyobb szüksége, mint az evangélium bizonyságtevőire; akik ellen a gyanú és az ellenszenv oltóanyagát hordja magában. Prohászka Ottokáron átlátszó lett a papi csuha. Nem a lelkének, hanem testének takarója volt. Elméjének és szívének fénye új világításba állította ezt az öltözetet. Újból apostoli köntössé tette.

A magyar katolikus egyházban a szószéknek ősi rendeltetését visszaállította, s az Igének az oltárral való egyenjogúságát proklamálta. A szertartások és liturgiák szimbolikus köntöséből kiszabadította az élő Krisztust, és az evangéliumnak lélekhódító erejét a mai ember nyelvén, ősi tisztaságában, megalkuvás nélküli elementáris pátosszal gyújtotta fel a gyertyavilágtól félhomályos, ódon székesegyházakban és katedrálisokban. Az Igének ez a szolgálata tette őt a katolikus egyház eddig ismert legnagyobb evangelizátorává és szónok apologetájává.

A katolikus igehirdetés Prohászka Ottokárban egyszerre háromszáz esztendős lépést tett előre, és személyében egy ideig felülmúlta a protestáns igehirdetést is. Mindezt oly időben, olyan korszellem csillagzata alatt, amely a vallásos igazságok és igények számára grönlandi klímát árasztott a magyar szellemi életben. Trópikus hév a hideg égöv alatt: ez a Prohászka Ottokár ige­hir­detése.

Méltán jegyezhették fel róla, hogy „egymaga többet jelentett, mint az összes szerzetesrendek együttvéve”. Éles reflektor ez – ha igaz – a katolikus vallásos élet belső szobáiba. Az esernyős és breviáriumos püspök új papi típus kialakítását hozta magában. Olyan, mint az új pénz, mely a forgalomba hozott sok hamis pénzt van hivatva kiszorítani, s a pap-hitélet hitelét és nívóját helyre állítani. Hatása talán itt a legnagyobb és legmaradandóbb, pedig itt a leglemérhetetlenebb.

Aki százezrek összekuszált és bonyolult lelki életének hozott megnyugtató megoldást és szerzett kibontakozást, annak magának is meg kellett járni azokat a szakadékokat, ahol mások lebuktak. Nemcsak az egyén, de a nagy közösségek életét élte és érezte át, és azért adott hangot százezrek vágyainak. Aki az igehirdetésben és az életszentség művészi kialakításában ismeri fel a Krisztusnak a XX. században való követését, az a tollal is szolgálatába áll a Krisztusnak. Prohászka püspök minden könyve, különösen az El­mélkedések az Evangéliumról, a katolikus irodalomban azért kor­szakalkotó, mert a hívek széles rétegének nyitja meg az evangéliu­mot. Ismét csak az Ige egyenjogúsításáért vívott reformharc ez a katolikus egyházban. Belső reformáció ez a lépése is. Ebben a könyvben az egyéni lelkekért birkózik meg ösztöneik, kételyeik, pesszimizmusuk, félintelligenciájuk, előítéleteik, relativizmusuk, gyávaságuk, puhány és akaratgyenge degeneráltsá­guk­kal. Másik könyvében, a Kultúra és terror-ban, prófétai magasságokba emel­kedik, mikor lelke, mint a földrengésjelző, elkövetkező katasztró­fák jövetelét jelenti be a már-már józan eszét vesztő magyarság­nak. Ezek a megnyilatkozásai a leghatalma­sab­bak, s ezek találtak legkevesebb figyelemre. Pusztába kiáltó szó volt ez a szava.

Könyvei mellé még csak a gyóntatószékét lehet odaállítani, amelynek inkvizítori módszereit elhajítva, a modern pszichiáter és a mélyen érző emberi szív ült bele személyében.

Szerették Prohászkára ráfogni, hogy féllábával a protestantizmus földjén áll, mint ahogy némely katolikusok protestánsokról is szívesen állapítják meg, hogy félig katolikusok, csak külsőleg vannak a protestáns egyházban. Onnan származik ez az optikai csalódás, mert Prohászka fejlődését gyanús szemekkel kisérték a katolikus egyházban, s nem tudták egy ideig eldönteni, hogy az új bor nem feszíti-e szét a régi tömlőt. Ez a félelem rövidlátásból származott, mert Prohászka katolikus lélek volt, még az indexre tett könyveiben is több a katolikum, semhogy félelemre okot adhatna. Annyira a Kollégium Romanum ablakaiból tanulta szemlélni a kereszténység magaslatait, s annyira sugalmazása alatt állott a Péter-templom méreteinek, hogy csak a magyar katolicizmusban látszott túlnőni a katolikus egyház keretein. Neki fájt az legjobban, hogy idehaza olyan szűk horizontú a katolikus kereszténység. De Prohászka látta és járta azokat a magaslatokat és hegyormokat is, melyeket Augustinus, Luther és Kálvin jártak, s a modern protestantizmusnak az igazság megismeréséért és bírásáért végzett teljesítményei feltornyosodtak szemében a Szent Péter Bazilikája mellé, s Prohászkának megvolt a bátorsága kimondani s szégyellte volna elhallgatni, amit ott látott és tanult.

Mert Prohászkára hatást gyakorolt a protestantizmus. Neki is megvolt hatása a magyar protestantizmusra, közvetett és közvetlen hatása egyformán. Ahogy a magyar katolicizmus önmagára eszmélt Prohászkában és ablakai kezdtek kivilágosodni, az onnan átszű­rő­dő világosság, ébredés, mozgalom, élet a szomszédos alvó egyház ablakán is beszűrődött. A katolikus egyházban nagy vallásos ébredés ment végbe az elmúlt évtizedekben, s vele párhuzamosan a protestáns egyházakon belül is akkor lobogtak fel az ébresztő tüzek, bár a szikrák nem onnan pattantak át ide. A magyar protestantiz­mus­nak akkor még nem érkeztek meg összefoglaló, küldetéses emberei, és így az önmagát hamarabb megtaláló katoli­ciz­mus egy évtizeddel előtte jár a protestáns ébredésnek. Az egyetemes és közös keresztény igazságok megmutatásában, for­mák­ban, nyelvben, módszerekben, a hitvallástétel bátorságában közvetlen hatását az éles szemű ember veheti csak észre.

Ennek a katolikus reneszánsznak a spiritus creatora Prohászka. Katolikus lelket nevelt, s tiszta formáit alakította ki a katolikus életstílusnak. Tüze, lángja égjen ott az egyházban, a felszabadult Ige hangozzék, s egyenrangúsága a szertartásokkal megőriztessék. Prohászka örökségére jó vigyázni, s mi is vigyázni fogunk, mert addig Debrecen és Pannonhalma közt legalább a szivárványhíd mindig egybeköti a keresztény magyarságot.