Új  fejezet

    1905 új fejezetet nyit az ekkor már országos hírű spirituális életében. 1882-től 1904-ig élt és tevékenykedett az esztergomi szemináriumban. Ekkor határozott úgy, hogy megpályázza a Budapesti Pázmány Péter Egyetem teológiai karán megüresedett dogmatikai tanszéket. Mindössze egy esztendő telt el, amikor váratlanul megkeresés érkezett Rómából. 1905. október 17. olyan dátum, mely mind Prohászka életében, mind a magyar egyház sorsában fordulópontot, új korszakot jelent. Ami az utóbbit illeti, különösen a trianoni Magyarország életét, de a mostanit sem lehet megérteni az 1905-ös szentszéki döntés nélkül.

    Egy főpapi kinevezés az egyház életében szokványos és szükségszerű esemény. Hozzátartozik az egyház mindennapi életéhez. Az viszont, ami 1905 őszén történt, se nem volt szokványos, se nem volt szükségszerű. Egyrészt azért nem, mert Prohászka sokszor leírta naplójegyzeteiben, hogy tudatosan lemond minden egyházi karrierről, és egyszerű káplán, vagy plébános akar maradni, hacsak közben nem lép be a jezsuiták rendjébe, másrészt, mert a többnyire arisztokratákból álló hierarchia nem nagyon kedvelte a magyar egyházi élet reformját minduntalan sürgető fiatal „titán” stílusát, különösen aszketikus személyiségét. A fiatal Prohászka ugyanis nem rejtette véka alá meggyőződését, hogy a magyar egyház olyan, mint „hajó a sivatagban”, ő pedig úgy érzi magát, mint „pálma a kórók között”. A Magyar Sionban és a szerkesztésében megjelenő Esztergom (1895) című lapban írt cikkei lángra lobbantották, és valósággal fellázították a tespedő magyar egyház lelkiismeretét. Ilyen személyiséget még elképzelni is nagyon nehéz a gróf Zichyk, a Vaszaryk és a Samassák zárt körében. Ha ezt valaki, akkor épp Prohászka Ottokár spirituális és egyetemi tanár érezte legjobban.

    De a Gondviselés útjait soha senki nem tudja előre kiszámítani, de még megsejteni sem. Tény, hogy azokban a hónapokban Prohászkához is elértek olyan hírek, hogy püspök lesz belőle. Naplóiban tesz is erről említést, de mosolygott az egészen, és mendemondának minősítette: „Emlékszem, egy esti sétán szóba került, hogy én püspök leszek. Oly idegen, érdektelen, unalmas szóbeszéd volt ez nekem, s teljes meggyőződéssel elütöttem azt, hogy gondolhatnak ilyet. (...) Hát ki hitte volna, hogy 3 hónap múlva kineveznek...” (v.ö. Prohászka Ottokár Naplójegyzetek, 1911. július 30. visszaemlékezés. I. kötet 308.). Amikor azonban 1905. október 17-én kézhez kapta a hivatalos döntést, kénytelen volt komolyan venni, hogy a pápa, X. Pius valóban püspökséget, egy egész egyházmegye kormányzását és lelkiéletét akarja rábízni. Döntenie kellett. Döntött. Elfogadta. Két hónap állt rendelkezésére a szentelésig. Ebből az időszakból két feljegyzést találtam, mindkettőt ő írta saját kezével: püspöki kinevezésével kapcsolatban.

    Az egyiket egykori római professzorának, Mazzella bíborosnak 1905. november 27-én Budapesten keltezett levelében találtam: „Személyem körül valami nagy dolog történt, ami felbolygat és nem hagy nyugodni: ez Székesfehérvár püspökévé történt kinevezésem. Ebben természetesen Isten akaratát kell látnom, és imádnom, mégis időnként szorongás fog el. Hogy ezt nem én akartam, abban senki nem kételkedik. Ez egyben vigasztalásom is, mert úgy vélem, hogy Isten megsegít, hiszen ez számomra szemmel láthatóan az Ő műve (...) Majláth püspök fog szentelni: az időpont még nincs rögzítve. Ma viszont olyan hírt is lehetett hallani, hogy mindannyiunkat Rómában fognak felszentelni.” (A németül írt levél magyar fordítását v.ö. Barlay Ö. Sz.: Isten akar tőlem valamit. Prohászka, az alkotó. 2005. 279.).

    A hír igaznak bizonyult, mert tényleg Rómában maga a pápa, X. Pius szentelte püspökké december 24-én, Karácsony vigíliáján a Sixtusi Kápolnában. Erről 1911-ben, az ominózus indexre tétel évében az osztrák Alpokban így emlékezik vissza: „No, azóta sok víz folyt le itt is a tragösi völgyön, s nem álmodtam volna róla, hogy ha hét év múlva itt leszek majd, annyi minden történt légyen velem. Püspök is lettem s az indexre is kerültem. Püspök, kit a pápa szentelt. Igaz, hogy ezt a kitüntetést csak annak köszönhetem, hogy Zichy Gyulával együtt neveztek ki...” (Naplójegyzetek 1911. júl. 25.).

    Ezekből a sorokból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a Szentszék az arisztokrata gróf Zichy Gyula szentelése miatt hívta Rómába Prohászka Ottokárt és Balázs Lajost, akit szintén ezen a napon szentelt püspökké a pápa.

„Újabb kötelék köztem és Krisztus között”

    Ritkán adatik meg az utókornak, hogy olyan mélyen tekinthessen be egy püspökké szentelés előtt álló ember lelkébe, mint ahogy ezt megtehetjük Prohászka esetében. December közepén ugyanis már Rómába utazott, hogy lelkigyakorlattal készüljön fel a szentelésre. Most tehát újból az Örökvárosban van, ahol huszonnégy évvel ezelőtt pappá szentelték. Most 47 éves. A rá jellemző elszántsággal, teljes odaadással végzi a gyakorlatot. Néhány oldalt írt naplójába december 14-én keltezve. Ebből ragadok ki néhány gondolatot.

    „Krisztus utáni adventi vágya s édes birtoklása viharrá fokozódik, és lángtengerré gyújtja lelkében a lobbanó tüzet.” Ezzel a tűzzel akarja kiégetni önmagából mind azt a salakot, ami felgyülemlett eddigi életében, és amelyet még előbbi lelkigyakorlatai is benne hagytak. Kéri, hogy egész énjét, még csontjait is járja át ez a tűz: „in ossibus”. Majd mindent elárasztó vízáradatot kér: „Ó vizet, Uram, vizet a mélyből az égbe, mely a mélységből bugyborékol, s felemel minden piszkot, szemetet, mindent.”

    Úgy nézhetünk rá, ahogy saját magát jellemzi: „Krisztus erőskarú Herkulesévé” akar válni, hogy ennek az óriási lelki nagytakarításnak a végén teljesen tiszta legyen.

    A következő napokban Szent János Titkosjelenések Könyvéből azt a fejezetet ragadja ki, melyben a Lélek üzen az egyes egyházak püspökeinek. Bizonyára végig elmélkedte mind a hét üzenetet, de naplójában egyről külön is említést tesz. Ezt érdemes mindannyiunknak áttanulmányozni, hiszen a mi világunknak, és benne a mi egyházunknak is épp ez a ridegség a legnagyobb hiányossága, sőt bűne. Íme a szentelésére váró fiatal püspök szavai:

    „Borzasztóan hatott rám a Laodiceai „angyalnak” (püspöknek) küldött panasz: Utinam frigidus esses (3,14-20)... Ó jaj, mikor az Isten szelleme szinte a bűn jeges sírjába kívánja a lelket (...) Ó, angelus, te szellemi erő, te suhogó, te szárnyaló fölség!” Ezután francia fogalmazásban folytatja gondolatait, melyek megdöbbentő üzenetet rejtenek magukban, mert annak a bibliai mondatnak továbbgondolása, mely igen keményen és tőmondatban rögzíti, hogy ha valaki se nem hideg, se nem meleg, azt Isten kiköpi a szájából. Ezeket írja: „A langyosság gyakoribb, mint azt gondolnánk a közösségi személyek körében, és amely társulhat bizonyos külső (merev) szabálytartással (régularité extérieure), mely azt eredményezi, hogy az ember mindig megelégedett magával, és végül siralmas érzéketlenséggel viseltetik Isten dolgai iránt (insensibilité désolante pour les choses de Dieu)”.

    Hát emiatt szenvedett annyit Prohászka a római évek után itthon! És most úgy érzi, hogy püspökségének ideje alatt ezt a kibírhatatlan érzéketlenséget lesz hivatva felszámolni. Lényegében ott folytatja, ahol elkezdte 28 évvel ezelőtt, 1877-ben, itt Rómában. Ha kinyitjuk Naplójegyzeteinek fedőlapját, ugyanezzel a mondattal találkozunk: „Lángoló szívvel kívánlak keresni”.

    Különben ez jellemzi Prohászka egész életművét, elmélkedéseit, konferenciabeszédeit, akadémiai székfoglalóját, esszéit. Lelkében mindig „lobbanó tűzzé akarja izzítania a pislogó lángot, hogy csak úgy szikrázzék, és hogy ezáltal felmelegítse a blazírt szíveket”. „Jézust bírni és élni. Ez a fő, ez minden.” Ezt most, szentelése előtt még fokozottabban szeretné magáévá tenni. Ezért írja: „Tisztában vagyok aziránt, hogy konszekrációm újabb köteléket fűz közém s Krisztus közé”.

„Fehérvár angyala”

    Nagy élményben lesz részünk, ha ezt az „újabb köteléket” közelebbről szemügyre vesszük. Prohászka ugyanis ezen a lelkigyakorlaton, tíz nappal a szentelése előtt, lelkiéletének új stációjához ért: mostantól kezdve magát angelusnak, angyalnak hívja: „Ma, dec. 14-én tartottam adorációmat sicut angelus Albaregalensis (Fehérvár angyala). E nagy szót mélyen érzem, érzem fölségét (...) Úgy állok itt, mint ex officio első adoratora vagyok itt az eucharisztiának, megbízva szeretetével, dicsőítésével, őrzésével (...). Hány oltárt kell újra felállítanom, hányra lelkemet kenetül ráöntenem, hánynak mécsesét meggyújtanom... Ó, Uram, íme itt a te adorátorod, engesztelő, arcra boruló angyalod”.

    De angyalnak lenni annyit jelent, mint Isten küldöttjeként teljesíteni a rábízott feladatot. Lelki szemei előtt megjelenik egyházmegyéje, ahová mécsessel a kezében akar belépni: „Ó mécsesem, embert keresek, s te azután világíts, embert, krisztusi érzések emberét... Szívem van, isteni érzésekkel telve”. Ezek után lehet-e csodálkozni, hogy huszonkét éven át úgy néztek rá papjai, hívei, mint Isten kerubjára, akinek lángoló lelke van. Ezzel ő maga is tisztában volt: „Lángoló lelkem van, s tényleg lángot eresztek magamból, fénysugárt, villámot, napvilágot, tűzoszlopot a pusztában... Illési tüzet a Karmel-hegyéről”.

    Új mélységek tárulnak fel lelkében. Úgy hiszi, hogy ez bizonnyal Jézus papi lelkének kegyelme. Ezt követően valami rendkívüli szellemi-kegyelmi-irodalmi élményben részesíti őt a Szentlélek: 138 latin kifejezésben önti ki lelkéből, hogy mit érez és mit gondol, mit hisz és mit tapasztal ő Jézus papi lelkéről, amit gratia sacerdotalis animae-nek nevez. A latin kifejezések is megrendítőek, de magyarra fordítva nekünk, magyaroknak, még többet jelentenek, mert a gondolat-ritmusnak és a szavak csengésének ezt a játékát még Pázmány Péter sem volt képes kicsiholni édes anyanyelvünkből. Íme néhány ebből az eksztatikus litániából, melynek főneve minden esetben az Anima Christi, vagyis Krisztus lelke, és ehhez csatolódnak a jelzők: „fölkent – virágbaborult – magányos – hegyvonulatos – vándor – szerelmes – csillagokkal társalgó – lelkendező – megszomorodott – pacsirta – fátyollal fedett – rózsákat fakasztó – édestestvér – páratlan gondos – sóvárgó – vigaszos...”

    Itt csak tizenhetet írtam le, a nekem legkedvesebbeket, P. Szabó Ferenc remek fordításában. Érdekes, hogy a litániás ízű eksztatikus jelzők után Blosius-idézet következik: „... a lélek egyszerű mélyével és teljesen rejtsük el magunkat Krisztus szeretetre méltó emberségében, és hozzá hasonuljunk”.

    A szentelés előtt álló püspök nem ún. külső, vagyis előre elkészített, leírt imaszövegeket mond, hanem a belső imádság bizalmas szavait ejti ki ajkán, – és ez oly kedves az Istennek.

    Legyen elég ennyi abból a forró hangulatú, szentelés előtti lelkigyakorlatból, melyről kénytelen saját maga megjegyezni: „Egészen különös, mert titokzatos és misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal. Mélységes hódolatban járultam hozzá, s ő megértette velem, hogy ő hozzá úgy kell járulnom, mint akin ő majd segít, akiben ő majd teremt, ő majd pótol. Fiat. Fiat.”

„Segít, teremt, pótol...”

    Ezzel a szent meggyőződéssel térdelt püspökké szentelésekor a Sixtusi Kápolnában a pápa elé december 24-én, Karácsony szent estéjének délelőttjén. Maga a légkör, a főoltár freskójáról a szertartásra tekintő gigantikus Krisztus a mögötte szerényen álló Madonnával, ahogy azt az Ultimo Giudizio Michelangelója megálmodta, az idős pápa szelídsége és a szertartás egész jelképrendszere teljesen magával ragadta, és valóban angyallá változtatta Prohászkát, aki mint „angelus Albaregalensis” tért vissza hazájába.

    Még néhány hét, és 2006. január 21-én megtörtént a székesfehérvári beiktatás. Már az első megnyilatkozás felrázta híveit és népét, a rá várakozó előkelőségeket éppúgy, mint a püspökség portását, mert észre kellett venniük, hogy az új püspökkel – enyhén szólva – nem bírnak. Új korszak kezdődött vele, és hiába is próbálkoznának, nem lehet őt a megszokott keretek közé szorítani. Már-már mesébe illő, több variációban is tovább élő legendává terebélyesedett az a vasútállomási fogadtatás, ahogy a gyorsvonat megérkezésekor a főispán, a polgármester, a dandárparancsnok és a többi nagy úr percekig hiába várta, és lázas izgalommal kereste az első osztályú kocsiból kilépő fiatal püspököt, hogy elmondhassák előre elkészített ünnepi beszédeiket. „Omnia parata sunt”, mondja a latin közmondás: minden készen van már, csak épp a főszereplőt nem találják sehol. Elképzelhető a pánik. És miközben érthetetlenül állnak, és egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, Ottokár püspök a legutolsó kocsi lépcsőjéről leugorva, elvegyül az utasok között, és gyalog útnak indul elmaradhatatlan esernyőjével a városba, egyenest a püspöki palotába, új otthonába. Az első meglepetés a portást érte, aki nem akarta beengedni az ismeretlen fekete reverendás papot, mondván, hogy most mindenki az új püspök fogadásán van kint, az állomáson. „Én vagyok az”, volt a rövid válasz, és a portás riadtan nézett új „főnökére”.

    De ez csak szerény epizód mindahhoz képest, amivel Prohászka 1906-tól 1927-ig meglepte városát, egyházmegyéjét és az egész országot. Nem üres szavakat írt naplójába a szentelés előtt végzett lelkigyakorlatának utolsó mondataként, hogy Krisztus papi lelke majd segíteni, pótolni fogja mindabban, ami rá vár. A harmadik szó még jobban eligazít bennünket a jövőt illetően: „teremt”.

„Teremtő erő”

    Az ugyanis, amit Prohászka püspökségének két évtizede alatt tett, annyira túlmutat a szokásos emberi aktivitáson, hogy önkéntelenül is a tények mögé kell néznünk, keresve-kutatva az okokat. Ismerve naplójegyzeteit, lelkiéletének stációit, önmaga teljes átadását Istennek, érzékelve misztikus elragadtatásait, magyarázatul nem tudok más okot felhozni, mint azt, hogy teremtő isteni energiák birtokosa volt. Prohászka ugyanis már esztergomi éveiben sem csupán teológus, a dogmatika professzora és spirituális volt, hanem nyitott mindenre, ami az embereket Istenhez, egymáshoz, családhoz, közélethez, politikához köti. A szó eredeti értelmében katolikus, vagyis egyetemességet átölelő ember és pap volt. Ennek a katolicitásnak kereteit a római püspökké szentelés még jobban kitágította, és küldetéstudattá formálta. Meg volt győződve arról, hogy amit Esztergomban elkezdett, azt most, mint püspök, mint apostol-utód még inkább folytatnia és tökéletesítenie kell. Ez a küldetéstudat oly mértékben ragadta magával, hogy munkaképessége, teherviselése minden elképzelést felülmúlt.

    Kezemben tartom egyik papjának, dr. Molnár Gyulának kéziratban fennmaradt feljegyzéseit, mely pontosan rögzíti, hogy püspöke mikor, hova utazott, mit vállalt. Ennek a kéziratnak most egyetlen oldalát közlöm annak szemléltetésére, hogy már székfoglalásának évében, 1906 januárjától mi mindent tett.

    „Jan. 11-én érkezik Székesfehérvárra. 13-án Esztergomba utazik, hogy meglátogassa egykori kispapjait, szentbeszédet mond, – a Vizivárosban gyóntat félhéttől tizenegy óráig. Délben az Oltáregyesület és a Máriakongregáció tisztelgését fogadja. D.u. 5-kor szentbeszédet mond a Bazilikában. Január 21-én van a székesfehérvári székesegyházban az ünnepélyes püspöki installáció. Két nap múlva, 23-án a Felső Leányiskola tiszteleg a megyéspüspöke előtt. Délután meglátogatja a helybeli Szent György kórházat, ahol végigjárja az összes kórtermet. Január 25-én a Ferenc József Nőnevelő Intézet nagy ünnepséget rendez a megyéspüspöknek. Január 25-én Budapesten előadást tart hitbuzgalmi egyesületekben, többek között a Fővárosi Katholikus Körben. Székesfehérvárott február 2-án a Katolikus Kör tiszteleg a főpásztor előtt.

    Február 5-én Budapesten a Csömöri úti templom javára rendezett ünnepélyen beszédet mond. Február 18-án látogatást tesz a székesfehérvári Iparoskörben, ahol beszédet mond. Ezen a napon tisztelegnek előtte a Délivasút munkásai.

    Március 8-án Budapesten a Katholikus Munkásnők Védőegyesületében és a Budai Katholikus Körben mond beszédet. Március végén április 12-ig Budapesten és Esztergomban lelkigyakorlatokat vezet. Április 21-én nagyszabású előadást tart a Katholikus körben „A lélek értéke” címmel. Május első hetében (2-3-4-én) Székesfehérvárott a Szent István Művelődésházban lelkigyakorlatot vezet nők számára. Május 6-án Budafokon a fogadalmi nap ájtatosságait vezeti. Május 13-án Székesfehérvárott a Felsővárosi Plébánián részt vesz az elsőáldozók szentmiséjén és ünnepségén. Május 16-án Budapesten előadást tart A Magyar Katholikus Egyesületek Országos Szövetségének közgyűlésén „Társadalmi programok és a kereszténység” címmel. Május 18-án Sopron megyében tesz látogatást, onnét Máriaremetére utazik, részt vesz a zarándoklaton, szentmisét mutat be és szentbeszédet mond.

    Június 8-án este, székesfehérvári házi kápolnájában konferencia beszédet mond papjainak...”

    Íme egy hiteles beszámoló a püspök-Prohászka első félévi apostoli munkájáról. És ez csak a kezdet!

    Más tanulmányomban már megkíséreltem körvonalaiban bemutatni azt a kort és azt a szellemet, amelyben Prohászka élt. Római évei alatt már pontos értesülései voltak a német egyházüldözésről, Esztergomban pedig felmérte a hazai helyzetet. Akkor még érthető volt, hogy lelki vívódásai közben minduntalan azt kérdezte: „Vajon mit akar tőlem az Isten?” De mostanra ez a kérdés tisztázódott benne. A karácsonyi püspök-szentelés óta pedig teljesen világossá vált számára, hogy mit vár tőle az Isten és az egyház. Tudta, hogy azok az eszmék, melyeket képviselt, magára vonja ellenségeinek rettentő dühét. Azt is tudta, hogy a nagy szellemi harcban nem számíthat elszánt „hadseregre”. Különben is ő csak a Dux generalis-nak lovagja akart lenni. Annak a Jézus Krisztusnak, akiért, ha kell, kész az első vonalba menni az élet minden területén, még a parlamentbe is.

+

    Egyénisége, emberi és papi karaktere számomra olyan erőforrás, mely nélkül élni nem tudok. Vesztett csatáimban mindig hozzá fordulok. Övé az utolsó szó. Remélj, mindhalálig (Dum spiro spero). És amikor reménytelennek tűnik minden, akkor mutat rá élete legnagyobb titkára: mécsest gyújtani a sötétben botorkálóknak. Így indult el ő is a Sixtusi Kápolnából 1905 adventjében. „Ó, Uram, mécsesem van... emberi szívem van... világíts...”

    Prohászka példamutatásának misztikus ereje van. Így lett a hitetlen Gárdonyi szemében Prohászka a Napba öltözött ember! És mi lett volna a melankólia útvesztőjében reménytelenül botorkáló Reményik Sándorból, ha nem megy feléje fényt nyújtó mécsesével az „Angelus Albaregalensis”... Fehérvár Angyala!

    A költő 1925. október 11-én írt levelének utolsó mondatával fejezem be a centenáriumra írt gondolataimat: „Isten tartsa meg Nagyméltóságodat egyháza, a művészet és minden rendű szegény magyarok számára”.

Barlay Ö. Szabolcs