Kapcsolódó hanganyag:  H1  

Kosztolányi Dezső költészete és élete diákkorom óta foglalkoztat, és mélyen megrendít. Minduntalan olyan apró, de lényegbevágó mozaikdarabkák kerülnek kezem ügyébe, melyeket próbálok összerakni, hogy a nagy rejtély titkára rájöhessek.

Mindannyiunk élete titok. Az övé is. Elegendő két üzenet-értékű mondatát egymás mellé tenni, és érthetővé válik mindaz, amit eddig mondtam. Tizenhat évesen ezt írja diáknaplójába: „Istenem, a Te segítségedért esedezem ez új év küszöbén... Téged követlek csak, Uram, te légy világító csillagom.” Ezekben az években rendszeresen járul szentségekhez. Erkölcsi felfogását a keresztény-katolikus elvek alapján alakította ki. Így indult az egyetemre... És ezekben az években valami történt vele. A jelek arra engednek következtetni, hogy ekkor olvasta a nagy kételkedő ateista zsenik műveit. Különösen Nietsche bűvölte el, és a kor megváltójának nevezte. Ekkor írta Juhász Gyulának: „Az irodalmi piacok nagyszájú kofái között elfásult a lelkem.” Sőt nyíltan megvallja: „Én nem hiszek semmiben!”

És telnek az évek, és egyik költemény születik a másik után. Ír, alkot, felfigyelnek rá a legnagyobbak is. Maguk közé emelik, mert valóban irodalmunk egyik legegyénibb költője. És mivé nőtte volna ki magát, ha nem hagy el minket 51 éves korában. 1936-ban rettenetes szenvedések közepette íny-rákban halt meg. De halála előtt önként és vágyakozva többször gyónt. Áldozni nem tudott, de kérte, hogy a szent kenettel hagyhassa itt ezt a „merő-seb” életet.

Érthető, hogy életével nagyon szeretek foglalkozni. Őt a legdrágább szellemi kincseim közé sorolom. A Kosztolányi Dezső tér és a „Feneketlen tó” parkjában rám néző finom szoboralakja valamikor napi útvonalamba esett. A XI. kerületet nélküle árvának érezném. Kosztolányi végig elkísér életemben, és íme a Nagy útra készülve, 87 évesen újból és újból megszólít... Barátomnak, testvéremnek érzem. Van kérdezni valónk egymástól. Rendszerint én emlékeztetem egy-egy csodálatos mondatára, – és ő válaszol. Így a titok lassan-lassan feloldódik.

Hogy miről beszélgetünk? Íme néhány téma a sok közül...

Mi, irodalomtörténészek tudjuk, hogy nemcsak költeményeket írt, kiváló esszéi, elbeszélései és regényei is voltak. Ez számomra, a Kosztolányi-titok megoldást keresőjének azért jelent sokat, mert életszemlélete különösen ezekben érhető tetten. Valósággal tanúságtevők. Költeményei ugyanis alig árulnak el valamit a lelkében lejátszódó küzdelmekből. Ezt úgy értem, hogy nem annyira költeményeiben, hanem inkább prózájában éli tovább azt, amit látszatra megtagadott. Egy asszony beszél, Pacsirta, Édes Anna című írásaiban a Credo minden tételét megtalálom. Mintha Ady szavait hallanánk újra: „Hiszek hitetlenül”?
Élt benne a lelkiismeret, a bűntudat, a megváltás és a bűnbánat szükségessége. Prózáját olvasva, minduntalan kétségbe kell vonnom, hogy ezeket az írásokat egy hitében meghasonlott ember írta. Hiszen olyan részekre bukkanok bennük, melyeken az Evangélium fénye csillog, úgy ahogy hajnalban a fűszálon a harmat tükrözi a felkelő Nap arany sugarait. Szereplői a krisztusi szeretetről úgy vallanak, mint az árok szélén vérbefagyotthoz lehajló irgalmas szamaritánus az evangéliumban. Együtt érez a szegényekkel, a társadalom legelesettebbjeivel. Akarva, akaratlanul az evangéliumi szegénység apostola lett.

Engem az rendít meg, ahogy egy-egy szereplőjével elmondatja saját hitem legmarkánsabb tételeit:
Egyik szereplőjével ezt mondatja: „Én mindenkit kárhozottnak tekintek, aki nem az egyedülvaló igaz Istennek szolgál... én csak az édes Jézust imádom, aki meghalt mindnyájunkért.” (Egy asszony beszél c. ciklus.)

Különösen az Édes Anna című regénye jelent számomra erős fogódzó pontot. Ez valósággal kulcs a Kosztolányi-rejtély megfejtéséhez.
A vádlottak padjára került kis cselédlány Istennek ajánlja lelkét, és a hitből merít vigaszt. Rádöbben, milyen nagy bűnt követett el a gyilkossággal, de tettét töredelmesen megbánja, és belenyugodva vállalja a büntetést. A regényben az író közli a teljes temetési szertartást, s megvallja, hogy írás közben ennek szövege és dallama visszhangzott lelkében, ez adta az elmélyülést, és forrósította az ihletet. (Illyés Gyula is ezért kérte, hogy temetésekor Belon Gellért püspök a Circumdederunt me-t énekelje.)
Feleségének későbbi feljegyzései között is találunk erre vonatkozó sorokat: „Szerette a rítusokat... Húsvét vagy Úrnapja táján egy-egy katolikus himnusz napokig megédesítette életét... A májusi meg októberi ájtatosságok idején áhítattal hallgatta a felzengő esti énekeket.” (Ugyanez történt Móricz Zsigmonddal, a keménynyakú magyar kálvinistával, amikor Mécs László templomában sírva fakadt a délutáni litánián, melyen parasztasszonyok és lányok énekelték a lorettói Szűz Máriáról a szebbnél szebb ősi magyar jelzőket.)
Hogy mit jelentett Kosztolányinak a Szűz Anya? Egy felejthetetlen sorát minden évben elmondom Nagyboldogasszonykor. Élete utolsó heteit élte, beszélni már nem tudott, de a mindig keze ügyében tartott jegyzetfüzetébe ezt írta be feleségének: „Nagyboldogasszony van. Vidd a virágot a kápol­nába.”

Mindez jelzi, hogy Kosztolányi érzelmi életében katolikus maradt. Nála a ráció lázadt fel. A sok ateista olvasmány kilúgozta értelméből a hithez szükséges alázatot és engedelmességet. És mégis! Mindezek ellenére soha nem tagadta meg egyházát, sőt le tudta írni a katolikumról ezeket a sorokat: „A katolikus vallást gyönyörűen felépített rendszernek tartom... Én nem hiszek, de elfogadom az egészet és szeretem.”

És hogy ez nem üres frázis, bizonyítja Rómához fűződő ragaszkodása. Sokat sejtető epizód az életében, hogy amikor Rómában járt, magánkihall­gatást kért a pápától, XI. Piusztól. Ekkor írta le a következő sorokat: „Meg­részegülök az örömtől, kinyíl a menny és újra látok”. – Az olvasóra bízom, hogy milyen következtetésre jut ezek után. Szerintem minden tagadása ellenére „mélyen katolikus és emberséges volt”, idézem feleségét. Ez csak úgy történhetett, hogy a hitetlen költő életét az irányította, akit megtagadott, vagyis az Isten.

*

Versei közül most hármat emelek ki. Azokat, amelyek minduntalan vissza-visszatérnek emlékezetembe. Az egyiket, A húgomat a bánat eljegyezte címűt azért szeretem, mert a lelki finomságnak olyan megnyilatkozását találom benne, ami ritkaság a magyar költészetben. Nagy titokban tartja, hogy tulajdonképpen mi is történt kis húgával. Inkább csak sejtjük, de nem tudjuk, hogy nagy szerelmi csalódás érhette, mert: „valaki játszott e tiszta szívvel, széttörte...” – és most csak sír, sír szegény, mert húgomat a bánat eljegyezte.

Engem a szomorúságra, a bánatra utaló képsor ejt rabul. Tudniillik a kristálypohárhoz hasonlítja e leánynak lelkét, mely pohár oly gyönyörűen csengett. De most, hogy valaki „játszott” vele, ez a „vas brisé” már nem olyan hangot ad, mint régen... – a finom üvegpohár megrepedt. (Ha valakit nagy bánat ér, és szeretném szavakba foglalni szomorúságát, mindig ez a vers jut az eszembe. Még akkor is, amikor Péter apostol nagypénteki passiójára gondolok, a zokogó Péterre, aki vigasztalhatatlanul sírt egy életen át, mert legjobb barátját, Mesterét megtagadta... „valaki játszott e szívvel”, és most csak sír, sír, mert szegény Pétert a bánat eljegyezte.)

A másik versre, a Zászló-ra talán igen kevesek emlékeznek, mert nem a „nagy” alkotások közé tartozik. Engem is csak azért ejt rabul, mert kisgyerekkorom óta rajongok a zászlóért. Egyrészt családi örökséggel lehet ezt magyarázni, másrészt olvasmányaimmal és a cserkészettel. Az őrs zászlója rám volt bízva, és egy akadályverseny győzteseként én vihettem büszkén a csapat élén. Bizonyára ez a kitörölhetetlen emlék támad fel bennem még 80 év után is, amikor a balatoni Indítlakomban minden nap felhúzom a cserkészliliomos zászlómat, függetlenül attól, hogy van-e vendégem, vagy csak egyedül éneklem a Fiúk fel a fejjel indulót, és közben húzom egyre magasabbra a Piros-Fehér-Zöld lobogót a hatalmas platánfa egyik ágára.... Tény, hogy ahányszor hűségesen végzem a zászlófelvonást, eszembe jut Kosztolányi Dezső kis verse, melynek üzenete, tartalma számomra a legteljesebb valóság. Épp azt fogalmazza meg, ami miatt csinálom, – és ami még ennél is lényegesebb, – épp ezzel tudom magyarázni, hogy miért csinálják ma már egyre kevesebben. Azt hiszem, legjobb, ha előbb leírom ezeket a szó-foszlányokat, melyek nem is verssorok, hanem fel-felszakadó belső sóhajok:

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött
föllengő magasan egész az égben,
s hirdet valamit rajongva.

Ha már megszokták, és rá se figyelnek,
ha már alszanak is, éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is –
ne bot és vászon –
légy zászló.

Ugye most már mindenki érti, hogy miért nem lengenek házainkon a Zászlók... Az „agymosók” kilúgozták lelkünkből a jelképek iránti érzékeny­ségünket. Most már csak a „lyukas” zászlók láttán dobog meg a szívünk.

A harmadik verssel hosszan foglalkozom, mert ez maga az élmények élménye, ez kulcs a Kosztolányi–titok zárjához. Legismertebb verseinek egyike a Hajnali részegség. A cím is kíváncsivá teszi az embert, mert a részeg sok mindenre képes: duhajkodásra, üvöltésre, sírásra, verekedésre, és ki tudná felsorolni, hogy még mire. Éppen ezért fordulunk a vers felé felfokozott kíváncsisággal: vajon mi fog kiderülni a végén. Ezt az érdeklődést még az is fokozza, hogy feltűnően hosszúra nyúlik a narratív beszámoló. Nem véletlenül kezdi így: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád...”

                    Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Már közeledünk a huszadik sor felé, de még mindig ott tart a költő, a „hajnali részeg”, hogy „várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam”? A sorok mögött érezni lehet, hogy valami nagy dolog történt vele, és éppen ezért minden szóra vigyáz, mindent meg akar örökíteni, pontos leírást akar adni mindenről: a lakásról, a hálószobáról, de még a negyven cigarettáról is, mely miatt akkora a füst, hogy vágni lehet:

„Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát.” Le is feküdtem, ám az írógép zakatolása mintha tovább zúgna... Hiába hívtam az álmot... forgolódtam az ágyban, és közben agyamban egyik gondolat kergette a másikat... – fölkelek, le-föl sétálgatok a szobámban, ingben... „s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek.” Elém tárul a Logodi utca: a nyári, meleg éjszakában az ablakok nyitva... belátok a hálószobákba... „minden lakás olyan, akár a ketrec”, az ágyak mellett cipők... „A ház alszik, holtan és bután, mint majd százév után...”

A negyvenhatodik sornál tartunk. Lényegében fogalmunk sincs, hogy miért számol be ezekről a banális, senkit sem érdeklő eseménytelenségekről. Nem költői téma az ágy mellett heverő cipő, az ébresztőóra, meg a horkolás. De valami miatt mégiscsak leírta ezeket a sorokat. Igen! Itt van a válasz, mert a nyitott ablakon nemcsak mások lakásába pillantott be, hanem... figyeljünk csak:

„De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta fényes nagysze­rűség.”  Tökéletes a kontraszt. Itt lent a cigaretta-füstös, ködös nyomorult földi lét, – de fönt a ragyogó nagyszerűség, melytől megrészegül az ember... És most már nem lehet megállítani az emlékek özönét... vissza, vissza a gyermekkorba: „egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint az a vízfesték, mely irkámra szétfolyt...”.

A fantázia áttör mindent! Már szétesnek a tér és idő vas-beton szerkezetei. A végtelenségben nincsenek korlátok, – ugyanez az égbolt ragyogott kétezer évvel ezelőtt, ugyanezek a csillagok nézték Hannibál hadát, „s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten”.

És most tessék jól figyelni, mert most veszi elő a különös sorsának zárjába illő kulcsot, amit eddig hiába kerestünk, de nem csak mi, maga a költő is. Ez az éjszaka a kegyelem órája volt: „Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.”

Épp az imént említettem, hogy abban a felejthetetlen korban még imád­kozott, szentségekhez járult, és az évet azzal az erős elhatározással kezdte, hogy mindent Istennel és Istenért tesz. Ennek emléke hajolt feléje ezen a csillagos éjszakán, és ennek szárnyai suhantak felette. Megittasodva, része­gülten állt órák hosszat: „bámultam az égbolt gazdag csodáit”.

Ez már valóban költőnek, művésznek való téma. Ettől részegültek meg az assisi Francescók, a firenzei Giottók, a Capella Sistina Michelangelói, a német Bachok, Mozartok, a Les preludes Liszt Ferencei, a gregórián isme­retlenjei és a többszólamúság, a pollifónia Princeps Musicae-ja, Palestrina.

Szándékosan soroltam fel néhányat az óriások közül, mert Kosztolányi korahajnali élménybeszámolóját a magam részéről a legnagyobb művészi alkotásnak érzem... Azt a néhány pillanatot örökíti meg gyönyörűen csengő magyar poézisben, amikor „a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek”, mert megjelent a távolban a roppant fénycsóva, a NAP. Eddig mit sem sejtve élvezték a vendégséget, az éjszakai bálmulatságot, de mikor megjelent Ő, ez a mindent térdre kényszerítő fénycsóva, akkor az éjszakai bálnak vége lett: a vendégsereg szép csendesen oszolni kezdett.
Hiába, itt nagy rend van! A NAP, a házigazda, az „előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása”, puszta megjelenésével őrségváltást rendelt el... És következik az újabb párhuzam: „mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak”.
Kosztolányi, a bálok és a szép nők szerelmese, nem tud szabadulni a vérébe ivódott emlékektől, és az egyik „távozó csillagról” ezt a vallomást írja: „Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő, és rajt egy ékkő...” – és íme most „egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben”, miközben „vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak...”

Van itt minden, arany konfetti-zápor, lovak patkóinak fölsziporkázása, éjszakai bál... vendégsereg, gyönyörű báli-ruhákat viselő kacér nők... Érezni lehet, hogy már ő is ott van közöttük: „Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam: az égbe bál van” !

Eddig tartott a hajnali mámor, a Tejútnak és a szép mozdulattal csillogó fejéküket hajukba fűző, búcsúzó csillagoknak báli éjszakája. És ilyenkor magára marad az ember, és a külső világ csodálatából a belső világba, önmagunkba térünk haza. Ilyenkor vagy a nagy kiábrándulás következik, vagy a nagy katarzis. Ez utóbbinak leszünk most szem- és fültanúi. 28 sor következik! Lényegében ezért íródott a többi 114. Mindez prelúdiuma annak a sorsszimfóniának, amit Kosztolányi nem csak megkomponált, de át is élt. Ezért olyan igazi és hiteles, – és ráadásul az orchestrát ő maga vezényli.

Kővé meredten állt az ablaknál. Mikor odalépett, még éjszaka volt, – most már virradat van. Eddig mesélt a báli éjszakáról, most magáról beszél, arról a szavakba alig foglalható metamorfózisról, amit ez a Logodi utcai vízió váltott ki a lelkéből. Eltűnnek a gyönyörű hölgyekhez hasonlítható csillagok, és eléje mered a nagy igazság: „Hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél...” – hogy-hogy „csak most tűnik szemedbe ez az estély?”... hisz „már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd... és jönnek a lélekbe markoló nagy igazságok: jönnek, jönnek halottjaim is egyre többen. „Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, mindezt megköszöntem...”

A katarzisnak vannak rettenetes szakadékai, – a kételkedés nem oldódik fel hitben... Sőt, ahogy a költő maga mondja: „...tudom, hogy nincsen mibe hinnem”. De a hitnél van egy még nagyobb bizonyosság, magának a földi életnek végessége, ami miatt mégis gondolkodóba kell esnie mind­annyiunknak: „...azt is tudom, hogy el kell mennem innen”.

Ez a mindent magával sodró igazság-orkán hozza meg a hitnek, a tudásnak és a szívnek vallomását, a nagy szintézist. Háttérben látjuk a költőt, aki földig hajoltan, vagyis alázattal kijelenti, hogy pattanó szíve olyan, mint a feszített húr. És a nagy katarzis dallá, szimfóniává alakul: „dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan”. – De mégis tudja, hogy van! Sőt kijelenti, a világba beleüvölti hajnali részegségében, hogy bár nem ismerem, mégis „úgy érzem én barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

*

És végül egy csendes vallomás: most már értem, hogy ez a földig hajló csodálatos lélek miért akart találkozni Prohászka Ottokárral. Hiszen levelét kezemben tartva, érzem, hogy Kosztolányi Dezső e nagy katarzis után hazatalált.

Kapcsolódó hanganyag:  H1