Pünkösdi meditáció


    A liturgia örök. Vagyis amíg keresztények élnek a földön, mindig aktuális, mindig egyedi, és mindig közösségi. Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyetlen feladatunk van: empátiával beleélni magunkat az első Pünkösd világába. Ezt nevezem én "empathia liturgica"-nak. Nem kell ehhez semmi más, mint a mai szentmise szövegei alapján beleélni magunkat abba a nagyon is kaotikus külső és belső szituációba, amikor belépett az Isten az apostolok életébe, - beleértve Szűz Máriát is, hiszen ő is velük volt. Érdemes megfigyelni, hogy mennyi negatív állítmány, főnév, jelző és ige található mindkét Pünkösd leírásában, lett légyen az a szemtanúnak, János apostolnak, vagy az első egyháztörténésznek, Lukácsnak a beszámolója.

    Nem véletlen, hogy a mai evangélium egy eddig nem eléggé hangsúlyozott ún. "első" vagy "csendes" Pünkösdről ad hírt. (Annyira nem beszéltünk eddig erről sem magunknak, sem a híveknek, hogy nekem is csak most lett világos, pedig 61 éve vagyok pap és prédikátor! Magyarán a "gyémántmisés" is talál gyöngyszemeket, gyémántokat a jézusi Örömhírben!).

Az első, vagyis a csendes Pünkösd.

    János szemtanúként, és öregsége miatt memóriájában jól megőrizve, arról számol be, hogy "estefelé még a hét első napján" (Jn. 20, 19), annak ellenére, hogy rettegtek a zsidóktól (hátha őket is felakasztják!!), tehát a zárt ajtók ellenére megjelent Jézus, közéjük lépett. És mivel látta, hogy teljesen meg vannak zavarodva, és azt sem tudják, hogy álmodnak-e vagy rémképet látnak (mint annak idején azon a bizonyos éjszakán, amikor a Galileai tó viharos hullámain közeledett feléjük!), megmutatta nekik kezét és oldalát, és Békesség nektek szavakkal próbálta őket visszahozni a normális életbe. A rettegésnek egy időre vége, és következik a "csendes" Pünkösd: "Rájuk lehelt: Vegyétek a Szentlelket". Erre azért volt szükségük, hogy megkapják az erőt és a felhatalmazást, hogy majd ötven nap múlva ezt az élményt át tudják adni a jeruzsálemi zarándokok tízezreinek. Ebben a zártkörű, intim Pünkösdben is megvan a jézusi üzenet két lényeges eleme: a küldetés és a bűnbocsánat. Tehát az egyházalapítás már itt, a "Felső teremben" megtörtént.

    Mi már azonban azt is tudjuk, hogy mindez nem volt elegendő, mert a remegő, magukat féltő, és állandóan a kételkedés örvényébe zuhanó apostolok képtelenek lettek volna kiállni épp Jeruzsálemben, a Golgota árnyékában a tömeg elé, hogy megvallják hitüket. És képtelen lett volna Simon, azaz Péter, a főpapok szemébe mondani, hogy ők ölték meg az ártatlan Mestert. A torlaszokat, a bedeszkázott ablakokat és ajtókat előbb Valakinek fel kellett törni, sarkaikból kirepíteni. Épp arra volt szükség, amit a Creator, a teremtő Lélek tett Pünkösd napján.

    A két Pünkösd tehát elválaszthatatlan egymástól. Nemcsak az eddig elmondottak miatt, hanem, mert a második, a Nagy Pünkösd leírása is tele van negatív, félelmetes szavakkal. Hiszen az a "szélvész" rettenetes volt, inkább orkán, mely tör, zúz, és olyan robajjal ront a házra, hogy mindenkit, embert, állatot megrémiszt. Lukács, a történész szavai szerint "a tömeg megzavarodott". Ráadásul mindenki a saját nyelvén értette az arámul beszélő apostolokat. Érthető, hogy mindenki azt kérdezte a másiktól: "Ugyan mi lehet ez?"

    A filozófia nyelvén úgy fejezném ki magam, hogy a Szentlélek pünkösdi akciója conditio sine qua non volt mindahhoz, amit attól a naptól kezdve végbevittek az apostolok. Vagyis olyan velőkig ható, lényeget jelentő feltétel (conditio) volt, amely nélkül nem következhetett volna be az apostolok egészen új és szokatlan viselkedése. Itt valóban érvényes az agere sequitur esse tételének igazsága: a Szentlélek "esséje", "existentiaja", isteni energiája kellett ahhoz, hogy ilyen "agere", ilyen cselekvés jöjjön létre.

    A "conditio" azt jelenti, ami a tüdő működéséhez a levegő, az oxigén, a halnak a víz, az órának a rugó, a madárnak a szárny, a hajónak a motor. Amikor az Úr Jézus meghalt a kereszten, a tanítványok azt érezték, hitték, és azt sejtették, hogy vége mindennek (egy egész napjába került Jézusnak, a Feltámadottnak, hogy az emmauszi úton újból életet öntsön beléjük. Tamásnak még ez sem volt elég)...

    És amikor negyven nap múlva végkép és visszavonhatatlanul itt hagyta a földet, újból a teljes letargiába estek... Látszólag hiába lehelte rájuk a Szentlelket az "első" Pünkösdkor, kellett a második, a lángnyelvű, a viharral rájuk törő Pünkösd, amikor vezényszavakkal teremtett rendet közöttük. A bárkához szokott halászok megértették, hogy itt egy másik hajóról van szó, melynek ura és parancsnoka maga Jézus: "Legénység! Horgonyt fel! Vitorlákat fel! Péter a kormányhoz! Ki a mélyre! Hálókat leengedni!..." Így kezdődött az egyház élete, és az első nap 3000 "hal" tért meg, és kérte a keresztséget. A többiek pedig megdöbbenve kérdezték Pétert, a kormányost: "Most mit tegyünk?"


*

    A világot úgy teremtette meg az Isten, hogy mindent enged a maga törvénye szerint működni és működtetni. Ritkán lép be a történésekbe, és látszólag magára hagyja az emberiséget, a történéseket és a történelmet is. Vannak azonban pillanatok, amikor még a hitetlenek is észre veszik, hogy a történések menetébe belép az Isten. Ez történt - méghozzá feltűnő módon -, amikor Jézus 30 évig itt élt közöttünk. Azóta megváltozott minden. Bizonyára azért, mert megígérte övéinek, hogy a világ végéig valami különös, láthatatlan jelenléttel köztük marad. Nem fizikai jelenlét ez, nem szemmel látható, mégis a legkeményebb realitás, melyet előbb-utóbb üldözői is kénytelenek észrevenni.

    Nos, a "második" Pünkösdkor, a húsvét utáni ötvenedik nap reggelén földrengésnél és szökőárnál is megrendítőbb módon adta tudtul az apostoloknak, hogy jelen van, és akar tőlük valamit: velük és az ő közreműködésükkel egy új világot akar felépíteni, - létre akarja hozni az Egyházat. Ez az a "közeg", melyet különösképpen biztosított az Úr Jézus arról, hogy nem hagyja magára.

    Erre a jelenlétre olykor még a kívülállók is felfigyelnek. Theodor Mommsen, a neves történész például arra vállalkozott, hogy a Római Birodalomról több kötetes könyvet ír. Néggyel elkészült. De amikor az Augustus - Tiberius - Nero korszakhoz ért, abbahagyta művét. Miért? Azt vette észre, hogy az első században valami oly mértékű változás állott be a római császárság életében, ami egy evilági történész hatáskörén túlmutat. A kereszténységre gondolt, mely alapjaiban és minőségében változtatta meg az akkori világ arculatát és világnézetét. Ehhez pedig már teológiára van szükség. Ez már egyháztörténelem. Ez már Jézus jelenlétének a történelme.

    A keresztények viszont roppant érzékenyek arra, hogy észrevegyék az első Pünkösdtől tapasztalt különös jelenlétet. Elég például, ha Kalkuttai Teréz anya életére és működésére gondolunk. De még ennél is megdöbbentőbb volt az egy hónappal ezelőtt megélt és a világ minden részén, a képernyőkön is látott, tehát világtörténelemmé vált esemény: a 85 éves pápa agóniájának, halálának és temetésének a történése. Legádázabb ellenségeink is kénytelenek voltak meggyőződni arról, hogy ekkor valami történt a világban. Az ifjúság százezrei keltek útra, majd több mint 2 millióan zarándokoltak Rómába, hogy együtt éljék át vele a "transitust", vagyis azt a pillanatot, amikor ez a világot járó és az ifjúságot magához ölelő szent ember átlép az örökkévalóságba. Temetésekor pedig az első Pünkösdöt is túlszárnyaló, mindenki által látható csoda történt. A pápa koporsójánál több mint öt percig zúgott a taps, és a középkor óta szokatlanná vált módon követelte a több millió zarándok, hogy "Santo subito", vagyis avassátok azonnal szentté! - Bizonyára ez a 2005. áprilisában történt pünkösdi csoda is közrejátszott abban, hogy az új pápa már utasította is az illetékes kongregációt, kezdjék el II. János Pál boldoggá avatásának ún. perét.

    Igen, a hívő keresztény tudja, és boldogan tapasztalja, hogy Jézus valóban nem hagyta árván övéit, - és időről-időre látványosan is Pünkösdöt teremt. Egy-egy szent élete, vagy egy-egy kegyhely létrejötte a semmiből, - mint ahogy ez történt például Lourdesben, Fatimában és számtalan más helyen -, mindez igazolja az eddig mondottakat.


*

    Van az első két - a "csendes" és a "hangos" - Pünkösdnek egy másik jellegzetes motívuma, isteni gesztusa. Legszívesebben kohéziónak nevezném. A kifejezést az univerzum, a csillagászat tudósainak ajkáról lesem el, akik azt vallják, hogy az egész univerzum, a maga számtalan nap- és bolygórendszerével azért alkot ilyen megdöbbentően lenyűgöző egységet, mert valami megmérhetetlen energia összetartja és másodpercnyi pontosságú menetrenddel igazítja. Ha ez az energia nem működne, elemeire bomlana szét a mindenség. - Ezt a "kohézió" kifejezést viszem én át a mi Pünkösdünk és pünkösdjeink világába. A "jézusi kohézió" a Szentlélek energiája! E nélkül széjjel esett volna a tizenkettes, a hetvenkettes csapat. Ennek a kohéziós erőnek tudható be, hogy az első Pünkösdkor ezrek tértek meg, és kérték a keresztség szentségét azoktól az apostoloktól, akik pár nappal előbb legszívesebben hazamentek volna, - ki-ki a maga családjához és bárkájához. - Hiába szeretnék elhitetni az ateisták és a szabadkőművesek liberális barátaikkal együtt, hogy Jézus, a nagy humanista, nem is akart egyházat alapítani, nem volt ő "vallásalapító". A tények azonban az ellenkezőjéről győzik meg mindazokat, akik normálisan tudnak még látni, gondolkodni, ítéletet mondani. A tények pedig rettentően makacsok. Különösen akkor, ha rendszeresen megismétlődnek. És ezeket a tényeket mi magunk is állandóan tapasztaljuk. Az öregnek, elavultnak, penészes szagúnak csúfolt egyház soha nem volt ilyen élettől pezsgő, mint napjainkban, amióta a Második Vatikáni Zsinat pápái, különösen II. János Pál, a lengyel pápa nem fiatalították meg. A párizsi ifjúsági világtalálkozón azt kérdezte a pápától egy cinikus fiatalember: "Tessék mondani: Van még mondanivalója Jézusnak a mai fiatalokhoz?" A pápa rámosolygott és csak ennyit mondott: "Édes fiam, egyedül neki van mondanivalója." És hiába szerették volna a szabadgondolkodók, hogy erre kifütyüljék a pápát. Helyette tapsviharral jelezték, hogy megértették és elfogadják az öreg pápa élettől duzzadó energiáját és válaszát. Lényegében a jeruzsálemi első Nagy Pünkösd ismétlődött meg 2000 évvel később.

    Különösen fontos nekünk, magyar keresztényeknek, mindaz, amit eddig végigmeditáltunk. Hiszen mindannyian tapasztaljuk, hogy nemcsak hazánk erkölcsi tartásával van baj, hanem keresztény közösségeink is, különösen igen értékes vidéki, "falusi" plébániáink, darabokra szakadnak szét. Az ún. "oldallagosan" ellátott plébániák hittanosainak, híveinek létszáma drámai gyorsasággal zsugorodik össze, sőt semmisül meg. Hova lett szent mártír bíborosunk "álma" az egy millió imádkozó magyarról? ... és sorolhatnánk a kétségbeejtő kérdések egész sorát. Szerzetes házaink, női-férfi kolostoraink, szemináriumaink legtöbbje üresen áll, vagy a kis létszám miatt a létminimummal küszködik mind lelkileg, mind anyagilag.

    Van-e kiút számunkra? Eljön-e hozzánk is a Pünkösdi Szentlélek? Akár "csendesen", mint annak idején a félelemtől rettegő apostolokhoz jött a Felső teremben, - akár "hangosan", orkánnal, lángnyelvekkel, mint Jeruzsálemben, vagy mint Rómában, idén áprilisban?

    Igen! Van kiút! Mert a Lélek nem ismer akadályt. Ott fúj, ahol akar. Csak legyen kész a hajónk, húzzuk fel vitorláinkat, és vegyük észre, hogy még ott is működik, ahol ketten-hárman összejönnek az Ő nevében.

    De vegyük észre azt is, hogy a Kárpát Medencében egyedül Csíksomlyón létezik olyan pünkösdi csoda, mint Péter apostolék Jeruzsálemében, vagy a lengyel pápa ravatalánál Rómában.

    Ne feledjük el, hogy a magyar egyháznak még sok és nagy tartozása van. A "semper reformanda" jelentse most azt, hogy engedjük működni lelkünkben, közösségeinkben a Szentlélek Istent, aki majd megmondja, hogy mi a javítanivaló bennünk.

Barlay Ö. Szabolcs