"Az lenne nagyon fontos, hogy az ember együtt éljen Istennel."

 


A gyökerekre vigyázzatok!

Nyár elején találkoztunk. A júniusi nap sugarai játékosan szikráztak át a meggyfa lombjain, énekes madarak dala törte meg a csöndet. A durván ácsolt asztal melletti lócán ülve csöndesen követték a mondatok egymást, mintha egy rég megkezdett beszélgetést folytattunk volna.

Szülőföldjét, Csángóföldet elhagyva, Petrás Mária iparművész, balladaénekes tíz esztendeje próbál gyökeret ereszteni Magyarországon, szűkebb otthonául a Pilist választva. Az ajkán felhangzó csángó balladák fájdalmasak, szívbe markolóan gyönyörűségesek. Munkái, dalai egy-egy fohász. Tekintete, arcvonásai időtlenek. Valami megfoghatatlan ősi tudás, asszonyi bölcsesség árad egész lényéből, minden szavából.


− Milyen gyerekkorod volt?

− Nagyon szép… Teljes biztonságot adott. A szüleim nagyon tiszta emberek voltak, rengeteget dolgoztak, hittek Istenben, s úgy nevelkedtünk, hogy bennünket a Jóisten mindenben megsegít. Mindenre azt mondták: ahogy Isten akarja, minden úgy legyen és biztosan meg fog bennünket segíteni. Ez egy olyan biztonságot ad, amit a ma élő ember el sem tud képzelni. Nem volt könynyű a gyerekkorom, de nagyon szép volt. Azt hiszem, három, négy életet tudnék élni abból, amit adott nekem.
Édesanyám csodálatosan főzött. És az a kedvesség, amivel kitette az ételt az asztalra… Előtte mindig imádkoztunk. Az étkezéseink olyanok voltak, mint egy szentmise. Együtt voltunk, az egész család. Nyolcan vagyunk testvérek. Nem voltunk túlságosan szabadjára engedve, mindig volt feladatunk. Ötödikes, hatodikos koromban a szőlőbe jártunk kapálni, tanulásra nem nagyon volt idő. Amikor szóltam, hogy leckét kellene írni, vagy tanulni, édesapám mondta: hát az iskolában mit csinálsz? Figyelj oda! Belenevelkedett az ember, hogy amit az iskolában tanult, avval kellett elboldogulni. Nagyon jól tanultunk. Szerintem nem jó, hogy az ember elárasztja magát mindennel, s majd produkál valamit. Úgy elkényelmesedik az ember, hogy saját magát alig szolgálja ki, nemhogy még ennek a világnak adjon valamit!
Teljesen meghatározta az életemet az a világ, amelyben születtem, felnevelkedtem. Moldva közepibe, a Szeret folyó keleti partján születtem. Csodálatos vidék volt: lankás, dombos, a folyó partján legelők, erdő. Ezeket mind lerombolták, az erdőket kiirtották. Édesanyámmal gyakran mentünk Klézsére, ő ott született, ott éltek a rokonai. Teljesen más világ volt, mint a szülőfalum. Kívülállónak egységes lehetett a látvány, de nekünk voltak különbségek. Az ingekről, színekről, katrincákról megismertük, pontosan tudtuk, ki milyen faluból való. Ez mai napig így van. A gyermekkoromban ez egy nagyon zárt világ volt. Már nem az.
Volt egy természetes védettsége az ott élőknek: az isteni gondviselés, amelyben mélyen hittek. Ha az ember azt gondolja, van Isten, elfogadja és érzi, ezzel él, akkor kiteljesedhet az élete. Mert ha csak kétszer egy évben jut eszébe, hogy van egy húsvét, meg egy karácsony, ez nem elég. Ez még rosszabb. Az lenne nagyon fontos, hogy az ember együtt éljen Istennel. Hitben éljen. A vallásosság is fontos dolog. De nem elég, hogy az ember vasárnap templomba megy, s úgy hiszi, evvel megtette a dolgát.
Hitben élni és gondolkodni − erről nagyon sokat lehetne beszélni. Nem is tudom megmagyarázni, nekem mit jelent. Nagyon hiszek abban, hogy az ember egyedül semmire sem képes. Még ha vannak fontos gondolatai, nagyon tehetséges, iskolázott, felkészült, akkor is nem képes semmire. Szerintem, kell, hogy inspirálja az embert az Isten. Mindig akarja azt, hogy vele legyen. De úgy gondolkodjon, hogy szeretné, az Isten kísérje az ő útját és akkor automatikusan az ember úgy fog gondolkozni, dolgozni, viselkedni, hogy ne tegyen olyan dolgot, amiért szégyenkezni kell. És akkor visszatérek oda, hogy mit jelent nekem hitben élni: nem a külsőségeket; együtt élni, lélegezni a körülöttem lévő világgal, szeretni, becsülni minden fűszálat, örülni a fénynek és az árnyéknak, megköszönni a nyugodt, békés álmot, mert ez mind Isten ajándéka. Úgyis annyit vétkezünk, kitérős, kacskaringós utakon járunk. De ha állandóan ott van az emberben, mint egy fény, hogy én jó szeretnék lenni, és akarok is, aztán valamennyire csak fog sikerülni.

− Nem gondolod, a világban végbemenő mély erkölcsi válság oka az, hogy az ember odahagyta Istent?

− Magát is odahagyta! Hát mivel foglalkozik a mai ember?! Magam is érzem, mennyire magával sodorna engem is… Állandóan rohanni kell. Rabja lett az ember az anyagiaknak. Pedig élni akar! De azt mondja, húzok még ennyit, hogy ezt elérjem, még annyit, hogy azt elérjem, és soha nincs vége. Ennek akkor lesz vége, amikor besodort, megsemmisített a kerék.

− A munkáid olyanok, mint egy-egy fohász. A stílusod abszolút egyedi − legalább is én még nem láttam hasonlót sem. A pirogránit, amiből dolgozol, durva, rusztikus anyag. A formákat, vonalakat irizáló fényű gyönyörű színekkel teszed hangsúlyossá. Ez így ellentmondásos lehetne. Mégsem az, mert a szakrális téma egységbe vonja, s harmóniát teremt alkotásaidban.

− Nem találkoztam magam sem ezzel a stílussal. Nem is tudom, ez művészet, vagy nem művészet, mert nem akarok rabja lenni. Ma nagyon sok mindent művészetnek neveznek. Van ilyen stúdió, s olyan műterem, s hajszobrászat… úgyhogy nem tudom, ez, amit én csinálok, művészet-e…
Egy kicsit imádság is, ahogy mondtad te, de annak a világnak a lefordítása is, amiben felnőttem − gondolom én.
Évente négyszer, ötször megyek haza. Az ottaniak a mai világ ravaszságairól nem tudnak. Édesapán mindennap olvas újságot, az eseményeket térképen követi. De hogy valójában milyen ravaszságokkal akarják becsapni az embereket, ezt az én szülőfalumban még nem tudják.

− Éppen ezért felvértezetlenek ellene.

− Igen. Főleg a fiatalok. Ott gyorsabban fog végbemenni ez a változás, mint egy nagyvárosban.

− És sokkal drámaibban… Mindent, amitől az élet élhető, tönkre tesz a pénz.

− Nem tudjuk, mi van e mögött a világ mögött, nem ismerjük a hatását sem. A nagymamám, akit nem ismerhettem, mindig azt mondta: soha nem tudjuk, a Jóisten hogyan méri az időt. Az ember csak emberi fejjel tud gondolkodni. Nem tudjuk elképzelni, hogy Isten másképp gondolkodik, másképp cselekszik, másképp néz ki, mint ahogyan mi azt elképzeljük. A régi ember szinte nem ismerte a Bibliát, mégis volt élő kapcsolata az Istennel. Mert ha leírunk valamit, az már el van rontva. Egy arab író mondta: ha egy gondolatot leírsz, az olyan, mint a kalitkába zárt madár. Azért vesz el ma az ember, mert nincs kapcsolata az Istennel.

− Mi hozott ilyen távol az otthonodtól?

− Nem is tudom. Ha ott maradok, járok kapálni, fonok, szövök. Ahhoz, hogy ilyen közelségbe kerülhessek a szülőföldemhez, el kellett mennem. A hetvenes évek elején nagyon nehéz kezdett lenni. A gyermekkorom szép volt, mert megszépítették a szüleim. Aztán amikor már nekem kellett gondoskodni önmagamról, akkor azzal szembesültem, hogy örökös szolgaság várna rám.

− Ha nem jössz el, talán soha nem adod vissza a világnak, amit kaptál…

− Nagyon sokan maradtak. S éppen ez az egyik legnagyobb bűne ennek a világnak, hogy az ottmaradókat nem engedte tanulni, valahogy érvényesülni. Az embert, ha tudatlanná teszik, ha hozzászoktatják a kényelemhez, akkor tökéletes rabszolga lesz belőle. Elveszik tőle a valódi alkotás örömét. S akkor az ember más örömök után rohan, hiszen szeretne boldog lenni. Vásárol, sokkal többet, mint amire valaha is szüksége lenne, de ez nem hoz semmiféle örömet. Olyan nagy anyagi fölöslegbe él ma a világ, hogy félek belegondolni.

− Hogyan fogadott téged ez az ország, Mária?

− Meghívásra jöttem 1990 júniusában Magyarországra. Domokos Pál Péter bácsi születésnapjára hívtak, akit a csángók apostolának is szokás nevezni. Az 1930-as évek óta rendszeresen járt ki Moldvába gyűjteni. Felálcázta magát fazekasnak, szekérrel ment ki Moldvába, az összes falut bejárta, s mindent, amit csak lehetett, gyűjtött. A csángó sorsot haláláig szívén viselte. Péter bácsi könyve nagy hatást tett rám, elkezdtem rajzolni hozzá. Arra gondoltam, annak örül, ha az írásai tovább munkálnak másokban. Aztán meghívtak több alkalommal kiállításokra, végül kijöttem ide, Magyarországra. Az első évek nehezek voltak. Aztán egy idő után megszoktam. A gyerekeim mindenképpen szerettek volna maradni, így '95-ben úgy döntöttem: maradunk. Pedig én többször haza akartam menni. Azon kellett gondolkodjam, a gyerekekkel mi lesz: kisebbségben élni, vagy magyarként Magyarországon. Nagyon örülök, hogy itt élhetek.
Egy erdélyi embernek megvan a gyökérbiztonsága, de a moldvainak egyre jobban szárad ki a gyökere. Képzeld el, évszázadok óta nem történtek meg dolgok. Nincs magyar pap és nincs magyar iskola. És akkor azt várjuk, hogy ott legyen magyarság. Péter bácsi meglátta ezt tisztán. Szerintem a világon ez a tendencia: az erősebb államok diktálnak, rákényszerítik akaratukat a gyengébbre. A többiek pedig elfogadják. S itt a nagy bűn, hogy elfogadják!
Beadtam a bevándorlási, később az állampolgársági kérvényt. Visszautasították, mert Magyarországon nincs biztosítva a megélhetésem. Fogadtam egy ügyvédet, aki fellebbezett, s azt írta: ebben az országban tízmillió embernek nincs biztosítva a megélhetése… Azonnal megkaptam a szükséges okmányokat.
Akkoriban valami interjút készítettek velem, amelyben azt kérdezték, kik a csángók? Azt mondtam, milyen csángókról beszélnek?! Csángók nem is léteznek. Hol vannak?! Mert magyar részről teljesen kifelejtették őket mindenből, román részről szintén. Azt hitték, viccelek. Pedig arra gondoltam, ez már csak egy állapot. És arra is gondoltam: az Isten őrizze meg a magyart a csángó állapottól!
Ha nem tudod, mi lesz a jövőd, nézzél Csángóföldre és meg fogod látni. Ha nem vesszük észre magunkat.
Keserűségemben jöttem rá, hogy ez nagyon keserű sors. Azt képzeld el, hogy úgy nő fel egy kicsi gyermek, hogy neki románul beszélnek. Hogy lesz belőle magyar?!
Tudod, az lenne még a remény, hogy a magyar kultúra valahogy megmarad. Mind tudjuk: ha a gyökérrel valami történik, akkor ott nagy bajok lesznek. A gyökerek szakadoznak, s mi némán nézzük, hogyan pusztulunk, fogyatkozunk.

Lehoczky Leopoldina