A PÁRBESZÉD HÁTTERÉRŐL

Mielőtt olvasóink nekem szegeznék a kérdést, én magam szeretnék nyilatkozni a most útnak indított különleges párbeszéd hátteréről. Azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy párbeszédet csakis élő személyekkel lehet folytatni. Már pedig Prohászka Ottokár püspök 1927-ben meghalt.

Ebből nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy tudatos "csúsztatás" esetével állunk szemben. De azonnal magyarázatot is adok: Ti. én azért szeretnék párbeszédet folytatni Prohászka püspökkel, mert kevesen vannak az országban, akik annyit foglalkoznának vele, és annyira ismernék naplóit, írásait, mint én. Éppen ezért érthető, hogy számos megválaszolatlan kérdésemmel hozzá fordulok, mert sehol, senkitől nem kapok igaz, hiteles választ. Mivel Ő éppen azzal hívta fel a figyelmet önmagára, hogy a századforduló minden problémájára tudott érthető és a keresztény-magyar ember számára hiteles választ adni, hozzá fordulok, és vele szeretném megosztani, gyötrődéseimet.

Természetes, hogy ez a párbeszéd is magánjellegű, és sokak szerint talán nagyon szubjektív. Éppen ezért nem az a célom, hogy elfogadtassam bárkivel is az itt megfogalmazott kérdések és válaszok teljes körét. De meggyőződésem, hogy a felsorakoztatott kérdések és válaszok minden olvasómat foglalkoztatják. Éppen ezért azt kérem, hogy a problémák lényegére figyeljenek. Az pedig nem más, mint a magyar keresztények szentéletű püspökének, tanítójának, apostolának és prófétájának vallomása Istenről, Jézus Krisztusról, az Egyház és agyongyötört hazánk mai sorsáról.

Már az első kérdésem is provokációnak tűnik. Mégis nyugodt lélekkel állok elő vele, mert megkerülhetetlen.

Köztudott, hogy Magyarországon, de másutt is, "kegyelmes úrnak" kellett szólítani a püspököket, és a kézcsók is kötelező számba ment. A ránk maradt iratok, levelek egyértelműen igazolják, hogy ez Prohászka Ottokár esetében is így volt. Ezt nemcsak az egyház latin nyelvű jogszabályzata, a Codex Iuris Canonici írta elő a múlt században, de ennek mai, modern változata is a bíborosokat "eminenciás", a püspököket "excellenciás uraknak" titulálja.

A kommunista diktatúra évtizedeiben erről mind a hierarchia, mind a papság leszoktatta önmagát, hogy ne tegyük magunkat nevetségessé. Ma viszont a hivatalos kommunikációban gyakran visszatér a múlt. A szekularizált világ viszont képtelen ezt elfogadni, és felteszi a kérdést: vajon ha tényleg "apostolutódoknak" tekintik magukat a bíborosok és a püspökök, akkor ezt hogyan tudják összeegyeztetni például az Apostolok Cselekedeteinek szellemével?

Mivel száz év telt el azóta, hogy Prohászka Ottokár püspök a székesfehérvári egyházmegye főpásztora lett, azt hiszem, ismervén alázatát, helyesen cselekszem, ha következőkben egyszerűen "Püspök atyának" fogom szólítani. Mindenki meggyőződhet róla, hogy a kegyelmes szó elhagyása nem jelent tiszteletlenséget, sőt még közelebb hoz személyéhez, és eltávolítja azt a mérföldnyi távolságot, ami a ma emberét és a ma keresztényét még mindig elriasztja a barokk paloták szellemével oly könnyen azonosulni tudó főpapjainktól.

V Á L A S Z:

Minden kornak megvan a maga sajátos formanyelve és illemszabálya. Tudomásul veszem és helyeslem, ha a XXI. században nem kegyelmes úrnak, hanem püspök atyának szólítanak!

Sokat foglalkozom Püspök atya életével, és életművében minduntalan találkozom ezzel a fogalommal: reform. Jól tudom, hogy minden korra érvényes az ismert axióma: Ecclesia est semper reformanda, vagyis az egyház mindig megújulásra szorul, - mégis vannak korszakok, amikor ez égetővé válik. Kérdem: jól látom-e, hogy az elmúlt évszázadok legmélyebb válságának egyikében van ma a magyar egyház? És ha így van, vajon mi ennek az oka, és mi erről a véleménye Püspök atyának?

V Á L A S Z:

Minden egyházi reform lényege, hogy engedjük át magunkat - főpapok, püspökök, papok, hívek egyaránt - a Szentlélek Úristennek, aki vezére, irányítója és segítője a reform-törekvéseknek. Az egyház, mint mi magunk is, törékeny, esendő és sokszor elesett. Éppen ezért, mindig minden korban és minden történelmi szituációban a Szentlélek nélkül elképzelhetetlen sikeres reformot tervezni és végrehajtani.

Naplójegyzeteimben erről gyakran írtam, hiszen mindaz, amiről ma szó van, lényegét tekintve már az ezernyolcszázas évek utolsó évtizedeiben tetten érhető volt: ateista alapokon szerveződő marxista szocializmus és kommunizmus, valamint szabadkőműves irányítás alatt működő liberalizmus. Várható volt, hogy ezek az eszmék csak a számukra kedvező történelmi fordulatra várnak, és lerohanják népünket. Az én korom hierarchiájának legnagyobb része, Vaszary, Samassa és Csernoch bíboros érsekekkel az élen, nem vette észre a ránk zúduló veszély nagyságát. Ekkor fogalmaztam meg kemény, de igaznak bizonyult kijelentésemet: "Vagy reform, vagy forradalom, de az véres lesz".

Mielőtt azonban tovább elemezném a kérdésben említett okokat, a probléma lényegére szeretnék rámutatni. Naplómban ezt is megfogalmaztam 1920-ban, amikor szomorúan tapasztaltam, hogy "keresztény kurzus" néven hirdettek egy politikai megújulási mozgalmat anélkül, hogy annak alapítói és tagjai igazán hitvalló keresztények lettek volna. Ekkor hagytam ott a Nemzetgyűlést, mondván: "keresztény kurzus nem létezhet keresztények nélkül".

Lényegében ugyanezt kell tudatosítanunk önmagunk számára is. Bármikor is kezdjen reformot hirdetni az egyház, tudnia kell, hogy azt szent hivatásuknak élő papokkal lehet megvalósítani. Ezért most is arra kell törekednie a reformot sürgető magyar egyháznak, hogy olyan főpapjaik, papjaik és híveik legyenek, akik hivatásuk fenségét átélik és átérzik, és azt nem saját fényüknek tekintik. Akik szolgálni szeretnének, és nem uralkodni akarnak. Akik az Isten igazságait hirdetik, és nem saját igazságaikat terjesztik. Akik az Isten akaratát kutatják, és nem a sajátjukat erőltetik ránk. Akik képesek, és akarnak mindenütt tanúságot tenni az Istenről, de tudnak tapintatosan hallgatni magukról. Akik hiszik mindazt, amit hirdetnek, és azt nemcsak hallgatóikkal akarják elhitetni. Akik nem akkor nyugtalanok, amikor hivatásuk miatt éri őket bántás, hanem amikor az Istent éri ócsárlás. Akik nem a kufárokkal versengve gyűjtik az anyagiakat, hanem velünk együtt járják a göröngyös utakat!

Magyarán:
Szent püspökök és szent papok nélkül eleve kudarcra van ítélve minden reform! Mindjárt megvilágítom ennek okát.

Azt tapasztalom, hogy Istent keresve jönnek hozzánk, papokhoz az emberek. Őt keresik, felőle érdeklődnek még akkor is, ha saját nehézségeik miatt keresnek fel minket. Őt kérik számon, Őt követelik rajtunk. Az érdekli őket, vajon szállást vett-e bennünk is az Isten? Hogy megtestesült-e? Leginkább és szinte kizárólag arról akarnak meggyőződni, hogy van-e közünk személyesen Istenhez? Azt mondják, elmúlt a kioktatás, a tanítások kora: a tanúk idejét éljük.

Bizonyára észre vesszük mindannyian, hogy ez a jogos igény mennyire egyezik az apostoli egyház magatartásával. Az apostoloknak, a tanítványok ezreinek és a kereszténység gyors terjedésének ez volt a titka! Tanúi voltak Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának.

Vagyis, egy mondatban összefoglalva a lényeget: a reform sikere minden korban, a XXI. században is a mi tanúságtevésünk függvénye. Ez hitelességünk pecsétje!

Az elmondottak gondolatmenetéhez szervesen kapcsolódik Prohászka püspök egyik fiatal követőjének, P. Patsch Ferenc jezsuitának, jelenleg a római Collegium Germanicum Hungaricum spirituálisának imája:

Uram, Jézus Krisztus, tégy engem tanúddá. Bárcsak jobban látszana rajtam, hogy barátodnak nevezhetem magam.
Engedd, hogy kövesselek szegénységben és az alázatban, ami csendes, de annál világítóbb jel ma is a világ számára. Ismered képtelenségemet. Csak Te tudsz megváltoztatni. Egyszer már teljesen lefoglaltál magadnak a szentelésben: alakíts szíved szerinti pappá. Oszthassalak azoknak, akik Téged éheznek, csillapíthassam a szomját azoknak, akik Rád szomjasak. Mindent megpróbáltam, hogy elérjem az életszentséget. Most rajtad a sor, magamtól képtelen vagyok. Ma is megkísért, hogy a magam nevének szerezzek dicsőséget, ne a Tiédnek. Hogy a magam országát építsem, ne a Tiédet. Hogy a magam akaratát tegyem... Pedig a Te örök terved jó - az jó egyedül -, engedj hát vele együttműködnöm. Ami jó bennem, egyedül Tőled való. Hagyd, hogy visszaadjam egészen, maradék nélkül. Használd fel belátásod szerint képességeimet, a szellemieket, testieket és lelkieket is. Nem tudnék jobbat tenni velük. Nem a birtoklás, hanem a lét szintjén akarom átadni magam Neked. Létemmel akarlak dicsőíteni.
Csak legvégül - ne vedd szerénytelenségnek, Uram - hadd kérjek valamit mindezért cserébe. Hiszen értelmetlen az életem, ha nem szerethetlek! Ajándékozz meg Önmagaddal! Végy szállást bennem, kérlek. Közöld Magad velem. Lásd, nem érem be kevesebbel, én, aki szolgádnak sem vagyok jó, s akit mégis barátodnak, testvérednek mondasz. Engedj eltelnem Veled, és dúsgazdag koldusként, boldogabb leszek minden teremtményednél. Amen