Nemzeti eszményeink


Tájékoztató

    Prohászka Ottokár itt közölt írásainak legtöbbje épp száz évvel ezelőtt jelent meg a honfoglalás ezredik és a kereszténység 1900-as szentévi jubileuma alkalmából. Hála a Gondviselésnek, hogy mi megélhettük az újabb jubileumot, a magyar kereszténység ezredik évfordulóját és a kétezredik szentévet. Schütz Antal külön kötetbe gyűjtötte össze ezeket a tanulmányokat, dolgozatokat, előadásokat, és Ünnepnapok cím alatt 1927-ben a Szent István Társulat kiadásában közreadta (ÖM XII.).

    Ebből a kötetből gyűjtöttem össze és szerkesztettem Prohászka írásai című sorozatunk második füzetét. Vagyis:

    Az Orate fratres (47-48) Hiányosságaink-feladataink (a cím nem Prohászkától származik) rövidített szerkesztett szövege annak a tanulmánynak, mely először a Katholikus Szemlében jelent meg: (1900.581 kk.1.), Schütz kötetében pedig (22-41): A magyar katholikus egyház kilencszázados jubileumának Janus-arca címen.

    Nemzeti eszmények (102-107) jegyzetéből kiderül, hogy iskolaünnepélyre is szánta tanárok részére. A Magna Domina (120-122) és a Magyar szentek (108-119) része annak a külön füzetben közreadott sorozatnak, melyet Prohászka „a századvégi hódolatnak és a magyar katholicizmus kilencszáz éves jubileumának ünnepére” írt 1900-ban Gondolatok címen, közel 80 oldalon.

    Mivel sorozatunk célja a figyelemkeltés, ezért ebben a füzetben is csak fejezeteket, olykor bekezdéseket gyűjtöttem csokorba, ahogy a gyöngyhalászok teszik, ha meg akarják mutatni legszebb kincseiket.

    A századforduló éveiben Prohászka spirituálisként Szent István és a magyar kereszténység fővárosának, Esztergomnak legmagasabb őrhelyéről vigyázta és irányította a kor fordulásait. Ott ült a történelem szövőszékénél, és ismét bemutatta mire képes zsenialitása. Ugyanis mintába, képbe vetítette elénk magyarságunknak azokat az aranyszálait, melyeket láthatatlan isteni kéz sző bele a történelemnek minket formáló és fenntartó alkotásába. És tette ezt akkor, amikor Nyugatról a szabadgondolkozó, keresztény és nemzetellenes eszmék sorsunk alapzatát kezdték aláásni.

    Épp ezért érezzük azt, hogy itt közölt írásai „örökérvényűek”, mint maga a kereszténység és – hisszük – maga a magyarság is. Mintha írójuk ma élne, és nekünk üzenne a Magyar Sion hegyéről. Prohászka ekkor negyven éves, de az egész ország – akkor még nincs Trianon! tehát valóban az egész ország – figyeli szavát, olvassa írásait. Üzenetének aktualitása megdöbbentő. Summázva ezt azzal a kijelentésével, prófétai mondatával tudnám kifejezni, mely épp a mi generációnkra összpontosítja a figyelmet: azok a konkoly magvak, melyeket a liberális törvényhozás elhintett népünk lelkébe, száz év múlva – vagyis napjainkban – fogják ellepni a magyarságot. – Bőrünkön tapasztaljuk, hogy próféciája beteljesült...

    Alakító géniusza az ünneplések tartalmának mindig olyan formát tud adni, hogy szavai harangszóvá válnak, mely bejár hegyet-völgyet, és Schütz értékelését idézve, „visszazeng a lélekben, és magával ragad akkor is, amikor már rég elhangzott.”

    Utalva az itt közölt írások pontos címére és az említett Összegyűjtött Munkái XII. kötetének oldalszámaira, javaslom az érdeklődő olvasónak, hogy a felsorolt témákat a maguk teljes ragyogásában ott szemlélje és olvassa. Történetbölcselet ez a legjavából.

    A mi mostani jubileumunk szervezője és kormánybiztosa, Nemeskürty István többször megrendülve szólt arról, hogy még a legkisebb falvakban is milyen mélyek a keresztény magyarság gyökerei. A konkoly és búza sorsáról az Evangélium egyértelmű választ ad. Erre is vonatkozik Prohászka püspöki címerének jelszava: Dum spiro spero. Amíg élek, remélek!

Barlay Ö. Szabolcs

Orate fratres!

    A kölni dóm hétszáz évig épült; a terv megvolt, de testet nem öltött; mint hideg eszme pihent hosszú századok méhében; zivatar és napsugár vonult el falai fölött; középkori kalmárhajók, császári, svéd, francia gályák úsztak le alatta a Rajnán; végre e században nekilelkesült a közvélemény; tornyai fölemelkedtek, keresztjük rózsában virágzott ki. De azért istentisztelet mindig volt benne; a szentélyben állt az oltár, s rajta naponkint bemutattatott az áldozat.

    Az Isten megtervezte a nemezetek s az emberiség életét; templom az s a világtörténelem építi; durva, barbár korszakok végzik a kőfejtő nehéz munkát; a finomodó évek századai faragnak, cizellálnak, simítanak rajta; népek állnak az Úr napszámában; intuíciós lelkek, tudósok, művészek, szentek fedezik föl a terv homályos vonásait; néha lustán, lassan folyik a munka, máskor lázas, szenvedélyes tempóban fognak hozzá; meddig tart az építés? Ki tudná megmondani? Eljön azonban az idő, midőn a templom tornyai egyszer majd égbe nyúlnak, midőn keresztjük az örök szeretet rózsájába nő ki, s villámok koszorúzzák, midőn végső istentiszteletet tartanak benne az utolsó ítélet napján, midőn a Credo szemléletté, s az Agnus-Dei a zokogó emberiség hálaimájává válik.

    Addig pedig a templom egyre épül, de nem kész. Minél ragyogóbban gyullad ki az eszme, minél szebben fejlik ki rajta az Isten gondolata: annál szebb, ünnepélyesebb, áhítatosabb alakot ölt.

    A magyar nemzet is áldott gondolata az Úr Istennek; története ez isteni gondolatnak kiépítése. Lehetetlen hívő tekintettel végigtekinteni e történeten, s el nem ámulni az óriás munkán, melyet a magyar nemzet végzett. Törzsekből egységes nemzetté vált; pogányból kereszténnyé; portyázó hadakból az európai állami és egyházi rend megbízható és erős védbástyájává. Legyőzte vagy magába olvasztotta régi vetélytársait; kiheverte a tatár- és törökpusztítást; kiheverte a nemzeti letargia mély, zsibbasztó álmait, s nagy szabadságharcok s hosszú szenvedések árán lépett a XIX. század polgári világrendjébe; megreformálta alkotmányát; fölébresztette nemzeti érzését; s íme, a XIX. század alkonyán kilencszáz éves hosszú élet után föl akarja szítani ősi életerejét, fönnállásának, boldogulásának, kitartásának lelkét, a szent kereszténységet hitével, erkö1csével, erényeivel, halhatatlan eszményeivel. Ünnepet ül; kilenc század rendületlen hitének s lelkesülésének s hálájának sugallatából. Hálás emlékezettel száll vissza megtérésének, s ezzel nemzeti fönnállásának kilencszáz év előtti kiindulásához; életet akar szívni annak szívéből, aki őt szülte, aki az ő édesanyja, a Krisztus Jézus Egyháza; meg akar mosakodni azokban a vizekben, melyekben újjászületett, s emberré, nemzetté lett; le akarja mosni szemeiről a hitetlenség hályogát Siloe tavában, hogy lássa nagy szentjeinek s a hívő századoknak örök világosságát; ellépteti szemei előtt kilencszáz év kegyelmeit s jótéteményeit, melyek súlya alatt leroskadjon, hogy térden állva mondja el szekuláris estimáját. Fontolóra akarja venni bűneit, hogy engesztelje a hosszútűrő Istent, s nehogy a szkepszis s az erkölcsi marazmus fagya érje, fölemelkedik a szent szívhez; Jézus szívén akar melegedni, azon akar föllelkesülni s kigyúlni, hogy a szerető szív közvetlenségével átérezze, hogy „él még a magyarok Istene, hazánkat átölelve tartja atyai keze”. Föl tehát! „orate fratres”: ünnepeljünk úgy, hogy megújuljunk. Csókoljuk meg az Istennek kilencszáz év dics- és gyászkoszorúival borított szent kezét, s a hálás, imádó elismerés, hogy Isten éltetett, ránk vonja a „századok halhatatlan Királyának” lelkét, s a század alkonyán az égő pír nem éjt, hanem hajnalt jelez, a keresztény Magyarország új, erőteljesebb ébredésének hajnalát.

Hiányosságaink - feladataink

    Csak művelt népek lesznek nemzetekké. A műveltség tehát közcél, hogy közkincs is legyen. Az a nép van emelkedőben, mely belátja, hogy a műveltség hatalom, s mely kér belőle. A harc a hatalomért tulajdonképp harc a műveltségért!

    Vessünk egy tekintetet a magyar nemzet új föladatának szempontjából a magvar nép régi nevelőjére: a kereszténységre.

    Az a jó nevelő, ki az élet föladataira neveli az ifjút; ki erőt, öntudatot, fölismerést és tettreképességet önt bele. Az egyház dajkálta a népeket a múlt föladatainak megoldására, s több-kevesebb szerencsével járt el e lélekölő és hálátlan, de Istentől reábízott munkában; az egyháznak kell nevelnie továbbra is a nemzeteket. Az igazi, lelki, szívbeli műveltséget, a nemesedést és finomosodást a népek ezentúl sem nyerik mástól, mint az egyháztól; a mély, lelki szomorúságot, mely a földhöz tapadt emberen erőt vesz, más földeríteni képtelen, s az erkölcsi elernyedés gyászos tünetei közt már is vergődő társadalom emelkedését más erő nem biztosíthatja.

    Helyes; gondolom, ebben mindnyájan egyetértünk; de levonjuk-e ez előzményekből a végtelen kihatású következtetéseket, s fejlesztjük-e a belátást egy szentelt kötelességgé, egy isteni paranccsá, mely alól kivétel, fölmentés nem adatik? Az új föladatok új erőket, új sajátságokat sürgetnek; ha a magyar kereszténység a nemzetet életképessé akarja tenni a jövőben is, akkor ezt a nemzetet a korigények magas vonalára kell emelnie, s azokat a tulajdonságokat, erényeket benne kinevelnie, melyek a létért való küzdelemben fegyverei s egyszersmind bástyái lesznek. Szédítő örvénye a szükségleteknek nyílik meg, szomorú, szégyenítő pusztája a lelki szegénységnek tárul föl itt a szemlélő előtt. De ha valamikor, bizonyára a jubileumi lelkesülés évében kell e nagy föladatoknak öntudatára ébrednünk, s a végzett nagy munka dicsőségéből lelkesítő sugalmazást merítenünk a jövőre!

    1.) Ha a magyar társadalom különböző rétegein áttekintünk, egy kiáltó, általános nagy szükségletre, elhanyagolt hiányosságra akadunk: az aktivitás hiányára.

    Ez a hiány elsősorban, mint a szellem tunyasága jelentkezik. Kiváló szociológusok törekszenek a nemzetnek öntudatára hozni e hibát, s a magyar társadalom tényleg lassanként ébred is annak öntudatára, hogy törvényhozási reformok meg nem mentik, ha az aktivitásnak, az alkotó tehetségnek, a munkaszeretetnek hiányát ki nem pótoljuk. A modern magyar társadalomnak legdrágább luxusa az ősi nembánomság, mellyel a legjobb alkalmakat a praktikus haladásra s a szellemi fejlődésre elszalasztja, s a legszebb eredmények útját vágja. Lehetnénk vagyonos, emelkedő, egészséges nép, amelynél nem csupán a félretett forintok szaporodnak, hanem nő az élet tartalma és gyarapodik a nemes törekvések iránti fogékonyság is. Lehetnénk nemzet, mely nem csupán saját házában úr, hanem amely népének fölöslegéből új területeket hódít a nemzeti kultúrának; lehetnénk, de nem leszünk mindaddig, míg elutasítjuk magunktól a szebb jövőnek föltételét, mely a munkában s az okos szervezkedésben áll.

    Az ősi nembánomság nagyon is ősi. A török a nemzet lelkét elfojtotta; iszonyú súlyával ránk feküdt, s majdhogy agyon nem nyomott végleg. Örültünk, hogy éltünk. Évszázadokon át a nemzeti élettel s kulturális haladással szemben passzivitásra voltunk kárhoztatva. Kétszáz éves passzivitás elég a halálra. E passzivitásba s tétlenségbe ringatva, kilépni s dolgozni s alkotni elfelejtettünk. Az ázsiai faj pszichológiájára ez a történeti körülmény vészthozó lett; megteremtette a nemzeti lélek tunyaságát, melynek teremtésre, alkotásra, erőfeszítésre nincs ereje, mert meg nem szokta. A vis inertiae a régi Magyarországban óriási, s az újban még midig roppant nagy, s nyomása alatt szétmállnak a nagy tehetségek is. Azért sehol munkásság, sehol igazi alkotás nagyjában, ha néhány fennkölt s prófétai szellemű ember tevékenységének oázaitól eltekintünk.

    Nincs munkásság a tudomány terén, nincs a társadalmi, nincs az egyházi életben. Komoly munka nélkül pedig nincs eszmei, művészi mélység, nincs idealizmus.

    A művelt intelligenciát mindenekelőtt a dolgokba való mély behatolás jellemzi, melyet a szellemi munka eredményez. Ez a munka képesít a vélemények önálló formálására, ami a szabadságnak előföltétele. Ez a munka kiemel az elfogultságnak s az egyéni benyomásoknak szűk kátyújából, s magaslatokra állít, melyekről széttekintve: az önérdek összezsugorodik, a közérdek s a nagy ideális gondolatok kiemelkedve imponálnak. A nagy föladatok az erkölcsi, társadalmi, gazdasági, nemzeti, egyházi téren tiszteletet kezdenek parancsolni, s alapot teremtenek az erkölcsi erőnek és jellemnek. De ahol nincs aktivitás: ott nincs komoly fölfogás; ott az eszmékbe vetett hit hiú árnyékként kísért, s nem tud ébreszteni ragaszkodást s áldozatkészséget irántuk.

    Így van ez a hit terén: hitetlenek vagyunk, de atheizmusunk nem a tudományból, hanem a léhaságból ered, mely szívesen ad túl a nagy eszméken, szívesen szabadul nagy kötelességektől. A hatalmi érdek minden lelkiismereti furdalás nélkül áruba bocsátja a vallásos meggyőződéseket s az erkölcsi érdekeket; a protestáns felekezetek autonómiáit hatalmi szövetkezetekké változtatja. Eszmék nálunk nem születnek; mi elfogadjuk, átültetjük azokat, de nem törődünk velük sokat. Néha-néha egy-egy ideális mozgalom lázba csap át, de az eszmék nem lettek közkinccsé, kivált nem azok, melyek be nem érik egy eltűnő lelkesüléssel, hanem áldozatot s munkát kívánnak; azért lelkesültünk inkább Kossuthért, mint Széchenyiért; ez munkát, az lelkesülést kívánt; a tunyaság e körülmények közt hamar föltalálja magát, s megint csak a legkönnyebbet választja.

    Mily alacsonyak erkölcsi nézeteink a legfönségesebb kötelességekről s a legszükségesebb intézményekről! Mily mételyes és egészségtelen légkör lehet az, hol a keresztény házasság egyre parodizáltatik, s érintetlen tisztaságát meghaladott álláspontnak nézik. A vadházasság a népben, a házassági elválások, s ezelőtt a házasságért folytatott vallás-cserebere, az ideális fölfogás fagypontjára mutatnak, s bizonyítják azt, hogy az emberek az életet az élvezet s nem a kötelességteljesítés napszámának tartják.

    Ez alacsony világnézetet a rossz kormányzat a nemtelen hajlamok szítása alatt még lejjebb süllyesztette. Valamint Franciaországban Guizot, úgy nálunk, kivált az utóbbi kormányok, a hatalmat párthíveik nemtelen hajlamaira és szenvedélyeire alapították. Guizot, hogy megörökítse hatalmát, a kapzsiság s a meggazdagodás szenvedélyét oltotta párthíveibe; minden meg volt engedve, mert a hatalmon levők lepleztek minden bűnt; lepleztek annyiban, hogy minden bűnmegtorlást meghiúsítottak, de nem úgy, hogy a társadalom a nyílt bűnöket ne látta volna. Mihelyt pedig a bűn a társadalomban nyíltan, leplezetlenül járhat-kelhet, pusztíthat, gázolhat, meghúzták már annak a halálharangot. Nálunk is a nemrég elbukott liberális Bánffy-kormány a politikai nyomás rendszeréről a nyílt erőszak útvesztőjére vetemedett, s kiadta a jelszót: legázolni mindent, ami a hatalmi érdekek útjában áll. Ne féljetek; akié a hatalom, az vétkezhetik. Ez a politikai elvadulás az erkölcsi romlottságot szolgálja; a hatalmasoknak szolgáit gőgösökké, erkölcstelenekké, istentagadókká teszi, s beléjük oltja a megtorlástól nem rettegő erőszakot. Vad lehet, kegyetlen lehet, igazságtalan: s nem görbül meg hajaszála... az erkölcstelen hatalom kegyelméből.

    Lehet-e ezen a hanyatláson a művészet által segíteni? Ezt nem merném oly határozottan állítani, mint a „Művészeti reform” írója, mert sok műpártolónak élete a múltban s jelenben ellene bizonyít. Művészet ideálok, eszmék nélkül nincs; de ha az eszméket csak üres kategóriáknak, ismerő és érző tehetségeink szubjektív termékeinek nézzük: azokért igazán lelkesülni nem fogunk.

    2.) Nemzeti életünknek második hiánya a fölburjánzott élvezetvágy, melyet az élet materializmusának is hívhatunk. Az élet materializmusa részben következménye, részben oka a szellemtelen irányzatnak. Valamivel ki kell töltenünk az életet; a társadalom munkásosztályaiban az élettöltelék a kenyérkereset, a felsőbbeknél az élvezet, s az egész társadalom oda gravitál, hogy minél többet, minél könnyebben szerezzen magának az élvezetből. Ily fölfogás mellett a gazdagodás elvvé lesz, de nem a munka, hanem a szerzés révén való gazdagodás. Ha gazdagodni kívánnánk munka által, akkor törekvéseink erkölcsösek, komolyak volnának: de mivel gazdagodni akarunk mindenáron, csak nem munka által, azért vagyonosodásunk, amily problematikus, éppoly erkölcstelen. Pénz és élvezet, ez a magyar társadalom hangadó köreinek elve! Kinek ne jutna öntudatára ez a helyzet, ha az ország fővárosát tekinti, melyről kitűnő nemzetgazdászunk, Bernát István mondja, hogy „nyugat-európai nagyváros, habár inkább a nagyvárosok bűneivel, mint erényeivel dicsekedhetik. Parvenű, élvezni akarja gyorsan szerzett millióit, utcáira aszfaltot rak, fényes színházakat, bennük balettet tart fönn magának, pártolja a képzőművészeteket, mert élvezetet nyújtanak, de úgy látszik, nem ambicionálja azt, hogy a nemzeti élet komolyabb, mélyen fekvő alapvető erényeinek melegágya, s nagy, eredeti tehetségek anyja legyen.” (Változások küszöbén. 21. 1.) Az ipari és szellemi magyar élet e központja vonzza magához a tehetségeket; munkát nyújt nekik és élvezetet, s elborítja őket mételyes, minden komoly törekvést bénító atmoszférájával. Szomjasakká teszi a nemzet levitézlett nemességének, mint rombadőlt meteornak töredékeit, melyek a faluk szegénységéből gazdag ölébe vonulnak, s a fürge, számban is már aránytalanul nagy, zsidó plutokráciával karöltve, érdekpolitikává zsugorítja a magyar közéletet.

    A pénz és élvezet irányát képviseli a magyar dzsentri. A dzsentri nem a munkának, hanem a régi semmittevésnek s az élvezeteknek szabadságát biztosította magának. Dolgozni nem tanult, munkáért nem lelkesül, de élvezni kitűnően tud. Az élvezetvágy a korrupciónak válik forrásává. S végül a pénz és élvezet irányát, a munka nélkül való meggazdagodás erkölcstelen ösvényét követik politikai nagyjaink is, kik a plutokráciával igen benső összeköttetésben állnak. Cégérekül ajánlkoznak vállalatokhoz; törvényhozási intézkedéseket szavaznak meg busás osztalékok érdekében; a politikai befolyást hasznosítják, s a haszon, mint pengő arany hull zsebükbe. ,,A politika pénzt, elszámolás terhe nélkül adott százezreket és milliókat kíván, amelyekért cserébe a hatalmon levőknek ezer alkalom nyílik a ,,hazai ipar”, a „magyar közgazdaság” érdekében, vagy ha minden egyéb alkotmányos frázis megtagadja a szolgálatot, „a közügy terén tett” hasznos szolgálataiért, azzal, ami szívük vágyait leginkább kielégíti, jutalmazni meg az erre érdemeseket”. (Bernát I. i. m. 40. 1.)

    3.) Harmadik hiánya a nemzeti jellemnek a modern gazdasági és szellemi élet igényeivel szemben a nép iskolázatlansága, a név műveletlensége. Iskolázatlan és műveletlen nép nem léphet bele abba a harcba, melyet az értelmiség a szellem s a munka fegyvereivel vív; ugyancsak az ilyen nép éretlen a jogok használatára, melyeket a nemzeti reformok neki különben nyújtanak, de azokat neki nem biztosíthatják. Iskola és élet, okos törvényhozás által gyámolítva, lábra állíthatnak idővel népeket; de nálunk az iskolaügy, a közoktatás sokáig rendkívül el volt hanyagolva; gazdasági élete pedig nem szorította a népet sem erőkifejlesztésre, sem önállóbb kiindulásokra. Itt is érvényesült faji jellege: nemzetünk természeténél fogva nagyon kevéssel beéri; hálát ad azért is, hogy él; csak a támadások visszaverésére, de nem pozitív alkotásokra volt utalva. Hagyományosan elhárított magától minden beavatkozást, mely őt tenni, alkotni késztette; szabadságát védte, hogy ne kelljen tennie semmit. Ez úton csak elhanyagolt állapotok és szellemtelen lét kísért, és foglal tért, s még valami... a szegénység.

    Még nem is oly régen Magyarország gazdag ország hírében állt. Lakói büszkék voltak földjükre, búzájukra, módos, gondtalan életükre; de ezt a hiedelmet, hogy gazdagok vagyunk, mi alkottuk meg magunk, mi terjesztettük tova. Széchenyi azt kiáltotta oda a nemzetnek, hogy szegény, s azóta e nyomasztó tudat a fejlődés vaskövetkezetességével egyre rémesebben áll lelkünk elé. A nyugati népekhez mérve, a magyar nép nem gazdag; sőt az igazi nép vajmi szegény. A nemzeti munkaerőt azonban csak a műveltség révén lehet a nemzetekből kiemelni; elhanyagolt népeknél a munkaerő is elpusztul. A történeti fejlődés arra mutat, hogy most is van a népek közt világháború, melyet lőpor és golyók nélkül vívnak, s mégis sokan esnek el benne, mely kegyetlenebb és pusztítóbb, mint bármely ütközet: a nemzetek gazdasági harcát értjük, a hódító hadjáratot a világpiacért; a magyar népnek nem föladata a világpiac meghódításáért küzdeni, hanem saját földjének, melyet idegenek hódítanak el tőle, biztosításáért. A műveletlen népnek a földjét is elviszi a gazdasági forgalom árja.

    Íme, ezek volnának a kisebb bajok és hibák tömkelegéből kiemelkedő, vészt hozó nagy bajok, melyeket a nemzetnek el kell tüntetnie, melyekkel győzelmesen kell megvívnia, ha élni akar. Eszmei tartalommal kell eltelnie, a tiszta erkölcs kultuszát és légkörét kell megteremtenie, a komoly munkát kell divatba hoznia az élet összes terein, s a keresztény világnézetnek tért kell nyitnia fönt, lent, mindenütt. Akkor fejlik majd ki a vezető osztályokban a rokonszenv, a tettekben kiváltott fajszeretet az elhanyagolt, gyámoltalan nép iránt; akkor forr össze majd az ősi hagyományok erkölcsi részével szakított intelligencia érzésben s törekvésben a vele vérrokon néppel. Erős nemzeti lélek a vérrokonságból lélekrokonságot vár és sürget; lélekrokonság pedig a gondolat és érzelem, az öröm és fájdalom, a harc és győzelem életközösségében található föl. Életközösségre ily értelemben jelenleg nem akadunk: a hívő, de elnyomorított népet a hitetlen, s kivált az erőszakoskodó, hivatalos intelligenciától oly örvény választja el, mintha nemcsak egy nemzetnek, de még csak egy földrajzi zónának sem volnának gyermekei. A nemzet nevelése tehát nincs befejezve; életében ugyanazon elveknek s ugyanazon áldott hatalmaknak kell érvényesülniük, melyek kiindulását lehetővé tették.

    Ébredjen a kereszténység kilencszázados fönnállásának örömünnepén öntudatára annak, hogy nem rakhatja ölbe kezét, hanem hogy régi, hagyományos, népeket nevelő erejével bele kell folynia a nemzeti élet sürgős föltételeinek, nélkülözhetetlen kellékeinek megteremtésébe. Az idők változtak, de nem pihenőre; a társadalom színt változtatott, de nem a Táboron; ellenkezőleg, beborult, s a polgári munka társadalmának formáját sürgeti. Ebbe bele kell törődnie; ezzé kell átváltoznia. S a fölsorolt kellékeket honnan teremti elő? Minden tényezőnek kell ebben közreműködnie, de mindenekelőtt az egyháznak. Eszmei tartalom, erkölcsi fölfogás, komoly munkásság, igazi demokrácia a kereszténységnél van otthon. Nem mondom, a papságnál; annál is csak akkor, ha a kereszténység teóriáit praxissá változtatja. A keresztény vallás maga a legeszményibb, természetfölötti valóság, mely sehol és sohasem tűri meg, hogy második helyre tegyék, mindig az elsőt követeli magának. Az igazságnak királyi természete az, hogy vezetőségre hivatva a dolgok örök szükségességéből, az Isten lényegéből, szívekért, hódolatért nem alkuszik; neki vagy az egész kell, vagy semmi sem kell; aut Caesar aut nihil, ez az ő jelszava! Vagy hódoljatok meg, vagy pusztultok!

    Az eszméknek e fönséges és szükséges hódolatára tanít meg a hit. A legnagyobb szolgálatot teszi ezáltal a népeknek; az igazság napját ragyogtatja fejeik fölött, s sugaraiból pajzsot fon a szkepszis s a kétely sötétsége ellen. Új ellenség pusztítja most a nemzetet, de ugyanazt pusztítja benne, amit a régi. A török a fanatizmus dühével vetette magát ránk, ki akarta irtani a hitet, hogy a hittel együtt a nép is elpusztuljon: a modern ellenség szintén pusztítja a hitet, az eszmékbe vetett hitet, hogy ezek eltűnésével a nemzetet magát tönkre tegye. Csak a forma új, a dolog a régi. Az élet materializmusának e pusztító hatalmával szemben az egyház tartsa magasra az erkölcsi eszmények fáklyáját, lobogtassa szövétnekül; az önzéssel szemben emelje ki az erkölcsnek s az erénynek értékét, s a reá pazarolt áldozatok által bizonyítsa, hogy lelkesülése nem a szó virága, de a tettek komolysága.

    Mihelyt tetteket, áldozatokat lát a nemzet, fölocsúdik, s megnyílik a szeme. A szép szavaktól már nagyot hall, de tettekre annál szomjasabb; áldozatoktól meg éppen maga is tüzet fogna; megmoccanna benne a komoly munkásság szelleme.

    Komoly munkásságban kell az egyháznak elöl járnia. A társadalmi, gazdasági, tudományos, művészeti téren alkalmas intézményeket kell teremtenie, s azokban központokat alakítania a szétforgácsolt vagy nem eléggé szervezett sok jóakaratnak és törekvésnek. Nem mondom, hogy ezeket a föladatokat az egyház kizárólagosan vagy elsősorban oldozgassa, de azt sürgetem, hogy álljon bele e föladatnak nemes napszámába, mint hajdan barátai az erdőket irtották, s a mocsarakat csapolták, s a földet művelték, hogy a munka szentségével a megkeresztelt barbárokat polgárokká avassák. Erdők, mocsarak, ugarok vannak most is az élet vigasztalan terein; s a munkásság most is az a hatalom, mely szelídít, nemesít, s úrrá tesz. Semmiféle hatalomnak nem áll oly szervezet rendelkezésére, amilyen az egyházé; organizmusában találja föl azokat a nagyszerű segéderőket, melyek mindenütt érvényesülhetnek, sőt melyek a népnevelésnek és – mozgatásnak, tekintve a falvakat, legtöbbször egyedüli tényezői. Mi mindent tesznek már most egyes egyházmegyékben a gazdasági és társadalmi téren a papok, s mennyit tennének, ha az egyházi főhatóságok füleihez is eljutnának a milliók panaszai, s azokat rendszeres eljárásra, célszerű kormányzásra indítanák. Milliók panaszai, melyek azt hányják föl, hogy elhanyagoltuk neveltetésüket, iskoláikat –, hogy az idők új harcainak megvívására nem képesítettük őket –, hogy a létért való küzdelem, anyagi és szellemi elmaradottságuk következtében, a népnek züllésével, szegényedésével, testi-lelki elnyomorodásával folyik és végződik!

    A fővárost különös gondozás alá kellene fognunk. Sok intézmény létesült Budapesten a társadalom kebelében, a karitatív tevékenység terén; az egyháznak alig van ezek közt egyik-másik alkotása. Egyletek, szövetkezések, élethivatások központokat, otthonokat állítottak, s nálunk a legényegylet, a tanoncvédő-egyletek, a munkásnők egyletei, no meg az örökké vajúdó katecheta-ház alamizsnás exisztenciája jelzik az ez irányú kiindulásokat.

    Félre e tehetetlenkedéssel: Az egyház a maga szervezetében érintkezik számtalan szellemi, erkölcsi, társadalmi érdekkel; számtalan lelkes indítást nyújt mindezen irányzatnak; a szabad ember az örök rendeltetés, az erkölcs, a szellemi élet szempontjából vonatkozásban áll vele; érdekeiben, irányzataiban csupa erkölcsi motívummal szolgál: lehetséges-e mindazonáltal, hogy ez az őserő tehetetlenül pangjon, lelkesítve, szerezve az életbe bele ne nyúljon, s a nemzeti élet, melynek ép szellem és lélek kell, áldásaiban sehol ne részesüljön!

    Lépjen tehát le az egyház közjogi magaslatairól, hagyományos jólétének mentsváraiból az idők gazdasági s társadalmi áramlataiban küszködő néposztályokhoz s a legeslegalul vergődő néphez. Érezze a nép, a nagy nemzettest: ezek szeretnek engem! A nép nem találja meg a gyakorlati összefüggést hiányai, bajai, életküzdelmei s a vallás közt. A prédikátorok arról beszélnek neki, ami nem nyúl bele töviskoszorújába; nem beszélnek arról, ami szívét nyomja. Mennyi igazságtalanságot, mennyi elnyomást szenved; megmozgatjuk-e ezt a malomkő-terhet? A hit s a szó, úgy látszik, ezeket a nagy bajokat nem éri, azért a nép azt a hitet és azt a szót nem érzi, s merőben néz maga elé. A paraszt küszködik, fuldokol, a nép viszi a terhet, szenved: hát erre nincs paragrafusa a kereszténységnek, mely a szegényt pártfogolja? Ami őt nem védi, ami legsiralmasabb helyzetére ügyet sem vet, ami említésre nem méltatja legküzdelmesebb bajait: annak a nép oda sem néz.

    Álljunk a nép közé; hiszen csodálatos s szinte érthetetlen, hogy ezt még most sem értik nagyon sokan. Kérdezzük magunktól, mint komoly munkások: mit akarunk ez istenverte, elzüllött nép közt tenni, mit kivívni; akarjuk-e a malasztos szót elevenen s melegen, tehát tettekben kifejezésre hozni? A komoly törekvés, a férfias munka öntudata okvetetlenül tetteket érlel, s hatalommá emeli ismét a kereszténységet; a komoly munkásság megtöri majd a balhiedelmet, mely az egyházban régi érdemeknek most már csak tűrt intézményét látja, s az egyházi javakat a régi szolgálatokért járó s egy darabig még folyósítandó penziónak tartja; az egyház nincs penzióban, az egyház nem rokkant; jól van: akkor a jelenben is érvényesülnie kell.

    Ez érvényesülésre lelkesít kilencszáz évnek harca és győzelme, s e lelkesülésünkkel róhatjuk le legtalálóbban s legcélszerűbben hálánkat a nemzetet ringató, nevelő, szellemi hatalom, az egyház iránt. Hálánk s lelkesülésünk nem a történettudás, nem a kultúr-író, nem a filozóf hideg elismerése; a mi érzelmeink a szeretet s a hervadatlan remény jegyében állnak. Mi a múltba nézünk, a jelenben lelkesülünk, hogy a jövő harcokra és törekvésekre készüljünk. Mi azt akarjuk, hogy a magyar nemzet géniusza az egyházhoz való viszonyáról e kilencszázados jubileumon elénekelje a hinduk énekét az igaz barátságról: „A rosszul kötött barátság hasonlít a reggeli árnyékhoz: délig egyre kisebb lesz. A jóval kötött barátság azonban nő, miként az est árnyéka, mely sírodig kísér.”

    Növekedjék a magyar nemzet szeretete, ragaszkodása a kereszténységhez, s az egyház odaadása a magyar nép iránt a következő évszázadon végig; ne mondogassa senki a magyar templomok harangszaváról, amit valaki száz esztendő előtt mondott, mikor a párizsi notredame-i harangszót hallgatta: „Nagyon sokat tudunk, száz év múlva még többet fogunk tudni, de lesz-e ember száz esztendő múlva. aki harangszóra leveszi a kalapját?” Csak az ily fölületes és szűk látókörű fölfogás nehezítheti meg munkánkat; csak a kétkedés: a gyávaság tehet csúffá. E nemtelen hajlamokkal szemben bízzunk az egyház halhatatlan erejében, melyet kilencszáz év viszontagsága sem tört meg itt köztünk. Az egyház most is biztos benne, hogy nem hal meg.

Nemzeti eszmények

    A haza nem föld, melyet nomád-népek sátorfái mérnek, nyájaik patái föltúrnak; a haza oly föld, mely otthonunk lett, melyhez életünk tapadt.

    A nemzet nem néptömeg, hanem egyetérző, rokon nép; egy érzés, egy élet.

    Hosszú századokon lett azzá! Nézzünk most vissza e hosszú századok távlatába, 900 év mered felénk; visszatérve bölcsőnkhöz, elmélkedjünk nagyságunk s dicsőségünk s gyászunk esélyein; kérjük számon életünk titkait, nagy eszméit, gondolatait, érzelmeit, hogy ami naggyá nevelt minket, hálás szeretetünk elismerésével koszorúzzuk.

    Ültünk ugyan már millenniumot, mely a nemzet ezredéves életét s haladását szemeink elé állította; ünnepeltük a nemzeti erőt, mely dacolt s küzdött; a nemzeti géniuszt, mely szerencse és balsors közt föltalálta egyensúlyát, mely az idegent a nemzetivel egyesítette; az elemeket fajsúlyuk szerint illeszkedni hagyta, hogy egy nemzeti testté szervezkedjenek. De nem kérdeztük, mi a fönnállás titka, az ellentállás ereje, a fejlődés hatalma, a nemzet lelke és dajkája? Honnan gondolatai, eszméi? Honnan a fölfogás magasztossága, a hazaszeretet önzetlensége? Honnan az erény törhetetlensége? Honnan ideális alakjai?

    Engedjétek kimondanom: nem ezerévesek azok, hanem 900 évesek; ami a nemzetet életképessé, naggyá tette, az még nem ülhetett millenniumot; 900 év történetére mutat, hogy azt a népboldogulásnak és a fejlődésnek egy szebb, szerencsésebb tizedik századával, igazi millenniummal koronázza!

    A magyar nép őshazájából magával hozta fajának s a szabadságnak lángoló szeretetét; de fönnmaradásának biztosítékait a kereszténységből vette; féltékenyen őrizte nemzeti hagyományait, ragaszkodott őseinek szokásaihoz, de a haladás csak a keresztvíztől pezsdült föl benne. Megvolt a nemzeti lélek, jó, rossz tulajdonaival, de ápolás alá csak 900 év óta fogták; megvolt a lélek, de eszményi tartalommal csak 900 év óta telt meg; megvolt a nép, de az európai lét ígéretföldjére csak 900 év óta lépett; ekkor támadt Mózese István királyban, ki az ígéret földjét nemcsak Nebo-hegyéről nézte, hanem a népet oda be is vezette; reá derítette a kereszténység napját, hogy ragyogjon le rá, s hitre világosítsa, s erényre melegítse föl a nép szívét. Ekkor nyert tulajdonképpen hazát a magyar nép, mikor az örök haza vágya a rögöt lábai alatt megszentelte, s azt a nemesbülő lélek érzelmeivel, a kar munkájával, az élet emlékeivel a nemzet számára lefoglaltatta; azóta lett a föld haza, mely ápol s eltakar; azóta lett drága, hogy nagy emlékeink hozzáfűződtek; azóta édes, hogy keserveink hozzátapadtak; azóta szent, hogy könnyeink harmatával s vérünk áradatával öntöztük.

    Hazát tehát az adott, ki a hitet adta: a mi Urunk, Jézus Krisztus, Szent István király által.

    Az adta e hazát, ki e hazához szögezett, hogy éljünk, haljunk rajta; Ő szögezett le ide szent keresztjével. E hegyeken, rónákon sok nép hullámzott előttünk; de a világ viharja tovasodorta őket; minket el nem sodort; mert a kereszt lett horgonyunk; azt leeresztettük a népáramok hullámaiba, s a hármas hegyen akadt fönn; azóta is ott áll. Itt a hazád! A kereszt jelzi.

    Az adta a hazát, ki a béke áldásait hozta meg a népnek. A kereszt lett a béke jele. Addig a nép hullámzott és pezsgett; a pogány magyarság vitézsége Európát öntözte saját vérével. A harci vágy nagy volt; de a magyar anyák keblén nem nőtt annyi élet, a vér elapadt, kifogyott volna, mert többet emésztettek volna föl a század harcai. A szent kereszt a béke, s ezzel az élet ösvényeire terelte a népet.

    Az adott hazát, ki a népet a művelődés mezejére állította. A kereszt lett a magyar műveltség tengelye; ahová a keresztet tűzték, ott templomokat, házakat, iskolákat építettek. A nyugati kereszténység lett a kultúra hordozója a világtörténelemben, s e népcsaládba vitte be a kereszt a magyar népet.

    Többet tett; pajzzsá, eleven fallá tette a magyart a kereszt; szenvedést, de örök dicsőséget is hozott ránk. Eleven pajzsul állította oda a kereszténység forró szeretete a magyart, hogy az európai műveltséget a félhold ellen megvédje. Vérrel írta be azelőtt a magyar nép ittlétét Európa történetébe, de ezt a vért azzal a vérrel mosta le, melyet a kereszténységért ontott. Kelet hatalma a mi domború mellünkön tört meg; Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak. A Kelet és Nyugat ellenséges árama e haza földjén roppant össze, s elsodort mindent s mindenkit, rómait, szlávot, hunt, avart. Egyik sem tudott urává lenni a térnek; de urává lett a magyar, mert Isten állította ide, hogy karját Kelet felé feszítse, s szívét-lelkét Nyugat felé tárja, s a szellemet, a hitet, a műveltséget onnan vegye.

    Szent István apostoli keresztje tette tehát úrrá itt a nemzetet!

    Megváltozott azóta az idők szelleme, s harc helyett a béke csöndes föladatait tűzi elénk; íj helyett szerszámot, nyíl helyett finoman hegyezett írótollat nyomnak kezünkbe; testi és szellemi épségre akarnak nevelni, művészi és vallási életet teremteni, eszményi s anyagi kincseket fölhalmozni; jól teszik; ez most a nemzetnek megváltozott föladata; de ha a nemzetet e megváltozott föladatában is győzelemre kívánjuk segíteni, vigyázzunk, hogy a magyar nemzet 900 éves törzsökösségének lelkét meg ne öljük, s történelmének s életének eszményi tartalmától meg ne fosszuk.

    A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységből valók.

    Minden, ami szent, nemzeti lett; s minden, a mi nemzeti volt, szent lett. A magyar korona szent korona; a magyar király apostoli király; a magyar zászló a Szent Szűz zászlaja; a magyarság ideáljai: István, László, Imre, Erzsébet, Margit, Jolánta, Kinga Árpád vére, s katholikus szentek; Magyarország története sokáig a kereszténység védelme; azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése, vergődése a félhold zsarnoksága alatt; a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységből volt való; az ápolta szívét; az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után; lelki életének ő volt csillaga.

    Nyissátok meg a magyar nemzet történeti távlatait, ami eszmény jelentkezik dicsőségben s nagyságban, az mind a hitből való. S viszont: nézzetek oda a hanyatlás, a visszavonás, a csúszás-mászás, az érdekhajhászat egymást váltó századaiba, amikor belviszályban a néptörzs pudvás lett, a török alatt féreg lett, s a német befolyás alatt lágyderekú nemzet lett; miért történt ez mind, ha nem azért, hogy a régi eszmények elborultak, s a nép lelke gyönge lett?

    S most tekintsük meg a nemzeti lét szimbólumait egyenkint!

    A magyar nemzet egységének, függetlenségének, alkotmányosságának szimbóluma a szent korona. Ez az aranyabroncs, mely a nemzetet, törzseit, népeit egybefűzi; ez az az aranykeret, melybe bele van foglalva a magyar nemzet egész lelke, élete, történelme. Kilencszáz évnek dicsősége és gyalázata, öröme és fájdalma körülötte lebeg; a nemzet szeretete s tisztelete, ez az a két koronaőr, ki meg nem hal, s e korona árnyékában életre ébred az egész történet. De a koronát a nyugati kereszténység atyja adta; e hajékkel fején lépett be a magyar nép a nyugati népcsaládba; anélkül nem tehette volna. Valamint Nagy Sándor koronát küldött a Makkabeus Jonathánnak, hogy őt magához emelvén, barátságba fogadja: úgy a nyugati kereszténység koronát küldött a magyar népnek, hogy előbb koronás nép, s csak azután s az által a világot vezető népek barátjává lehessen. Koronával fején, méltó, egyenjogú tagja lett már a kereszténységnek, s a nyugati civilizáció áldásaiból kért részt.

    Újra kérdem: nem küldünk-e koszorút II. Szilveszter pápának lateráni sírjára?

    A szent korona fényében ott áll a nemzet összes hagyományainak eleven s közvetlen hordozója: a király. A magyar nép királya apostoli király. A korona körül nagy, szent, igazságos királyaink emlékéből dicssugár fűződik; de a legragyogóbb fénysugár az első apostoli király, Szent István emléke. E fényben áll minden király; hiszen Szent Istvánnak, Szent Lászlónak, Mátyásnak koronáját hordják. A szent korona körül az elhunyt nagy királyok hősies alakjai állnak, s aki a fölkent király ellen lázad, ellenük támad. Az első apostoli király s a többi utód él a koronás királyban. E mély tisztelet hagyományos lett a magyar népben; szívébe vésődött, benne élt. A vitézség, az odaadás, a hűség, a közjó szeretete a királyért áldozott mindent; szinte vallásos tisztelettel borult le előtte, mert a királyban az apostolt, Szent Istvánt látta, s Szent Istvánban magát az Urat.

    S honnan a zászló? A zászló a nemzet szívéből kinövő rúd, melynek hegyén érzelmei színekben feslenek ki. Azt nem határozták meg nemzetközi kongresszusok; az lett, az nőtt; a nép szívéből nőtt. A mi zászlónk is hitünk, reményünk s szeretetünk színeiben játszik, s az a kép, ami rávetődött, a legszentebb s legizzóbb nemzeti motívum, hívő gondolat lesz, melyet hit, vágy, bizalom, bánat és küzdelem vetített rá. S kinek képe tűnik elénk zászlóinkon? Magyarország Nagyasszonyáé! A Szent Szűz képe zászlóinkon, az áhítat, lelkesülés történeti emléke. A vértől pirosló zászlón a magyar Madonna, ez a Szent Szűz képének magyar motívuma; e zászlóval takaródzott az elesett harcos; e zászló lett szemfödője a mohácsi síknak; föladatát a nemzet a félhold elleni küzdelemben e zászlóról olvasta le, s miután kimerült, e zászló borult rá, s attól piros, mert átverődött rajta a magyar nemzet utolsó vércsöppje.

    S honnan a magyar történetének legkiemelkedőbb gondolata?

    A félhold elleni harcok voltak e kilenc század történetének szemmel látható föladata; hogy mi lesz ezután, azt még nem tudjuk. Nagy hősiességgel, sok áldozattal felelt meg a magyar nemzet e föladatának, nemcsak küzdve, de elnyomásban szenvedve is. S mi volt nehezebb? S miután már le volt teperve, a katholikus Magyarország mindig a félhold megtörését tartotta szem előtt. A katholicizmus sohasem szövetkezett a törökkel; szenvedésének és hanyatlásának korszakában is a szomorú félhold volt gyűlöletének tárgya. Sohasem akart vele kibékülni; történjék bármi, de a törökhöz simulni, azon a lejtőn, mely a barbárságba, az ázsiai vadságba vezet, egyetlenegy lépést tenni sohasem akart. Inkább közeledett nyugathoz, ott kért segélyt, megalázta magát; gondolta, hogy a nemzet, majd ha az iga alól fölszabadul, úgyis kivívja függetlenségét a némettel szemben; de a törökkel kezet fogni... soha, soha. Ebben az ösztönben is a kereszténység forró szeretete, a szent korona rajongó tisztelete nyilvánult; „ki, ki Ázsiából”, „félre a hitetlenséggel”, ez volt jelszavuk; erre nézve mondja nagyon méltányosan Salamon Ferenc, jeles történészünk: A katholikusok a török ellen; a kálvinisták a németek ellen küzdöttek. Eszterás Pál nádorral azt mondták amazok: mikor házunk ég, először azt mentsük; a félhold gyújtotta föl házunkat, tönkretette hazánkat, megakasztotta kultúránkat, romba döntötte oltárainkat, vérbe fojtja hitünket, miután letaposta zászlóinkat; e fenevaddal nem tarthatunk!

    S végül: eszményeink honnan? Ami nagy és fönséges vonás van a magyar nép életén, az mind a kereszténység gondolatainak átverődése. Maga a nép vértanúi nép; a kereszténység vértanúja. Szegények lettünk; hazánk pusztasággá változott; megyéink szandsákok, uraink bégek voltak; vértanúi népnek szétrongyolt alakja tekerődzött a kereszt körül, s miután már elbukott, akkor is remélte, hogy fölemelik azok, kikért szenvedett. E vérző népnek első segítője s folytonos gondozója a katholikus Egyháznak feje, a pápa volt. E népnek legnagyobb fiai jó keresztények, s akikben az eszmény szerencsésen testet öltött, kanonizált szentek voltak; a magyarság pantheonjának alakjai, telve hittel és Szentlélekkel, s ha a magyar népbe nem is hatolt be a kereszténység nyugat-európai elmélyedése, a hit századai nem vonultak el fölöttünk a nélkül, hogy a szent kereszténység nyomai meg ne látszanának rajtunk. Korona, apostoli király, trón, haza, zászló, a hősiesség, a történelem s annak nagy alakjai, ez mind a kereszténységé. Odatűzte jelét koronánkra, belevéste címereinkbe; a királyi palástba beleszőtte prófétáit, angyalait; történelmünkbe lehelte lelkét; énekünk bánatos vágyódássá lett első szent királyunk után: „Hol vagy, István király?” Ereklyénk a Szentjobb lett, a honalapító, koronát-szerző, apostoli király jobbja; az ő műve áll s él köztünk; az ő karja, jobbja van velünk. Vajon elszakadhatunk-e szent emlékektől, e koronától, tróntól és hazától? Vajon a temető emlékei-e ezek nekünk, mely alatt erőtlen, letűnt múlt pihen? Nem, nem halavány emlékezet tükröződik a keresztény régi Magyarország eszményképeiről lelkünkön; hanem a lelkesülés, az együttérzés villamos folyama árad belőlük szívünkbe. Az a múlt bennünk jelen; az az emlék bennünk valóság; hitünkben, lelkesülésünkben testet ölt, küzd, fárad, dolgozik tovább. A szent korona keresztjét tovább ne görbítsük, s a Szent jobb műveit ádáz kézzel le ne törjük; hanem hálás kegyelettel a dicsőséges múlt és rendíthetetlen bizalommal a még dicsőbbnek hitt jövő iránt, tele életkedvvel, tele alkotási vággyal haladjunk előre, hogy a világot s enyészetet legyőző erő, a szent kereszténység oly népet állítson továbbra is síkra, mely győzni, fejlődni s boldogulni képes.

Magna Domina

    Mikor Velence a tenger királynője lett, fényes ünnepet tartott, aranyos hajón kivonult a dozsé, s aranygyűrűt dobott a tengerbe; eljegyezte Velencének a tengert; eljegyezte, hogy hű legyen, s ne kegyetlen; hogy hullámai gyöngyöket görgessenek, s el ne söpörjék palotáit; hogy a tenger lehelete hősöket és szenteket neveljen. Tenger a világ, zivataros; a népek és országok csak zátonyokon állnak; nincs maradandó városuk. De azért az Isten terveit kell minden népnek küzdve, tűrve, haladva, fejlődve megvalósítani, s biztosítani létét az idők tengerében. Magyarország kis sziget idegen népáradatban; hullámok csapdossák; aggodalmak, remények járnak fölöttünk; tengerünk nem igen van, mely nemzeti haladásunkat, gazdagodásunkat előmozdítaná, melynek leheletétől hősök és szentek lelkesülnének; de a „tenger csillaga” mégis mosolyog felénk. Kilencszázados történetünk verőfényében éppúgy, mint mély árnyaiban ott látom alakját, mely az égből leszáll, s megáld; hallom nevét, mely a királyok és hősök nevei mellett és fölött hangzik, mint angyalének; ez az alak, ez a név: Mária. Szent István neki ajánlja föl életének esthajnalán a koronát, hogy valamint neki esti csillaga volt, úgy nemzetének hajnalcsillaga legyen; neki adja át népét, hogy Nagyboldogasszonya, Úrnője legyen.

    I. Magna Domina... először hitünknek asszonya. Az a kereszténység hódította meg a magyart, mely a Szent Szűz alakjával, tiszteletével és szeretetével köszöntött be a világba. Az az evangélium hódította meg a magyart, mely az angyal köszöntésével kezdődik, – mely a Szent Szűz alázatával lép a világba, – melynek első híve a Szűz, „beata, quae credidisti”. Nagyasszonynak hívtuk, mert nagy hatalmát fölértettük. Hatalmas méltóságából s belső kitűnőségéből (szeplőtelen, kegyelemteljes, páratlan Szűz, mennybe fölvitt) folyik. Ő valóban királyi lélek: Istenhez legközelebb, frigy szekrénye; szívébe vette bele magát az Úr; szeretetét anyai tejjé, bánatát istenanyai könnyé forralta. Őt szereti az Úr leginkább: „Audi filia... quia concupivit rex speciem tuam”. „Esto mihi parens” – mondja neki az Úr.

    Ez asszonynak járó hódolat a legfényesebb; szívek hódolata: benedicta filia tu a Domino. Lelkesülnek érte: respice nos tantum et laeti serviemus regi. Áldásthozó hatalom!

    Légy a mi Úrnőnk új századokra, míg Istent keressük, általad megtaláljuk.

    II. Domina magna, a magyar nép művelődésében s nemesbülésében. A legbiztosabb nevelés a jóért, szépért, gyöngédért való lelkesítés; ha a szívek megnyílnak a szentnek, jónak, szépnek szeretetétől; ha az erkölcs finomodik a tisztaságnak, a szeplőtelen szüzességnek behatásától. A népek először templomokat emelnek; de ha a Szűzanya képét tisztelik, ezekbe a templomokba az erkölcs, a művészet is bevonul. A magyar nép művelődését is a Szent Szűz szeretete hordozta; a nép olvasóján tanulta a hit titkait, a Szűz érzelmeinek keretében; a magyar katholikus nemesség másfél századon át a Mária-kongregációkban fejlesztette ki jellemét; az első főiskola, a Pázmány-egyetem alapszabályai megkívánják, hogy tanárok s tanítványok készek legyenek a szeplőtelen fogantatásért síkra szállni.

    Mi lesz ezentúl? Találtok-e szebb, finomabb eszményt? Jobb iskolát az erkölcsnek? Kilencszáz év óta hány templomot építettünk tiszteletére, s nem értük be velük, szebbet szeretnénk? Hány képét teremtették meg művészek ihlettségük elragadtatásában? Térden állva festették, s még azt mondják: ez nem az. Aki ránéz, foglya lesz: trahe nos Virgo.

    III. Domina magna; a magyar nép hivatásának őrangyala. 1896. szeptember 28-án volt 400 éve, hogy Nikápolynál török és magyar először szemben állt. Háromszáz éven át szinte nincs más hivatásunk, minthogy a kereszténység lovagjai, a Szent Szűz választott vitézei voltunk. Hősiességünk fölött az ő képe, az ő zászlaja lengett. Ha el kellett volna vesznünk, zászlaja lett volna szemfödőnk, s csendítésünk az Ave Mária estharangszava.

    Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Új harcok, a kultúra harcai; új küzdelmek, a népboldogulás küzdelmei várnak ránk. Szellem, ész, munka, erény ezentúl a fegyverek; megbírja majd a nemzet karja ezeket is? Ha hisz és szeret; ha téged tisztel; ha erényeidet saját életébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja ki kezét. Maradjunk ez alapon; a népeknek élete nemcsak vértócsákba, hanem fertőkbe is veszhet. A fertőkbe nem jutunk, ha a hit erejével s az erkölcs lelkével a kultúrmunkához fogunk. „In me spes omnis vitae et virtutis”.

Magyar szentek

    Most pedig járjunk búcsút! Szentjeink sírjai elpusztultak; de minek sírokhoz járni, mikor oltáraik vannak? Oltárokhoz járunk, midőn emlékeiket keressük. Minél hidegebb a kor, lanyhább a hit: annál nagyobb szükségünk van rá, hogy szentjeinkhez forduljunk; oda, hol fogékony lelkükben a keresztény bensőség remekelt, s oly alakokat állított a világba, melyeknek fönségét 900 év forgása el nem pusztíthatta. Ki ne járulna a hit e magaslataihoz, hogy hite megerősödjék? Ki ne lelkesülne a szentség e hőseiért, hogy új erőre buzduljon? Inspirációt, lelkesülést, lendületet itt nyerünk; itt lesz az ige testté; itt a nemzet hite életté. A szentek a természetfölötti világnak vezércsillagai! Rájuk alkalmazhatjuk „Rettenetes Iván” szavait: „Én vagyok a ti Istenetek, amint az Isten az én Istenem”; lelkesülünk értük; emlékükön szárnyra kel buzgalmunk, bensőségünk s áhítatunk: Istenhez emelnek.

    Első ezek közt:

Szent István

    a.) Szent Istvánban a középkori, mély, alázatos kereszténység lépett föl a magyar történelem színterére. Az a kereszténység mélységes törekvés volt a végtelenbe s az örökkévalóba, mely az egész európai emberiséget lefoglalta Egyházával, római császárságával, királyságaival, énekeivel, művészetével, társadalmával, könyörületességével, gót dómjaival, keresztes-hadaival, s mely tetőpontra emelkedett a XI., XII., XIII. században. István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése volt; papja, királya, prófétája népeinek; kinek hitéből s buzgalmaiból milliókra élet áradt. Azoknak a radikális embereknek fajtájából, kiket Renan az újkor szociáldemokratáihoz mert hasonlítani, kik egy gondolatnak élnek, s annak az egész világot meghódoltatni akarják.

    b.) A középkori kereszténységet durvának szokták mondani, erkölcseit szigorúaknak és kegyetleneknek. A külső látszat mellettük szól, de a belsőre nézve nagyot hibáznak: nincs gyöngédebb vallásosság, mint a középkor kereszténysége, melyben minden ember az Isten szegénye, tehetetlen, gyönge, s a kegyelem tejével táplálkozik. A kereszténység a lelki szegények vallása, azon embereké, kik fölértették, hogy a végtelennel szemben senki sem gazdag; mindnyájan koldusok vagyunk. Nemcsak koldusok, de bűnösök is, kiknek egy reményük van, a kegyelem; boldogulásukhoz egy útjuk: az ima s az erény. Ezek az emberek gyöngédek lettek a kereszt tövében, mint a gyermekek; tudtak sírni, mint a veronai síkon az a 20 000 ember, kik vicenzai János beszédét hallgatták, s egymás nyakába borulva, kibékültek. Az a harcias középkor szeretett sírni; sírni énekeiben, sírni gót dómjaiban; azoknak a hősöknek, kik embert egy csapással kettészeltek, megrepedt a szívük Jeruzsálem láttára. Az első ezredvég kiváltképp a penitenciának korszaka volt; István király korában várták a világ végét, s a kereszténységen végigvonaglott az önsanyargatás vágya. Szent István a kereszténység ez ünnepélyes hangulatában ült a királyi trónon; koronája emlékeztette őt Krisztus töviskoszorújára; kormánypálcája pedig arra a győzelmes fára, mely a menny kapuit megnyitja.

    Szent István király e gyöngéd, bánkódó, engesztelő kor gyermeke volt. Szomjúhozza a megaláztatást; éjjel titkon körüljár, végzi az irgalmasság gyakorlatait; félreismerik, gyalázattal borítják, ez mennyei örömmel tölti el szívét. Kezeit csókolta becsmérlőinek, s mély tiszteletből Krisztus szegénysége iránt a koldusoknak. Szent testvériségben simult a barátokhoz, s valamint a középkor legnagyobb lovagja, királya, IX. Lajos, távol Afrikában haldokolva, szülőföldje szent pásztorleányának, Genovévának ajánlja lelkét: úgy a koronát szerző, trónt alapító, törvényt alkotó István a szegények imáiba ajánlja magát; koronáját pedig a Szent Szűznek!

    c.) S amily keresztény király, oly vitéz harcos és hős volt Szent István. Nincs eszme, mely oly hősöket állított a világba, mint a kereszténység. A kardra áldást az Istentől kértek, s biztos csapást fegyvereiknek böjtben és imában kerestek. Montforti Simonnal rohantak egyenlőtlen harcokba, ha mondhatták vele: „Az egész Egyház imádkozik értem, nem hátrálhatok”. Ők állítottak föl eleven sáncokat domború mellükkel a barbárság előnyomulása ellen; a középkori csaták az eretnekség, pogányság, tatár, török s a mórok ellen egyaránt a kultúra s a kereszténység ünnepei, keresztény hősök vérével pirosra festvék a történelem nagy naptáraiban.

    Magyar kereszténység, ez a te apostoli királyod, szented, hősöd... Úgy áll a magyar kultúra élén, mint a nemzet pátriárkája, ki nemcsak a koronát, hanem az ekét, fűrészt, kalapácsot belevonja szentségének túlvilági fényébe. Fején Magyarország s Krisztus országának dicskoszorújával, királyunk s vezérünk... Íme, angyalomat küldöm neked, ki vezessen! Ajkairól hangzik a pátriarkális áldás, mely boldogságot ígér, ha a jelenbe belevisszük a múltnak hitét, erkölcsét, erejét; a hit fényét... az erény termékenységét... a jellem erejét.

Szent Imre herceg

    Vannak nagytehetségű férfiak; de minden tehetségnél nagyobb a hősies élet. A szentek nagysága a hősies élet. Szent Imre nem verte le a törököt, mint Hunyadi; nem volt politikus, mint Mátyás, de ő mint alak szebb, nagyobb; nagysága az örökkévalóság szeretetének, az abba való törekvésnek, a lélek tisztaságának szerencsés kifejezése. Ezáltal hivatása is kiemelkedik korának arasznyi méreteiből, s minden időre szól. Trónra nem lépett... azaz, hogy lépett, de olyanra, mely a szent város köveiből épült; korona nem szállt fejére, István koronája, de elnyerte azt a koronát, melyet Isten az égben s az Egyház a földön adott neki; melynek révén nincs ugyan a magyar királyok sorában, de ott van azon győzhetetlen lelkek közt, kik a szívek királyai. Imre herceg sietett, bevonult az örökkévalóságba, szűziesen, ragyogón, s mint a magyar Egyház zsengéje, s idő szerint első megdicsőült szentje áll az Isten színe előtt a magyar nemzet vezércsillagául.

    a.) Az Isten a magyar nép elé nemcsak egy szent királyt, hanem egy szent ifjút is állított. A szent király az országra emlékeztet, melyben szent a törvény, szent a kormány, szent az igazság; de a szent ifjú a szent családra utal; nem a názáretire, hanem az első, Árpád véréből való, királyi családra. Családokból áll az ország, s a gyermek a család virága; a szent család az ország boldogságának föltétele.

    b.) Valóban csodálatos dolog, hogy amint első ember az országban a király, s első család a királyi család, a legelső királyi családnak első gyermeke, a nemzet első fia, egy szűzies ifjú, Szent Imre herceg. Isten adta, hogy a többi is ilyen legyen. Szent Imre azt hirdeti: népem, ha élni akarsz, tiszta ifjúságod legyen. Ha folyik ereidben magyar vér, tiszta, szűzi vér legyen: nézd az első magyar ifjút! S az Isten azt a gondolatot a majdan törekvő nép szívébe bele akarta vésni azzal is, hogy Szent Imre még a házasságban is megóvta szüzességét. De hisz akkor magva szakad István családjának? Nem lesz, ki a trónon Imrét kövesse?... Félre, emberi gondolatok! Szent Imre hivatása más; ő eszményt hirdet; példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha a maga arasznyi uralmával boldogítja.

    Eszményt keres, sürget mindenki; az eszmények pusztulását siratja a hazafi. De ne használjunk üres szavakat; az eszmények ragyogó lárvák a keresztény hit és erkölcs tartalma nélkül. Ne eszményeket... szenteket keressetek; ne eszményekhez... szentekhez vezessétek fiaitokat. A szentek erényében megtestesült eszményeket megértik, s megszeretik. Hit, remény, szeretet nélkül néznek a század fiai a kétes jövőbe; a szabadság, mely éltethette volna vallásosságát, elpusztította azt, s ez a számum nem keletről, hanem nyugatról fújt! Mit akartok eszményeket, mikor határtalan önhittség és elbizakodottság vezeti az Isten keze alól magát emancipálni akaró embert; mikor frázisokkal üti agyon a gondolatot s a lelkiismeretet, hogy a kéj poharát fenékig ürítse? Merészen mondva, „öngyilkosjelölt” minden tanuló, mert nincsenek vallási és erkölcsi alapelvei. Ti nem adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs; ti magatok a romlott társadalom szegény gyermekei vagytok, akik talán nem is sejtitek, milyen ellentmondásban, a köz- és magánélet milyen fölfordulásában leledztek: más tanítók, más iskolák kellenek nekünk, olyanok, melyek lelket öntenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák érzését, gondolkozását, megnemesítsék erkölcseit.

    Érzitek-e az új világok fuvalmát, az örökkévaló eszmék óceánjának leheletét, midőn hívő szívvel a szentek elé álltok? Nem semmisültök-e meg tehetetlenségtek, s botor kapkodástok, s iskolai bölcsességtek komikumától, s a vallásos, eszményi nevelés fönségétől, midőn egy nemzet ifjúságát az első magyar ifjú szent előtt meghódolni látjátok? Pusztuljatok! Isten gondoskodott rólunk; Ő szeret minket; Ő tűzte elénk az eleven ideálokat. Nevelni, menteni, lelkesíteni akartok? Rajta, vének, ti is ifjúságtoknak tán elhervadt Istenéhez és hitéhez járuljatok: akkor a kilencszázados lelkesülés a hitnek, az erénynek föltámadása lesz; való eszmények csak e talajon nőnek.

Szent László

    A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanúk vérükkel; meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s ez elemek szerint színt, alakot, életet ölteni.

    A kereszténység még nem volt magyar.

    Szent István a nép apostola volt; hozzá emelte föl a nép tétovázó tekintetét, s egy szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. Még idegenszerű volt ez a nagyság, még kizárólagosan s annyira önfeledve s gondolatlanul bámulta, hogy melegedni, örülni nem tudott neki; érzése nem tudta kiváltani a keresztény hitet.

    Az alázatos, síró, mezítlábjáró István királyban okvetlenül lelküknek atyjára kellett ismerniök; de ennek az atyának csak gondjait és fáradalmait látták, s törekvéseinek kimenetele iránt még kétségben lehettek. Hullámzott a kereszténység sorsával a nép érzelme s bizalma is iránta, s a pogányság tényleg fölütötte fejét, üstökbe kötötte haját, s vadul tombolva kísérlette meg többször összetörni István művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a hitnek a nép szívét.

    Ez a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté.

    Szent László nem tanít; ő nem apostol; de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök; a magyar kar, a bátor szív, melytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem; mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg.

    A régi vitézséget Szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet; öröme s eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla; alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme.

    A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált. Szent István koronája a hős Szent László fején a keresztény királyságnak, s e királyságot megalapító vallásnak szimbóluma lett, mely minden más csillagot elborít, mely vízválasztó magaslatot von Szent László kora óta a pogány s a keresztény Magyarország közé. Ez az a férfiú, ki alatt Magyarország végleg kivívta függetlenségét s belső békéjét, ki alatt nagyot haladt polgári s egyházi szervezkedéseiben, s hatalommá vált Kelet- Európában.

    László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra s Bulcsúra emlékeztet. Életét harcok töltik ki, küzd német, görög, besenyő, kun ellen, s küzd úgy, ahogy a magyar szerette, s a keresztény korban még meg nem érte. Vállal magasabb mindenkinél, s ahol bárdja lecsap, megriad az ellen. A csatákban ő áll elül, megjelenése a győzelem biztosítéka, s az Isten kegyelmének záloga. László szent harcos, azért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfölötti erő is megnyilatkozik. Kettéhasadt a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; aranyezüst értéktelen pitykövekké válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László füvét.

    Íme Szent László dicsőséges alakja rámutat a nemzet életében érvényesülő vallásosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen. Erőteljes, dicsőséges nemzetek a vallásosság s a tiszta, szigorú erkölcs életét élik; erejüket onnan merítik; szemeiket odafüggesztik, bajaikra gyógyfüvet ott keresnek. Tegyük nemzetivé a keresztény erkölcsöt, azt a szigorú, tiszta erkölcsöt, melyet Szent László élt, s törvényeiben védett; természetesen nem a betű, hanem a szellem szerint. Nyugatról manapság oly szellemi áramlatok lengnek, melyek bizonyos elvénhedésnek jelei; a népek vénhednek, s hinni s lelkesülni nem tudnak; a test és vér evangéliumához szegődnek; a hasznosságnak, a fölülkerekedésnek, az egyének egymás ellen való kérlelhetetlen harcának hódolnak. Ezek azonban nem a nyugati szellem felsőbbségének alkotó részei, hanem betegségei, s ha mi mint ifjú nemzet, a nyugatnak hajdan ifjú erejét magunkban fönntartani akarjuk, s a nyugat sorvasztó betegségétől félünk: tartsuk meg a népnek életében érvényesülő szent hitet; legyen a vallásosság nemzeti jellegünk.

    Gyomláljuk, szántsuk, míveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az Egyház leghatalmasabb titáni harcában, melyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak s az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt, s így, ha az újabb történelmi tudomány tagadja is, hogy Szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért, s a kereszténység atyjáért mégis mindig vitézül síkra szállt!

Szent Erzsébet

    Valamint a hegyek közt zúgó folyó majd meredek szirteket, majd árnyas erdőt vagy pázsitos, lankás lejtőket mos, fordulataival gyönyörű tájakat nyit, de egynél sem áll meg, hanem tovasiet: úgy Szent Erzsébet élete szép és fönséges távlatokat nyit; erényekben, áldozatokban, örömökben, fájdalmakban áradozik; naiv, mint réten játszó gyermek, hősies, mint a pusztának prófétája, s a mellett oly gyorsan tűnik le, siet elmenni, alig enged időt, hogy a földön magunkénak mondhassuk.

    Komoly, fönséges, szinte rideg; de egyszersmind kedves, szerető és elragadó; második hazájában csak úgy nevezték: „die liebe heilige Elisabeth”. A női szív összes bájaival és vonzalmaival, s a középkor mély kereszténységének szigorával; változatos fiatal élet varázsával, s az égbe emelkedő erény érettségével lép elénk. Tizenhárom évvel már hitves, tizenkilenccel özvegy, huszonnégy évvel halott lett Erzsébet, a kereszténység öröme és dicsősége. A keresztény asszonyideál, Szent Ferenc „nővére”, Fra Angelico ecsetjének alakja; „spectaculum mundo et angelis”.

    S mily réven lett a wartburgi leánykából a világ szentje s ünnepeltje? Mily réven hintette be az élet realizmusát az erény idealizmusával? A szerencsésen hangolt, minden jóra hajló, gyöngéd, nőies, aranyos szíve, s e szívre hulló bő kegyelem által.

    Az élet csodálatosan finom, s a legparányibb sejtbe hat el. A legfinomabb szövetek össze nem hasonlíthatók az élet szövetével; merő durva darócok. Aki az erény életét élni kívánja, annak ily finom érzékű lélekkel kell bírnia. Finom észrevevés, hajlíthatóság, érzék kell hozzá. S az ilyen jó, szerencsés szívet a kegyelem nemesíti. Természet és kegyelem egymásba fonódva, egybenőve állítják a világba azokat a szép lelkeket, kik hitből s szeretetből élnek, kik az életet a vágyódás honának, a földet a menny lépcsőjének, a szenvedést rubinttermő gyökérnek nézik; kik a nefelejcsben a Szent Szűz szemeire, a szarkalábban a Szent Szűz sarujára, a tejútban a lelkek útjára ismernek; kik a szélzúgásban a tisztítótűz lelkeinek nyögését hallják, s az illatban az erény leheletét érzik. Ilyen volt Erzsébet! A hitből vett benyomások iránt csupa érzékenység, csupa lélek.

    Gyermeksége óta indult ő meg e szerencsés irányban. Kisgyermek korában, midőn még olvasni nem tudott, ott térdel a templomban, megfordított könyvvel; játék közben egy lábon ugrálva kerülte meg a kápolnát, s úgy tett, mintha odaesett volna falához, hogy azt megcsókolhassa; zálogot kiváltani nem csókkal, hanem „Üdvözlégy”-gyel kellett. Hibáit érző szívvel teszi jóvá; ha szemeit mise közben Lajoson felejti, mindjárt a vértől csepegő Úr Jézus jön eszébe, akinek áldozatánál ő most jelen van. A templomban nem imazsámolyra, hanem a földre térdelt; leveszi fejéről koronáját, mert megakadt szeme Krisztus Urunk töviskoronáján. Megvan benne az Isten-félelem, s a hozzá való vonzódás érzéke, az Isten jelenlétének érzéke, az áhítat, s a felebaráti szeretet érzéke, a könyörület s az odaadás érzéke. S ezt a finom, bensőséges életet hintette szét környezetére is a „kedves Szent Erzsébet”, sőt most is ott lebeg Erzsébet emlékével ez a hangulat Wartburg várán és vidékén. Csupasz és mohos a magas wartburgi kápolna, de mily meleg színben jelenik meg sötétlő, mohos fala lelkünkben a kis Erzsébet áhítatától. Ijesztő a régi keresztkép az eisenachi templomban; a töviskoszorúról s a véres erekről szívesen vonjuk el tekintetünket; de mily kedves előttünk e komoly szent keresztkép, ha előtte Szent Erzsébetünket mély részvétben elolvadva látjuk. Hideg ott lenn a temető; dűlt keresztjei, behorpadt sírjai, zörgő avarja nem vonzanak; de ragyogó dicsőségben látjuk minden sírból fölemelkedni Krisztusnak hithű és szerető testvéreit, ha Szent Erzsébet gondolataival megyünk végig rajta.

    E mellett ez az érzékeny lélek nem szentimentális. Kemény fegyelemben tartja testét; hideget-meleget tűr; utazik lóháton hegyen-völgyön, s a bűnbánat ostorát suhogtatja maga fölött, ő, a fiatal jegyes s később boldog anya. Mezítláb jár a körmenetekben; szegény asszonynak öltözve látogatja nagypénteken Krisztus koporsóját. A hit ez örök poézise dacára Erzsébet mindig a földön jár; emberek körítik; anyósának nehéz a szíve rá, sok irigy s tüskés szívű ember veszi körül. Erzsébet tűrni tud, s tud kedves feleség, s előkelő asszony lenni. Erzsébet nem valami, a világról fogalommal nem bíró kis zárdanövendék. Egyszerűen öltözködik, s az egyszerűség s kedvesség mezei virágai szebben ékesítik őt, mint a gyöngyök a „francia királynét”. Juditnak Isten ad szépséget; Szent Erzsébetnek is; mikor gyapjúruhában megjelenik a magyar követség előtt, – mert selymén s bársonyán már túladott – elbűvöli a magyar urak lelkét.

    Így élt boldogan, szíve férjén függött, háromszor lett áldott, boldog anya; de mivel hősies volt, s nemcsak izzó rózsa, forró szívű feleség, hanem tiszta lélek, tehát hóvirág is volt: azért hóban, fagyban, kegyetlenkedésben, emberek részéről szívtelenségben kellett megpróbáltatnia s megnyílnia; a Wartburg-várból istállóba került, midőn kiutasíttatva, három gyermekével az eisenachi korcsmának istállójában húzta meg magát; onnan indult templomba, midőn éjféli zsolozsmára harangoztak a barátok, s kérte őket, hogy e nagy kegyelemért, e Krisztus-hasonlatosságért, hogy ő Wartburgból téli éjben istállóba kerülhetett, Te Deumot zengjenek.

    Szent Ferencnek köpenyét küldte el neki IX. Gergely pápa; azóta nem kellett neki II. Frigyes koronája, aki kezét kérte; ott maradt a marburgi szegényházban, melyet ő alapított; ott szolgált, ott halt meg, s három év múlva kiemelték sírjából; a hét választófejedelem vitte koporsóját, s II. Frigyes rátette a koporsóra azt a koronát, melyet Erzsébet elfogadni vonakodott életében.

    Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból fölsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen, kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent eligazít, eltűr, s kellemével bilincsel és győz? Azt a tökéletességet, mely a kegyelem erényében minden emberi bölcsességet megszégyenít, minden ideális alkotást elhomályosít, azt a lelket, mely a hitből él, s legyőzi a világot? Mit csodáljunk benne, azt, hogy gyermek maradt végig, s huszonnégy évvel már a paradicsomot s a golgothát bejárta? Azt-e, hogy Szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte? Mit csodáljunk benne? Azt a Te Deumot az éjjeli, téli csöndben, vagy azt az éneket, melyet halálakor a legenda szerint Marburg vidékének éneklőmadarai zengtek a halottasház szerháján? Harmónia, glória, Te Deum az egész élet. Íme az Istennel egyesült, gazdag, fogékony léleknek élete; a tudomány szétszedi elemeit, a bölcsészet kommentálja; de azt megalkotni egyik sem képes: az Isten kertjében szokott az nőni, ott feslik, ott virul és illatozik. A magyar egyháznak nincs más emléke Szent Erzsébettől, mint egy darab szárazfa nyoszolyájából az esztergomi székesegyház kincstárában; bár virágoznék ki a hétszáz éves emlékeknek szárazfája Szent Erzsébet erényeinek követésében; bár éledne föl köztünk szelleme, a gyakorlati hit, mely az égbe néz, midőn a földön jár, mely nemcsak lát, de tesz is.

Szent Margit

    Minden korszak megtalálja bajaira a gyógyfüvet; a XII. század is ráakadt. Magas, rideg sziklákon termett; igénytelen, de zamatos és illatos volt; csupa tűz és olaj. Ez a gyógyfű a hitéletnek s a vallásos buzgalomnak elmélyedése volt, melyet Szent Domonkos és Szent Ferenc föllépése jelez. A világhoz való ragaszkodásnak kapcsait szétszaggatták, az önzést Isten kincseinek gyűjtésére fordították, a gyalázatot Krisztus dicsőségében való részvételnek tartották, összes tehetségeiket, művészetüket, költészetüket az oltárhoz állították, s az evangélium újra otthon volt a földön. Krisztus jegyesét, a szent szegénységet Szent Ferenc újra bevezette a világba, s íme számtalan lovagja támadt, kik szolgálatára fölszánták magukat, s Szent Ferenc ideális kereszténységében s Szent Domonkos hitbuzgóságában hódítólag járta be a világot.

    Az önzésbe merült világot az önzetlenség eleven valósága ébresztette föl mámorából; mióta Assisi Sz. Ferenc atyai örökségéről lemondott, s a gubbiói erdőkben zsiványoktól föltartóztatva, azt mondta: „én a nagy király hírnöke vagyok”, azóta a világ, mely a maga módja szerint zsivány volt, rabolt, zsarolt, szerzett, bámulva hallotta a nagy király üzenetét, hogy vetkőzzék ki az önzésből, s megtalálja boldogságát. Csodálatos idők, midőn a költők a szent szegénységre himnuszokat szereztek; midőn Giotto Szent Ferenc eljegyeztetését a szent szegénységgel megfestette, s az édes melancholiát a nagyok palotáiba bevitte; midőn Assisi völgyeiben ötezer önkéntese a szent szegénységnek táborozott, földön aludt, s kenyeret evett; midőn IX. Lajos Porciunkula ajtaján kopogott, s örömét lelte abban, hogy a koldustarisznyát nyakába akaszthatta; mikor Szent Ferenc haldokolva kérte társait, hogy adják oda valakinek köpenyét, hogy teljesen szegényen halhasson meg! Ó, ti csendes Appenninek, mi lett extatikus koldusaitokból?! A tarisznya megmaradt; de a koldusság a szívre vetődött, azt senyveszti. Keljetek föl Umbria zárdái, s leheljétek a lemondás illatát a kábult világba!

    Ez a csodálatos bensőség, ez az elmélyedés, ez a költészet és lelkesülés föllépett a magyar királyi családban is. Liliomos, szűzi lelkek hulltak Szent Domonkos fehér gyapjúruhájára; királyleányok zárkóztak el Szent Ferenc zárdáiba; ő, az isteni szeretet trubadúrja ragadta el őket. Szent Margit, Szent Jolánta, magyarországi és aragóniai Szent Erzsébet tűnnek föl e szent pátriarkák nyomaiban, s ezek közt egyike a legszebbeknek: Szent Margit.

    Íme a Margitszigeten méláz az az egy-két rom, a híres, világmegvető Szent Margit emléke; itt a hullámoktól körülvéve, a kontempláció mélyeiben fejlett ragyogó gyönggyé. Nem kell neki korona, sem királyi vőlegény; neki áldozat, penitencia, szeretet kell; áldozat ifjú életének huszonharmadik évében való elhervadásáig. Ezek mind így hervadtak el a világnak; de illatuk bűbájos, évszázadokra terjed.

    Minden szentbeszéd között, melyeket hallott – írja a legenda – ez a mondat hatotta meg leginkább: Istent szeretni, önnönmagát megutálni; senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni. „A szentséges szűz oly igen hozzá voná ez tanulságot, hogy ez időtől fogva az Úr Istennek szerelmében, mennyire teheti vala, gerjedősb vala, hogynem azelőtt.” Szívéhen az önmegtagadás nem fojtotta meg a szeretetet; tudta szeretni szülőit, családját; szomorkodik az Egyház bajain, sebeit érzi, s gyötrődik miattuk „szívének mélységében”. „Metélik tagjait, mikor az Egyház szenved...” ez Szent Margit érzése. Szeretete csak érdemet keres; ez az ő önzése. Föllángol a lelke, midőn „veszi vala Krisztusnak szent testét nagy, édességes ájtatossággal”. Ő tartja a keszkenőt az áldoztatásnál, mert minél közelebbről kívánja látni Krisztus szent testét. S végre a legenda szerint: „meggyullada a mennyei jegyes szerelmében, kit kíván vala, kit szeret vala, kinek szerelméért atyját, anyját, világi országának birodalmát elhagyta, az ő ártatlan lelkét ajánlván Teremtőjének, az ő édességes, kívánatos jegyesének, elnyugovék sírban”.

    Ez Magyarország Margitja, vagyis gyöngye.

    Kifejlik, virágzik, s elhervad; de fiatal élete mégsem vész el, sőt a fiatalság emlékében örökös; örök tavaszban áll; arca bájaiból az örök szépség vonását hatszáz év el nem törülte. Szelleme erő, szinte erőszak, de csak a szeretet erőszaka; iránya meredek; az örökkévalóság sarkcsillaga felé tart; élete szigorú önmegtagadás és penitencia a lélek tisztulásának vágyában. Életet nem becsült; hírt nem keresett; tenni, alkotni nem kívánt; rejtőzött, s élete mégis tett, kihatás, áldás, dicsőség egyben.