Advent második hete

Vasárnap. Iz 11, 1-10; Rom 15, 4-9; Mt 3, 1-12.

Jön az Úr! Úrjövet... Ez a magyarázata annak, hogy az adventi liturgia minden alkalmat és eszközt megragad, hogy ennek a legnagyobb, sőt egyetlen nagy történelmi ténynek átélését előmozdítsa. Úgy tesz, mint az orgonaművész, aki hangszerének minden regiszterét megfelelő időben és a legmegfelelőbb pillanatban úgy kapcsolja be, hogy a legjobb hatást érje el... Adventben sokszor váratlanul egymásnak ellentmondónak tűnő értelmi és érzelmi effektusok érik a hívőt.
Ma a Szent Szűz égi ragyogása és tisztasága helyébe az orgonának egy másik regisztere szólal meg; Keresztelő János pusztába kiáltó, rettenetes félelmeket keltő és lélegzetet elállító hangja dübörög végig a templomba jövők lelkében. Miért? - Azért, hogy ne legyünk elbizakodottak, és ne hitessük el magunkkal, hogy lelki életünk jelenlegi állapota megfelel az isteni elvárásoknak. Bizonyára azért szerepelteti a liturgia ezt a félelmetes megjelenésű pusztai prófétát, mert annak idején is felrázta a fél világot, még a kérges szívű vámosokat, kegyetlenkedő katonákat, nyilvános bűnösöket is... Legjobb, ha kezünkbe vesszük a mai evangéliumot, és engedjük, hogy maga a Keresztelő szólítson meg minket. Villámló, mennydörgő "üvöltése" velőnkig hat: viperák fajzata... betelt a pohár: a haragvó Isten megelégelte aljasságunkat... fejsze van kezében, mellyel minden elkorcsosult gyökeret kivág... szóró lapátján aligha maradhatunk meg, hisz Szent Lelkének viharával leseper mindent, ami pelyva, lárva, hazug üresség... Dies irae, dies illa... "Reszket akkor holt meg élő; ha megjön a nagy Ítélő, mindeneket lattal mérő"...
Íme a tegnapi Szeplőtelen fogantatás vox angelica égi zenéje helyett ma a puszták sivatagi sakálaitól sem reme-gő Keresztelő áll elém: vox profetica! Ébredj végre em-ber mély álmodból... Nincs menekvés! Jobb, ha hallga-tok erre a robosztus termetű "Pusztába kiáltóra", aki azért viselkedik így, hogy észrevetesse velem azt, akinek ő csak előhírnöke... Elgondolkodva és megszeppenve kér-dezem: Ki lehet az, akinek ilyen heroldja van!?

Hétfő. Iz 35, 1-10; Lk 5, 17-26.
"Fogta ágyát, amin feküdt, és Istent magasztalva hazament". - Kicsoda? Az a béna, akinek nemcsak a teste volt elsorvadva, de a lelke is... Testi nyomorúságainknak nem egy esetben mi magunk vagyunk az oka; lelkünk beteg, a személyiségünk, és az sorvasztja egész emberi mivoltunkat, testünket, idegeinket. Ezért Jézus figyelmeztet a sorrendre. Nagyobb és veszélyesebb bilincs a bűn bilincse, mint a test bénasága.
A felületes farizeusi szemlélet nem lát bele az egyes ember életének titkaiba. "Jézus azonban tudja, hogy mi lakik az emberben" (Jn 2, 25). Éppen ezért előbb a sze-mélyiségét gúzsba kötő bilincsektől oldja fel, és csak utána szabadítja meg fizikai bénaságától...
Érdemes lenne ezen a sorrenden elgondolkodni, és nem halogatni a bűnbánatot, a gyónást. Ne kívánjak kará-csonyi misztikát adventi aszkézis és igazi megtérés nél-kül! Ha a sorrendet megtartom, tapasztalni fogom, hogy épp legnagyobb nyomorúságom "ágyát" adja eszközként kezembe az Úr, hogy Őt magasztalva álljak be követői közé a Betlehembe vezető úton. Amíg ezt nem hiszem el és nem szabadulok meg önmagam lelki bénaságától, csak terhére vagyok Istennek, enyéimnek. Nem kívánhatom, hogy "ágyastul" ők cipeljenek engem az amúgy is szaka-dékokkal teli életükön. Nagy terhektől megbénulva kép-telenség akár csak egy kilométert is előrehaladni a Mes-siást váró úton. De ha a mai nap liturgiájának üzenetét elfogadom, sokakkal együtt mondom majd ujjongva: "Csoda dolgokat láttunk ma!" Akkor teljesül be Izaiás mai próféciája: "ugrándozik majd a sánta, mert maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon!".

Kedd. Iz 40, 1-11; Mt 18, 12-14.
"Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket." Amit a próféta csak körvonalakban lát, azt Jézus valóságban megteszi! Sőt többet tesz, mint amit a próféta sejt. A mi Jó pásztorunk többször említést tesz azokról a bárányokról, melyek szeretnek külön úton járni, s emiatt sok gondot okoznak gazdájuknak. Van köztük olyan is, aki nemcsak egyszer téved el, hanem csatangol. Úgy is nevezhetnénk őket: visszaeső bűnösök. Vajon ezeket is ölébe veszi, ezeket is addig keresi, míg rájuk nem ta-lál?
Vétkezünk, és ha őszinték vagyunk, magunkra isme-rünk az elcsatangolókban is. Advent és a bűn? Ki gon-dolná, hogy a két nappal ezelőtti, vasárnapi Pusztába kiáltó is később megenyhült, amikor találkozott az igazi Pásztorral, Jézussal?
Íme megint a végletek! A bűnöket és bűnösöket osto-rozó, csonttá fogyott testét teveszőrből készült ruhafél-ével takaró, csípőjére bőrövet kötő, sáskával és vadméz-zel élő félelmetes próféta és vele szemben a bűnt nem ismerő, magát földig alázó Messiás! Döbbenetes találko-zás! A legnagyobb bűnösök közé álló Jézus alázata, amint a Jordán vizében keresztelkedésre megjelenik Já-nos előtt, magát a prófétát is lelke legmélyéig megrendíti. "Nekem van szükségem Rád, és Te jössz énhoz-zám?"
Mi mást lehetne mondani erről az evangéliumi jelenet-ről, mint: Íme az Isten Báránya a többi bűnös eltévedt, minduntalan elcsatangoló bárány között... Advent és a bűn elválaszthatatlan egymástól. Éppen azért megyünk Betlehembe, hogy találkozzunk a minket kereső, bennün-ket ölébe vevő, vállán hazavivő Megváltóval.
A megtéréshez előbb meg kell rendülnie a szívünknek!

Szerda. Iz 40, 25-31; Mt 11, 28-30.
"Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak... de Ő erőt ad a fáradtaknak." - Nincs olyan vándor, akinek ne kellene megpihennie. Jó tudnunk, hogy Urunk erre külön figyel... "Szánom a sereget. Ha elküldöm őket étlen, kidőlnek az úton, mert néhányan messziről jöt-tek..." (Mk 8, 2-5). Vagyis nemcsak észreveszi, kons-tatálja fáradtságunkat, hanem segít is.
De mennyire el tud fáradni a lelkünk is! Az ember minden vonatkozásban esendő. Még az apostoli munkába is bele lehet rokkanni. Amikor az apostolok boldogan elmondták Mesterüknek, hogy mennyit prédikáltak, gyó-gyítottak, azt is észrevette, hogy mennyire kimerültek. "Jöjjetek félre egy magányos helyre és pihenjétek ki ma-gatokat egy kicsit" (Mk 6, 31).
Hosszú az út Názáretből Betlehembe. De mi ez az éle-tünk útjához képest!? És milyen akadályokkal teli, mere-dek, keskeny a lelki életünk útja!... Legyen a mai nap bizonyság, hogy gondunkat viselő Gazdánk van, aki kellő időben figyelmeztet: Silentium! Csend! Lelki-testi pihe-nő! Agapé!
És mit tesz akkor, ha rövidebb-hosszabb ideig elhagy az erőnk, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább? Amikor nemcsak a térdünk roskadozik, de ránk omlik a Getszemáni éjszaka rettenetes lelki gyötrődése? - Ismerjük azt a rajzzal illusztrált párbeszédes imát, amikor a tengerparton hosszú ideig két pár lábnyom volt látható, - de épp a legnehezebb útszakaszon csak egy maradt. "Uram, elhagytál a legnagyobb ínségben?" A válaszból rá lehet ismerni, hogy milyen irgalmas szívű Mesterünk van: "Azért látod csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt téged vállamon hordoztalak"
Épp a mai evangélium győz meg arról, hogy az Ő terhe ezért könnyű. Ezért mondhatja meggyőzően és hitelt érdemlőn: "Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem... Az én igám édes, az én terhem könnyű".

Csütörtök. Iz 41, 13-20; Mt 11, 11-15.
A hosszú út felénél tartunk. Bizonyára ezért kapunk egyre több bíztatást: ne fáradjunk bele a jóba, az igazba, a szentbe, mint Illés próféta, aki lefeküdt az út szélére, kérve Istent, hogy vegye el életét, mert elég volt a szen-vedésből, gyötrődésből. Ezért szerepel a mai liturgiában Illés, aki képletes értelemben Keresztelő Jánosként a Messiás első eljövetelének hírnöke.
Az olvasmányból is annyi erő árad; dallama pedig a gregorián rorate egyik legszebb gyöngyszeme (Laudes vaespertinae): "Ne félj, mert veled vagyok. Megsegítelek, megerősítlek... Én az Úr, a te Istened ragadtam meg job-bodat... Magam vagyok a gyámolód. Az Úr mondja ezt neked, Israel Szentje, a te Megváltód".
A mai rettegés-teli világban annyi erőt ad a hajnali roratéra járó hívőnek az a tudat, hogy egyre közelebb kerül a Megváltóhoz, akitől nem kell rettegni: noli timere! Ne félj! Én vagyok!

Péntek. Iz 48, 17-19; Mt 11, 16-19.
Fontos figyelmeztetést kapok ma a liturgiában: vegyem észre az Istentől érkező üzeneteket! Mert a mindennapi élet ezernyi zajában-bajában legtöbbször nem is hallom meg a nekem szóló "jelzéseket". Az elmúlt napok adventi igéi pedig nélkülözhetetlenek lennének ahhoz, hogy el ne tévedjek a nehéz úton. Nem egy esetben útkeresztezések bonyodalmai közé kerülök, és ha nem figyelek, képes leszek a rosszabbik, nehezebb, vagy akár a járhatatlan utat választani.
Ezért vési lelkembe a mai olvasmány a következő sza-vakat: Íme az Úr terve Izraellel: "Én az Úr, a te Istened tanítalak arra, ami arra az útra vezet, amelyen járnod kell. Bárcsak ügyeltél volna törvényemre..."
Zsákutcák! Miért? Mert nem ügyelünk az útjelzőkre, a lámpákra, a figyelmeztetésekre. Az evangéliumban is erről van szó. Kérdés formájában mondja Jézus: "Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? A piacon tanyázó gyer-mekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok." Vagyis másként viselkedünk, mint ahogy kellene. Mást vár tőlünk az Úr. Magyarázatként utal arra az elgondol-koztató tényre, hogy észre sem vették az emberek, hogy mennyi jelet küld az Isten. Vagy ami még gyakoribb: bíráljuk, elégedetlenkedünk azzal, amivel megajándékoz minket. Eljött János, a Megváltó követe. Nem voltak megelégedve vele: nem eszik, nem iszik. Sőt! Ráfogták, hogy ördöge van. - Most itt van, közöttünk van a Meg-váltó, és vele sincsenek megelégedve; azt mondják róla: bűnösök barátja, falánk, borissza ember... A sok kritiká-nak, válogatásnak az a vége, hogy óhatatlanul eltévedünk az élet kacskaringós utjain...
Örülni mindennek: virágnak, madárnak, gyermek mosolyának, barátságnak, szeretetnek; mindenekfelett örülni és hálásnak lenni, hogy van Megváltóm, és ilyen Megváltó, aki még azt is lehetővé teszi, hogy évről-évre elindulhassak feléje Betlehembe!

Szombat. Sirák 48, 1-9; Mt 17, 10-13.
Adventre azért van legjobban szükség, hogy tudatosít-sam magamban: itt az Idő teljessége, - elérkezett hozzánk az Isten országa. Tehát nem élhetek "akárhogyan". An-nak tudatában végezzem mindennapi dolgaimat, hogy a történelemnek legértékesebb időszakában élek: keresz-tény lehetek, vagyis a megváltó Krisztusnak követő-je.
Ezért szól a mai liturgia is arról, hogy ne éljek közömbösen. Fel kell ismernem a világban a köztünk élő Megváltót. Az apostolok számára ez a kérdés nagyobb nehézséget jelentett, mint nekünk. Ezt Jézus is átérezte; ezért minduntalan különböző formában kérdezi is tőlük: kinek tartotok engem? Máskor pedig az apostolok fordulnak bizonytalankodva az Úrhoz: "Miért mondják az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie?" - A kérdés mögött ez van: bizonyosak lehetünk, hogy nem Illésre kell előbb várnunk, és valóban mi lehetünk azok a kiváltságosak, akik Benned a Messiást láthatjuk és nap mint nap vele együtt lehetünk? Valóban mi, egyszerű, szegény galileai halászok lehetünk ország-világ számára a tanúi annak, amire évezredek óta vártak az emberek? A válasz mindannyiszor az volt: Igen, ti vagytok a tanúim! De a mai evangéliumban egy rövid mondat utal a szombati liturgia alaptémájára, az eltévelyedés veszélyére: vajon felismeri-e mindenki Jézusban a Messiást? "Ahogy nem ismerték fel Illést s kényük-kedvük szerint bántak vele; ugyanígy szenved majd az Emberfia is tőlük"...
A második hét végén, egyre közeledvén Betlehemhez, végkép el kell döntenem: vállalom-e a Megváltót, és ta-núja leszek-e itt, most, 2001 decemberében, és mától kezdve mindvégig!?