Mélylélektani elemzés egy Prohászka-tanulmányban
(Élet, 1911. 3. évf., 58-60. oldal)


Freud óta a mélylélektan a modern ember egyik legkedveltebb témája. Igen sokan keresnek fel pszichológusokat, hogy velük beszéljék meg lelki problémájukat. A Freud-i pszichológia számtalan problémára mutat rá, de gyökeréig Isten és Jézus nélküli. Maga Freud vallotta ezt, sőt új vallást akart létrehozni. Legjobb orvosbarátai ezért fordultak el tőle.

A most következő tanulmányt a keresztény mélylélektan remeklésének nevezem. Előbb azért említettem Freud nevét és mélylélektanát, mert Prohászka kortársa volt, és minden jel arra mutat, hogy a világhírű pszichológus elveit ismerte. Ha figyelmesen tanulmányozzuk az Élet 1911. 3. évfolyamának 58-60. oldalán olvasható lélektani elemzést, bizonyára ráébredünk, hogy mi az az áthidalhatatlan különbség, ami Freud tanítása és a keresztény elvekre épített Prohászka-tanulmány között van.



Prohászka Ottokár: Aki önmagánál nagyobb
(Élet, 1911. 3. évf., 58-60. oldal)

A tudomány az őskorszak néhány kihalt állatfaját prófétai alakoknak hívja, még pedig azért, mert egyes jellegeikben és vonásaikban akkor még nem létező, s csak később kialakuló állattípusokra ismerhetünk. Így például voltak őskori állatok, amelyek baromra és sertésre, mások, melyek kutyára, kecskére emlékeztetnek. Az úgynevezett prófétai alakokban tehát azok a jellegek még együtt voltak, melyek később mintha különváltak volna, s akinek a szeme megakad rajtuk, annak úgy tetszik, mintha egy darab jövendőt nézne ki belőlük, azt, ami majd csak lesz. Épp azért furcsa, sejtelmes alakok: valóságos szfinxek.

Ez a prófétai jelleg, ez a szfinxszerű sejtelmesség azonban ott borong az egész természeten, a csillagvilágon éppúgy, mint az életen, s oly általános, amily általános maga a fejlődés. Ami fejlik, az mind prófétál, - az mind jelzi valahogyan a jövendőt. Már pedig az egész élet fejlik és folyik, tehát abba, ami csak lesz, abba hajlik, - minden jelen jövőt készít elő, - minden élet a jövendőbe siet, - semmi sem kész, hanem minden készül, az egy végtelen Istenen kívül. Ugyancsak mondhatjuk, hogy ami van, az még csak valami, ami pedig lesz, az meg már valami több is s különb is lesz. Ugyanezt a prófétai vonást látom a nagy geológiai korszakokon, - ezt látom a kultúra változatain, - ezt a tudomány s a technika rendszerein s az ember alkotta világ arculatán.

De megvan ez a prófétai vonás az egyes emberen is. Sőt úgy van meg, mint semmi egyében, s e tekintetben mindenkinek arcán leolvasom a szentírási kérdést: Quid putas, puer iste erit? Mit gondolsz, mi lesz belőled? S mikor ezt kérdem, nem a karrierre gondolok, nem az érvényesülésre, nem a gazdagodásra, hanem az egyéniségre. Nekem ez a kérdés azt jelenti, hogy nem tudom, mivé alakul át a lelkem, nem tudom, mivé változnak át sokban nézeteim, - nem tudom, mily irányzatokba kerülök, s mily benyomásokból szövődik egybe öntudatom, - nem tudom, hogy mily eredővé egyesülnek a kívülről vett vagy a lélek mélységeiből fakadó indítások. Pszichológiám, öntudatom típusa s tartalma is fejlődőfélben van, készül, - sohasem lesz készen.

Nem félek e távlatoktól, bár érzem, hogy önmagam előtt sejtelmes alakká válom. Többet sejtek, mint látok, mikor öntudatomba nézek. Sejtelmektől eltelve nézem önmagamat, ezt a sejtelmes valakit, s azok a különben ismeretes vonások, melyeket a tükörben és az állóvizekben annyiszor láttam, mintha fátyolba szövődnének, - mintha nyíltszemű szfinxszé merevülne arcom, de meg mosolyogna is, s a beszédes mosolyból azt érteném meg: ó görög filozófia, mily lehetetlenség elé állítottad az embert, mikor azt kívántad tőle, hogy ismerje meg magát.

Megismernie önmagát igazán, kimerítenie ezt a titokzatos valót már csak azért sem lehet neki, mert ami most ő, az csak valami, s ami még nem ő, hanem csak lesz, azt kimerítenie és megismernie most nem lehet. S valóban, minél jobban elmélyedünk, annál jobban észrevesszük, hogy mikor magunkra gondolunk, akkor arról az "én"-ről, arról a "lélek"-ről, arról az "öntudat"-ról alkotunk ugyan magunknak valami fogalmat, de mily keveset tartalmaz az a fogalom abból, ami van, ami abból az énből s abból a lélekből bennem van.

Mond ugyan valamit, de a lelki valóságot, a lélek mélységeit, azt a szellemi világot, melyből ez a sok minden fakad, csak szegényesen mutatja be. Az öntudat értelmi tartalma csak egy kis lámpás, mely belevilágít az éjszakába, - az az öntudat csak egy kis ketyegő, regisztráló készülék, melyen az öntudat alatt s öntudaton túl fekvő mélységekből gerjedelmek, érzések, ingerek s vágyak villannak át. De ez az apparátus, melynek szava csak az, hogy kip-kip, arra ugyancsak nem képes, hogy a lélek valóságát önmagában megragadja s annak az öntudatlan s megközelíthetetlen mélységnek fenekére világítson. S ez nem azt jelenti, hogy nincs ismeretünk, sem azt, hogy a belátás és az értelmes öntudat az embert dolgaiban el nem igazíthatja. Csak azt jelenti, hogy az emberi lélek, melyből a tudat s az öntudat is fakad, mérhetetlenül nagyobb valóság, mint ahogy az öntudatban jelentkezik, s ahogy ezek a jelentkezések is, bár típusukban ugyanaz, észrevétlenül is el-elváltoznak, mert más befolyások alá kerülnek, melyek ítéletünkre s értékeléseinkre is behatnak. Ez az én mai felfogásom y-x tárgyról nem az, melyet ugyan e tárgyról évek múlva formálok. Későbbi felfogásomat ugyanis sokféle más behatás és inger tarkázza. Az az "én" egyre más, sokféle árnyalattal elváltozott öntudata önmagának, melyben érzések, hangulatok járnak, vonzalmak s taszítások, gerjedelmek s aggályok, száraz és lelkes hangulatok váltakoznak, s egy sem kérdi, hogy szabad-e lenniök, - gyökerük az öntudatlan lélek, ott fakadnak.

Nem lehet tehát eléggé hangsúlyoznunk, hogy igenis levőfélben, alakulófélben vagyunk, hogy az élet folyamat, mely nem kész, s hogy az öntudat arculata sok értelmi s értékelési vonást illetőleg nagy elváltozásokat szenved. Mindez azt mutatja, hogy a lélek valósága, az a nagy valami, amiből fakad belátás, érzés, inger, indulat, vágy és akarat, lefelé is, fölfelé is, mérhetetlenül több, mint aminek ismeretére jutunk. Mindez azt mutatja, hogy annak a léleknek van ismeretlen, mert öntudatlan valósága, mely forrásozó feneke a gerjedelmeknek s hajlamoknak, - mutatja, hogy az a valóság nem lép bele a maga eredetiségében öntudatomba s nem olvad föl érzéssé, ismeretté, hogy törvényei érvényesülnek, akár ismerem azokat, akár nem. Szóval, az az "én", az a tudatos "valaki", az csak némi villanásokban mutatkozik be. Ezeket a villanásokat felfogom, - ezek az én tudományom önmagamról, ezzel világítok rá magamra.

De világításom nem látás, hanem következtetés, s ami csodálatos és szinte hihetetlen, hogy nem érek önmagamhoz közvetlenül, hanem csak következtetések révén. Az embernek, a léleknek önmagára, mivoltára, sajátságaira csak következtetni lehet - csak következtetéssel, tehát abstrakciókon át tudom meg, hogy mi vagyok, ki vagyok, hogy lelkem van-e, s halhatatlan vagyok-e. Önarcunkat jelenlegi behelyezkedésünk szerint nem láthatjuk meg soha.

Mindezek után tudom, hogy lesz, aki e szerény tudattól elszontyolodik, s tán szkeptikussá is válik, - de lesz, aki épp ebből a nagy szerénységből mást hoz le, még pedig azt, hogy íme ez a szerénység és szegénység, ez a penombra és sejtelmesség tünteti föl azt a prófétai jelleget, melyet a lélek magán hord. Az sejteti meg vele, hogy az a nagy ismeretlen lélek nincs kimerítve azokkal az öntudati villanásokkal, s a reflexiók szerény lámpája a lélek világát ugyancsak be nem világítja. Megsejteti vele, hogy a léleknek megközelíthetetlen, de folyton forrásozó fenekéből sokkal szebb, melegebb, gazdagabb élet fakadhat, s van ott mélység, melynek sokféle s szinte képzelhetetlen megnyilatkozásai s kitörései lehetnek.

Ha most is vannak szentelő pillanataink, melyekben a lélek egészen másképp, a közönséges érzést messze fölülmúló tisztaságban, fölségben mutatkozik be, - ha most is vannak reggeleink, melyekben a lélek úgy ébred, hogy bűvös, hajnali fények lejtenek el rajta, s elváltozik körülötte a világ, mert belőle tört ki az új világosság, - ha most is vannak az entuziazmusnak s a rajongásnak, az inspirációnak s hatalmi öntudatnak ünnepi fölemelkedései, mikor elhagyva az országutakat, hegycsúcsokon járunk: ez mind az öntudatlan, ismeretlen, feneketlen mélységekből való.

Ebbe a mélységbe belevilágít a hipnotizmus, a telepátia, a szomnambulizmus is, mikor az érzékenységnek csodálatos fokozásaiban nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy mire képes a lélek. Ugyancsak bármily állást foglaljunk is el az okkultizmussal szemben, s bármint magyarázzuk is tüneményeit, sok esetben csak a lelki öntudat ritka bemutatkozásainak kell e tüneményeket vennünk, melyek a fejlődés s a több-élet lehetőségei elé állítanak s azokat kiemelik

Az életnek s a léleknek, mint a valóság némi s részleges bemutatkozásának alapján áll hitünk is a további életről. A szentírás azt mondja, hogy "Isten magva" vagyunk. A lélek ereje és az élet titka eszerint belül van. A magnak héja pedig a mi mostani öntudatunk. Ebben az öntudatban, ebben a héjban adja magát a lélek s a lélek itt és most. De azért a tulajdonképpeni valóját meg nem tapasztalhatjuk s azt, hogy más körülmények közt mily élet fakad belőle, el nem képzelhetjük.

Ez az én tapasztalati öntudatom tehát csak a szfinx arca, - mögötte, az arc mögött ül a lélek, az a még eddig ki nem derített világ, melyről az apostol írja: "Szerelmesim, most Isten fiai vagyunk, de még nincs kijelentve, hogy milyenek leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor ő meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van" (1Jn 3, 2). Tehát a mag kipattan héjából, és erjedni s fakadni fog, s a szfinx kilép titokzatosságából, és megelevenedik rajta minden, ami merev, és megközelíthetetlen mélysége tapasztalattá, látássá s érzéssé lesz.

Addig pedig csak megyek és járok ezzel a lelkemben rejlő, elképzelhetetlen világgal, s úgy érzem, hogy én is prófétai alak vagyok, aki a megtapasztalható valóságon túl mérhetetlen meg nem tapasztalható valóságot hordoz ugyan magában, de azt öntudatába ez idő szerint nem léptetheti. A tudat és öntudat, az érzés és akarat kicsiny, kevés tehát bennem, de a lélek az nagy s az élet az óceán s én valaki s valami vagyok belőle, de leszek majd több is, amikor az Isten magvából Isten nő ki.

Prohászka Ottokár: Aki önmagánál nagyobb
(Élet, 1911., 3. évf., 58-60. oldal)