A keresztény ember karaktere


A  KERESZTÉNY  EMBER  KARAKTERE

–  „ISTENES  KARAKTEROLÓGIA”  –

Európa, és benne hazánk, minden népe erkölcsi megújulásra vár. Amit most rögzíteni fogok, különös körülmények között jött létre. E sorok írója 85 éves gyémántmisés paptanár, és nyáron felkészült az orvosilag nagyon is várható halálra. A mentők Pécsre szállítottak, és Papp Lajos professzor soron kívül megoperálta szívemet. A műtét előtt mindketten tudtuk, és mondtuk is, hogy ez a kegyelem órája lesz....

Azóta eltelt öt hónap, és Adventben a hívek állhatatos kérésére újból elkezdtem szentmiséimet a székesfehérvári Barátok Templomában. Megvártam az Adventet, hogy még jobban érezzem és éreztessem, hogy nemcsak az egyház és népünk sorsában, de saját életemben, pasztorációs munkámban is valami új kezdődik.

Lényegét tekintve most sem teszek mást, mint vasárnapról vasárnapra az igeliturgia irányítását követve és sorozatba fűzve elmondom, hogyan építi fel bennünk a Szent Lélek Isten a keresztény életet. Ami mégis új a régebbi meditációkhoz képest, az a kegyelem órájának gyümölcse. Sokkal jobban átérzem, mint eddig, hogy sem egyházi, sem nemzeti reform nem jöhet létre új szemléletmód, vagyis krisztusi magatartás nélkül. De ezt tudatosan, tégláról téglára, emeletről emeletre fel kell építeni önmagunkban. Óriási a kihívás, de ennek meg kell felelnünk. Ennek feltétele, hogy előbb mi magunk lássuk, mit kér tőlünk az Isten és a nemzet, vagyis kortársaink és az utánunk következő nemzedék.

Ez és nem kisebb feladat vár rám és mindazokra, akik hallgatják szavaimat, és olvassák az Indítlak honlapon rögzített gondolataimat.

ALAPKŐLETÉTEL

Templom, sőt bazilika építéséhez kezdünk. Nem kőből és nem betonból épített templomról van szó, hanem a lélek, a szellem, a karakter templomáról, melyben Isten lakik, és a magyar ember is jól érzi magát. Olyan székesegyházról, amelyről Pál apostol beszél. „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok?”

A nagy alkotásokhoz fundamentumra van szükség. Akár fizikai, akár szellemi alkotásról legyen szó, alapozás nélkül homokra épülne minden, melyet pillanatok alatt megsemmisít a földrengés, az ár, vagy az orkán. Mi sziklára akarjuk építeni a keresztény-magyar karakterünk bazilikáját.

Az alapozáshoz sok tapasztalatra van szükség. Nem elegendő, ha csak egyetlen szakemberre figyelünk. Szükség van tervrajzkészítő mérnökre, építészre, ácsra, vízszerelőre, és így tovább. Én például, pap létemre, nagyon szeretem, ha egy-egy szakma tudósával beszélhetek. Sokat tanultam – éppen a most elkezdett elmélkedéseimre készülve – az agybiológusoktól. Ezek a természettudósok újabban két fogantatásról beszélnek. Szerintük, és én is így látom, ahhoz, hogy bármi létezzék, szükség van arra, hogy az előbb egy Intelligenciában, mint eszme, mint terv megfoganjon. Ebben az első fogantatásban a Teremtő, a kigondoló Zseni minden elképzelhető képességgel (evangéliumi kifejezéssel élve: talentummal) felruházza azt az eszmét, amit éppen kigondolt. A Teremtő Géniusznak igen színes koncepciója van. Valóban „tervező zseni”. Gondoljunk a legegyszerűbb mohára, vagy egy kis ibolya kék színére, egy liliom fehérségére és illatára, vagy egy kis gyermek ujjacskájára, angyali mosolyára, de gondolhatunk a Lomnici-csúcs szikrázó szirtjeire, vagy az üstökösök száguldó sebességére is. Érdemes már itt megjegyezni, hogy minden „lehető eszme” létbe hívható.

A második fogantatás akkor történik, amikor a Teremtő ezeket a zseniálisan kigondolt és a legkisebb részletekig megtervezett eszméket megvalósítja, létbe hívja. Ha ehhez anyag kell, akkor minden esetben megszólalnak az angyalok harsonái az „incarnatus est” égi dallamával, ami magyarul annyit jelent, hogy az Isten elgondolt „rajza” testi alakban megjelent, kézzel foghatóvá vált számunkra is: az eszme megtestesült, vagy ahogy eleink oly gyönyörűen mondták: „testté lőn”. A megjelenítő közeg, jelen esetben az anyag – melyet szintén a Teremtő tervezett meg – képes minden eszme befogadására, és alkalmazkodó képessége miatt például az emberi agy finom erezeteibe beágyazva egy igen bonyolult „telefonközpontot” is működtetni tud. (Közben gondoljunk arra a folyamatra, ami egy pár éves gyermek agyában végbemegy, míg belőle Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert, a Missa Solemnist alkotó Beethoven, vagy a Tizedik magyar rapszódiát megkomponáló és virtuóz játékkal előadó Liszt Ferenc lesz. Íme az anyagba öltözött szellem, íme az isteni tervrajz szerint működő élet csodája.

Az „Istenes Karakterológia” első fejezete, az alapkőletétel, itt kezdődik. Szűkítve a kört, és most szigorúan csak saját emberi mivoltunkra összpontosítva figyelmünket, azt kell mondanunk a legújabb pszichológia, karakterológia és agybiológia eredményeinek figyelembevétele alapján, hogy az ún. gének megszámlálhatatlan mennyisége és minősége révén mi mindannyian édesanyánk szíve alatt, az anyaméhben kódolódunk be. Az anyag és a szellem szimbiózisának misztériuma zajlik ott bent a mélyben, melyről sem az anya, sem a magzat, sem az orvos nem tud semmit: titokban szövi az élet fonalát a Tervező, aki szigorú, titkos törvények szerint úgy formálja a magzat életét, hogy az megfelelhessen az ő elgondolásának. (Természetesen itt nincs szó determináltságról, hiszen csupán csírájában van megadva mindaz, amit az útnak induló élet majd a szabadakarat és a környezet hatására az élet folyamán kibontakoztathat önmagából!)

A nagy lehetőségek birodalma vár minden új életre. Ami az emberi élet jellemét, karakterét illeti, mindent annak függvényében kell vizsgálnunk, hogy milyen értékrend szerint bontakoztatjuk azt ki. Tulajdonképpen a nagy harc elkezdődik már az anyaméhben, de a kiteljesedés kint az életben megy végbe. Kisarkítva a problémát, mindannyiunknak válaszolni kell az egyetlen sorsdöntő kérdésre: „Ki a betyár, ki a szent?”, és mivel magyar földön élünk és magyarul beszélünk, még jobban kisarkítva így folytatom a költővel: „magyar földön ki a szent”? Mécs László kérdezi ezt a Bakonyi látomásban, amikor az őserdők rengetegében bolyong, és találkozik Sobri Jóskával, a betyárral, és szembe jön vele Gellért püspök, a vértanú szent. Végelemzésképpen e két pólus között zajlik az életünk, és jó, ha gyakran eszünkbe jut e nagy költői víziónak lélegzetfojtó sikolya: „Ki a betyár, ki a szent? Magyar földön ki a szent?”

Természetesen rengeteg függ attól, hogy kilépve az anyaméhből milyen fizikai-szellemi és kegyelmi közegbe kerülünk. Az új élet ugyanis annyira magatehetetlen, annyira ki van szolgáltatva a különböző irányból jövő hatásoknak, hogy igen könnyen torzóvá válhat, és megtorpanhat a kibontakozás. Nem mindegy, hogy milyen a család, az iskola, a nemzet, az egyház. Ezek ugyanis újabb és újabb fordulópontot jelenthetnek a bontakozó élet számára. Nem véletlenül nevezi ezeket a szakirodalom „szociális anyaméheknek”. Ezek arra valók, hogy ott értékeket szerezzünk, és talentumainkat kamatoztassuk. Kerényi Lajos szemléltető megfogalmazása szerint valahogy úgy vagyunk, mint akiket elektromos térbe állítanak, amelynek pozitív pólusa az igaznak, a jónak, a szentnek, a szépnek értékrendje. A másik pólus a negatív: értékhiány. E két pólus között zajlik az életünk, és ha nem csorbul a szabadakaratunk a szellemi „oxigénhiány” miatt, akkor mi döntjük el, hogy az elektromos térben melyik pólus felé tartunk.

Mivel célunk az, hogy rámutassunk: milyen karaktervonások jellemzik a keresztény embert, ezekben az elmélkedésekben mindig egy-egy jellegzetesen krisztusi értékre mutatunk rá. Mert az igaz ugyan, hogy nincs külön keresztény irodalom és keresztény festőművészet, de azt nem lehet mondani, hogy nincs keresztény karakterológia, hiszen itt nem „külső”, nem profán értékek rendszeréről van szó, hanem a Krisztustól kapott „istenes értékek” belső értékrendjéről, melynek kegyelem a neve. Más a forrása, a causa efficiense, a profán életnek, és más a kegyelemmel, szentségekkel, istenes erényekkel fejlődő karakternek. Mind a kettő karakter, de mások az erőforrásaik.

+

A keresztény karakter fundamentuma maga Jézus Krisztus. Advent első vasárnapján épp erről van szó. Vele kezdődik a mi új életünk. Nem véletlenül osztjuk két részre történelmünket: „Krisztus előtti és Krisztus utáni” korszakra. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, beismerjük, hogy saját életünkben is így van. Bár ugyanarról az emberről van szó, mégis összehasonlíthatatlan az a magatartás, szemléletmód, ami a két korszakot egymástól elválasztja. Mintha nem ugyanazok lennénk, akik voltunk.

A Krisztus követés teológiája konverziónak nevezi ezt a nagy változást: megtérés, áttérés egy másik dimenzióba.

Valóban igaz tehát, hogy mind az emberiség történetében, mind a magunk, a magam életében sorsfordulat állt elő. Ez történhet váratlanul, egy szempillantás alatt, de történhet fokozatosan is. Bármelyiket éltük át, jegyezzük meg egy életre, hogy mindegyikünk lelkiélete a megtérések sorozatából áll. Vagyis nem csupán egyszer tér meg az ember.

Amikor szerzetesi fogadalmamat 1944-ben letettem a zirci székesegyház oltárára, ezt mondtam: „ígérem, hogy halálom órájáig – usque ad mortem – jobbítom erkölcseimet (lelkiéletemet)”. Tehát szakadatlanul tart a konverzió, mert a jellemünk, a Krisztus-követésünk templomát életünk végéig kell építenünk.

Advent ezért mérföldkő a keresztény ember életében! Minden évben elénk lép és felráz: Ébresztő! Ébredj ember mély álmodból. Térj magadhoz. Térj meg, változtass eddigi életeden. Nem élhetsz tovább úgy, mint eddig, mert jön Valaki, aki alapjaiban változtat meg mindent és mindenkit.

Állandóan azt fogjuk vizsgálni, hogy min változtatott Jézus, mi a különbség a Krisztust követő és a vele nem törődő ember magatartása között. És ezt tessék észrevenni az élet minden területén: magadban, családodban, az utcán, az áruházban, a parlamentben, az előttünk álló szavazás eseményeiben.

Két külön világ! Az egyik Kain, a másik Ábel. Kain minduntalan azt kérdi vállát vonogatva: vajon őrzője vagyok én testvéremnek? Mi közöm hozzá? Csak nem fogom kinyitni neki a szívemet, otthonomat, házamat és hazámat? Az nekem sokba kerülne... Inkább megtagadom! Kainnak nincs szíve, Ábelnek van. Kain testvérgyilkos, és ezért hazaáruló. Ábel elfogadja Isten legalapvetőbb törvényeit, tud áldozatot bemutatni, és vállalja, hogy Kain kitagadja őt. Kain nem ismeri a Miatyánkot, Ábel a Miatyánkból él.

A keresztény ember karaktere – II. Rész

„MÍG   ARCCÁ  VÁLUNK”

A keresztény ember karakterológiája abban mutat többletet, hogy nem csupán a test-lélek-szellem kategóriájában gondolkodik, hanem e három mellé – sőt elsődlegesen – egy isteni tényezőt állít be a megkeresztelt ember életébe. Ennek neve: kegyelem. A magyar nyelv abban a szerencsés helyzetben van, hogy e fogalomnak épp a lényegére tapint. Bár magát az életet, a test-lélek-szellem hármasságát is a Teremtő Istentől kapjuk, de a negyedik létformát, a kegyelmet különösképpen Ő adja. És ha szabad az érthetőség kedvéért ilyen egyszerűen fogalmaznom, azt kell mondanom, hogy ezt quasi ráadásul adja, kegyként. A Teremtő Istent semmire sem lehet kötelezni, de legkevésbé a kegyelemre.

Ezzel elérkeztünk a mi „külön” (különleges) karakterológiánk lényegéhez. Tehát aki tovább kíván haladni velem az ún. Istenes Karakterológia felépítésében, struktúrájának megértésében és értékelésében, az mindenképpen vegye figyelembe ezt az alapállást, mert különben érthetetlennek fog tűnni minden fejezetem, sőt minden mondatom.

Az ember teremtésének Michelangelo-i víziójára gondolok, amikor a mostani fejezetet írom: A Teremtő Isten jobb kezének mutatóujjával megérinti Ádám feléje nyújtott kezének mutatóujját! A zseniális vízió a megfoghatatlan titkot szeretné egészen egyértelművé tenni. Vagyis azt a bibliai, teológiai és antropológiai valóságot, hogy az ember azért különbözik minden más lénytől, mert a Teremtő Géniusz a teremtés koronáját, az emberi lényt a maga isteni arcára, vagyis hasonlatosságára akarta teremteni. (Az Istenes Karakterológiának ezt az első alaptézisét lehet kinevetni, tagadni, de visszamenőlegesen nézve a kérdés lényegét, hogy ti. honnét van a mi állati testünkben az a bizonyos plusz, vagyis a szellem, az értelem, az akarat, nos erre, épp az utóbbi évek agybiológusainak megnyilatkozásait is figyelembe véve, értelmesebb, jobb választ adni nem tudok, sem magamnak, sem másnak).

Mindenképpen tudomásul kell vennünk, hogy minden emberi lényben – embrionális állapotától kezdve! – az Isten arcvonása van elrejtve.

– A következőkben hivatkozni szeretnék e honlap Poézis fejezetére, mert ott nemcsak idézem e témával szerves összefüggésben lévő verseket, hanem elemzem is azokat. Éppen ezért itt most csak az ott található meditációim lényegét emelem ki, és hozom át ebbe a munkámba. –

A tézisünk lényege: Isten az embert (Ádámot) a saját képére és hasonlatosságára teremtette, és saját lelkét lehelte belé. Ezt – Reményik Sándor szavaival élve – az Istenes Karakterológia úgy fogalmazza meg, hogy „Egy istenarc van eltemetve bennem”, minden emberben! A nehézség és a megoldhatatlannak tűnő probléma abban rejlik, hogy ezt a magunkban hordozott istenarcot igen mélyen tudjuk csak megtalálni önmagunkban és másokban. A költő szó-képeit használva: sokrétegű világszenny rakódott reája. Azt hiszem, ezt mindannyian elfogadjuk, ha akár magunkba, akár saját családunkba, vagy a világ bármelyik emberébe nézünk. Az már részletkérdés, hogy a „világszennyen” mit értünk. Lehet azt az örökölt hajlamainkban, génjeink több évezredes „masszájában”, az állati nívóra süllyedt, elfajzott álkultúrákban lévő szennynek nevezni.

De az Istenes Karakterológiának van egy nagyon mély tartalmú kifejezése erre a „világszennyre”: áteredő ősbűnnek nevezi, melyet kivétel nélkül mindannyian magunkkal hozunk. Vagyis ezzel lépünk be a világba attól a pillanattól kezdve, amikor megfogant az életünk. Az egyetlen kivétel – és ez teológiánk leglogikusabb tézise – az az Istenanya, az a Mária, aki e világra szüli Jézus Krisztust, aki egyedül képes megszabadítani minket a világszennytől.

Karakterológiánk többi tézisét ebből az egyből, a leglényegesebből vezetjük le. Aki ugyanis a magában elrejtett istenarcot felszínre akarja hozni, és másokban is segíteni akarja megmenteni, annak ezzel a Jézus Krisztussal kell élő, eleven kapcsolatba kerülni, méghozzá annak a bizonyos kegyelemnek a révén, melyről előbb már szóltunk. Jézus Krisztusnak ugyanis ez a feladata, ezért jött, és ezért van velünk. Adventtől kezdve Karácsonyon és a Golgotán át Húsvétig és Pünkösdig erről szól minden szentmise, minden szentség, minden liturgikus cselekvény. Ez a mi aszkézisünk és misztikánk lényege, értelme és garanciája. Ezért van az egyház, ezért van szerzetes, apáca, káplán-plébános-püspök-pápa, és a hívek milliói tudatosan vagy tudat alatt ezért járnak templomba, és ezért „bolondul” meg a világ karácsony napján.

Nem más ez, mint átélni a francia keresztények által megfogalmazott alaptézist: L amour de Dieu, c est folie. Vagyis örülni annak, hogy ilyen nagyon (szó szerint: eszméletlenül) szeret minket az Isten. Az adakozó Isten megtanította a világot, hogy legalább ezen az egy napon, Karácsonykor, adjon, adjon, ajándékozzon. Az ajándékozás mámorának eredetéről ma már a legtöbb ember nem is sejti, hogy honnét és kitől ered!

Csakhogy mindez elégtelennek bizonyul annak az óriási feladatnak elvégzésében, mely a „világszenny” alá süllyedt istenarc kibányászásával jár együtt. A misztikus karácsonyi elragadtatás percek alatt elillan kemény aszkézis nélkül. És itt lép be az összképbe a Krisztusi Karakterológia a maga egészen egyedülálló eszköz-rendszerével. Ahhoz ugyanis, hogy az elrejtett istenarcot kibányásszuk az elaknásított tárnákból, az iszapból, a kloakából, ahhoz nélkülözhetetlenek az ún. kegyelem-eszközök. Az aszkézis (önmegtagadás), az ima, a böjt, a szentségek olyan eszközök, melyek nélkül krisztusi karaktert létrehozni nem lehet.

Az első feladat a magunkba szállás. Karakterünket ugyanis belülről kell felépítenünk. Reményik Sándor verse szóról szóra alkalmazható annak illusztrálására, hogy mit is kell tennünk. A vers címe:

            MAGUNKBA  LE

Vedd a lámpát, magunkba szállunk –
Nincs ezen kívül más szállásunk.
Magunkba szállunk: ez most minden,
A külvilágban semmi sincsen.

A külvilág rémek világa.
Te is árva vagy, én is árva.
A külvilágban kockázat van
A legártatlanabb szavakban.

A külvilágban kémek lesnek –
Lélekzetünkre is fülelnek.
Vedd a lámpát, magunkba térünk –
Nagy a vétkünk, az emberségünk.

Magunkba még mélyebbre szállunk:
Nagy a bűnünk: a magyarságunk.
Nyáj-néppé nem akarunk lenni.
Iszonyú mélyre kell hát menni.

Idegenné nem tudunk válni, –
Hát minden tárnát fel kell tárni,
Ahol még érc van: emberi, s magyar,
Hová le nem hat semmi zivatar.

Lassan megszűnünk írni, sírni,
Segítségül bárkit is hívni.
Nemzet-forgácsot, csillag-töredéket:
Minket ugyan kicsoda ért meg?

Vagyunk kétféle értetlenség:
Menyegzőkön külhoni vendég.
Ki nem elégít semmi ország,
Egyedül ez a mély mennyország.

Vedd a lámpát, magunkba térünk.
Nincs külvilágban menedékünk.
Érzed? Réteg réteg után szakad,
Omlik be tétova léptünk alatt.

Ez még mind rögös, érzéki világ,
De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.
Ahol már csak a Lélek lelkesít –
Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

+

Ez a minden szempontból tökéletesen idevágó vers éppen azért kell számomra, mert ennél jobban nem tudnám kifejezni, hogy miről is kívánom meggyőzni az olvasót. Lényegét tekintve korunk legmélyebb válságára mutat rá a költő: azért nem ismerjük magunkat, és azért van közöttünk annyi torz karakter, mert nem vállalkozunk e legnagyobb feladatra: az önmagunkba „leszállásra”, a bennünk meglévő, de iszonyú mélységekbe temetett elrejtőzött istenarc felkutatására. Minden karakterológia ismeri és szorgalmazza az önismeretet, de sem a Freud-i mélypszichológia, sem a többi ún. profán lélektan nem ismeri és nem is tárgyal arról, amit Reményik Sándor segítségével az imént elmondtam.

A lélektan amúgy is képlékeny tudomány, és ahány pszichológus, annyi teória lát napvilágot. Ez a magyarázata annak, hogy nagyon megkérdőjelezhető e pszichológiák hitelessége. Rengeteg szubjektív elem tarkítja e teóriákat. A lelkekkel foglalkozó „lelkészek” nap, mint nap találkoznak ezzel a problémával. Legtöbbször áldozatokká válnak maguk a paciensek egy-egy rossz diagnózis és még rémisztőbb terápia miatt.

Az Istenes Karakterológiában van valami olyan elem, alapbázis, amely a hívő, de még a kételyekkel küzdők számára is olyan, mint a szikla. Ennek érthető a magyarázata: Istenre, Krisztusra épül! Arra a Krisztusra, akiről az evangelista megdöbbentő nyíltsággal kijelenti: „Ő tudja, hogy mi lakik az emberben, és nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről” (Jn 2,25). Nem tudom, hogy volt-e, és lesz-e valaha is olyan pszichológus, karakterológus, aki ilyen minősítést kapna.

A témánkkal tehát szerves összefüggésben van az objektivitás. Ennek itt most csupán körvonalait kívánom felvázolni, mégpedig a magyar nyelvben rejlő zseniális metafizikai meglátás alapján. Az arc önmagában már jelzi is, hogy észre kell venni! A tekintet szavunk kimondhatatlan mélységeket és összefüggéseket rejt magában. Az ember azáltal fejlődik, hogy rávetül mások tekintete. A csecsemő számára nélkülözhetetlen életelixír az édesanya, az apa, a testvérek, a környezet tekintete. Ez jelent számára nyugalmat és létbiztonságot. Ezért sír, ha idegen arcok, tekintetek veszik körül...

Ha még mélyebbre nézünk, arra a következtetésre jutunk, ami különben ugyanabból a szógyökből ered, – vagyis arra, hogy ezekből az anyai-apai-testvéri tekintetekből erő, tekintély sugárzik feléje. Nos a tekintet / tekintély szópár metafizikuma adja azt a biztos alapbázist, ami nélkül elképzelhetetlen az istenes karakterológia működése. A későbbiek folyamán majd látni fogjuk, hogy ez a tekintet, „isteni arc” Jézus Krisztusban valóság lesz minden ember számára. „Az Isten arca néz le ránk” (ezt a kifejezést a mi felejthetetlen cserkész-indulónkból idézem!). És mivel az ő tekintélyt adományozó tekintete szeretetből fakad, ezért tud kibontakozni, kitágulni és megerősödni az ember élete. Az ő tekintete elfogadja az embert, és védelmet kínál neki, és így megszabadulhat saját magától. A fejlődés, a kibontakozás későbbi fázisaiban minél jobban megszabadul, elszakad az ember önmagától, egyre szabadabbá válik. Már nem saját magát, nem az emberek tekintetét és a maga tekintélyét keresi, hanem Jézus Krisztusét. Ekkor a kegyelem segítségével egy új világ kezd kibontakozni bennünk: a dolgok igaz valójukban, torzulás és hamisítás nélkül tárulnak fel. És főként arra nyílik meg a szemünk, hogy szükségében és kínjában miként tudunk segíteni azokon, akik még sötétben botorkálnak a világszenny útvesztőiben.

Összefoglalva az Istenes Karakterológia lényegét, vagyis a keresztény ember karakterének ontológiai velejét, így fogalmazhatom meg az evangéliumi örömhírt: Jézus Krisztus által Isten mindenkire ráveti tekintetét, s azzal együtt azt a tekintélyt, amely meggyógyítja az embert. Ezzel segíti Isten kibányászni magunkból az elrejtett istenarcot.

A továbbiakban ezt az alapelvet kell a maga teljességében bemutatnom.

Befejezésül a bencés Szent Anselm, Canterbury érsek fohászát írom le, mely szorosan témánkhoz, a bennünk elrejtett istenarchoz fűződik:

„Arcodat keresem, Uram Istenem! Taníts engem, miképpen keresselek, és hol talállak? Te alkottál Uram, és újjá alkottál: ami bennem jó, az mind tetőled van. Mégsem ismerlek még igazán. Képedre és hasonlatosságodra alkottál, hogy képes legyek rád gondolni és téged szeretni.”

A keresztény ember karaktere – III. Rész

JÉZUS  TEKINTETE  ÉS  A  KEGYELEM

Lehet, hogy sokaknak túl általános mindaz, amit a bennünk elrejtett istenarcról és annak kibányászásáról mondtam. Éppen ezért még kézzelfoghatóbbá szeretném tenni ennek módját.

A megtestesülés óta minden, Istennel kapcsolatos dolgunkat és viszonyulásunkat konkrétabban tudjuk szemlélni. Amióta elhangzott ez a mondat: „Én és az Atya egy vagyunk”, vagy még egyértelműbbé téve a kérdés lényegét: „Fülöp, aki lát engem, az látja az Atyát” (Jn 14,9), azóta az istenarcot Krisztuséval szabad azonosítani. Hiszen a megtestesülésnek ez az elsődleges célja, ezzel a küldetéssel jött közénk Krisztus, és így váltott meg minket.

Mindaz, amit előbb a tekintetről és annak nyomán a tekintélyről mondtam, eleven valósággá válik, ha lehetőségünk nyílik találkozni vele. Ez nemcsak lelkiéletünknek, vallásosságunknak feltétele, de e nélkül nem létezik Istenes Karakterológia sem. Éppen ezért nélkülözhetetlen az evangélium olvasása, a vasárnapi igeliturgia és a szentmise átélése, Jézus megismerése. Ő ugyanis nem eszme, hanem élő eszménykép, akit csak akkor tudunk elfogadni, tisztelni, megszeretni, ha van módunk minél hitelesebben megismerni. Ez különben minden ismerkedésnek pszichológiai gyökere.

A személyiség ugyanis csak akkor tud hatni másra, ha valamilyen módon találkozhatunk vele. És épp itt említem meg, hogy ez a mi mai világunkban is a legmélyebb igények egyike. Erre utal az is, hogy eddig megjelent könyveim, írásaim egyike sem érte el a hatodik kiadást, kivéve a Találkozások Jézussal című munkám, melynek alcíme: Bibliai lélekelemzések. (Kattintsunk e honlap Elmélyülés című fejezetére, ahol mindez olvasható). Hogyan várhatja bárki is, hogy személyiségének kibontakozásában Jézus legyen a mestere, ha még nem is ismeri. (Lényegét tekintve minden „rendszer” – legyen az filozófiai vagy politikai – azért bukik meg néhány évtizeden belül, mert kieszelőit vagy nem ismerik, vagy azért, mert nagyon is megismerték személyiségüknek, jellemüknek, életüknek visszataszító tényeit. Éppen ezért van akkora olvasottsága e honlap Világnézeti Figyelő című sorozatának. Ebben ugyanis bemutatom azokat az „álprófétákat”, akik életükben álarcot hordtak. És ha szemtől szembe találkozunk velük, akkor ez az álarc szükségképpen lehull, és kiderül, hogy a körülöttük kialakult mítosz mily kárász-életű. (Gondoljunk arra a magyar fiatalemberre, aki heteken át utazott, hogy személyesen találkozzék Tolsztojjal, és amikor ez megtörtént, perceken belül kiábrándult belőle egy életre!)

A tekintet – tekintély gondolatsort tovább folytatva, és figyelmünket most egyedül Jézus Krisztusra összpontosítva, kiragadok az evangéliumokból néhány olyan drámai epizódot, melyek a Jézussal való találkozásokat rögzítik.

Találkozások a halászokkal. – Jézus „színrelépésének” elején vagyunk. Munkatársakat, barátokat keres. Nem hangoskodik, nem reklámozza magát, csupán megjelenik – többször egymásután – a Galileai-tó partján. Nem is ő a kezdeményező. Bizonyára híre megelőzte. A halászok mennek utána. A jelenet akkor válik kínossá, amikor némán ballagnak nyomában, mert nem tudják, hogyan szólítsák meg. Ekkor fordul feléjük, és kérdezi: „mit akartok?”

(Jól teszi az olvasó, ha most előveszi bibliáját, és a folytatást saját maga olvassa el. Ez is egy módja a találkozásnak). Szándékosan csak azokat a szavakat, mondatokat idézem, melyek a Jézussal való találkozások rendkívüli hatására utalnak. A két halász, nevüket is ismerjük: János és András, már az első találkozáskor olyan élmények birtokosai lettek, hogy nem tudtak elszakadni Jézustól. „Egész nap nála maradtak”... Ha olyan valakivel találkozunk, aki egész életünkre kitörölhetetlen nyomot hagy, akkor pontosan tudjuk, hogy mikor néztünk szemébe legelőször. Sőt nemcsak a napot, de még az órát is emlékezetünkbe véssük. Pontosabban fogalmazva, ő vési magát, tekintetét, hangját, gesztusait a mi emlékezetünkbe, méghozzá kitörölhetetlenül. Itt is ez történt. János ugyanis még a napnak az óráját is tudta, amikor idős korában leírta visszaemlékezéseit. Íme: „Ez a tizedik óra körül történt” (Jn 1,39).

Azt pedig, hogy a másik halászra, Andrásra mekkora hatással volt Jézus, ugyancsak János rögzíti evangéliumában: „Mihelyst találkozott testvérével, Simonnal, elmondta neki: Megtaláltuk a Messiást, és elvitte Jézushoz”.

De jelen esetben, amikor külön hangsúlyozni kívánjuk a találkozások alkalmával szükségképpen sorsdöntővé váló hatást (arc-tekintet-tekintély), érdemes odafigyelni a következő szavakra: amikor ugyanis András elvitte testvérét, Simont, Jézushoz, a megtalált Messiáshoz, szó szerint az történt, amit imént a tekintetben rejlő kisugárzó erőről („erőátvitel”) mondtam. János ezt a drámai jelenetet egy mondatba sűrítve így rögzíti: „Jézus rátekintett és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, mostantól Péter – vagyis Szikla – lesz a neved” (42).

Bár most nem az a célom, hogy a Jézussal való találkozások bibliai lélekelemzését sorra vegyem, (hiszen ezt itt, a „www.inditlak.hu”-n, az említett helyen részletesen megtalálja az olvasó), maradjunk néhány percig annál a Simonnál/Péternél/Sziklánál, akire az összes apostol közül legjobban hatott Jézus tekintélyt és ugyanakkor irgalmat sugárzó tekintete. Igaz ugyan, hogy kitörölhetetlen emlék maradt számára a Tábor-hegyi Jézus-arc („arca ragyogott, mint a nap” (Mt 17,2)), de a legmaradandóbb nyomot és az igazi, végső katarzist a Nagypéntek hajnalán történt tekintet-váltás okozta. Annak a Péternek, aki előzetes figyelmeztetés ellenére háromszor letagadta és megtagadta imádott Mesterét, elég volt, hogy a már meggyalázott, megbilincselt Jézus az őt körülvevő tömegben egyedül őt keresve, rátekintsen, és egy pillanatig a szemébe nézzen. Ez a jézusi arc, ez a barátját kereső, megértő és megbocsátó isteni tekintet Pétert egész életében elkísérte, és a hagyomány szerint sokszor zokogott miatta. (Gondoljunk közben ennek a zokogásnak Bach-i változatára a megrendítő Passiókban.)

A péteri megtérésnek, a mindent magával sodró katarzisnak van még egy epizódja, amely már a feltámadt Krisztussal való találkozás jegyében történt, intim párbeszéd formájában (itt a hangot, a szeretet stílusára jellemző hangsúlyokat figyeljük meg!). A színhely a szokásos: a tó partja. De most tűz is ég, és agapéval várja barátait. Úgy tűnik, hogy mindez csak azért van, hogy egy váratlan pillanatban magához hívja Pétert, és messzebb állva a többiektől, megkérdezze tőle, háromszor egymás után: „Szeretsz te engem?” De nemcsak úgy, mint a többi, hanem náluknál jobban? Mindent odaadóan? (Jn 21,15-17). A nagypénteki csúfos viselkedés ellenére a Mester mégis Péterre bízza a legdrágább kincsnek, a nyájnak vezetését. Hogy ez a váratlan fordulat, az utolsó négyszemközti találkozás mit váltott ki Péter lelkéből, azt egyetlen mondatban tudta csak elmondani: „Mester, Te mindent tudsz. Tudod, hogy mennyire szeretlek Téged.”

+

Összegezve, de korántsem kimerítve a Jézussal való bibliai találkozások megrendítő témakörét, mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy Jézussal való személyes találkozások nélkül nem jöhet létre katarzist, megtérést kiváltó változás az életünkben. A szentek, vagy a konvertiták élete, vagy saját tapasztalatunk bizonyságul szolgál erre. Akárhonnét közelítjük meg ezt a kérdést, akár térben, vagy időben vizsgáljuk a személyiségekben történő maradandó változásokat, vagyis a konverziót, a tény mindig igazolódik. Vagyis az, hogy ilyenkor mindig történik valami az emberben! Lehet, hogy Jézus a föld porába vág minket, mint Sault, lehet, hogy hangja szól, vagy arca, tekintete néz ránk kérően, esetleg egy hajléktalan vagy egy sebekkel teli koldus lábmosása közben, mint ahogy Vincével történt (miközben a beteg sebeit mosta, törölgette, megjelent a betegben Jézus, és Vince, az irgalmas csak ennyit tudott mondani: „Te vagy az Mester?”). Így, vagy úgy, de bennünk, velünk valami mindig történik, amikor Jézussal találkozunk.

+

A Jézussal való találkozásoknál legtöbbször megismétlődik az, amit az apostolok életében is megfigyelhetünk. Azt tapasztalták, hogy kicserélték a lelküket, sőt ahogy teltek a hónapok, évek, megváltozott a látásmódjuk (világnézetük). Másként láttak, amióta együtt járva Jézussal ránéztek a dolgokra, fákra, virágokra, csillagokra, emberekre, koldusokra, farizeusokra... De ez még csak az út eleje. Nemcsak találkozni kell vele, de követni is, – úgy ahogy követelte Lévitől is, meg a többitől: „Jöjj, és kövess engem”, vagyis utána kell menni. Ennek következtében új helyzet áll elő: a tanítványok ilyenkor ugyanazt akarják tenni, amit Jézus tett. Személyiségük megmarad, nem cserélik ki Jézuséra, de lelkük, szemléletük „jézusivá” formálódik. A követés kapcsán valamilyen másik valóság kezd működni bennük. Megragadják a lényeget, úgy ahogy Mesterüknél látták. Jézus lelke, szíve, érzelme, akarata lesz velük. Szemléletük új dimenziókat hoz létre maguk körül: új közösséget hoznak létre, melyben más törvények lesznek érvényesek, mint eddigi életükben. Kezdenek Jézus életstílusával azonosulni. Elindultak utána, de legtöbbször nem tudják, hogy hova is vezet majd ez az út. Aztán egyre jobban ráébrednek, hogy ez az út „keskeny”, nem lehet rajta „teherautókkal” és nagy rakományokkal telehordott vontatókkal közlekedni. Sőt rádöbbentek arra, hogy a jó és a rossz frontvonalára kerültek. Találkozniuk kellett – kell – a Gonosszal, a hazugság atyjával. Beleláttak – látnak – a szent és bűn rettenetes viadalába, megtapasztalva önmaguk sorsán, hogy „aki Jézus után akar menni, vegye fel keresztjét”... Krisztuskövetőnek, kereszténynek lenni kényelmetlenséget is jelent... Mindamellett érezték – érzik – a legnagyobb titkot, hogy Jézus velük van. Valóban igaz: „Nem hagylak árván benneteket”.

Tézisünknek azonban van még egy megválaszolatlan kérdése, és ezt így fogalmazom meg: a jelenben hogyan lehet találkozni Jézussal? Az eddig elmondottakra ugyanis könnyen azt lehetne válaszolni, hogy az evangéliumok a kétezer évvel ezelőtti személyes találkozásokról számolnak be, és ezzel mi nem elégedhetünk meg. Nyitott marad tehát továbbra is a kérdés: lehet-e, és ha igen, vajon mi a módja annak, hogy ne érezzük árvának magunkat? – Erre Jézus is gondolt, mert tudta, hogy a személyes találkozás és a megismerkedés, a vele létrejövő személyes kapcsolattartás feltétele a Krisztuskövetésnek.

Nos e kérdés zárának kulcsa mindaz, amit teológiánk az evangélium legnagyobb kincsének és misztériumának nevez. Ez pedig a kegyelem, amit Jézus a Szentlélekkel ad meg mindannyiunknak. Lényegét tekintve az Istenes Karakterológiát ennek jegyében építjük tovább. Ez az az új tényező, amelynek létezése, működése, hatása alapozza meg a keresztény ember karakterének fejlődését. A kegyelem a szentségeken, a Szentlélek ajándékain, az erényeken és a lelkiismereten keresztül működik, és lényegében ugyanúgy biztosítja a Jézussal való személyes találkozást, mint ahogy az evangéliumok beszámolnak az apostolok, a tanítványok és a kortársak találkozásairól és személyes benyomásaikról.

Mivel misztériumról van szó, – a kegyelem és a szabadakarat misztériumáról – ezért még sok megvilágításban kell létezéséről és tevékenységéről beszélnünk karakterológiánk tárgyalása folyamán.

A kegyelem létezése letagadhatatlan, de éppen azért, mert Istentől ered, puszta léte, megjelenése, működése mindig titok marad az emberi értelem számára. E fejezet végére szántam a protestáns Reményik Sándor Kegyelemről szóló versét, melyet Prohászka püspök is ismert. Amikor megkérdezték tőle, hogy vajon keresztény felfogást tükröz ez a vers, azt válaszolta: ez maga a katolikum. Ennek a perdöntő értékítéletnek szellemében olvassuk el a verset.


            KEGYELEM

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem


A keresztény ember karaktere – IV. Rész

SUMMARIUM – ÖSSZEGZÉS

Mivel el akarom kerülni, hogy Karakterológiánk – magyarul Jellemtanunk – egymást követő fejezetei parttalanná váljanak, elérkezett annak az ideje, hogy összegezzem mindazt, amire eddig jutottunk, majd kitekintést nyújtsak mindarra, amiről ezután lesz szó.

Az eddig megírt három fejezet summariuma:

1.) Az általános karakterológián belül van létjogosultsága az „istenes jellemtannak” is. Ennek megvan ontológiai, teológiai alapon igazolható célkitűzése, és megvalósításához megvannak lélektani eszközei. Az istenes karakterológia a keresztény ember karakterét van hivatva formálni, méghozzá a bennünk lévő „istenarcúság” feltárásával és tudatosításával. „Iszonyú mélyre kell hát menni.” A tárnák mélyén rátalálunk saját személyiségünk isteni vonásaira, mert „egy istenarc van eltemetve bennem”.

2.) Ennek a jellemtannak fundamentuma Jézus Krisztus. Az imitatio Christi, vagyis a krisztusivá válás szükségképpen feltételezi a Jézussal való találkozást. Valakit követni, sőt alteregójává válni csak úgy tudok, ha az illetőt megismerem, megszeretem, követem, imitálom. Jézus Krisztus személyiségéből, arcából, tekintetéből akkora erő és oly tekintély sugárzik, hogy esélye van mindenkinek, hogy krisztusivá, kereszténnyé váljék.

3.) Az istenes karakterológiának egy alapvető kérdést kell tisztáznia és megoldania: hogyan találkozhatunk azzal a Jézussal, aki 2000 éve élt? Vagyis térben és időben tőlünk óriási távolságban van, és éppen ezért kérdéses, hogy képes-e a történelem minden egyes emberének, a huszonegyedik századénak is személyiség formálója lenni? Természetesen ezt Jézus is tudta, és a problémát istenemberi mivoltával oldotta meg. „Én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig” kijelentésével épp ezt a számunkra áthidalhatatlannak tűnő nehézséget oldja fel. Éppen ezért az istenes karakterológia tanításait, elveit, eszméit csak akkor lehet megvalósítani, ha a szentségek által nyújtott kegyelem birtokában vagyunk. E kegyelem révén van ugyanis jelen mindannyiunk számára, ma is.

Kitekintés.

Mivel a legnehezebbek egyikére vállalkoztam, vagyis hogy ezt az általam Istenes karakterológiának nevezett speciális jellemképzést a vasárnapi szentmisék keretében mondjam el, szükségképpen alkalmazkodnom kell az egyház liturgiájában megszabott kerethez. Tehát alkalmazkodom az előírt bibliai szövegekhez és a pasztorációban megkövetelt igehirdetési (prédikációs) követelményekhez. Így érthető, hogy nem tankönyvet írok, hanem az egyházi ünnepkörök témáihoz fűzöm azokat a gondolataimat, melyek segítik az egyes híveket és magát a keresztény közösséget jellemének formálásában.

Ennek a kihívásnak úgy tudok eleget tenni, hogy a vasárnapi igeliturgia szövegeiből különösen azokat a momentumokat emelem ki és építem hétről-hétre az Istenes karakterológia vázához, alapstruktúrájához, melyeket egyelőre szükségképp mozaik darabkákként kezelek. Bízom abban, hogy a vasárnapi liturgiában rejlő csodálatos drámai jelenetek később egységes képpé állnak össze mind a hallgatók, mind az olvasók lelkében.

Jelen esetben tehát – látszatra – egy lazán kidolgozott, tán kapkodónak tűnő műalkotás létrejöttének leszünk tanúi, valójában azonban minden egyes mozaik darabot egy egységes evangéliumi tabló elkészültének igényével tárgyalok. A végső cél ugyanis épp az, hogy mindannyian ráébredjünk, hogy még a vasárnapi szentmisékben is hogyan formálja karakterünket az emberi lélek legmélyebb ismerője, Jézus Krisztus. Hiszen egyetlen karakterológusról vagy a mélylélektan egyetlen analitikusáról sem merték azt állítani, amit János evangélista fogalmazott meg mesteréről: „Jézus nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta ő, mi lakik az emberben.” (Jn 2,25)

Célom tehát az, hogy Jézus Krisztus, az „isteni karakterológus” vésővel a kezében életünk, személyiségünk tárnáinak szakadékaiból felszínre hozza a Teremtő által belénk rejtett istenarcot, a krisztusi karaktert. Hasonlattal élve: nem konferencia beszédek ezek, hanem az egyetemeken annyira kedvelt közösségi munkának, az ún. szemináriumoknak előre megtervezett, mégis rögtönzöttnek tűnő, értelmet nyitogató és jellemet csiszoló alkotásai.

( FOLYTATJUK )