Jézus a Krisztus


JÉZUS A KRISZTUS

– Walter Kasper gondolatai –

    Ha rádöbbenünk a Krisztus-hit ingerlő konkrétságára, akkor kikerülhetetlennek bizonyulnak a történeti kérdések. A lét értelme egy konkrét, egyszeri történeten alapul. A názáreti Jézus történeti kérdése csak azért tarthat közvetlen érdeklődésre számot, mert hatással van napjaink kereszténységére. Az Újszövetség írásai azért születtek, mert voltak emberek, akik halála után is hittek Jézusban. Az evangéliumok nem a szó valódi értelmében vett történeti emlékek, hanem a hit tanúvallomásai. Ma tehát csak úgy érthetjük meg az Újszövetség tanúságtételét, ha az életnek ugyanazon összefüggéseibe beleállítva olvassuk és használjuk, mint amelyekben keletkezett. Csak ott és csak azok érthetik helyesen és élő módon az Újszövetséget, ahol és akik élő hittel hisznek Jézus Krisztusban és az általa hirdetett örömhírben. Vagyis ott, ahol ugyanaz a Lélek működik, amelyik az Újszövetség könyveit is átjárja.

    Mivel az ember nehezen tud megbirkózni az őt körülvevő jelenségek és szempontok sokféleségével, belekapaszkodik egy olyan rendszerbe, mely megvédi a közösség alapértékeit és objektiválja is azokat az erkölcs, a szokásrend, a hagyomány révén. Az ilyen intézmények viszonylagos stabilitásának megvan az az előnye, hogy megvédi a közösség alapértékeit a szubjektív önkény, meg az éppen uralkodó áramlat túlkapásaitól. Ilyen értelemben nevezhetjük az egyházat az objektívvá vált kereszténységnek. A történelem tanúsága szerint még újjászületni is ebből az örökségből képes legkönnyebben a keresztény hit. De arra nagyon kell ügyelni, hogy ne legyen túlhangsúlyozott ez az intézményes oldal, mert akkor megnő a veszélye annak, hogy az egyház bekebelezi Jézus Krisztust, és maga lép helyébe. Ezért kell újra meg újra végiggondolnia eredetét: Jézus Krisztust, az ő szavait és tetteit, életét és sorsát. Csak hívő keresztényekkel való találkozás révén lehet eljutni a Jézus Krisztusba vetett hithez.

    Az evangéliumok Jézus Krisztus történeti alakját teljes mivoltában szemünk elé állítják, természetesen másképp, mint a krónikás és a történeti leírások. Az jellemző az evangéliumokra, hogy összekapcsolják az igehirdetést és a történeti beszámolót. Az üdvösséggel nem mi rendelkezünk: Jézus Krisztus előbb van, mint övéi. A történeti kutatás igyekszik a történelmet objektív módon megállapítani. A történeti kritika alapkiindulása az, hogy minden esemény elvben egyenrangú, mindent az analógia törvény alapján értelmez, és feltételezi minden történés általános összefüggését. Ez azt jelenti, hogy mindent az általánosság primátusa alapján fog fel. Nincs tehát helye az egyszerinek és levezethetetlenül újnak. Hol marad ebből az értelmezésből az, hogy a feltámadás valami eddig sosem látott újdonság, amely nemcsak igazolja a földi Jézust, hanem ügyét egyben új módon viszi tovább?

    A krisztológia tartalma és elsődleges kritériuma a földi Jézus és a feltámasztott, megdicsőített Krisztus. Lehetetlen, hogy a földi Jézust tegyék meg a Krisztus-hit egészének és egyedül mérvadó tartalmának. A kinyilatkoztatás ugyanis nemcsak a földi Jézus révén történik, hanem ugyanannyira, sőt mindent felülmúlóan a feltámasztásban és a Lélek elküldésében. A krisztológia visszatért a földi Jézus és a feltámasztott Krisztus ősi, vagyis együttes szemléletéhez.

    A zsidók és a pogányok gondolatvilágát egyaránt betöltötte az üdvösség várása. Az Isten-küldte megmentőről és szabadítóról szóló őskeresztény tanítást úgy lehet értelmezni, mint a kor legégetőbb kérdésére adott választ. Az újkori gondolkodás alapelve a szubjektivitás: az ember önmagát teszi az egész valóság megértésének kiindulópontjává és mércéjévé, és nem az őt körülölelő, mértéket és rendet adó valóság alapján értelmezi önmagát. Így a valóság puszta objektummá lesz, nem pedig értékké. Korunkban a valóság a szabadság primátusa alapján áll. Éppen ezért nem lehet zárt rendszernek tekinteni, hanem alapvetően nyitottnak, amely teret enged az egyszerinek, az újnak és a levezethetetlennek.

    Az ember a maga kérdéseivel, gondolkodásával és akarásával egyrészt nagyobb, mint a valóság, hiszen kérdezve, gondolkodva, akarva mindenen felülemelkedik, – másrészt a valóság mutatkozik nagyobbnak az embernél: végül is nem képes átfogni a valóságot. Az ember tehát megfejthetetlen titok előtt áll, sőt, ő maga is áthatolhatatlan titok önmaga számára.

    Az ember egyfelől, szabadsága alapján, nagyobb mindennél, ami van. A lét értelmére kérdez rá, a valóság egy és egész voltára. Másrészt azonban a valóság nagyobb az embernél: újra meg újra kudarcot vallunk a valósággal szemben. Ennek végső esete a halál. Holttestünk már a lehetőségektől megfosztott puszta valóság. Az embert tehát utoléri a valóság, körülfogja, leteperi, mert nagyobb, erősebb nála. Ebben rejlik az ember nagysága, hatalma, és ugyanakkor tehetetlensége. Nagysága éppen nyomorában mutatkozik meg azáltal, hogy felismeri nyomorát, tud róla, és szenved miatta. A rossz kétségkívül a történelem egyik empirikusan tapasztalható valósága, ugyanakkor áthatolhatatlan titok. Misterium iniquitatis-ról beszél Szent Ágoston is.

    Csak a történelmileg le nem vezethető, minőségileg új kezdet alapján lehet a rossz hatalma ellenére is remélni. Amikor az ember remél, akkor az üdvösségnek és a megváltásnak előzetes megértése hordozza őt.

    De ki mondja meg, hogy egyáltalán lesz valamikor válasz? Nem lehetséges ugyanennyi erővel, hogy minden ürességbe és értelmetlenségbe torkollik? Nem csupán üres posztulátum mindaz, amit a reményről mondtunk?

    Valóban az lenne, ha nem lennének jelei a beteljesedett reménynek! Olyan jelek, melyek túlmutatnak önmagukon, és egy új, nagyobb beteljesedés reményét hordozzák. A világ azok számára, akik nyitott szemmel járnak benne, nemcsak reményekkel van tele, hanem beteljesedéssel is. Mindenütt, ahol új keletkezik, és jön létre, valamiféle értelem és beteljesedés csillan meg, ami viszont egy végső értelemre enged következtetni. Ahol élet születik, ott remény fakad. A gyermek – mint már Vergilius negyedik eklogájában – még ma is az üdvösség jele és szimbóluma. Vannak jelek és utalások arra, hogy a világban értelem munkál, nincsenek azonban jelei annak, hogy a világ értelmes. Az értelem és a beteljesedés jeleivel szemben ott vannak az értelmetlenség, a beteljesületlenség, a hiábavalóság, a teremtmény névtelen szenvedésének jelei. Jézus Krisztus csak akkor lehet minden valóság beteljesítője, ha a valóság agóniáját is magáévá teszi, vagyis nem sorolható be egyszerűen egy vegytiszta, folyton emelkedő, hullákon átgázoló evolúciós folyamatba. Jézus Krisztusban az a lenyűgöző, hogy ő magához szorította az ember nagyságát és nyomorúságát is, valami végtelen ölelésben. Jézus példátlanul eredeti személyiségnek mutatkozik. Aki ennek ellenkezőjét állítja, nyugodt lélekkel sorolható a dilettáns teológusok sorába.

    Jézus nyilvános működésének elején egy sikeres galileai időszak állt, majd miután egyre inkább halálosan magára haragította a korabeli zsidóság mérvadó köreit, visszahúzódott szűkebb tanítványi körbe, míg utolsó jeruzsálemi tartózkodása alatt el nem fogták, és kereszthalálra nem ítélték. A zsidók szemében hamis próféta volt, és mint Messiás-jelöltet végezték ki. Jézus sebeket akart gyógyítani, nem pedig újakat okozni. Sokkal radikálisabb forradalmat hozott, mint amilyet bármilyen politikai forrongás indíthatott volna. Végső soron Jézus egyetlen sémába sem fér bele. Ő az az ember, aki felrobbant minden keretet. Odalép az emberekhez, és köztük él. A világra nyitott ember. De nem olyan liberális, mint a szadduceusok, és nem olyan, mint a farizeusok. Nem hiszi azt, hogy ortodox korrektség és bizonyos kultikus és rituális cselekmények révén eleget lehet tenni vallási kötelességeinknek. Nem a szó átlagos értelmében jámbor. Őt Isten akarata egészen birtokába veszi. Sok szavából a feltétlen odaadás és végső komolyság csendül ki. Mindenét kockára teszi, de nem válik embertelenné. Isten akaratát teszi úgy, ahogy ott és akkor lehetett. Minden egyebet gyermeki könnyedséggel, bizalommal Atyjára hagy. A többi ember szolgálata végső soron arra való, hogy az emberek felismerjék Isten jóságát, és dicsőítsék az Atyát.

Jézus a Krisztus - II. RÉSZ

    A Jézus korabeli zsidó gondolkodás szerint az Isten Lelke kialudt a próféták kora után. Amikor Jézusban a végső idők prófétáját látják, ez annyit jelent, hogy itt az idő, Isten véget vet hallgatásának. Ugyanakkor ez a kezdet igen különösen indult, egészen másképp, mint ahogyan azt általában elképzelték: egy csapat képzetlen, meglehetősen furcsa alak. – Ez lenne a világ fordulópontja? Ehhez járult még hozzá az, hogy Jézus fellépése mennyire megbotránkoztatta a jámbor zsidókat. Lehet igazi próféta az, aki megszegi a törvényt, és bűnösök társaságában forog?

    Jézus egyedi jelenség, és az is marad. Egy valami köti le, de az maradéktalanul lefoglalja: Istennek szeretetben elérkező országa. Isten és az ember foglalkoztatja, Isten története az emberrel. Jézus nyilvánvalóan feltételezi azt, hogy hallgatóiban él egy olyan előzetes ismeret és várakozás, amely számunkra már nem közvetlenül adott. Csakhogy már Jézus korában is elég különböző dolgokat vártak az emberek Isten országa címén. Jézus nem jobb világot akart, hanem új világot. Szükség van egy új, sehonnan nem levezethető kezdetre. A tét Istennek Isten és Úr volta.

    A bibliai remény egyes-egyedül Izrael konkrét történelmi tapasztalatán alapul. Történelme folyamán fájdalmasan kellett megtapasztalnia, hogy az Isten országába vetett hit kiáltó ellentétben van a fennálló valósággal. Éppen ezért ez a hit egyre határozottabban eszkatologikus jelleget öltött. A jelenből a jövőbe vetítették a múltnak minden nagy üdvösséghozó isteni tettét.

    Jézus új fordulatot ad ennek a reménységnek. Azt hirdeti, hogy az eszkatologikus remény most teljesedik be, és az idők megváltozása nem elérhetetlen messzeségben jön el, hanem közvetlenül most.

    Ok persze bőven akad a botránkozásra: egy ismeretlen rabbi Palesztina valamely távoli sarkából, meg egy csomó műveletlen tanítvány, és még hozzá mindenféle kétes csőcselék, vámosok, utcanők, bűnösök, – ez lenne a világ fordulópontja, Isten országa?

    A példabeszéd az egyetlen megfelelő forma, amelyben az Isten országáról beszélni lehet. Mert az Isten országa rejtett valóság. Nem úgy rejtett, ahogy az apokaliptikusok vélték, hanem itt és most rejtőzik egy nagyon is hétköznapi jelenlétben, amelyen kívülről nem látható, hogy belül mi is zajlik. Isten uralmának rejtett kezdete egy olyan világ kellős közepén, amely emberi szem számára semmi különöset nem mutat. Azért mert még rejtve van: elrejtett. Jézus mindössze annyit akart mondani, hogy most van itt az ideje Isten országa eljöttének, vagyis a jelen azáltal minősített, hogy Isten országa érkezik és döntésre hív. Aki a "most"-ot mint Isten jelenlétét és az üdvösség óráját fogja fel, annak számára megnyílik az Isten országa. Aki Isten "má"-ját nem fogadja el, hanem saját jelenébe, saját múltjába és a jövőről alkotott saját álmaiba kapaszkodik, annak számára Jézus jelenléte ítélet.

    A történelem az Isten és az ember közötti dialógus története. Isten ígérete új lehetőséget nyit az ember előtt, de a megvalósulás konkrét módja már az ember döntésétől függ. Hitétől vagy hitetlenségétől. Isten országa tehát nem az ember hitétől független: csak ott érkezik el, ahol a hitben Istent valóban elismerik Úrnak. Jézus igehirdetése a közeli Isten országáról nem más, mint Istennek kötelező erejű, döntést kívánó végérvényes ajánlata. Hatalmas ígéret! Isten országa elsősorban nem birodalom, hanem azoknak közössége, akik Istent uruknak vallják.

    Jézus szóhasználatában az az újdonság, hogy nemcsak atyának nevezi az Istent, – mint ahogy a zsidók is –, hanem, hogy így is szólítja. Azért merte ezt megtenni, mert egyedülálló módon hirdette Istennek azt a közelségét, amelyben védve érezheti magát az ember. Az Isten országát csak örökbe kapni tudjuk. A hit az egyéni teljesítményekről való lemondás. Annak beismerése, hogy az ember tehetetlen, hogy önmagában és önmagából nem képes segíteni önmagán. Nem tudja megalapozni létét és üdvösségét. A hit engedi, hogy Isten Isten maradhasson!

    Van itt egy feloldható, de mégis létező nehézség. A teológia ugyanis ahelyett, hogy a Jézus által hirdetett Isten országa-fogalom keretében dolgozta volna ki a keresztény isten-képet, messzemenően átvette a görög filozófia istenfogalmát, és ezzel éppen Jézus isten-képének sajátosságát és újdonságát nem domborította ki eléggé. Az a hit, hogy a világ teremtmény, annyit jelent, hogy itt-létének és ilyen-létének elégséges oka nem önmagában van, (hogy önmagától semmi, csakis Istentől valami), tehát, hogy teljességgel Isten ajándékozó szeretetének köszönheti létét. Jézus mindazon reménynek, várakozásnak, vágynak beteljesedését ígérte, amellyel az emberek saját körülményeik alapvető megváltozását várták. Egy igazi, új kezdetet. Nála a boldogságok nem az emberi tapasztalatok világának elemei, hanem – mint prófétai szavak – biztatások és ígéretek. Hallgatói megdöbbenve figyelték, hogy szavaiban minden érték új megvilágításba kerül, új dimenziókba állítja az értékeket. Az evangéliumban egy nagy átértékelési folyamatnak vagyunk tanúi, az értékek átértékelésének folyamata zajlik. Így a szegények gazdagokká válhatnak, ha a világtól nem várnak már semmit, de mindent az Istentől, és így Istenre hagyatkozók lesznek. Megértették azt is, ami mindannyiunkra érvényes, hogy ti. mindannyian Isten koldusai vagyunk. Jézus szolidáris a lecsúszott és megvetett emberekkel, a társadalom peremére szorultakkal, akik sorsuk, saját bűneik vagy a társadalom előítéletei miatt nem férnek bele a világ előre megszabott rendjébe, és ezért sem Istentől, sem embertől nem remélhetnek már semmit. Hozzájuk szól Jézus: "Boldogok vagytok".

    Jézus a sok üdvösségvárás reményét egyetlen egybe tömöríti: az Isten országából való részesedésre. Számára ez egyenlő az élettel. Isten országának üdvössége elsősorban a bűnök megbocsátásában áll, és abban az örömben, hogy kiárad Isten határtalan és meg nem érdemelt irgalma. Aki megtapasztalta Isten szeretetét, az azt élte át, hogy Isten teljesen elfogadta, igényli, és szereti őt. Egyúttal jelenti azt, hogy az embernek lehet és szabad elfogadnia önmagát és embertársát. Így az emberben és az ember révén uralomra jut Isten önközlő szeretete. A szeretet a lét értelmének bizonyul. A szeretet tettei minden látszat ellenére örökké megmaradnak, sőt egyedül ezek maradnak meg örökké.

    Hol van tehát Isten országa? Hol valósul meg? Mindenütt, ahol emberek rábízzák magukat Istenre és az ő szeretetére, még akkor is ha közben nem beszélnek Istenről vagy Jézusról. A tanítványok egyre jobban és mélyebben megismerik Isten országának titkait. Ez abból is kitűnik, hogy kinyílt a szemük a messiási idő megérkezésére. Jézus Isten szólásra nyitott szájának, Isten hangjának tudta magát. Ezt az öntudatot Jézus kortársai nagyon is pontosan érezték, de nem fogadták el. Ítéletük szerint Jézus istenkáromló. Igehirdetésével végső döntésre hívta népét: személyében Istenről kell dönteni. Ő radikálisan megváltoztatja a sorrendet: nála nem lehet jelentkezni a tanítványi körbe. "Jöjj, kövess engem", nem kérdés és nem reklám, nem ajánlat, hanem parancs, sőt még több: teremtő szó, mely az illetőt tanítvánnyá teszi. Radikális és osztatlan követés. Jézus nem azért volt oly tartózkodó a különböző címekkel kapcsolatban, mert kevesebbre tartotta magát, hanem éppen azért, mert többre, mint amit a címek ki tudtak fejezni. Hogy ő kicsoda? Az csak fokozással mondható el: "Itt több van, mint Jónás", "Itt több van, mint Salamon."

    A kereszténység legfőbb kérdése mindig is ez volt: "Kinek tartjátok Krisztust?" A kereszténységet az különbözteti meg a többi vallástól, hogy valaki Isten fiának vallja-e Jézust?

    Isten a Fiát "mindnyájunkért áldozatul adta". Isten hatalma és nagysága annyira szuverén, hogy mintegy megengedheti magának, hogy úgy mondjon le mindenről, hogy közben nem veszíti el önmagát. Isten magára veszi nyomorúságunkat, és ezzel áttöri a sors szőtte összefüggéseket, és szabaddá tesz bennünket. A kereszt paradoxona Isten minden elképzelést felülmúló szeretetének megnyilvánulása. Mindenhatósága mindent-elszenvedés is... Az idők fölött álló örökkévalósága nem rezzenetlen változatlanság, hanem mozgás és élet, olyan szeretet, amely közli magát azzal, aki más, mint ő. Szeretetének bősége révén a Fiúban már kezdettől fogva helye volt másnak, mint ő. Hely volt a világ és az emberek számára is. A szeretet azzal adja meg a másiknak azt, ami őt megilleti, hogy feltétlenül elfogadja és elismeri a másik másságát. "Az Ige testté (hússá) lett, és miköztünk lakozott". Ez a jánosi mondat azt jelenti, hogy Isten Igéje teljesen eggyé lett emberségünkkel, egészen a szokásos hétköznapiságig, hiábavalóságig, kudarcokig és ürességig. Isten ezzel a názáreti Jézussá lett. Ebben az emberben van köztünk maradandóan az Isten. A kereszténység igazi botrányát az okozza, hogy az üdvösség megígérése, és evvel kapcsolatban az embertől elvárt döntés ennyire konkrét. Krisztusban maga Isten érkezik közénk, vele az ember testi mivoltában Isten szomszédságába kerül. Az üdvösség konkrétsága és testszerűsége tehát annyit jelent, hogy nincs többé olyan helyzet, amely egészen remény nélküli, Istentől távoli, Istentől elhagyatott lenne. Jézus Krisztusban nemcsak az lesz nyilvánvaló, hogy kicsoda Isten az emberek számára, hanem az is, hogy ki az ember az Isten számára. Felvázolható az emberlétnek az a modellje és lehetősége, amelyet Jézus révén kaptunk. Az emberlét lényegét tekintve ajándékba kapott lét, megköszönni való. Ajándék a kegyelem és az üdvösség. Az ilyen megajándékozottságban élő lét megszabadul attól az elviselhetetlen tehertől, hogy neki kelljen Istent játszania. A kegyelem annyit jelent, hogy szabad embernek lennünk, magunkat és a többieket is elfogadhatjuk embernek, hiszen Isten végtelen módon elfogadott minket. Az emberi szabadság valamitől megszabadított és valamire felszabadító szabadság. Az emberi szabadság feltételes, ráadásul nagymértékben elhibázott és eljátszott szabadság. Az ember valójában nem szabad, amíg léte feltételeit véges javak, értékek alkotják, netán ilyenek uralkodnak rajta. Egyedül a végtelen isteni szabadsághoz való kötődés szabadítja meg minden evilági érték abszolutizálásától, és teszi szabaddá arra, hogy szolgálja a világot. Az emberi szabadság nem valami fölött való rendelkezést jelent, hanem az ember szolgálatkészségét: maradéktalan nyitottságot és állandó készenlétet, mellyel rendelkezésére áll az emberek kívánságainak. Az az ember szabad valóban, aki önmagától is szabad, hogy ezáltal szabad lehessen mások számára is. Ez a fajta szabadság igénytelenséget kíván, anyagi és szellemi értelemben egyaránt: lemond arról, hogy a maga érvényesülését keresse, hogy önmagát és saját terveit valósítsa meg. Ez a fajta szabadság a szeretet rendelkezésére álló emberlét. A hit ennyi: amen-t mondani Istennek, lehorgonyozni Istenben, ráépülni Istenre, hagyni, hogy Isten egészen Isten lehessen, vagyis elismerni, hogy ő az élet egyedüli alapja és értelme. A hit tehát a megajándékozott és engedelmes lét. Mind az embert, mind az Istent csak a történelemben és a történelemből ismerjük meg. Definitív meghatározásukat tehát csakis a názáreti Jézus története és sorsa alapján adhatjuk meg.

    Jézus Krisztusban az emberlét új lehetősége és valósága áll előttünk: embernek lenni Isten és az embertársak számára.