Iránytű a Magyar Ifjúság számára

II. RÉSZ


A jövőt hordozó magyar ifjú egyéni élete.

Neked élned kell, magyar ifjúság!

Magyar ifjúság, egy szavam van hozzád; szent, mint az evangélium, elevenítő, mint az örök remény: Neked élned, virágoznod, boldogulnod kell, elhervadnod, elpusztulnod nem szabad. - Igen, élned kell! Mikor a tavasz bimbót fakaszt, a nyárfa olajától illatos a levegő; mikor a májusi nap életet, színt, tüzet szór szét s a fakó földön kigyulladnak a virágok, mint az esti homályban a vöröses, violás, kékesfényű csillagok: mindnyájunkat elragad a vágy, az élet vágya a balzsamos lég, harmatos fű, csörgedező patak mind azt hajtogatja, - élni, élni vágyom!
S ugyan ki ne akarna élni, mikor minden éled s életet lehel? Mikor minden úszik napsugárban s jókedvben s a tavasz szeretetétől nemcsak a szív duzzad, hanem a cserje bimbója, a patak vize is?!
Életet szomjazok hát magamnak s neked is, aranyos ifjúság, életet, mely halált nem lát! Tavaszt akarok hozni rád, melyben lelked kivirágozzék, világosságot, színt, tüzet akarok szórni rád, hogy szép világod legyen, világod, hol ragyogó eszmék izzanak, hol tiszta, meleg érzelmek fakadnak, hol nemes, küzködő nagy gondolatok, vágyak törtetnek. Életet, a hatalmas, a boldog élet elemeit, a hitet, a tiszta erkölcsöt, az erényt akarom lehozni rád a magasból, ha kell, szent Pálnak harmadik egéből! Az ég esőjénél, az éj harmatánál termékenyebb áldást akarok leimádkozni rád, hogy mező, erdő, szőlő gazdagságánál gazdagabb életed legyen s hogy ezen a vérrel öntözött, ágyúgolyóval fölszántott, emberhússal etetett földön te légy az a virág, melyen az Isten szeme megakadjon.
Erőssé, gazdaggá, boldoggá akarlak tenni. Akarhatok-e többet? Ördög, világ, test, szenvedély, képzelet sem ígérhet mást; nem ígérhet többet.
Avagy ígérni? Oh, igen ígérnek! Ígéretben nem szűkölködnek e kétes hatalmasságok. De te tudod, hogy természetükhöz tartozik szavukat meg nem tartani, s a te kötelességed, ifjú lélek, az üres szót megvetni!
S lehetséges volna-e, hogy nekik higyj s hozzánk ne szegődjél?
Hát nem látod, hogy e sároslábú, alantjáró hatalmak mely ösztöneidhez fordulnak? E sáros, e szennyes, ez alacsony járáson megláthatod, hogy nem a magasból jöttek s nem a magasba hívnak. Szájuk lehelletén megérzed, hogy nem életet lehelnek, hanem hogy bűn és halál van abba belekeverve. Ez a lehellet hímes mocsarak fölött elhaladva magába szedte az aranysárga, mérges virágok finom, bódító illatát, kriptákból szállt föl, hol hullákat és kincseket takar az enyészet s mikor összeverődött, melegen, rekkenően, bódítóan megszállja lelkedet, hogy ábrándképekkel telítsen, sorvasszon és sírba döntsön.
Félre a halállal, de félre a bűn ígéretével is!
Újra mondom: Neked élned kell!

Az élet nagy korszakában.*

Elment fölöttünk a nyár, virágai elszáradtak, kalászos tenger helyén száraz tarló ijeszt. Szótlan lett a határ s ami szó van benne, nem édes az, hanem érdes; fülemüle nem csattog a virágos berekben, csak szarkák karattyolnak a nyárfákon s az akácosban; a pacsirta nem szántja a halavány kékséget s helyette énekel, azaz hogy cirpel a szöcske s serceg a sarjúban, mintha ollókat sercegtetne egy láthatatlan s fáradhatlan köszörűs. Dísztelen lett a mező; az aranykalászok mögül nem kacsint felénk a búzavirág égkék szeme; kopasz lett az ünneplő pipacs, izzó pártáját elvesztette s apró mákszemeiből nem kérünk a ropogós kalácsra. A napsugárnak is letört tüzes éle; későbben kel, korábban nyugszik le; munkájának java részét elvégezte; attól hull már az akác sárguló levele, attól cukrosodik a szőlő, édesedik az alma s barnult meg a munkabíró parasztnak arca, nyaka és keze.
De ha el is változott a határ, ha fordult is nagyot a föld, ha feszerőit kiadta a nap s színbe, zamatba, illatba, lángos lisztbe, fűszeres táperőbe fektette: a mi hevünk, szívünk heve le nem hűlt, a mi napsugaraink ki nem aludtak, a mi virágaink el nem hervadtak, a mi énekeink el nem hangzottak; nálunk egyre tavasz s nyár van egyben. Mi az élet tavaszában, az erőszerzés, a jellemképzés nyarában állunk; mi az élet legfontosabb korszakát éljük s az iskolaév kezdetével e fontos korszaknak új váltójához értünk.
No ha így van, akkor hát kész a program: aki tavaszban áll, annak lelke friss legyen és harmatos, aki az erőszerzés, az átalakulás nyarát éli, annak szíve teljék el a nagy hivatásnak érzetével, az álljon a munkába s fogja meg két kézre az ugyancsak fontos föladatot, hogy ember váljék belőle s még pedig a javából.
E program alapján köszöntlek téged, magyar ifjúság! Sejtelmes lélekkel nézlek, nézlek és tisztellek! Ne vedd hízelgésnek vallomásomat, hisz én többet látok, mint te; szemeim előtt vonulnak el nagy hivatásod, lelkesülésed, harcaid, vágyaid, reményeid, kísértéseid, veszedelmeid; a veszedelmek mögött ott sötétlenek örvényeid, ott ijesztenek hajótöréseid s e szemlélet, ez öröm s e kín lelkemben egy forró vággyá olvad össze: bár élnéd át ifjúságod hosszú tavaszát s az erőszerzés sok ezer napszámú nyarát úgy, ahogy azt hited s kötelességérzeted parancsolja, ahogy azt gyermeki szereteted s ifjú reményeid sugallják! Bár élnéd át mint életednek legfontosabb s igazan - nagy korszakát.
Van kétféle nagy korszak.
Az egyik nagy önmagában, a kifejlett erők hatalmában, az érvényesülő tehetségek szivárványos glóriájában; a másik nagy, mert a jövendő nagyságnak s boldogságnak rakja le alapjait; mindkettő nagy kötelességeket teljesít.
Az ifjúság életét ez utóbbi értelemben mondom nagy korszaknak.
Nagy, mert nagy kötelességeket teljesít; nagy, mert a jövendő, erőteljes, nemes férfiélet alapjait rakja le.
Ennél nagyobb művet nem ismerek. Nagyobb ez, mint Rafael vagy Michelangelo műve, amennyivel a lélek több, mint a vászon s a kő, s amennyivel az arány több, mint a vonal s a szín. Nagyobb mű, mint Columbus vállalata, ki csak tengeren túl keresett új világot, mely végre is megint kő, sár meg por volt; mialatt mi a boldogság szigetei felé evezünk, melyekről az örök élet virányainak sassafras illata leng felénk. Nagyobb mű, mint a népfölszabadítók harca, mely az alkotmányos, tehát külsőséges, jogi élet kereteiért folyik; mialatt mi harcot vívunk, mely lelkeket szabadítson, érzést nemesítsen s az öntudatos én-t az egész mindenség fölé emelje értékben s lelki erőben.
Ily mű ugyancsak nagy alkotás; értékében versenyen kívül áll; kihatásaiban örök. Fogj hozzá tehát rafaeli
ecsettel, michelangelói vésővel, columbusi merészséggel s a népszabadítónak áldozatos bátorságával. Vagy ha túl nagyhangzású neked ez a beszéd, megmondom neked egyszerűbben: fogj hozzá ihlettel s maradj meg benne kitartással. Ihlessen az Isten s erősítsen a törhetlen kötelességérzet.
Az ihletből van elég! Szemeim előtt lebeg Rafaelnek egy ideális alakja e fölírással: "Numine afflatur", "Istennel telt". No hát ilyenek vagyunk mindnyájan, ha szívünk tisztaságát óvjuk s ha hitünkkel s ideális célzatainkkal nemcsak töltekezünk, hanem összeolvadunk. Lelkek vagyunk, kiket Isten telít és emel.
Az ihlet nyomában a kötelességérzet sem marad el.
Kivált, ha nem állunk elszigetelve, hanem vállvetve vívjuk az erény harcait. Olvadjunk egybe mindnyájan a nemtelenség s a léhaság elleni küzdelemben. Ha egybeolvadunk, legyőzhetlenek leszünk. A küzdelem egysége nagy és szoros kapocs; szorosabb minden programnál, erősebb minden pártszerű közösségnél; ez teremti meg a lelki egységet, ez biztosítja a sikert.
Legyen tehát az iskolaév a nagy kötelességteljesítés éve! Dolgozzunk benne serényen szebb, biztatóbb jövendőnk alapjain!

* Veni Sancte napján.

Tündöklő, duzzadó vitorlákkal.

Vitorlásunk fölszerelve, útra készen áll; horgonyait fölszedte, vitorláit fölhúzta, zászlaját kigöngyölítette, de nem moccan meg addig, míg a hegyek vagy a tenger lehelete nem éri; ez dagasztja majd vitorláit, ez megcsattogtatja zászlaját s ad neki kedvet s erőt, szelni az Óceánt.
Az iskolaév elején vitorlásnak nézem én a diákságot; vitorláit fölvonta s nézi a ködös tengert. Némely kis Achillesnek szemében még ott ragyog a honvágy könnye, de azt szét kell dörzsölnie s nekivágnia az évnek, tíz hónap derűjének-borújának, neki kell vágnia a nehézségek keserű hullámainak, még pedig úgy, hogy keresztül is vágjon rajtuk; hej, ahhoz nem elég fölszedni az édes vakáció horgonyait, nem elég szétlebbenteni a tudomány papírvitorláit; nem elég ez, hanem ahhoz mindenekelőtt az kell, hogy az ég leheljen belénk lelket s a vágyak óceános lehelete dagassza szívünket; erőre, lélekre van szükségünk: a buzdulás hullámaira kell felkapnunk s a bátorság sugallataira szert tennünk, vagy, hogy a szót ne szaporítsam, megmondom magyarán:
Jókedvvel kell kiindulnunk s erre a jókedvre még a morfondáló fiúnak is rá kell magát nevelnie.
Megteheti.
A jókedv ugyanis az erő érzete. Ha az erőből érzet lesz, akkor mint öröm lép öntudatunkba. Így aki erejét érzi, akinek erős az izma, jó a vére s ruganyos a szervezete - aki erejét kiadni: tenni, küzdeni s dolgozni tud - az jól érzi magát, annak kedve van. Aki győzi, aki bírja, annak mind jókedve van. Azért jár minden siker s minden győzelem örömmel, mert ott erő érvényesül. A nehézségek leküzdése, akár mi küzdjük le azokat, akár csak nézzük is, örömre hangol. Ha paripán vagy automobilon vágtatunk s a távolságokat legyőzzük, örvendünk; ha a magas Tátrára fölmászunk vagy a felnyilalló sast szemléljük s a világ laposságát lenézzük, örvendünk éppen úgy, mikor a természet fölemel a hegyek s a tenger s a csillagos égbolt fölséges benyomásaival, vagy amikor a művészet elárasztja lelkünket s magasra emel a vonalak, színek, hangok mély, misztikus folyamán: akkor is ezt az erőt, ezt a teltséget mint jókedvet, mint édes örömet érezzük.
Az erő s a szívteltség ez érzetével álljunk ki az év elején küzdelmeink s munkánk porondjára, álljunk ki fáradalmaink s nehézségeink hegyei elé s mondjuk: meggyőzőm, meg, mert erős vagyok.
Erős pedig azért vagyok, mert teli a lelkem s a lelkem azért teli, mert érzem, hogy kötelességem teljesítve, az Isten akaratát teljesítem. A világok hőse épp úgy, mint a diákszoba lakója, az élet legnagyobb tartalmára csak így tesz szert, ha átérzi, hogy tőle az Isten most kötelességteljesítést kíván. Isten akarja! Fölségesebb indítóok nincs. Az isteni akaratot veszem és srófolom lelkem szervezetébe pislogó, gyönge, álmos önakaratom helyébe. Az én akaratom gyönge s csúnya, tehetetlen s szeszélyes jószág, de az isteni akarat az erő és hatalom s aki úgy ragadja meg életét, kötelességeit s dolgait, hogy isteni akaratnak nézi, az bizonnyal győzi. Mert ha Isten akarja, akkor megsegít, meg is teszem és ténnyé váltom akaratát.
Akarjátok, amit Isten akar s istenileg akartok, s megérzitek, hogy az akarat nemcsak szó és parancs, hanem erő, szivárgó erő, mely átjár s tettrevaló fiúkat állít a világba. Istennel, gondolataival, világosságával, szeretetével, melegével s erejével van tele a világ, mint ahogy párával, fénnyel s hővel az őserdők légköre; s nézd, mily kedve van, emberileg szólva, annak az erdőnek, hogy szívja magát teli harmattal s napsugárral, hogy fakad és pattog, hogy feszül és szépül s kiszövi az ég ajándékaiból a földi élet illatos szépségét. Nekem is rendelkezésemre áll az Isten, akarata környez s kegyelme emel, s ha a természet napsugárból, harmatból s a föld élettelen elemeiből tud szőni menyasszonyi ruhát s örvendező életet, hogyne tudnám azt én, mikor Isten akarja: kegyelme segít rá.
Ismétlem tehát: erős vagyok és győzőm s azért jókedvvel fogok hozzá.
De az erővel úgy átlag s nagyjában be nem érem. Rendelkezésemre áll ennél több.
Úgy látom ugyanis, hogy jó kedv ott van, ahol a lélek lendületes; hol nem a kelletlenség, kedvetlenség, restség üt tanyát s ólomlábon járnak fajankók; hol nem úgy köszöntik a reggelt, hogy ásítoznak ima helyett s örülni, kacagni injekciók nélkül nem tudnak; hanem ahol pezseg a friss, tiszta vér s szárnyát csattogtatja a bátor, egyenes, tiszta lélek.
No, ha lendületes lélek kell a jókedvhez, hol találunk olyat, ha nem ott, hol lendület, lendítés, indulat, indítóok van páratlan bőségben. Tekints indítóokaidra! Hited s lelkiismereted kötelességek elé állít s életre utal, melyet elvesztegetned nem szabad; ifjúságra mutat, melynek tisztának, erősnek, világosnak kell lennie: útra állít, mely kiindulás az örökkévalóságba, a szentek közösségébe; s az angyalok társaságába vezet, géniuszok közé, hol ripőknek bizonyulsz, ha velük rokon nem leszesz s e közösségben körülzsongnak az engedelmességre, bizalomra, tiszteletre, tisztaságra, erőre biztató sugallatok. Indulnod, lendülnöd kell e környezetben, mert millió láthatatlan kéz nyúl feléd, millió kar támogat s lelked mélyéből két édesen szerető szem, Jézus tekintete, biztat. Tétlen, érzéketlen nem lehetsz, hanem bizonyára kitör lelkedből a szózat: Rajta hát, vonzzatok, emeljetek, indítsatok szent, titokzatos hatalmak! Csupa lélek s érzék akarok lenni illetéstek iránt, csupa készség s szomj sugallataitok iránt! Indulok, mert indítotok, lendülök, mert szárnyaitokra vesztek!
S ha valakinek ily eszményi világossággal van átitatva a lelke, annak okvetlenül fölmelegszik s lobbot vet a lelkesülésnek szent lángjától a szíve. Az nem morfondál s nem kételkedik, hanem érzi, hogy ereje van a tetthez; az átéli azt, hogy az elvont gondolatok s fogalmak tehetetlen, gyönge árnyak ugyan, de az élet hatalmaivá lesznek, ha mint Homér alvilági árnyai, vért isznak; benne is gondolatból gyújtó esemény lesz, ha a gondolatba szívet, vért ereszt, vagyis ha megszereti azt; ha bizalommal, tisztelettel s lelkesüléssel köríti; ha szólítgatja, hogy feleljen s ébresztgeti, hogy foglalja el szívét s vigye és ragadja s tegyen vele, amint tetszik neki. A diáknak, ha lendületes s virágos lelkületre akar szert tenni, féltékenyen kell óvnia lelkének érzékenységét s lelkiismeretességre, a nagynak s szentnek tiszteletére, a tisztának s érintetlennek szeretetére s az Istenközelség édes élvezésére kell nevelnie. Megérzi akkor, hogy mi az a "szellem és lélek".
Ez a szellem és lélek kell a diákéletbe, valami e duzzadó lelkesülésből a tiszta, nemes ifjúság fehér vitorláiba. Legyünk meggyőződve, hogy a szerencsés tengerjárás titka s kulcsa a jó kedv s az isteni öröm.

A természet élete is csupa harc.

Az Alpesek mély völgyeiből írom e sorokat, köszöntőül néked, magyar ifjúság! Hangos, csobogó patakok partján írom s árnyékban, melyet égbemeredő hegyek vetnek a lelkemre. Szemeim a sziklaormokon járnak, hol megtépett fenyők szaggatott sövénnyel kerítik be az örvényt. Minden ilyen hegy egy-egy angyal nekem, ki az Isten fölségét hirdeti s bár a föld porába nyom le, mégis fölölel, föl a végtelenbe. Nézem, nézem e vakmerő, szétfoszlott csúcsokat, melyeken viharok szárnyán a rombolás szelleme jár s dörög és pöröl és csattog s megtépáz minden bokrot és fűszálat; úgy tetszik nekem, mintha ősrégi dómok maradványait látnám bennük, melyeket angyalok építettek s ördögök dúltak szét; majd ismét oltároknak látszanak, hová hajdan az ég ereszkedett le, most pedig már csak a napsugár tüze s a felhők borongása váltakozik rajta.
Mi hát mindez a csúcs, torony; hegy s orom? Romhalmaz tán s az enyészet városa? Mik ezek az ormok? Talán bástyák, melyek mögül levált szikladarabokkal bombázza a halál a völgynek életét? Mik e kiálló, csupasz szirtek? Talán a meghalt szépségnek fehérlő csontváza?
Nem, nem temető ez a bizarr hegylánc, még kevésbé az enyészet trónja, hanem küzdőtér, ahol az élet küzd a halállal. Nézd a gyalogfenyő gyalogjáró hadát fönt a sötétlő ormon; sorai lekötik a törmeléket; moha és áfonyacserjécskék egymásba fogódzva másznak fölfelé; selymes, bolyhos füvek beleeresztik gyököcskéiket a sziklarepedésekbe s igénytelen ágyat vetnek az életnek. Minden fenyőszál egy-egy zászló, melyet az élő, virágos, illatos természet lenget; fölkúszik vele az ormokra, s hirdeti, hogy legyőzi a halált az erőteljes hódító élet.
Most pedig félre veletek, fenyőgallyas képek! Félre veled orom s illatos fenyőszál! Bérceitek helyett

"Látom az alföldi rónát,
Ezüstcsíkok kígyózzák át,
Szélmalom négy forgó szárnyát
S kis pacsirta hívja párját;

S látok egy nagy, hős küzdelmet
Mit Klió könyvébe jegyzett,
Mit ifjaink küzdnek végig,
S lángja fölcsapott az égig".

Sok romot látunk magunk körül társadalmi életünkben. A hitetlenség az a kőgörgeteg, mely töri az égbetörő szellemeket s porrá, sárrá, nemtelen törmelékké őrli össze. Az erkölcstelenség, azaz a lelki meztelenség, mely kivetkőzteti az embert nagy érzéseiből, s csupasszá, szegénnyé lesz tőle az érzés s az ihlet. Ezek a romboló hatalmak hadakoznak az élet ellen s lecsúsztatják az emberiséget az erény s áldozatkészség illatos s éteri magaslataiból a kényelem s az önző életnek völgyeibe.
A legfájdalmasabb s legszomorúbb látvány pedig a hitében hajótörést szenvedett s erkölcseiben megmérgezett ifjúság! Van itt rom, van itt enyészet és csontváz! A tiszta erkölcsnek színpompás s erőteljes életét lemosta róla a szenvedély lucskos felhőszakadása; szemeibe belevette magát a halál; homlokát fölszántotta a korai vénség, Büszke és dölyfös lett s magasan s makacsul hordja fejét, mely fölé nem az azurkék ég, hanem az Isten bús haragja illik.
De ha van is rom népünk s ifjúságunk lelki világában elég, mégsem vesztjük el reményünket s nem hisszük, hogy a hívő lélek magaslatait megtörje s a tiszta szív gazdag világát elpusztítsa a bűn enyészete. Kűzd a hegyeken a természet a halál ellen; küzd a lelkekben is a kegyelem a romlás ellen. Nekem minden ifjú, ki e harc zászlaját lengeti, egy-egy erőteljes, illatos fenyőszál, aki neki veti lábát a hanyatlásnak s útját szegi a dicstelen mélységbe való csuszamlásnak. Nagy s nehéz föladatot szolgál, mikor az emberi életnek magaslatait, hol csillagokkal érintkezik a lélek, hitetlenség s erkölcstelenség által letörni nem engedi. De a viharedzett, gyantás fenyő is tehetetlen a csuszamló hegységgel szemben, míg egymagában áll; erdők kellenek oda, hogy megkössék a talajt; úgy vagyunk a lelki s a társadalmi világban is. Egy nem győzi, de a tömeg győzi.
Szabadságot akarunk, rabok többé nem leszünk. Férfiakká neveljen bennünket a felvilágosult, vallásos meggyőződés s szabadítson föl a szenvedély békóiból a tiszta, erkölcsi érzés. Jézus kegyelme kineveli bennünk az erőt, a meggyőződést, a jellemet; a szent Szűz szeretete pedig ihletet ad s tiszta vért biztosít.
Így lesz aztán bennünk élet s mint férfiak lépünk a világba. Miután érteni fogjuk hitünket, nem imponál majd nekünk a tévely, ha világhírű tollak sercegik is azt füleinkbe s mert hitből s hit szerint fogunk élni, nem kábítja el lelkünket a szirén-ének, mely édesen s lágyan kezdődik, de a csalódás s a kétségbeesés diszharmóniájával végződik.
Magyar ifjúság, e program alapján fogj kezet! Karöltve, vállvetve állj ellent a haza romlásának! A hármas bércű haza is romlik, szirtjei omlanak, görgeteg temeti el a virágos rétet: magyar ifjúság, légy te e hármas bércnek illatos erdeje! Akaraterőddel állítsd meg a pusztulást, erényeiddel takard el az önzés szakadékait, jellemeddel éleszd föl a régi nagyság emlékeit.

Mit tanulunk a szűzies erők tengerétől?

Tengeren tengerről írok; Óceánon gondolkodom a szellemi világ tengeréről, melyen ti is eveztek, melyen ti is küzködtök s hogy hajótöröttjei ne legyetek, a "Stella Maris"-t, a "Tenger Csillagát" nézzétek bízó, hűséges tekintettel.
Elnézem nappal, elnézem éjjel ezt a bűbájos, tiszta mindenséget. Elnézem nappal a kék eget, a kék tengert, a távolban kéklő hegyeket; csupa kékség minden; a mennyország színébe öltözködött a föld is; csoda-e, hogy az ember is közelebb jár itt örök reményeinek s nagy s nemes vágyainak mennyországához? Elnézem éjjel az egymás fölött borongó, kettős sötétséget; az eget csillagaival, melyektől sötét marad s ki nem világosodik a fölséges égbolt s a tengert, ezt a rémes, hullámzó sötétséget, melybe a hajó hófehér, taréjos hullámokat szánt s erre a bolyhos vízből szőtt hermelinre ragyogó gyöngyöket, szentjánosbogárkákra emlékeztető villamos, fényen pontokat szór a tenger kincses nemtője. Akár éjjel, akár nappal nézem, oly sokatmondó nekem ez a tenger s szeplőtelen, nagy érzések emelkednek mélyeiből. Tiszta, párás leheletet lehel rám s erősít s éltet vele.
Szűzies itt minden; távol a profanált, poronddá, piaccá, mocsárrá taposott földtől. A város és falu mételye nem hat el ide; ott az ember elront mindent s lefokozza a fölségest is itt nem úgy van; itt az eszmék nem hamvadnak el, hanem a változatlan, kék mélység fölött mindig első, tavaszi szépségükben ragyognak. A tenger változatlan. Hullámait ugyan dsundák, triremisek, keresztes-hajók, norman lélekvesztők, modern hadihajók szelik, de a seb, melyet hátán hasítanak, hamar forr s emléke nem marad fönn; az az ősi víz olyan most, amilyen volt akkor, mikor egy másik világ körvonalai tükröződtek rajta. Csoda-e, hogy megszállja lelkemet e kék tükör felett a Fölségesnek tisztelete s szívemet eltölti a végtelennek s az örökkévalónak érzete?
Ez érzések miatt szeretnélek én téged is itt látni, magyar ifjúság! Nem a tenger miatt, hanem a tengeren járó s a tengereken szárnyra kapó lélek miatt, hogy téged is megszálljon, bármerre jársz s bárhol is élsz, ugyanez a lélek.
Ez a lélek a végtelenségnek s az erőnek lelke. A végtelenségé, mert az örök, mély gondolatoknak hullámaira és a mű s a művész érthetetlen nagyságának tengerére utal; az erőé pedig azért, mert az erős vágyak s kiolthatlan remények s a lankadatlan törekvések messziségébe int. Ne mondj le az előbbiről s törekedjél az utóbbi után.
Ne mondj le a szűzies tisztaságnak s az érintetlen erőnek tiszteletéről! Az a nagy, profanált társadalom, melyben élsz, sok tekintetben már blazírt s eszmét s lelkesülést nem tanulhatsz tőle; értsd meg hát és szánakodjál rajta, de ne térj útjaira! Az a társadalom nem szűzies; legifjabb ifjúságát s életének legszebb virágzását elfecsérelte könnyelmű életben; most már hervadt s erőtlen s az erőst meg nem érti. Nem érti azt, aki lelkesül s még kevésbé aki küzd. E mételyes, tehetetlen szellemmel szemben nézz ki a két végtelenségre: az égre s az örök elvek s igazságok tengerére. Ha az égre nézesz, már látod a tengert. Mert a tenger az égnek s az ég a tengernek tükre! S olvasd le az ég tengeréről a szűzies, tiszta életnek megtörhetlen, szent törvényét s szívjad tele lelkedet e törvény szükségességének érzetével! Csak az, ami erős és romlatlan, csak az élhet és győzhet. Csak annak van üdesége, termékenysége, gördülékenygége. Abban van a mélység, melyben gyöngyök gyöngyöznek s az alkalmas a lelki fölemelkedésre!
Tekintsük az életet, az erőt, a szenvedélyt, a bajt, a szépséget s az élvezetet mindig e nagy törvénynek szempontjából; suttogja körülöttünk minden csak azt, hogy élj tisztán s szűziesen, ha erőteljes s mélységes életet kívánsz élni. Nézz és szemlélj mindent ez erős élet színeiben.
De a tenger ezenkívül a küzdelmeknek s a törekvéseknek messzeségébe is int. Odahív partjára s kitárja elénk végtelenségét. Mintha csak hallanám szavát, azt a néma szót, mellyel buzdít: nézd a világközlekedés útjait, a harcok tereit, melyeken az ember esze s vágya küzd hullámokkal, örvényekkel; nézd a nehézségek tornyosulásait, melyeken át kell törnie, hogy érvényesüljön. A világfölfedezők, a conquistadorok mind erre jártak; e küzdelmekben ébredt föl energiájuk s a titokzatos távol s a kihívó, taréjos hullám nevelte ki őket nagyokká s hősökké.
Szeresd az erőt és adj érte tiszta életet - mondottam előbb; szeresd az erőt s fejtsd ki ezt a szeretetedet küzdelemben - teszem hozzá most; mindkét buzdítás a tenger szózata.
Az erőt csak az szereti, aki azt a küzdelembe beleviszi s a harcban érvényesíti! A magyar ifjúságnak erre van legégetőbb szüksége s ezt a szükséget fényesen kielégíti, ha a szent kereszténység küzdelmes zászlaját becsülettel lobogtatja. Ne kételkedjünk s ne essünk kétségbe e harc kimenetele iránt; sőt legyünk mélyen meggyőződve, hogy győzünk! Mienk a jó, mienk a legjobb; a jónak okvetlenül győznie kell. Ateizmus, azt mondani, hogy a jó a világban nem győzhet s erkölcstelen, gyámoltalan lemondás volna azt hinni, hogy egy jobb, nemesebb fölfogás az erkölcsi nézeteknek tisztulása ki nem alakulhat köztünk. Azt kell tehát hinnünk, hogy igenis erővel s harcban érvényesülnek eszményeink. Ha elhisszük, már bennünk vannak a jobb élet csírái; ha harcolunk, már mienk a jobb jövő. Minél élénkebben jár át bennünket ez a meggyőződés, annál életrevalóbbak vagyunk, azért nem tehetünk jobbat, mint hogy telítjük magunkat a nemesebb életnek vágyaival s belefektetjük legjobb erőinket az érte való harcba!
Ezt a két érzést, a szűzies életnek s az erőnek szeretetét lehelje rád a tenger, mely szenteket s hősöket nevel; ezt a két elvet olvasd le bűbájos tükréről, mely a nagy lelkeknek s erőteljes, egységes jellemeknek tükre. De azt fogod erre mondani: oh, de hol van, mennyire van kis falum, tanyám s pusztám határától az a tenger? Hogy lehelje rám a szenteket s hősöket nevelő leheletet? Hadd el! Mondtam már neked, nézz az égre, nagyobb az ég, mint a tenger s ez csak kis tükre annak. Mennyi szentet éltetett a puszták lehelete s hány hős nőtt naggyá a fenyvesek s a tölgyes erdők tisztásainak, vagy a csendes völgyek kaszálóinak illatából?! Messze van tőled a tenger, az erőteljes conquistadorok s fölfedezők lelkének tükre, de hadd el a panaszt! Minden harmatcseppben tükröződhetik a legnagyobb lélek, mint ahogy a legkisebb harmatcseppből ragyog felénk a nagy Isten szeme!
Hordozz tehát szívedben erdőn-mezőn szűzies érzést, eszméért lángoló s harcaira buzduló lelket s meglátod, hogy végtelenség tengere lehel rád s eltölt a jobb, nemesebb életre vezető harci vággyal. E lehelettől kigyúlsz s e harci vágytól biztos győzelemre számíthatsz!

Jobb jövőnk tavaszi kertjében.*

Elragadtatással néztük mi ezt a porondot, azaz hogy nem is porondnak néztük, hanem virágoskertet láttunk benne: Magyarország reménységének, erejének jobb jövőjének tavaszos kertjét néztük, mikor a ti versenyetek, erőpróbátok, fegyelmezettségtek bemutatásában gyönyörködtünk.
Elvonultatok előttünk dagadó kebellel, sugárzó szemekkel, ritmikus léptekkel és megéreztük, hogy hőseinknek, szentjeinknek, patriárkáinknak haló pora dobbant meg lépteitektől és - megdobbant a mi szívünk is. Lelkesedéstek, erőtök, fegyelmezettségtek azt hangoztatta felénk, azt kiáltotta világgá: Magyarország, neked ifjúság kell, mely az élet és erő jegyében áll, amely küzdőtérnek nézi az életet és magát meg nem adja, mert győzelemről álmodik, győzelmet szomjúhoz - a hazának.
Igen, kedves fiaim, testi erő kell mindenekelőtt mintegy alapul. Jób könyve dicséri a testi erőt, mikor azt mondja: "Csontjai rézcsövek, porcogója, mint a vaslemezek". Dicséri a testi erőt a római író, mikor a gallokról, kik Brennus alatt a Capitoliumot ostromolták, mondja: "Corpora plus quam humana" félistenek ezek, nem emberek. Dicséri a római és görög szobrász, midőn szép, erőteljes alakját formálja. A barbárban ez megvan, de a kultúra emberének neveléssel, fegyelmezéssel, edzéssel kell reá szert tennie.
De nem elég nekem, kedves fiaim, a testnek ereje!
Nekem a vérnek ereje kell, a vér ereje, amely szeplőtelen, tiszta erkölcstől ihletett erő. Amikor Skander bégtől az általa sokszor megalázott szultán kérte a kardot, a hős azt felelte neki: "A kardot oda adom, de nem a kardban, hanem a karban van az én erőm titka, nem is a karban, de a vérben az én hősiességem inspirációja". Igen, a vérbe kell nekünk erőt, erényt, hősiességet kevernünk, ebbe a vérbe lelket lehelnünk, az ilyen vérből élő, lélektől sugallt nemzedék igazán a hősök nemzedéke, amely eszményekért él, harcoktól nem fél s biztosan győzelmet arat.
Magyar ifjúság, ezt az erőt, ezt a tiszta vért, ezt az erőteljes szellemet, lelket kívánom én neked. Az ilyen ifjúság a lelkesedésnek, az eszméknek tűzcsóváit röpíti a haza minden terére, az ilyen ifjúság képes fölkelteni "rabsága kőpárnáiról a beteg, megzsibbadt gondolatot", a szabadságnak s nemzeti érzésnek, a gazdasági erőnek fellendült életét.
Látjátok, nekem ez a szellem kell! Nekem lelkek kellenek, akik az erkölcsi erő önérzetében, a jövő föltétlen hitében, a munka szeretetében, a tiszta erkölcs szeretetében kiálljanak s azt mondják: kevesen vagyunk ugyan s hazánk, mint a népek óceánján hullámtól csapdosott sziget, de élni, győzni akarunk és okvetlenül fogunk. Könnyű az angolszász fajnak, könnyű a hatalmas Amerikának, könnyű a tudományban, munkában megedzett német-germán szellemnek, sőt még a letaposott szláv népek millióinak is, de a magyar maroknyi nép: közülünk mindegyiknek hősnek s vértanúvá avatott léleknek kell lennie.
Legyetek tehát az eszmények emberei és a tiszta vérnek tüzét, lehét oltsátok be a mi sok tekintetben elmaradt alantjáró közéletünkbe, hogy amit nem bírtunk kivívni azt ti, kedves fiaim, majdan valóra váltsátok.
Tehát kedves, aranyos, édes magyar ifjúság, te vagy az én hazám virága - kérlek, légy a mi koszorúnk! Magyar ifjúság, tűz vagy és erő, kérlek téged, légy őrtüze a magyar szabadságnak! Váltsd ki a te lelkesedésed hevében azt a szent reményt, mely egy boldog, hatalmas, szabad, független Magyarországról álmodik.
Az ilyen ifjúság a nemzet koszorúja s koronája, az ilyen ifjúság a nemzetnek harcokat vívó, győzelmeket arató ereje lesz.

* Az 1907.-i székesfehérvári tornaversenyen.

Gyógynövények az út szélén.

Országútjainkat s dűlőinket tarka gyógyfüvek szegélyzik; zsálya, üröm, fehérlóher, ezerjófű, szarkaláb, cickóró ökörfark ingerkednek az utassal, hogy ahol az ember jár a maga elmaradhatlan árnyékával, betegséggel s nyavalyával, ott kéznél legyen, közel az útszélen az ingyenpatika. Igen ki, ki az országútra ült a mi édes, mézes, ürmös, illatos gyógy-flóránk, hogy virágos s harmatos szemmel tekintsen a vérszegény, csúzos, reumás, gyomorbajos, fejfájós emberre s fölkínálja magát neki; szinte pöröl vele, útjába áll, lábait megakasztja s szemére hányja: te vén bolond, hát nem látsz, nem hallasz; itt vagyok; élet s erő lakik leveleimben s virágaimban; közel vagyok, közönséges vagyok, úgy hogy útszéli gaznak nézhetsz; olcsó vagyok, úgy hogy taposhatsz; de ha megvetsz, hej megbánod, mert nélkülem elfolyik, elszárad, elsenyved életed.
Ahogy az országúttal, úgy vagyunk az élet útjaival! Ezeket a poros, sziklás, nyaktörő utakat is az élet s az erő flórája szegélyezi. Vérszegényen, fáradtan, sápadtan halad el mellettük az ifjúság, beléjük ütközik s nem látja, azaz hogy látja, de nem becsüli s föl nem használja. Jár, megy, üget, siet... de a szeme, meg a lelke meg van verve vaksággal, hogy a szép, erős, nemes életnek vonalakban, rajzban s színekben remeklő művészetét, mely útonállója lett, ne lássa -- hogy lapos, üres, beteges, gyönge életének gyógyfüveit föl ne ismerje - hogy a zsályát, ürmöt, lóherét, szarkalábat, útszegélyét a nemes törekvéseknek ne méltányolja; meg van verve vaksággal; hogy az erős s szép ifjú életnek erőit s gyógyfüveit, eszközeit és forrásait föl ne használja s ezek által erőteljes, lelkes s boldog életre szert tegyen.
De ha vannak is sokan, kik az élet országútjának titkait nem ismerik s panaszkodnak s nyavalyognak ott, hol csak a kezüket kellene kinyújtani, mi nem tartozunk hozzájuk. Mi nemcsak az országút porát szívjuk s emelkedéseit nyögjük, hanem látjuk a zsályát, ürmöt, lóherét, cickórót, útszegélyt is, az élet s erő titkait - ismerjük fejlődésünk forrásait. Mint ahogy megismerjük édesatyánk e anyánk szavát - mint ahogy lelkünkbe van beleétetve anyatejjel s az első könnyek harmatával az atyai ház, az iskola, a templom, a mester, a tanító, a pap képe: úgy tudjuk s ismerjük, hogy hol fakadnak erőnk s boldogulásunk forrásai, tudjuk, hogy hol fakad az élet füve s ha kell, az élet gyógyfüve is. Nemcsak gyógyfüves útszél, hanem egész gyógyfüves őserdő környékez minket s ki akarja bennünk nevelni a romlatlan lelkületet, a rózsáslátást, a bizalmat, a munkaszeretetet, a hívő s szolid életfölfogást. Legyen csak szemünk, szívűnk s kezünk hozzá.
Azt gondolnád tán, hogy ez a gyógyfüves őserdő s tudomány s a könyvek, a bölcs tanácsok, utasítások s buzdítások - vagy talán társaidnak jópéldája, szülőidnek szeretete, nevelőid szorgossága, tanáraid buzgósága - hogy ez az, ami éleszt, hevít és melegít s ha kell enyhít s gyógyít. Nem tagadom, hogy minden az égnek aranyos kegyelme s aki élvezi, nem adhat eléggé hálát még akkor sem, ha hálából végig robotolná életét; de nekem, mikor itt a lelki élet csodafüveiről szólok, a fölsorolt tényezőkkel nem lehet, nem szabad beérnem, hanem valami közvetlenebbre, egyszerűbbre kell utalnom; rá kell mutatnom valamire, ami után csak ki kell nyújtanom kezemet, mint ahogy a vándor kinyújthatja a zsálya s a cickóró után. S ez a legközelebb s legközvetlenebb valami nem a tudás, a tanítás, a könyvek - nem a szülők, az otthon, a templom, nem a tanárok s nevelők - nem a példa, a hősök s a szentek, sőt többet mondok, nem az evangélium s maga az Úr Jézus sem, mert ezek mind nem útszéliek, hanem nagyon is távol állnak tőlem, ha nem szeretem őket. Tudhatok én róluk, olvashatom a szent könyveket, beszélhetek szépen erkölcsről, kultúráról, megénekelhetem a vértanúkat, koszorút fonhatok az évszázadok elismeréséből a kereszténység fejére, de mindez csinált virág lesz kazal számra s nem lesz rajtam az élet mezejének illata s harmata - nem lesz erő, lélek, öröm, lendület bennem.
Csak ha lelkem egyszerűségében s szívem őszinteségében átélem azt, amit a szép, tiszta, nemes, isteni életről tudok, akkor éledek föl s telik el bűbájjal lelkem.
Élni, nemcsak tudni... átélni azt, amit szentek, hősök könyvek s maga a Szentírás ajánl. Átélni a reggeli s esti imában s napközben való szerető megemlékezésben az Isten közelségéről... átélni a szentmisében, a vasárnap s ünnepnap megszentelésében a krisztusi életközösséget... átélni a tiszta lelkiismeret öntudatában az Isten vigaszait, a békét s örömöt... átélni a világ csábjai ellen folytatott harcokban az akarat erejét s az Isten segélyét... átélni a szentgyónásban s áldozásban az utolsó-vacsora mennyei izgalmát... átélni az egyszerű, nemes jószándékokban, melyeket fölébresztünk s a jócselekedetekben, melyeket öntudattal gyakorlunk, annak a viránynak kellemeit, mely az Isten gyönyörűségének kertje. Tehát - ismétlem - élni, átélni, gyakorolni kell mindezt lélekkel, öntudattal, ez az erőnek, lelki szépségnek, az örömnek s kitartásnak titka.
Aki megteszi, élni fog; aki nem teszi, nyavalyog tovább, de nem vethet követ senkire s nem okolhat mást, csak önmagát, hiszen azt mulasztotta el, ami legközelebb fekszik s legmesszebb visz, azt hanyagolta el, amit az útszéli bölcsesség hirdet: kérlek, nem nézni és tudni, nem tervezgetni és sopánkodni, nem jövendőről s fényes életpályákról álmodozni, nemcsak tanulni s versenyekben kitűnni az ifjú erőnek titka és öröme, hanem mindenekelőtt mennyországot hordozni magunkban s átélni a legfölségesebbet, azt hogy Isten van bennem és velem!
Ennek a fölmagasztosult életnek a gyógyfüve azoknak az utaknak szélén tenyész, melyeknek útmutató fájára az van fölírva: "ad astra".

Mindenki napja lehet saját környezetének.

Egy fillérnyi kis napvilág gyúlt ki ódon házunk fala mellett egy ragyogó aranyos, kerti szironták képében. Mintha napsugárból lett volna pártája szőve s tiszta aranyból a szirma kiverve, úgy világított a vékony szálú füvek s a mohán kúszó repkény közt. S miután az ily néma ragyogás beszédet is szokott tenni, hát a napsugaras szironták megszólította a haragoszöld repkényt imigyen:
- Repkény, szerény, bűvös repkény, mi bajod van? Mit csúszol a földön s mit nyögsz a porban, mondd csak, fáj valamid?
- Bizony szironták-lelkem - feleli a repkény -szomorú vagyok, mert szerencsétlen vagyok; kegyetlen a sorsom. Az a tulajdonképpeni bajom, hogy vagyok s hogy repkénynek születtem. Mi más dolgom volna, ha rózsának teremt az Úr, illatos, bűbájos rózsának; vagy ha tölgy lehetnék s viharokkal dacolnék; vagy ha csak szerény, kis ibolya volnék s illatomtól mámorossá válnék a pajkos, tavaszi szellő! De hát így csak repkény vagyok; nincs virágom, nincs illatom. Lábra sem állhatok; csúszom, mászom, tengődöm.
- Szegény repkény-bátyám - válaszolt a bús mondókára az aranyos szironták - hidd el, megsajnállak, hogy így csúszol-mászol porban s nyirokban s kidugod fejedet az útszélre, ahol letaposnak; de nem értem, hogy miért is tengődöl hát így, mikor azt az Isten nem akarja. Nem akarja, hogy búsulj örökös árnyékban; nem akarja, hogy csúszó-mászó légy s letapossanak; hanem azt akarja, hogy te is kússzál föl a magasba s ágaskodjál bele a napvilágba; akarja, hogy érj föl közelebb ő hozzá. Ne maradj hát lenn, hanem egyenesedjél föl, kapaszkodjál, nyújtózkodjál; mindenekelőtt pedig emeld föl a fejedet, nézz föl; ha jól néztél föl, utána lendülsz!
De a repkénybe nehéz volt lelket verni s a biztatást még hűvösebben fogadta. "Szironták - gondolta magában - úgy sem lehetek; de ha még az is volnék, úgy is elhervadnék, aranyom megfakulna s a pártám lehullna s végre odajutnék, ahová most jutok." De a szironták kiérezte a nyirkos lelkületet s a kétséggel s lemondással szemben kitárta aranyos kelyhét s a lágy tavaszi szellőben megrázta szőke fejét s odavágott a borzas szkeptikusnak:
- Ne kicsinyelj engem; a szépséget nem mérik rőffel s a harmóniát nem mázsával. Ne azt nézd, hogy kicsiny vagyok, hanem hogy szép vagyok s azt sem, hogy alacsony vagyok, hanem azt, hogy a nap remekel rajtam, - hogy napba nézek s magam is filigrán, kis nap bár, de mégis a a nagy naphoz hasonló vagyok.
- Hasonló a naphoz - ismétlé gúnyosan a repkény - nagy szó; de ahhoz test is kellene; az kellene, hogy világíts és melegíts; hogy szépséget sugározzál s életet hints a földre s csillagokra; az kellene, hogy adj s folyton adj s ki ne fogyj a jóból, ki ne fogyj magadból.
- Hát ne vedd nagyzásnak, repkénybátyám, de épp ez az én programom - feleli a ragyogó szironták - aki a naphoz hasonló akar lenni, annak jónak, tisztának, szépnek kell lennie s önmagát adnia. Én is a fénynek, a napsugárnak, a melegnek, az életörömnek vagyok gyermeke s mert az vagyok, hát azt sugárzom. Amim van, azt adok; jó vagyok, jót adok. A bogárnak szállást adok, a méhecskének mézet adok; emberszemet nyugasztalok, gyermeklelket örvendeztetek s vigasztalok és ezt örömmel teszem s élvezem. S ha a gyermek hálából megsimogatna s a méhecske viszonzásul mézzel kedveskednék, azt mondanám nekik; hagyjátok, köszönöm; nem adhattok nekem jobbat s többet, mint amit már birok, mert jót tévén, még jobb vagyok s lelkem sugárzásától el nem fogyok; hanem még jobban kigyulladok. Hanem hát - fejezi be a szironták - ezt csak az érti, aki megteszi. Elég hát a szóból; ne beszéljünk, hanem tegyünk. Te is tégy; pillants föl, emelkedjél föl, hasonulj a naphoz s ha elváltoztál, akkor adj a jóból, adj magadból s ne nézd, hogy kinek, hanem mindenkinek.
A szironták elhallgatott s a repkény elmélázott. Hosszú mélázás után végre is azt gondolta, hátha igaza van e ragyogó kis jószágnak. Megpróbálhatnám magam is, hogy fölnézek s nyújtózkodom s ágaskodom s adok abból, amim lesz, adok a legjavából. Meg is tette, amit gondolt s fölemelte fejét s kihúzta magát s jól esett neki. De azután azt gondolta, hogy mibe is kezdjen hát, hogy másoknak valamije legyen s nekik jót tegyen. S meglátta a vakolatát hullató házfalat s a belőle ki-kikandikáló, szitáló téglákat, melyeket a verebek kikezdtek s a kikivánkozó ablakokat az első emeleten s azon fölül s minden oly kopott, oly szegényes benyomást tett a repkényre, hogy azt mondta magában: Szegény, meztelen, vén fal s mázolatlan, korhadt ablakok, bizony rátok férne, hogy betakarnálak leveleimmel s szebb mezbe öltöztetném csupaszságtokat. S úgy látszott neki, hogy a fal s az ablakkeretek nem ellenzik irgalmas szándékát s hogy az neki való mászó s burkoló munka volna, no meg jót is tenne vele s adná, amije van, adná önmagát. Hozzá is látott az új munkához s kúszott és mászott s új hajtásaival eltakarta a meztelen köveket; gyökereket eregetett s beleékelte magát a falközökbe; tápot is talált a porhanyós vakolatban s kőről-kőre mászva örömét lelte benne, hogy lassanként már nemcsak a falat boríthatta be szőnyegként, hanem, hogy apró tarka madarak is fészkeltek ágai közt s jól érezték magukat hűs s hű karjaiban. Mindennap tapasztalta, hogy nem él hiába, mert nem volna ott a falon madár s fészek és ének, ha ő nem kúszik oda föl; másrészt meg azt, hogy kiemelkedett a nyirokból, s közelebb jutott a naphoz, ő maga élvezte leginkább; izmosodott, bokrosodott a tisztább, frissebb levegőben, s nemcsak, hogy ki nem fáradt, hanem ellenkezőleg, kedve támadt, hogy csak följebb, följebb.
Egy nap már az emeletre ért föl s a nyitott ablakon bekandikálva látott ott egy halavány, szegény asszonyt, aki szorgalmasan varrogatott s közbe-közbe még szorgalmasabban köhécselt s akinek oly jól esett volna a szép mező s az erdei levegő. S mikor a varróné a tűbe cérnát húzva az ablakon át kinézett, megakadt a szeme a kúszó repkényen s önkénytelenül is kinyújtotta feléje karját, mintha üdvözölni akarná s beszédes lett a szeme, mintha csak azt mondaná: be jól teszed, kúszó repkény, hogy a szegény varrónőhöz feljöttél s megvigasztalod friss fakadásaiddal magányában! Szép vagy, üde vagy; örülök neked s fölvidulok rajtad. Aki téged ily pompásan öltöztet, a mi mennyei Atyánk, az rólam sem feledkezik meg.
S a repkénynek kimondhatatlanul jól esett, hogy a varrónő lelkébe belevilágíthatott s a több jónak reményében azontúl még szorgalmasabban eregette hajtásait s keretezte örökzöld lombbal a varrónő ablakát. Örült neki a halovány asszony; de nem tartóztatgatta, hogy ne menjen följebb s hogy ne kússzék más ablakához, melybe szintén be-benézett s ahol őt szintén szívesen fogadták, mert mindenütt életet, napsugárból való s napvilágba s megújhodásra vágyó életet hirdetett. Valahányszor jött a tavasz, új élet ösztöne ébredt a repkényben s bár kopogott levelein az eső s ágait rázta a szél, jó föltételeiből nem engedett s mindig azt tapasztalta, hogy e kúszó, törekvő élet is megtalálja a maga szép formáit s hogy a szépség s jóság sugárzására az emberi lelkek mindig reagálnak; ez a sugárzás az ő napviláguk, melynek örülni s melytől fejlődni s izmosodni tudnak. S ha ilyenkor lenézett az újrafakadó kis szirontákra, az a meggyőződés járta át borzas lombos lényét, hogy "igazad van, ragyogó szironták; nem szabad a porban kúsznunk s nyirokban tengődnünk, hanem a napba kell néznünk s napot kell sugároznunk, vagyis jóknak kell lennünk s másokkal jót kell tennünk. Ez az útja a haladásnak, ez a módja a boldogulásnak!"
Úgy-e így értette az Úr is azt, hogy ti vagytok a világ világossága? Nem napok az égen, hanem napok a saját világotokban. Akár ragyogó lelkek, akár kúszó repkény-exisztenciák legyünk, úgy vagyunk az életbe beleállítva, hogy napba nézzünk s napsugarasak legyünk magunknak s másoknak.

A szellem tűztengerében.

Az ifjúságnak legnagyobb érdeke, hogy erőit s tehetségeit kifejlessze s e réven boldog s munkaképes életnek vesse meg alapjait. Ez a föladat isteni törvény s isteni hivatás is. Ezzel a hivatással születik s ennek a törvénynek teljesítésérc ébred s fejlik minden ifjú. Ugyancsak igaz, hogy e hivatáshoz, épp mert isteni az, nagy odaadás s lelkesülés kell s e föladat megoldásához, épp azért, mert az élet legnagyobb föladata, kitartó munkabírással, s iparkodással kell hozzáfogni. De amit e hivatásban s ez iparkodásban különösen kell hangoztatnom, az, hogy azt senki helyettünk el nem végezheti s ha van is segítőnk, irányítónk s oktatónk nem egy, de önmagunk neveléséről s tehetségeink tulajdonképpeni fejlesztéséről csak ott lehet szó, ahol a gyermek, a fiú, az ifjú önmaga kezdi a föladatot látni s belátni, ahol önmaga fogja s kezeli magát, szóval ahol a nevelésben önmaga szerepel mint első, öntudatos s készséges tényező.
Míg a gyermek ugyanis csak tárgy és szám s nem egyéniség; míg az ifjú oly csélcsap, hogy nevelésénél inkább csak a külső tényezők szerepelnek, amilyenek a szülő, tanító, a bot és koplalás, s fenyítés és szidás, addig ott a nevelés nem indult meg, hanem inkább a szoktatás és dresszúra folyik. Így nevelik a daklit, a pincsit, a majmot s a papagájt is. Addig tehát, míg a Pali, a Sanyi, a dakli s a pincsi majdnem egy színvonalon állnak, emberi nevelésről szó nem lehet; az csak ott kezdődik, ahol a növendék önmaga kezdi belátni, hogy neki munka, iparkodás, önmeggyőzés s szoktatás által kell jobb emberré válnia; ott folytatódik, ahol a növendék önmagát, életerejét s tehetségeit megszereti s azok fejlesztésében Isten akaratát látja, s ott már van is eredménye, ahol az ifjú az élet tartalmát megízleli.
Nagyon szeretném, ha az ifjúság a szép, nemes tiszta életnek öntudatos fejlesztőjévé válnék s ha kedve telnék benne, hogy tehetségeit művelje s életerejét fokozza s erre akarnék néhány jó tanáccsal szolgálni. Ezeket a jó tanácsokat a nagy természet szemléletéből veszem, mert úgy gondolom, hogy a természet élete példát ad s utat mutat rá, hogy mit kell tennünk az élet erős kialakítására; sőt azt gondolom, hogy az alsóbbrendű életben s annak körülményeiben hasonlatosságképpen jelképezve van a szellemi, tehát az emberi élet törvénye.
Elsősorban megragad a belátás, hogy a természet élete fényből s hőből és forró, tüzes napsugárból táplálkozik. A napsugár is tűz; az éleny is tűz, melyet lélegzünk. E tűzben úszik s fürdik az élet. Kiterül réteken, rónákon, szántóföldeken, hogy fölfogja e tűzet; kiterjeszti karjait erdőkben; kibontja szikeit, leveleit, fölüti lombsátorait, hogy lefogja e tűz minden parazsát s földolgozza azt. Már most azt mondom: legyen a természet ez eljárása nekünk példa: szeressük a napsugárt s napvilágot s éljünk a napban! Dolgozzunk, írjunk, míg van napvilágunk; mikor pedig a nap elvonul, akkor hunyja le az ember is a szemeit. Parányi kis fényforrásainkat, a gyertyát, a lámpát, igénybe kell ugyan vennünk esténként; de dolgozzunk lehetőleg, míg a nap világít. Mindent a napban! - ez a jelszó.
Ugyanezt a törvényt kell sürgetnem lelki világomban is; fény s világosság kell nekem ott is, ami nem lehet egyéb, mint világoskodó, fényes, biztató gondolatok. Vannak sötét gondolataink is; kételkedő, tagadó, kritizáló, bizalmatlan, lemondó gondolataink; melyek nem az élet pártján állnak; melyek kritizálnak mindent s nem tisztelnek semmit; gondolataink, melyek lemondást s önelhagyást hirdetnek s nem serkentenek önmegtagadásra s küzdelemre. Szeretném, ha lelkünk világossága, a "világ-világossága" törné át mindig e sötétséget s ha az energiákat kiváltó Szentlélek szélvésze zúgna végig rajtunk; szeretném, ha felesküdnénk a "világosság gyermekeivé" s nem pártolnánk el soha az Isten gyermekeinek magas, tehát fényes gondolataitól. Minden hitetlen ifjú sötétségben jár s nem remélhet szép fejlődést, mert nincs világossága.
A másik, ami föltűnik a természetben, az a sok víz, eső, harmat. Vizet csepegtetnek felhők, szivárogtatnak földrétegek; vízzel vannak átjárva hegyek, szirtek s az egész föld. Víz árad a tengerekben, hömpölyög a folyamokban; víz úszik a párás levegőben. Vízben áznak s úsznak mészkő, alkáliák, foszfor, homokkő, vas, amiből épül azután fűszál s fatörzs s szövődik lomb és virág. Ezért lehet oly finoman kipontozni, kiszabi s kicsipkézni a virágot s falevelet, mert hajlékony anyagból, finom oldatokból kerül ki ez mind. A természet életéhez tehát finomság, hajlékonyság, érintetlenség, fölvevő s alakulási képesség kell; rideg, merev, kemény, hasadó anyagból nem tudna teremteni szépséget. Már most ez észrevevés nekem új törvényt jelent; hirdeti, hogy az alakuló léleknek frissnek, üdének, hajlékonynak, alkalmazkodónak kell lennie. Szeretnem kell a vizet s amit a víz jelképez, szeretnem kell a lélek üdeségét s fokoznom kell fölvevő képességét. Főleg a kamaszévekben kell erre ügyelnem, mikor durvaságra, merevségre s engedelmetlenkedésre hajlom. Az ifjak a kamaszévekben a legcsúnyábbak; tagjaik esetlenek s a fiúnak báját száműzi valamiféle ösztönös, durva kifejezés. Némelyikről lerí a durvaság s kérkedik rajta az erőszak. Ha már keresztül kell mennünk az ösztön e vedlésén, essünk át rajta úgy, hogy annál nagyobb gondunk legyen az alakulásra s önfegyelmezésre. Fogjuk meg a test csúnyulásának korszakában a lélek formáját, mely a fegyelem. A kamasz esetlen s az előkelő, nemes érzés még olyan rajta, mint az új ruha, melyet nem rá szabtak, de amelybe bele kell nőnie. Belenő majd, ha rákényszeríti magát a szépség s fegyelem méreteire s ritmusára. De tegye ezt meg erős kézzel s ne tűrje, hogy a szenvedély s főleg a nemi ösztön kiszárítsa benne az élet nedveit, melyekre szüksége van idegrendszerének s agyvelejének kiépítésére.
Vigyázzatok ifjak az élet nedveire s ne csapoljátok le azokat; ha megteszitek ezt a merényletet, kiasztok s olyanok lesztek, mint az avar a júliusi napsugárban, melyből szemét lesz, mert nincs életnedve. Menjetek ki a mezőre; mily szomorú az, ha lábatok alatt törik a kiszáradt fű s ha pozdorjává gázolhatjátok azt, aminek virágnak kellene lennie. A természet hervadását helyenkint ugyan meg nem állíthatjuk; de a lélek üdeségét s frissességét mindig gondozhatjuk. Van szárazság a lélekben is, van a szellemi világnak is aszálya, de mi nem maradunk meg benne, miután az csak hangulat, tehát ideiglenes állapot; átmegyünk rajta, mint a homokpusztán s tudjuk, hogy a végére érünk. Hiszen Isten van velünk s ő majd fölfrissít s fölüdít kegyelmével; addig pedig, ha nehezen is, de előre!
A harmadik jellege a természet színpompás s erőteljes életének az a sok olaj s illat a virágokban, - az a sokféle gyanta és balzsam a fakérgekben, - az a sokféle íz és esszencia, melyet levendula és zsálya, gyűszűvirág s ezerjófű szűrnek, - az a sok méz és zamat és cukor, mely a virágban fakad s a gyümölcsben érik, - az a sok szín és fény és zománc, melyet a növénysejtekben kever s a pártaszirmokban kigyújt a napsugár. Bizony nem boszorkakonyhában, hanem a jó Istennek patikájában állok, ahol ezer meg ezer violás, ibolyás, pipacsos meg zsályás tepsiben, kisebb s nagyobb fazékban föl az élet leve, a sava meg borsa, az íze meg mérge. Ebből a nagy patikából vesszük az élet gyógyszereit sebre és szemre, gyomorra meg fejre. "Blut ist ein ganz besonderer Saft", - mondja Goethe, s ezeknek a bóbitás és pártás "kis egyéniségeknek" megvan a maguk vére, életüknek nedve és leve s azzal fölingerlik idegeinket, tisztítják vérünket, gyorsabb tempóba kergetik bele szívünk dobbanásait, hevítenek s tüzelnek, izgatják képzeletünket s annak révén elszürönköznek lelkünkbe is s kigyújtják érzéseit s gondolatait. Lám, mennyi kapcsolat van köztünk s mindez arra való, hogy életünket fejlessze, gyógyítsa, segítse s hogy szívóssá s kitartóvá s ellentállóvá tegye. Igaz, hogy az életnek itt mibennünk is s ott az erdőn s a réten is, sok a baja s betegsége. A növénynek van hernyója, a léleknek is van sok bogara; ütközünk; megsebeztetünk; de fakadjon mindannyiszor a lélekből is balzsam és olaj, fakadjon gyanta és kenet, mellyel bevonja lelki sebeit, hogy ki ne szivárogjon ereje. Forrjon föl bennünk is az élet ruganyosságát védő s gondozó energia, az ellentálló akaratnak a tava, ha ütközünk s egyben-másban vereség ér. Ha rendetlen hajlamok ütnek ki rajtunk vagy kellemetlen tapasztalatok mérgezik meg lelkünket, bízzunk az életnek életrevalóságában s heverjük ki bajainkat. Tisztázzuk szándékainkat, hogy csakis Isten szent akaratát keressük és szeretjük s akkor aztán járjuk ki sétákban, fonjuk ki verejtékeztető sportban, daloljuk ki énekkel, vessük ki munkával az élethervasztó benyomásokat.
Ím a természet tanít erős életre, inspirál szépségével s ránk borul gyógyító erejével! Az Isten kegyelme is bugyborékol lelkünk érthetetlen mélységeiből! Erősebbek vagyunk, mint a halál, mert az csak enyészet s zörgő csontváz; erősebbek vagyunk, mint az ördög, mert az az Istennek csak szomorú, bár dühös majma: de mi fiai vagyunk, megáldva ifjú természettel, friss erőkkel, az örök élet sugallataival, a győzelem motívumaival. Isten is úgy akarja, hogy a szép s erős élet megtestesülései legyünk; akarjuk hát mi is. Ha okosan, erősen s kitartóan akarjuk, akkor meglesz a szép élet s így az eszményi hivatásból, a sok jó szándékból s iparkodásból tett lesz. Úgy legyen!