Iránytű a Magyar Ifjúság számára

I. RÉSZ


Tájékoztató

A Prohászka irásai című sorozatunk negyedik füzetében rendkívüli kincset adunk olvasóink kezébe. Magyarázatként elég, ha arra utalok, hogy az itt közölt rövid cikkek mindegyikét Prohászka az ifjúság számára írta a ZÁSZLÓNK című lapba, melynek létrejötte is az ő nevéhez fűződik.
Az első világháborút követő tragikus események miatt olyan mélyre süllyedt az ország erkölcsi élete, hogy új honfoglalásra volt szükség. Mindent előről kellett kezdeni. Ennek legnagyobb apostola Prohászka Ottokár püspök és a köréje gyűlt fiatal papi generáció volt; a mozgalom neve ismerős, hisz a Regnum mind a mai napig él: a második világháborút követő ateista diktatúra sem tudta megsemmisíteni. Pedig tűzzel-vassal irtotta mindazt, amit Prohászka a Regnumon keresztül adott a magyar ifjúságnak. Igy zúzdába kerültek a ZÁSZLÓNK első évfolyamaiban megjelent cikkei is és annak a DIÁKKÖNYVTÁRNAK első száma is, melyben összegyűjtve találhatók a magyar ifjúság apostpolának, Ottokár püspöknek itt most újra olvsható írásai, gyöngyszemei.
Valóban azok, több szempontból is. Feltünő, hogy fiatal olvasóit, a magyar diákokat milyen nagyra értékeli: honfoglalókat lát bennük. Ezzel őket is apostolokká avatja. És mivel ehhez nagy, magasztos eszmék kellenek, mindenekelőtt nemzeti életünk ezeréves erőforrásait tárja fel fiatal olvasóinak.
Önkéntelenül adódik a felismerés: mennyire az ország mai, 21. századi helyzetére is vonatkozik Prohászka minden megállapítása! Jelen sívárságunk orvoslásához is elengedhetetlen egy fiatal apostoli gárda felnevelése és útnak indítása. Megrendítően hatnak a magyar diákokhoz intézett felhívások. Mindegyik írás valóban IRÁNYTŰ kíván lenni számukra. Eszmények nélkül nem élhet az ember, -- különösen nem a fiatal!
Bizonyára nem véletlen, hogy épp most találtam rá ezekre a cikkekre, melyek nincsenek meg a Schütz Antal által közreadott Össze Művekben sem. Hogy mekkora kincs birtokába jutottunk, mutatja az ország legnagyobb könyvtárában, az OSZK-ban megtalált példányon olvasható ormótlan ZÁRT ANYAG felírás. Ez azt jelentette, hogy szigórúan tilos volt kiadni, bárki kérte is. Aki most elolvassa , megérti, hogy miért semmisítette meg a diktatúra a Magyar Jövő kiadásában megjelent Diákkönyvtár első számát.
Adjuk kézről kézre, hogy eljuthasson minél több fiatalhoz az IRÁNYTŰ. "Hadd legyünk mink is tiszták, hősök szentek. Hazánkat így mentsd meg".


Barlay Ö.Szabolcs



Az Új honfoglalókhoz.

A keresztény magyar ifjúságra nagy hivatás vár: jobb, különb nemzedékké kell válnia, mely a kivénült, kiégett középosztály helyébe lépni és a dicstelen közelmúltnak tehetetlenségével szakítva a magyarság rendeltetésének megvalósítójává lenni tudjon. Halálos megdöbbenéssel szemléljük: hová jutottunk, míly mélyre süllyedtünk...
Látjuk, hogy a tátongó nemzeti sír omló szélére sodortattunk. Elvesztettünk rém sokat? Ki lesz annak megmondója, mi mindent! Ha csak a háborút vesztettük volna el, azt hamar kihevernők, hiszen vesztett csatákból is hősi küzdelmek s a nagy helytmegállás bánatos dicsőségével lehet megtérni: vesztett csatákból is csorbíthatatlanul haza lehet hozni hitet, bizalmat Istenben s a nemzetben. Igen, lehet, lehet: haza lehet ezt mind hozni s a haza repeső szívvel fogadja az ilyen nem elgyengült, de megacélozott lelkeket. De mi lesz, ha a megtérők nem találják helyén a hazát? Ha azalatt míg ők küzdtek és szenvedtek, a belső romlás ráült a hazára s letörte alkotmányát és pajzsát, bemocskolta zászlaját, - ha elnemzetietlenedés kezdte ki a népet s a tűzből öntött magyar lelket, - ha a hazát nevetni és Istent, hitet, erkölcsöt tagadni lett otthon a divat? Mi lesz akkor?

Pedig így fordult a világ nálunk! Mi a világháborút meg nem ingatott csatasorban álltuk, de belülről támadt veszedelmünk. Nem a magyar katona lett áruló, hanem a belső ellenség, azok, kik Istent s hazát tagadnak, azok hajtották a magyar népet a vörös terror szégyenébe. Belülről jött ez a nagy baj. Itt járt és gázolt a hit- és fajtagadó őrület; itt tépték le a magyar zászlót, itt lobogtatták nemzeti önérzetükből kivetkőzött frontmögöttiek a nemzetköziség szégyenlős, piros foszlányait, itt vigyorogtak le minden eszményt s minden nagyságot, itt tolták fel trónra a saját arcátlan törpeségüket, itt úsztak a konjunktúrák vizeiben, melyek majd pocsolyákká sűrűsödtek Epikur csordái részére, majd áramokká dagadtak aranyhegyek, pénzeszsákok föltorlasztására, ami ezzel szemben állt a középosztály, az oly szegényes volt jellemben, oly gyönge az ellenállásban, oly távol esett a magára hagyott, elbódított néptől, hogy a kerge bölcsek és gyilkos bérenceik szabadon élhették világukat s
Pusztíthatták a mienket.

Hát hogyne volna ily körülmények közt szükségünk a kivénült, megmérgezett nemzedék helyébe oly ifjúságra, melynek keresztény a lelke, krisztusi az erkölcse, tisztult magyar az érzése s mely a világát vesztettmagyarra a hit és az igazság, az erkölcs és a munka, a szépség és a boldogság jobb világát: a virágzó keresztény nemzeti jövőt hozza.

Ezt tőletek várjuk, magyar ifjak! S hogy amit várunk, azt meg is adhassátok nekünk, legyetek először is ízig-vérig keresztények! Lélek és szellem, erő és lelkesülés kell minden egészséges akarásba s ezek a szárnyaló, muzsikáló erők az Isten Szentlelkéből valók. Egységet a magyar fajba s egészséget a vérébe csak a kereszténység alapján, a keresztény világnézet erejében teremthetünk. Népeket hordozó erkölcs és erő nincs hit és Krisztus kegyelme nélkül s az eddigi erkölcstelenséggel élni nem, csak tönkremenni lehet. Mert az nagy volt mindenfelé, közigazgatásunkban épp úgy, mint katonai intézményeinkben. Nincsenek a háborúnak posztócsalói és papírbakancs-szállítói, ha nincsenek tisztjei, kiket a csalók csalókká és árulókká tehetnek. Az erkölcs, a feddhetetlen élet, a tiszta kéz mindig első kelléke a becsületnek, e nélkül nincs se tiszti, se polgári, se kereskedelmi tisztesség és becsület.

Legyetek, ifjak, másodszor honfoglalók! Ezt a hazát őseink elfoglalták karddal és lefoglalták vérrel s eszük ágába sem jutott, hogy ezt a vérrel az ő nevükre írt hazát valaki majd kirángatja lábaik alól guruló pénzzel és suhogó, rossz szagú bankóval. S íme, amire nem gondoltak, az most folyik, , már nem is folyik, hanem vágtatva hömpölyög: elfolyik a magyar föld s zajtalan honfoglalásban földnélkülivé, földönfutóvá válik a magyar vezető osztály.

Ifjak! Dobbantsátok meg lábatokkal a hazai földet. Kong-e, mint a kripta, mint a sírüreg, vagy úgy dobog, mint a televény föld, a kenyeret - adó mező, azzal a megnyugtató, alig hallatszó dobbanással, mintha mondaná: anyád vagyok, barázdás keblemből fakad életed, lángliszted, - tarlóim "tisztes füvéből" serken mézed, - hímes részeimből sárgás-fehér tejed. . El nem hagylak, de fogj meg te is; táplállak, de neked kell szívnod keblemből tejemet, életedet!

Ifjak! A hazát csak munkával lehet megtartani. Át kell fogni acélos karral s meg kell simogatni minden rögét és kalászát a munka sugárzó energiájával. Elő kell dobbantanotok kincseit, de nem csárdástjáró lábbal, hanem a szántóvető s az arató lépések megfeszülésével. S közel kell állnotok a néphez, a szántóvasak, kapák, kaszák kultúrfegyvereseihez s rá kell ébrednetek népvezető hivatástokra, hogy ez a derék nép ne legyen kiszolgáltatva hazátlan idegeneknek és kifutó bolondítóknak Legyetek ti barátai, hiszen vérei, testvérei vagytok.

Új idők, nagy vágyak nyúlnak felétek! Készüljetek rá hogy megragadnak és megráznak és felköltenek és apostolokká avatnak, mint ahogy a pünkösdi szelek szokták tenni!

Készüljetek a magyar kereszténység hitvallására, - erős, munkás honfoglalásra! Az életnek, a magyar történetnek ősi joga van a jobb jelenre s a szebb jövőre. Nézzétek: ezzel az ősi jogával, az elátkozott királyleány sejtelmes, várakozó, vágyódó arcával toppan elétek. Segítsetek rajta s esküdjetek föl szabadítójává!

Talán máskor is volt ily megindulástok; de az máskor, az akkor, az jobb időben volt. Ma, mikor eleven élettel a nemzet sírja előtt álltok, - ma, mikor a nemzeti veszedelem halálos sikolyban vág bele lelketekbe, - ma, mikor végveszedelem izgalmától a máskor lusta szemek is víziókat látnak s a máskor jégszívűek is tüzet fognak: ma, ma azt gondoljuk rólatok, hogy a nemzet végveszedelme és végzete mint fölordító szükséglet, mint hódító, hajthatatlan akarat száll meg titeket
új világ teremtésére, a fáradt, vénhedt Magyarországnak ifjú, szép Magyarországgá való megifjítására.

Ezt kérjük Istentől, ezt várjuk tőletek!



I. RÉSZ
Nemzeti életünk
Ezerévünk erőforrásai


A haza nem föld, melyet nomád népek sátorfái mérnek, nyájaik patái föltúrnak; a haza oly föld, mely otthonunk lett, melyhez életünk tapadt. A nemzet nem néptömeg, hanem egyetérző, rokonnép; egy érzés, egy élet. Hosszú századokon át lett azzá! Visszatérve bölcsőnkhöz, elmélkedjünk nagyságunk s dicsőségünk s gyászunk esélyein; kérjük számon életünk titkait, nagy eszméit, gondolatait, érzelmeit, hogy ami naggyá nevelt minket, hálás szeretetünk elismerésével koszorúzzuk.
A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységből valók. Minden, ami szent, nemzeti lett; s minden, ami nemzeti volt, szent lett. A magyar korona szent korona; a magyar király apostoli király; a magyar zászló a Szent Szűz zászlaja; a magyarság ideáljai: István, Imre, Erzsébet, Margit, Jolán, Kinga Árpád vére s katolikus szentek; Magyarország története sokáig a kereszténység védelme; azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése vergődés a félhold zsarnoksága alatt; a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységből való volt; az ápolta szívét; az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után; lelki életének ő volt csillaga.
Nyissátok meg a magyar nemzet történeti távlatait, ami eszmény jelentkezik dicsőségben s nagyságban, az mind a hitből való. S viszont: nézzetek oda a hanyatlás, a visszavonás, a csúszás-mászás, az érdekhajhászat egymást váltó századaiba, amikor belviszályban a néptörzs pudvás lett, a török alatt féreg lett s a német befolyás alatt lágyderekú nemzet lett; miért történt ez mind, ha nem azért, hogy a régi eszmények elborultak s a nép lelke gyönge lett?

S most tekintsük meg a nemzeti lét szimbólumait egyenkint!

l. A magyar nemzet egységének, függetlenségének, alkotmányosságának szimbóluma a szent korona. Ez az aranyabroncs, mely a nemzetet, törzseit, népeit egybefűzi; ez az az aranykeret, melybe bele van foglalva a magyar nemzet egész lelke, élete, történelme. Kilencszáz évnek dicsősége és gyalázata, öröme és fájdalma körülötte lebeg, a nemzet szeretete és tisztelete, ez az a két koronaőr, ki meg nem hal s e korona árnyékában életre ébred az egész történet. De e koronát a nyugati kereszténység atyja adta; e hajékkel fején lépett be a magyar nép a nyugati népcsaládba; anélkül nem tehette volna. Valamint Nagy Sándor koronát küldött a Macchabeus Jonathánnak, hogy őt magához emelvén, barátságába fogadja: úgy a nyugati kereszténység koronát küldött a magyar népnek, hogy előbb koronás nép s csak azután s azáltal a világot vezető népek barátjává lehessen. Koronával fején, méltó, egyenjogú tagja lett már a kereszténységnek s a nyugati civilizáció áldásaiból kért részt.

2. A szent korona fényében ott áll a nemzet összes hagyományainak eleven és közvetlen hordozója: a király. A magyar nép királya apostoli. A korona körül nagy, szent, igazságos királyaink emlékéből dicssugár fűződik; de a legragyogóbb fénysugár az első apostoli király, szent István emléke. E fényben áll minden király; hiszen szent Istvánnak, szent Lászlónak, Mátyásnak koronáját hordják. A szent korona körül az elhunyt nagy királyok hősies alakjai állnak s aki a fölkent király ellen lázad, ellenünk támad. Az első apostoli király s a többi dicső utód él a koronás királyban. E mély tisztelet hagyományos lett a magyar népben; szívébe vésődött, benne élt. A vitézség, az odaadás, a hűség, a közjó szeretete a királyért áldozott mindent; szinte vallásos tisztelettel borult le előtte, mert a királyban az apostolt, szent Istvánt látta s szent Istvánban magát az Urat.

3. S honnan a zászló? A zászló a nemzet szívéből kinövő rúd, melynek hegyén érzelmei színekben feslenek ki. Azt nem határozták meg nemzetközi kongresszusok; az lett, az nőtt. A mi zászlónk is hitünk, reményünk s szeretetünk színeiben játszik s az a kép, ami rávetődött, a legszentebb s legizzóbb nemzeti motívum, hívő gondolat lesz, melyet hit, vágy, bizalom, bánat és küzdelem vetített rá. S kinek képe tűnik elénk zászlóinkon? Magyarország Nagyasszonyáé! A Szent Szűz képe zászlóinkon, az áhitat, lelkesülés történeti emléke. A vértől pirosló zászlón a magyar Madonna, ez a Szent Szűz képének magyar motívuma; e zászlóval takaródzott az elesett harcos; e zászló lett szemfödője a mohácsi síknak; föladatát a nemzet a félhold elleni küzdelemben e zászlóról olvasta le s miután kimerült, e zászló borult rá s attól piros, mert átverődött rajta a magyar nemzet utolsó vércsöppje.

4. Ami nagy és fönséges vonás van a magyar nép életén, az mind a kereszténység gondolatainak átverődése. Maga a nép vértanúi nép; a kereszténység vértanúja. Szegények lettünk; hazánk pusztasággá változott, megyéink szandságok, uraink bégek voltak; vértanúi népnek szétrongyolt alakja tekerődzött a kereszt körül s miután már elbukott, akkor is remélte, hogy fölemelik azok, akikért szenvedett. E vérző népnek első segítője a katolikus egyház feje, a pápa volt. E népnek legnagyobb fiai jó keresztények s akikbe az eszmény szerencsésen testet öltött, kanonizált szentek voltak: a magyarság pantheonjának alakjai, telve hittel és Szentlélekkel. S ha a magyar népbe nem is hatolt bele a kereszténység nyugateurópai elmélyedése, a hit századai nem vonultak el fölöttünk anélkül, hogy a szent kereszténység nyomai meg ne látszanának rajtunk. Korona, apostoli király, trón, haza, zászló. a hősiesség, a történelem és annak nagy alakjai, ez mind a kereszténységé. Odatűzte jelét koronánkra, belevéste címereinkbe; a királyi palástba beleszőtte prófétáit, angyalait; történelmünkbe lehelte lelkét; életünk bánatos vágyódássá lett első szent királyunk után: "Hol vagy István király?" Ereklyénk a Szent Jobb lett, a honalapító, koronátszerző, apostoli király jobbja; az ő műve áll s él köztünk; az ő karja, jobbja van velünk. Vajon elszakadhatunk-e e szent emlékektől, e koronától, tróntól és hazától? Vajon a temető emlékei e ezek nekünk, mely alatt erőtlen, letűnt múlt pihen? Nem, nem halvány emlékezet tükröződik a keresztény régi Magyarország eszményképeiről lelkünkön, hanem a lelkesülés, az együttérzés villamos folyama árad belőlük szívünkbe. Az a múlt bennünk jelen; az az emlék bennünk valóság; hitünkben, lelkesülésünkben testet ölt, küzd, fárad, dolgozik tovább. A szent korona keresztjét tovább ne görbítsük s a Szent Jobb műveit ádáz kézzel le ne törjük; hanem hálás kegyelettel a dicsőséges múlt és rendíthetetlen bizalommal a még dicsőbbnek hitt jövő iránt, tele életkedvvel, tele alkotási vággyal haladjunk előre, hogy a világot és enyészetet legyőző erő, a szent kereszténység oly népet állítson továbbra is síkra, mely győzni, fejlődni s boldogulni képes.
Emeljük szemünket nemzeti eszményeinkre, s új erőre kapunk!

A budavári István-szobor talapzatánál.

Jöjj népem virága, hazám ifjúsága, menjünk föl a hegyre; az idők, a századok föltornyosuló magaslatára! Nézd, ott áll a te apostoli királyod, szented, hősöd... Úgy áll a magyar történelem élén, mint a nemzet pátriárkája, aki nemcsak a koronát, hanem az ekét, fűrészt, kalapácsot is belevonja szentségének túlvilági fényébe. Fején Magyarország s Krisztus országának dicskoszorújával... Született királyunk és vezérünk ő. Mintha glóriás feje fölött az egek magasaiból törne elő szózat: "Íme angyalomat küldöm, aki vezessen" Ajkairól szinte hangzik az áldás, mely boldogságot ígér, ha a jelenbe belevisszük a múltnak hitét, erkölcsét, a hit fényét... az erény termékenységét... a jellem erejét.
Nézzünk szét e magaslatból... mit is látunk innét?!
Ültünk már millenniumot, fölemlegettük harcainkat s a kiállításban, mint egy diadalmenetben elléptettük a világ szemei előtt a magyar nemzet életét és tevékenységét; de nem igen kutattuk, mi volt a harcokban ellenállásunk ereje, mi volt az 1000 éves fennállásunknak titka; nem kérdeztük, honnan az ősök hazaszeretetének önzetlensége s az erény törhetetlensége? Mondjuk hát most: nem 1000 éves, hanem 900 éves mindaz, ami a nemzetet naggyá, életképessé s hősiessé tette.
Őshazájából hozta népünk a szabadság lángoló szeretetét, de fönnmaradásának biztosítékait nem hozta el, azokat kapta a kereszténységtől; ragaszkodott a múlthoz, a nemzeti hagyományokhoz és szokásokhoz, de a haladás vágya és ereje a keresztvíztől pezsdült föl benne. Megvolt a nemzeti lélek jó, rossz tulajdonságaival, de ápolás alá csak az ezredik évben foglalták; ekkor támadt igazi Mózesünk, Szent Istvánunk, aki az ígéret földjét nemcsak a Nebo hegyéről nézte, hanem népét oda be is vezette. Ez az új haza a szent kereszténység természetfeletti világa, amelyben a magyar keresztény művelt népcsaládok tagjává lett Új napok virradtak reá, melyek a hitre világosították és az erényre melegítették a nép szívét.
Hazát akkor nyertünk, amikor a keresztvíz kezdte megtermékenyíteni a rögöt; akkor lett sátor helyett házunk, mikor a templom köré építkeztünk; azóta lett drága, édes a haza, amióta szent lett s minden jelvényén a keresztény áldás szent olajcseppje reng.
Nézz végig kutató szemmel, keresztény lélek s mutass föl valamit, amit a magyar nép nem a kereszténységnek köszön! Nem találsz! Hit, ház, haza, trón, család, műveltség, nemesség, erkölcs, erény, dicsőség: mindez a kereszténységből való.
Hazát tulajdonképpen a hit adott Nem a hit vezette a Kárpátok szorosain át hazánk rónáira, de a hit biztosította e hazát számunkra. Volt itt előttünk sok nép: német, római, szláv; s amint jöttek, úgy mentek: elsodorta őket az áradat. Miért nem fogózkodtak Tátra, Fátra, Mátra szikláiba? Miért nem építettek sáncot az ár ellen? Az ár megjött, szorította őket s nem volt horgonyuk, melyet a bőszült árba ledobhattak volna. Jött a magyar; azt is szorította a népek tengere; de volt horgonya s azt ledobta az árba. A horgony a kereszt volt s az leszegeződött a hármas bércre, azóta is ott ragyog a magyar címerben.
Békét nekünk a hit adott régen és újabban. Elapadt volna a magyar vér pogány őseink csatáin; elszivárgott volna idegen földön nemtelen garázdálkodásban, ha nincs, aki a vért nem a porondra, hanem verejtékes munkában gyöngyözteti s kamatoztatja. A kereszténység tapasztotta be a vérző nemzet sebeit, mikor a harc mestersége helyett az ipar s földmívelés munkájára tanította. A kereszténység szabadította föl a török járom alatt tespedő népünket s visszaadta, bár csak kis részben, azt a sok áldozatot a XVII. és XVIII. század törökverő csatáiban, mit a magyar nép a keresztény nyugatért hozott háromszáz éven át.
Műveltséget, eszményeket nekünk a hit adott. Az építette templomainkat és iskoláinkat, az közölte velünk a műveltebb nyugat szellemi kincseit. Magyarország régtől fogva az a hely, melyen a nyugat s a kelet találkozik s ez is, az is foglal. Itt van a vízválasztó vonal, melynek egyik lejtőjén az európai haladás fejlik; másikon az ázsiai tétlenség vesztegel. Mi lesz a magyar nép sorsa, ha nem Róma, hanem Konstantinápoly vonzza; ha nem II. Szilveszter pápa, hanem a bizánci császár küld Szent Istvánnak koronát? Mi is az al-dunai népek késő ébredését várhattuk volna; így pedig a műveltség kizáró határait Erdély mögé vetettük; műveltségünket biztosította római kereszténységünk. Valamint más népeket, úgy minket is kiemelt a megtestesült Istennek kegyelme és hatalma a legmélyebb vallási, erkölcsi, értelmi zűrzavarból; szívet adott nekünk, felebarátot mutatott az emberben, kiben üldöztük és gyűlöltük ellenségünket; feleséget, gyermeket adott nekünk, akit addig csak jószág-számba vett; igazságra tanított, melyről lemondtunk; erkölcsre, tiszta életre, melyet lehetetlenségnek néztünk. Honnan szereztük világos és általános erkölcsi ismereteinket és honnan az igazi felvilágosultságot, a jóakaratú nézeteket, a valódi házias élvezeteket, az egyéni biztonságot? Ki építette házainkat, ki alapította városainkat, ki csinált nekünk utakat, ki adta a tízparancsolatot, ki ismertette meg az illemet és tisztességet? Mindezt a kereszténység tette. .
S hogy amit tett, azt az idők árja le ne mossa, s hogy amit plántált, azt a népek viharja ki ne szakítsa, összeforrasztotta maga-magát a nemzet életével; királyokat adott nekünk, akik szentek, koronát adott, amely szent korona, hogy amikor nagy királyaink sírjait keressük, oltárokhoz járuljunk, s mikor nemzeti ünnepet ülünk, istentiszteletet tartsunk s mikor a koronára emlékezünk, a szentek aureolája jusson eszünkbe. S mikor megkeresztelt minket apostolai, Szent Adalbert és Szent István által az Úr, keresztanyául a mi szent királyunk magát a boldogságos Szüzet jelölte ki, legyen az a nemzet anyja, oltalmazója és pátrónája. Attól kezdve a magyar zászlón a Szent Szűz képe lengett, s Szent István, László, Imre, Szent Erzsébet, Margit, Jolánta, Kinga, az Árpádház dicső szentjei lebegtek a zászló körül és lelkesítették a nemzetet dicsőséges 900 éves harcaiban.
Jöjj népem virága, hazám ifjúsága, menjünk föl a hegyre...


Ifjúság, neked erő kell!

900 év előtt Isten a magyarnak királyt, a királynak szent koronát adott; de a király szívébe vigaszt, a szent korona mellé őrangyalt voltaképpen Szent Imre hercegben állított, mert a nemzet jövőjét - egy tiszta, erkölcsös, életrevaló ifjúságnak nevelését, irányítását - ez eszményben biztosította számunkra.
Szent Imre herceg eszmény, a magyar ifjúságnak eszménye. Nem trónra ültette őt az Isten, de oltárra állította, nem koronát tett a fejére, de aureolát, dicssugárt fűzött homlokára; nem rendelte, hogy 1038 után, apja után uralkodjék 1-2 évig, hanem százados, évezredes missziót s hivatást adott neki, hogy életet, lelket, lelkesülést leheljen mindazokba, kik e törzsből valók és e hazát erejük s erényük által nemzetük számára fenntartani s biztosítani akarják.
Szent Imre e célból mindenekelőtt liliomos zászlóval áll előttetek; e liliomos zászló a tiszta vérnek a zászlója.
Már az ószövetségi Szentírás telítve van a tiszta vérnek tiszteletével. Ne ölj: vért ne onts! Ne paráználkodjál: vért ne ronts! Az újszövetségben az evangéliumnak a prologja hangoztatja: Nem kell nekem állat, ösztönös erő, hanem nemzedék, mely Istenből született, nemzedék, melynek szívében tiszta vér csörgedez, amely a tiszta vérnek leheletét, lelkesülését tudja lelki világában megőrizni, nemzedék, mely szűzi és erkölcsös.
Kedves ifjúság, ez program és eszmény!
Ezt kívánja, hirdeti Szent Imre a XI. század kultúraszegény, de erőteljes, természetes környezetéből, abból a szegényes Fehérvárból, ahol ő még alig lakott házban, csak sátorban. Ez az igazi ifjú, aki körülövezi magát és imádkozik, aki tudja, hogy az ember lelki világában is áldozatokból él. Ő letöri magában az állatot, ráneveli magát vágyainak fékezésére, a test és a vér ösztöneinek hitből vett motívumok szerint való kialakítására. Ember akar lenni, igazán királyi vér és ezt a méltóságát nemes, tiszta, szeplőtelen erkölcsösségben óvja meg.
Érzitek, mit hirdet ez az Imre herceg? Hirdeti azt az "inexhausta pubertast", mint Tacitus mondja, azt a ki nem merült ifjúságot. Hirdeti azt az ifjú erőt, amely úr akar és tud lenni elsősorban azáltal, hogy akarni tud, azáltal, hogy parancsolni tud: rámutat arra az ifjúságra. , amely az életnek titokzatos vizeit, forrásait fel nem kavarja szentségtörő kézzel; sürget ifjúságot, mely az Isten élettitkaiba bele nem avatkozik, mielőtt az oltárnál kezet kézben szívet szívért nem cserélt, asszonyhoz nem nyúl; amely elmondhatja, amit Bambergi Ottóról mondtak: szemérmes mint egy leány, de bátor mint egy oroszlán.
Ez kell nektek ebben a korban, amely tele van élvezetvággyal, amelyben a képzelet meg van mérgezve, mely komfortos világban túlizgatott, túlingerült képzelettel lágyul s puhul a ti lelketek ereje.
S ha valahol, hát a fővárosban kell hirdetni ezt a fenséges programot. Ifjúság, neked erő kell! És tudod, mi a te erőd? A te erőd az Istentől megsegített, a kegyelemmel fölkent akarat. Ezen akaratban tanulj hinni, az erődben tudj bízni. Ezen erőben pedig akkor hiszel, ha meg vagy győződve, hogy amit Isten parancsol, azt mindig megteheted, ha törik, ha szakad, ha feszülnek is idegeid s hogy azt meg kell tenned, ha vértanúságba kerül is.
Hazám édes, kedves ifjúsága, szeretném beléd lehelni a hősies erő temperamentumát. Kérlek, higgy az isteni erőben, mely rendelkezésedre áll; ha hiszel és bízol benne, akkor győzni fogsz. Ha azt hiszed, hogy gyönge vagy, akkor tényleg gyönge leszel, ha azt hiszed, hogy erős vagy, akkor erős leszel. Isten ezt a hitet akarja tőled: oldalad mellett állok- mondja- ne félj; bízzál, megsegítlek. Ha azt hiszed, hogy az Isten parancsol valamit s hogy azt nem lehet megtartani, akkor elvesztetted erkölcsi méltóságodat; ha pedig azt hiszed, hogy meg lehet tartani, akkor meg is fogod tartani s az isteni kegyelem még vértanúság által is biztosítja majd győzelmedet.
De Szent Imre herceg nemcsak a liliomos zászlót lengeti, mert az nem elég. Kell a zászlóhoz sisak, kell a harchoz vért, kell a küzdelemhez erőforrás. És ezt az erőforrást is szeretném előttetek föltárni, annak a nagy hősies, elszánt akaratnak a nyitját szeretném nektek bemutatni.
Tudjátok mi az? A hősies temperamentumnak nyitja a mélységesen vallásos élet. Szent Imre alázatos vallásossága. Szent Imre oly környezetben nőtt fel, amely mélységes benyomásokkal szántotta fel lelkét: atyja apostol volt, nagybátyja, II. Henrik német császár,
Szent volt, nevelője, Gellért püspök vértanú volt; kora pedig: a x. századi kereszténység, várta a Krisztust, hogy mikor ezredéves lesz a világtörténet a keresztény érában, megjelenik köztünk ismét az Úr; éppen azért mély, ragaszkodó, alázatos, imádkozó volt.
Szent Imrének szellemi világában Krisztus arca, a Boldogságos Szent Szűz, a dicső szentek bűbájos ragyogásban állnak. Hitében a pondus aeternitatis érzik; reménye halhatatlansággal van telve; temperamentuma az a mély meggyőződés, hogy az Istenhez ragaszkodnunk kell minden áron, és a poklot el kell kerülni minden áldozattal.
Éppen ezért ne gondoljátok soha, ha elkapatott újságírók mondják is, hogy Szent Imre herceg korcs, gyenge, életre nem való ifjú volt! Ne higgyétek, hogy a szentek erőtlenek! Ne gondoljátok, hogy imádkozó gyermekek; igen, gyermekek, de hősök is. Ne gondoljátok, hogy puha-testű emberek; dehogy is; sőt vértanuknak való nemzedék voltak, kiken kicsorbult a legkeményebb acél. Ne gondoljátok, hogy tudatlanok voltak; nem ismerték a föld nagyságát vagy kicsiségét, az eget és a földet, mint mi, de az Isten közel járt hozzájuk. Nem voltak erősek technikában, de erősek voltak fölséges, áldozni tudó akaratban. Nem éltek villamos fényben, de az Isten szeretetének ragyogása töltötte el egész valójukat. Ebből a forrásból merítették ők áldozatkészségüket, ezt a forrást ajánlom én nektek. Legyetek ti is hívő, reménylő és imádkozó ifjúság!
Ha ez a szellem megszáll titeket, nem fogjátok megcáfolni Szent Pál szavát, mert az evangélium bennetek is nem gyöngeség, hanem erő lesz.
Minden erkölcstelenség gyöngeség is. Szégyelje mindenki ezt a gyöngeségét, teljék el mindenki lángoló szeretetével annak, ami erő, épség, élet!
A mi erőnk forrása az Isten, a mi szabályunk, amely győzelemről biztosít, az Istennek föltétlenül bennünk is érvényesülő akarata.
Ez a liliomos zászlót lengető, a hitnek, szeretetnek forrásaira rámutató ifjú volt Istvánnak vigasza. Egy kedves, édes jegyes karján, szeplőtelen nyomokon indult meg a királyi trón felé, de nem a trón zsámolyához ért, hanem a fehérvári kriptába. A szent király reménye letört, csillaga eltűnt. De a századok folyásán reményünk újra kiserkent és csillagunk újra kigyúlt s a magyar ifjúság élén ott ragyog
Szent Imre herceg és bíztat minket: Testvéreim, utánam, előre!
Én is azt mondom nektek! Fogadjuk meg: Hiszünk azokban az elvekben, melyekben Imre hitt, bízunk azokban az életadó forrásokban, melyekből Imre táplálkozott s abban a királyi útban, amelyet Imre taposott.
Ám, ha hisztek, akkor a vért, a tiszta szeplőtelen vért vízzé ne változtassátok; aki erkölcstelenül él, a vért vízzé változtatja. Szív legyen bennünk, nem szivacs, mely a pocsolyák vizével töltekezik. Szív, amelyben eszmék élnek, amelyben a lélek lelkesülést gyújt. A lelkesülés szent tüzét óvjátok meg; vigyázzatok, hogy szívetek hamuvá ne égje! Szerencsétlen egy élet az, amely azt mondja: eltévedtem, hiába éltem, nem volt érdemes életem az életre; fölséges élet, mikor azt mondhatom életem végén: éltem, küzdöttem és győztem, mert hittem az erkölcsben és kiváltottam azt magamban életté.
Kedves magyar ifjúság, tőled is azt várjuk, hogy váltsd ki életté az eszmét, teremtsd meg a hitből élő tiszta, ifjú magyarságot.
Hogy mi lesz még 900 év múlva Magyarországból, nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy akinek eszménye 900 év óta ragyog felénk és nem hamvadt el, annak elvei el nem évülnek, forrásai ki nem apadnak, útja királyi út lesz, amely a megdicsőüléshez vezet mindenkor. Magyar ifjúság, lépj rá erre az útra!
Isten akarja, Szent Imre kéri, mi meg váltsuk tetté és teremtsük meg az erőteljes, technikában, erkölcsben egyaránt győzedelmes magyarságot! Isten minket úgy segéljen!

A csatabárdos Szent a mi nemzeti ideálunk

A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. . Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetők keresztvízzel, a vértanuk vérükkel: meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni
A kereszténység még nem volt magyar
Szent István a nép apostola volt; hozzá emelte fel a nép tétovázó tekintetét, s szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. Még idegenszerű volt ez a nagyság, még kizárólagosan s annyira önfeledve s gondolatlanul bámulta, hogy melegedni nála, örülni neki nem tudott; érzése nem tudta kiváltani a keresztény hitet.
Az alázatos, , síró, mezitlábjáró István királyban okvetlenül lelküknek atyjára kellett ismerniök; de ennek az atyának csak gondjait és fáradalmait látták, s törekvéseinek kimenetele iránt még kétségben lehettek. Hullámzott a kereszténység sorsával a nép érzelme és bizalma is iránta, s a pogányság tényleg fölütötte fejét, üstökbe kötötte haját, s vadul tombolva kísérlette meg többször összetörni István művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a hitnek a nép szívét.
Ez a magyareszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté.
Szent László nem tanít; ő nem apostol; de ő küzd, harcol és győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be a az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, és ezzel vezeti be az egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök; a magyar kar, a bátor szív, melytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem. A nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg.
A régi vitézséget Szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet; öröme és eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla; alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme.
A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált. Szent István koronája a hős Szent László fején a keresztény királyságnak s e királyságot megalapító vallásnak szimbóluma lett, mely minden más csillagot elborít, mely vízválasztó magaslatot von Szent László kora óta a pogány és a keresztény Magyarország közé. Ez az a férfiú, aki alatt Magyarország végleg kivívta függetlenségét s belső békéjét, aki alatt nagyot haladt polgári s egyházi szervezkedéseiben s hatalommá vált kelet Európában.
László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra és Bulcsra emlékeztet. Életét harcok töltik ki, küzd német, görög, besenyő, kún ellen, s küzd úgy, ahogy a magyar szerette, s a keresztény korban még meg nem érte. Vállal magasabb mindenkinél, s ahol bárdja lecsap, megriad az ellen. A csatákban ő áll elül, megjelenése a győzelem biztosítéka s az Isten kegyelmének záloga. László szent harcos, azért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfölötti erő is megnyilatkozik. Kettéhasad a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; arany-ezüst értéktelen pitykövekké válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László füvét.
Íme Szent László dicsőséges alakja rámutat a nemzet életében érvényesülő vallásosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen. Erőteljes, dicsőséges nemzetek a vallásosság s a tiszta, szigorú erkölcs életét élik; erejüket onnan merítik; szemeiket odafüggesztik, bajaikra gyógyfüvet ott keresnek. Tegyük nemzetivé a keresztény erkölcsöt, azt a szigorú, tiszta erkölcsöt, melyet Szent László élt s a törvényeiben védett; természetesen nem a betű, hanem a szellem szerint. Nyugatról manapság oly szellemi áramlatok lengnek, melyek bizonyos elvénhedésnek jelei; a népek vénhednek és hinni s lelkesülni nem tudnak; a test és a vér evangéliumához szegődnek. ; a hasznosságnak, a fölülkerekedésnek, az egyének egymás ellen való kérlelhetetlen harcának hódolnak. . Ezek azonban nem a nyugati szellem felsőbbségének alkotó részei, hanem betegségei s ha mi mint ifjú nemzet, a nyugatnak hajdan ifjú erejét magunkban fönntartani akarjuk s a nyugat sorvasztó betegségétől félünk: tartsuk meg a népnek életében érvényesülő szent hitet; legyen vallásosság nemzeti jellegünk.
Gyomláljuk, szántsuk, míveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. . Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az egyház leghatalmasabb titáni harcában, melyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak és az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt, s így, ha az újabb történelme tudomány tagadja is, hogy szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért s a kereszténység atyjáért mindig vitézül síkra szállt!

VEZÉRLŐ FEJEDELMÜNK KOPORSÓJÁNÁL

Ezt a beszédet 1906. okt. 29-én mondta 5000 diák előtt Rákóczi Ferenc hamvainak Budapestre érkezésekor.
Nagy nemzeti ünnepet ültünk: végighordoztuk a hazán nemzeti fejedelmünknek, szabadsághősünknek, vértanunknak ereklyéit s az oltár előtt elénekeltük a Te Deumot. Csakhogy itt vagy! -rebegte lelkünk- csakhogy itt van haló-porod, ahol lelked él! Temetünk is, de nem sírunk, keblünket dagasztotta a diadalmas érzés, mely a hontalan hősök porából új életnek tavaszát várja. Szívünket átjárta a Gondviselésbe vetett remény, hogy az Isten megihlette a király szívét s megértette vele a nemzetnek közel 200 évbe égbe szálló vágyát s folytatja majd művét ezentúl is. Átéreztük daliás kuruc idők mindenható lelkesedését, szabadságimádását, szédítő vágyakozását nemzeti szabadságra s ugyancsak átérezzük némi keserűséggel azt is, hogy a nagy célt, melyért ő küzdött, még el nem értük Érte küzdött és elesett ő, s mi tovább küzdünk, hogy végleg győzzünk.
Kívánatos, hogy ha valahol, hát az ifjúság lelkében sírjon fel a kurucérzések e tárogatója, s az ő feje fölött zengjen és vágtasson el az eszmék e tavaszi viharja. Kívánatos, hogy az ifjúság szemei előtt elevenedjék meg II. Rákóczi Ferenc legendaszerű alakja, s az ő kezéből vegye ezt a zászlót, mely régen is, most is azt suttogja: ..."pro libertate". Kívánatos, mert hiszen a népek szabadságának nagy napjai a népek ifjúságának ünnepei. Ifjú nemzetnek és nemzeti ifjúságnak szívében nőnek óriássá az eszmények és válnak világhódító hatalmakká a vágyak; az ifjú lelkesülés tüzén forrnak egybe milliók; abból a tűzből lesz bennünk szabadságot lehelő s világot legyőző pünkösdi lélek!
De miféle ifjúságtól várhatjuk a nemzeti élet kitavaszodását, az eszmék e boldogító megtestesülését? Rákóczi hirdeti: az erős és a küzdelmes, akaratos ifjúságtól; s Rákóczi buzdít: ezt neveljétek, erre érlelődjetek ki s diadalra viszitek a nemzeti föléledés zászlaját.
Az erős akaratnak ifjúsága mindenekelőtt hinni tud Rákócziasan, vagyis mélységes, izzó, bensőséges odaadással. Ez az odaadás ragadja meg a gondolatot s emeli föl s tüzesíti át eszménnyé; gondolatból eszmény az erős, lelkes akarat által lesz! Ez az odaadás teremt gondolatból hitet; a hit az erős, lelkes akarat gondolata! "Si credis ex toto corde" Egész szívből lehet csak igazán hinni. Ez az odaadás tud lelkesülni, lángolni és égni; az értelmi tehetségeket az erős, lelkes akarat energiája ébreszti s tüzesíti; a művészet a lelkes akaratból veszi inspirációit, a kultúra munkáinak napszámosa ugyancsak a lelkes, erős akarat. . Tanuljatok tehát erősen akarni eszményeket s elsősorban tanuljatok Rákócziasan hinni.
Álljatok ki Rákóczi Ferenc hitének magaslatára és osszátok érzelmeit. Hit volt az ő eszményi világa; teljes odaadás hatotta át szívét Krisztus és az egyház iránt, s ez érzésben meg nem rendült soha. . Pedig sötét volt hazájának ege, léha a francia udvar légköre, megtévesztő a félhold fényes portája; de lelkét sötétségen, léhaságon kétségen keresztül az erős akarat isteni hite vezette. Tiszta, homálytalan gyermekszemmel nézett az örök világosság napja felé. Plátóval érezvén, boldog a nép, melyet a napsugár vezet, a népek napsugara pedig a mi Urunk Jézus Krisztus. Rákóczi Krisztust hordozta szívében és lelkét a Szentlélek, a pünkösdi vágyak Szentlelke ihlette. Szerette és gondozta lelki üdvét, ágostoni vallomásokban vallja be s bánja meg bűnét, imákat szerkeszt, melyek az Officium Rakoczianumba felvétettek. Telve hittel és Szentlélekkel ragadja meg azután a Szűzmáriás zászlót, hogy a magyar szabadságharcnak alázatosan imádkozó, hősiesen harcoló vezére legyen. .
Ifjúság, kezedbe veszed-e Rákóczi zászlaját?. Vigyázz, csak hitben erős ifjúság hordozhatja azt. . Aki kételkedik, az elejti, sőt eldobja azt. Járulj a hitben erős hősnek ereklyéihez, hogy vehesd szellemét. . Higgy vele, ! Hidd el, hogy az örök élet felé tartasz, halhatatlansággal telítve. Hidd el, hogy az Isten szól lelkedhez Krisztusban s napsugarat a csillagos égboltot vont fejed fölé hűséges, örök gondolataiban.
Hidd el, hogy isteni nemzedék vagy s Athénnal és az apostollal mondhatod: "tou gar kai genos ezmén". . Hidd el, hogy e hittel a legnagyobb érzék lépett be a világba s az benned is világhódító erő: ember vagy, de isteni, - korlátolt, de végtelen világot hordozol magadban; halandó vagy, de a mennyország s az örök élet összes kincsei a tieid. Isteni nemzedék vagy! Nem pesszimista, nem sötét, dekadens, elerőtlenedett korcs, hanem "semen Dei"; ember vagy, kiből Isten gyermeke lesz.
Ez a nagy akarat szükségképpen küzdelmes is. Küzdelmes azért, mert hatalomra tör; sisakot ölt Pál apostol szerint, "gaéleam salutis", kardot ölt, két élűt, s Krisztus szava erejében indul. aki mondotta: " non veni pacem mittere", nem békét, hanem harcot hoztam. Természetes is, hogy aki a jobbat, a szellemet, az eszményt szolgálja, karddal, tűzzel s vassal dolgozik. Átalakított kard az eke s azért aztán a kultúra kertjévé változtatja át s szépségbe öltözteti a pusztát; átalakított kard a kalapács és azért aztán az alaktalanra alakot, a formátlanra formát, a durvára finomságot, testre lelket, szolgaságra szabadságot kalapál. Hegyeket tör össze zúzóiban s kiolvasztja ércüket, hogy gépet, koronát öntsön és szentségtartó kelyhet cizelláljon belőle; márványszirteket fejt, hogy remekműveket faragjon; kivágja a tölgyet, hogy oltárt építsen és az illatos hársat, hogy a Keresztrefeszítettnek fehérlő alakját faragja; összetöri a kvarcot, üveget olvaszt, hogy színes ablakokon szűrje le dómjainak homályába a napsugarat. Az egész kultúra a harc jegyében áll s ugyancsak küzdelem által válik állatból ember, emberből krisztusi, isteni lélek.
Rámutassak-e Rákóczi kardjára, nem arra, mellyel hazájának szabadságáért küzdött, hanem arra, mellyel a bűnt letörte, melynek erejében pénteken Krisztus kínszenvedésére, szombaton a Szent Szűz tiszteletére bőjtölt s éjjel fölkelt imádkozni; ez a kard az ő vezeklő öve, melyet magára ölt, hogy a lázadó testet a fegyelem erejében a szabadság tiszteletére szoktassa. S rámutassak-e Rákóczi zászlajára, arra a zászlóra, mely alatt magát hőssé, hazája szabadságának hősévé képezte? Az a zászló a Mária-kongregáció zászlaja, a harcias ifjúság zászlaja, mely szabadságért küzd s rab nem akar lenni! Ilyen volt Rákóczi Ferenc; Krisztus lehelt rá s e lehelet a szabadság vágyává lett benne.
Az eszményi életnek, a krisztusi szabadságnak e hőse fogta meg s emelte föl a magyar szabadság zászlaját, gondolhatjátok, mily eréllyel, mily hűséggel? Mélyen meg volt győződve, hogy Isten küldi őt, aki akarja, hogy a magyar nemzet is szabad legyen. A kuruc hát azt tartja, hogy az Isten a nemzetet szabadságra teremtette; szabadságra, nem szolgaságra; virágzásra, nem szétmállásra. De ha akarja, miért nem teszi hát? Miért? Azért, mert a mi hitünk nem az a kuruc-hit, mely Istenből, Gondviselésből, isteni rendeltetésből táplálkozik. Reményünk nem az a kuruc-remény, mely leszakadó világok romjait erős gerinccel tudja fölfogni. Energiánk nem az a kuruc-energia, mely imádkozik folyton és térdet hajt Istennek, hogy annál szabadabban emelhesse föl fejét. Még mi nem akarunk igazán; még mi nem járunk az eszmények sugárzatában, még nem élünk az önzetlen, lelkes hazafiság szolgálatában.
Kezdje ki ezt az irányt a magyar ifjúság! Legyen ezentúl október 29. is az ifjúság kalendáriumának ünnepe. Március 15-ike a magyar ifjúság ünnepe, ez juttatta diadalra a nagy, nemes eszméket s tavaszt hozott a nemzetre. Legyen október 29 az ifjú magyarság ünnepe, mely a lemondás, a kétség, az erőtlen megalkuvás őszi ködében lengesse meg az eszményi, szabad, nemzeti élet zászlaját és suhogtassa, lobogtassa addig, míg valóra nem válik a haza szabadsága, a hitből élő, erős jellemű és ügyes kezű nemzedék szabadságában.

A KERESZT NEMZETE LETTÜNK

A magyar nemzet a kereszt nemzete lett A vállunkon kereszt, mezőinken, erdeinkben mindenütt keresztek. Életünket a háború fúriája teletűzdelte keresztekkel.
Lehet-e kereszt-erdőben élni? Lehet-e a szenvedést, az élet ősi ellenségét szeretni?
Hogy is lehetne azt megérteni, hogy valaki a keresztet szeresse, mikor Szent Pál régen kimondta, hogy -és ez most is úgy van- a kereszt és a keresztről szóló tan, pláne az ilyen tan, hogy a keresztet szeretni kell, botrány és ostobaság. Hogy szeretheti a szenvedést egy egészséges, erőteljes lélek? Nem beteges irányzat-e az? Hogy szeretheti egy öntudatos lélek a megalázkodást? Vajon rongy-e az öntudatos szellem öltözete? A természet egyenesre teremtette az ember derekát. Vajon boldogságára válik-e, ha meggörnyed a háta s igavonó lesz? Dicsőségére válik-e, hogy a nyomorúság uralkodjék rajta? - Legyünk türelemmel s ne ítéljünk hirtelen.
Jézus nem beteges, gyönge, pesszimista lélek, hanem öntudatos hatalmas Isten-ember, ki hatalommal tanít, teremtő erővel alakít; királyi lélek, ki Pilátus kérdésére: király vagy-e te? azt feleli: az vagyok. Krisztus erős ember az élet virágában, aki az Olajfák kertjében kimutatta, hogy emberi természete mennyire irtózik a szenvedéstől, vért izzad, mikor a szenvedésekre gondol; küzd a halállal, háromszor imádkozik s kínjában verejtékezik. - Ha az isteni Megváltó mégis szerette a keresztet, az nem a természetnek, hanem tisztán a kegyelemnek az iránya.
Nem az elkeseredésnek, a világfájdalomnak, cinizmusnak, a pesszimizmusnak árnyalata, hanem természetfölötti belátás és akarás. Szerette Krisztus a keresztet. Jóllehet nem angyal hozta azt, hanem Pilátus, a zsinagóga s Judás csókja. Krisztus azonban tudta, hogy a kereszt az Isten akarata. "Atyám, ha nem múlhatik el e pohár, legyen meg a te akaratod", s most a te akaratod a kereszt s mert annyi áldást kötöttél a kereszthez s mert a lelkeket szenvedésben neveled s acélozod: legyen meg a te akaratod: én elfogadom, sőt szeretem a keresztet.
A keresztet csak akkor lehet megszeretni, ha az ember Isten kezéből veszi. A szenvedést szeretni nem lehet, a szenvedést csak gyűlölni lehet, mert a szenvedés a mi ellenségünk; semmiféle élet nem szereti a szenvedést: a tűz nem szereti a vizet, az öröm nem szereti a szomorúságot, az ember sem szeretheti a bút, a bajt, a kínt, a halált. Ha valaki szereti a rosszat, azt csak mint jót szeretheti. Krisztus Urunk is így szerette, mint szent Pál mondja: az elégetett örömért, a kilátásba helyezett dicsőségért viselte el a keresztet; ebben van logika, van ésszerűség, van kegyelem, van természetfölöttiség is. Nem lehet szeretni a rosszat másként, csak úgy, ha jó kerül ki belőle. Krisztus azért szerette a keresztet, mert látta, hogy az dicsőségének és a világ legyőzésének fája. Így már mindenki megbékül a kereszttel: a diák a tudós szereti a tanulást haszonért, élvezetért, dicsőségért; a beteg szereti a keserű medicinát, mert az egészségre gondol; a szántóvető verejtékkel öntözi barázdáit az aratás reményében; Krisztus is szereti a keresztet Istenért s az emberért. Ebben van logika.
A kereszt az Ur Jézus győzelmének zászlaja, dicsőségének jelvénye, azért szerette ezt s leküzdvén félelmét s iszonyát, mondá: keljetek föl, menjünk. Akkor már nem a Judást látta, hanem az Istent; az a csók nem az áruló csókja, hanem az Atyának csókja, aki őt a keresztútra hívja. A zsidókban, jóllehet kajánsággal vannak eltelve, az Atyának az eszközeit, a kereszt fölmagasztalóit szemléli! Így tegyen az ember, bármi történik s ha az emberektől jön is a rossz, lássa az emberek mögött az Istent, a kemény szenvedés mögött a dicsőséget. Ha valaki átértette az isteni Megváltónak gondolatát, ha fölértette, hogy a szenvedés dicsőséget varázsol ránk: meghajtja fejét és azt mondja: ez a legnagyobb bölcsesség, Isten ereje és bölcsessége bennünk. Azért Isten ereje, mert az Isten tud a rosszból jót csinálni.
Így lett a keresztből az a fa, melyen Jézus szeretetének tűzoszlopa kigyulladt és fölcsapott az égre. Így lett belőle bot, melyre rátámaszkodnak mindnyájan a csetlő-botló lelkek. - Így lett ágy, melyem Jézus szemét behunyta. - Így lett belőle beszédes fa, legalábbis oly beszédes, mint a gyermeknek a kereszt édesanyja sírján, beszél neki nagy szeretetről, mely érte égett és hamvadt el.
Erről olvassa le minden érzelmes lélek Krisztus összes nagy gondolatait és mély érzelmeit.
Így lett a kereszt az Úr Jézus keretje. Ebben a keretben mutatta meg szenvedő arcát. Ebből a keretből akar ránk nézni, hogy mindenki aki ráveti szemét, a kereszt által keresztezett arcban felismerje lelkének Atyját, vezérét, kiben bízhatik, példaképét, akit méltán utánozhat.