Végh Alpár Sándor jegyzete
a Prohászkáról készített portréfilmről



Két napja betértem pár percre az egyetemi templomba. A bejárat melletti kis asztalnál szolid fiatalember ült, irogatott egy füzetbe. Odatartozónak látszott, megkérdeztem, jelzi-e valami tábla, hol érte Prohászka Ottokárt a végzetes agyvérzés 1927 áprilisában a szószéken vagy az oltárnál? Mosolygott, jelezve, hogy nem tudja, a sekrestyében kéne érdeklődnöm, mondta. Ó nem, majd utánanézek máshol, feleltem, és kiléptem az utcára. (A kérdés teljes megértéséhez jó tudni, hogy a szószék alatt található a megemlékezés!!   Barlay )

A tévé másnap portréfilmet vetített Prohászkáról. A püspök családunk legendáriumának része, bár ehhez előbb Pest-Budának egyesülnie kellett. Akkoriban tízezrek özönlöttek fel vidékről jobb életet remélve, többségük perifériára, nyomornegyedekbe került. A férfiak kocsmában, gyerekek az utcán, a nők egy része árulta magát – a kapitalizmus így kezdődött mindenütt, nálunk is. Egyedül Prohászka érezte, hogy segíteni kell, és a segítés az egyház dolga. 1902-ben közösséget alapított, hogy mentse a csavargó gyerekek lelkét: ez lett a Regnum Marianum, abból nőtt ki a plébánia, abból pedig egy új templom a Városliget szélén. Ott adta össze szüleimet a püspök titkára, engem ott kereszteltek – ezt robbantották fel 1951-ben Rákosiék.

Nézem a filmet, és nem értem. Üres. A szereplők hangján nem érzem, hogy a múlt század legmarkánsabb egyházi személyiségéről szólnak. Nem említik, hogy Prohászka volt az első – s tán egyetlennek mondható – magyar keresztényszocialista, elhallgatják, hogy ő adta össze Károlyi Mihályt és Andrássy Katinkát, hogy a bevonuló Horthy elsőül őt kérte fel, legyen az ország miniszterelnöke. Pedig ezek tények. Mint az is, hogy volt egy nagyhatású lapja, a Zászlónk; élethosszig tartó barátságot kötött a rangos matematikussal és táncoktatóval, Dienes Valériával, aki általa lett mélyen hívő katolikus, pedig egykor a Galilei-kör tagja volt.

A „napba öltözött emberről” – Gárdonyi hívta így Prohászkát – méltatlan film készült, és nem igen értettem, miért.

Részlet Végh Alpár Sándor Köznapló c. újságcikkéből
Magyar Nemzet 2006. január 28. Magazin 33. oldal