Pereg a film; számtalan epizód jelenik meg a vetítővásznon, vannak képkockák, melyek halványak, vannak olyanok, amelyek viszont élesek. A helyszín túlnyomórészt egy ütött-kopott sárgásbarna épület, de vannak jelenetek a házon kívül is. Hosszú a film, nyolc esztendőt dolgoz fel. A főszereplők sokat változnak a műalkotás első jeleneteihez képest. Persze kérdés, vajon pozitív, vagy negatív irányba? Jellemformáló időszakot élnek át, bár ezzel ők még nincsenek tisztában. De személyiségükön túl sokat változik tudásuk, a világról alkotott képük is. Újra ott a kritikus kérdés: a változás fejlődést jelent-e, vagy netalántán helyben topogást, Isten ne adja, esetleg visszalépést?

Újabb részek következnek. Vannak köztük „Oscar-díjas” alakítások, pillanatok, fantasztikus tömeg – akarom mondani – osztályjelenetek, de számtalan emberi, ebből kifolyólag hétköznapi felvonás is.

Megkapja-e „A Boscoba jártam” című opus a filmkritikusok nagydíját? Nem tudom. Az eredményhirdetést későbbre halasztották, mivel a zsűri még nagyon az események hatása alatt áll. Jól van ez így, mivel csak évek múlva derül ki igazán, hogy a színészek jól játszották-e szerepüket. A tanár EMBERt faragott-e az időnként márványkeménységű kődarabból; meglátta-e a kő erezetében, hol kell erősebben megmunkálni a nyersanyagot, hol kell azt csupán csiszolni és hol érdemes a szikladarabot eredeti szépségében meghagyni. Vajon megfelelő vésőt, kalapácsot, eszközt használt?

Szót kell ejteni a diáknak nevezett főszereplőkről is. Hiszen nagy az ő felelősségük abban, vajon milyen díjat kap filmjük. El tudták fogadni a szobrászt, azaz a pedagógust mesterüknek? Be tudták, be akarták-e fogadni az általuk közvetített értékeket és ismereteket? Amennyiben igen a válasz, biztos vagyok benne, hogy a film maradandó emléket hordoz magában.

Tisztelt filmkedvelő olvasó! Engedje meg, hogy néhány szót szóljak a film háttérmunkálataiban részt vevő, de nagyon fontos szereplőkről, a szülőkről. Ők küldték ebbe az ütött-kopott stúdióba a diákszereplőket. Nyilván nem az épület állapota indította őket erre az elhatározásra, hanem valami más. Velük kapcsolatban is van kérdése a kritikusnak: kellően segítették vajon gyermeküket igényességgel, elvárással, hittel és magyarságtudattal? Tudtak-e nemet mondani a leselkedő veszélyekre, vagy mindig engedtek? Ha visszapergetik a filmkockákat, megkapják a kérdésekre a választ.

Eddig csak szereplőkről szóltam és nem szereplőkhöz. Azonban a legkekeckedőbb kritikusnak is vannak személyes, megindító pillanatai az életében, főleg, ha észreveszi, hogy a kivesézett film főhősei itt ülnek mögötte.

Nos kedves osztályom, a film véget ért, Ti kiléptetek belőle és itt vagytok hús-vér valóságban. Hozzátok intézem tehát a következő gondolatokat.
Emlékeztek az epizódokra? Az első napra, amikor beléptetek a kapun, még szorosan fogva édesanyátok, vagy édesapátok kezét? Azt mondjátok régen volt? Dehogy, csak nyolc éve! Vigyázzatok, mert az idő gyorsan vágtat. És az első leírt szavakra, mondatokra… A szótagolva olvasásra, a szorzótáblára, elsőáldozásra? Akkor még két osztály voltatok. A versenyeken, meccseken még egymás ellen küzdöttetek, azóta összeolvadtatok, egy közösséggé váltatok. Nem volt sima ügy, az biztos. De hiszem és vallom, hogy a túrák, kirándulások, táborok rengeteget segítettek. Emlékeztek Erdélyre, vagy a vaddisznópörköltre a Börzsönyben? És a nagyhideghegyi szánkázásra, ahol legszebb gyerekkori emlékeimet elevenítettétek fel. Mennyit nevettünk és játszottunk Péliföldön. Na és az Őrség csodás helyszínei, az agyagozás, korongozás, íjászkodás, a sütögetés. Az emlékezetes bringázás Velemérbe. Sorolhatnám még a bécsi kirándulásokat, a nyelvi táborokat. De helyette felvillan egyik alkunk: akkor vagytok hajlandók megnézni az ’56-ról szóló „Szabadság, szerelem” című filmet, ha következő alkalommal Ti választhattok. Belementem, bár akkor még nem is sejtettem, milyen tervet forraltok. „Gagyi mami 2” – hangzott a verdikt. Te jóságos ég! Mi vár rám? – szakadt ki belőlem a teljes rettenet. Be kell vallanom, rosszabbra számítottam, de a Ti nevetésetek kárpótolt mindenért.

És a felejthetetlen dolgozatok! Ti az írásával, én a javításával küzdöttem meg. Ti nyertetek, már ami a gyorsaságot illeti. Remélem a hatalmas tananyagokból nemcsak annyi maradt meg, mint amiről a Kódex aranyköpései szólnak, mert akkor lesz mit tanulni a középiskolában.

Látom lassan kezdek kilépni a megengedett terjedelemből, ezért rövidre kell fognom, pedig mennyi mindenről szerettem volna még írni. De sebaj, hiszen lesz még alkalmunk elégszer megbeszélni, hiszen a Don Bosco mindig visszavárja volt diákjait, én Titeket pedig különösen. Különben is mindjárt itt a zempléni búcsútábor.

Régen, nagyszüleink idejében megszokott volt, hogy az édesapa megáldotta gyermekeit, ha azok hosszú útra indultak. Ezt a szép hagyományt szeretném most feleleveníteni egy ókeresztény áldás formájában.

Az Úr legyen előtted,
hogy az igaz útra vezessen téged!

Az Úr legyen melletted,
hogy karjaiba zárjon
és oltalmazzon téged!

Az Úr legyen mögötted,
hogy megőrizzen téged
a gonoszok álnokságától!

Az Úr legyen alattad,
hogy felfogjon, ha elesel,
és kihúzzon téged a csapdából!

Az Úr legyen benned,
hogy megvigasztaljon téged,
ha szomorúság nehezedik szívedre!

Az Úr legyen körülötted,
hogy megvédjen téged,
ha ellenség ront rád!

Az Úr legyen fölötted,
Hogy áldás szálljon rád!

Így áldjon meg téged a jóságos Isten!

Barlay Bence tanár