Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mel­lett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé.

Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült, és mielőtt el­hagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra, és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett.

„Tényleg?” – hallatszott a suttogás. „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel be­széltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöl­tötte a sok barát.

Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatal­embert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyele­tüket. A tanárnő a sor végén lépett oda, és imádkozott a ko­porsó mellett.

Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Marknak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak, és szemmel láthatóan alig várták, hogy be­szélhessenek a tanárnővel.

„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa, és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiúnk el­esett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván össze­ragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.

A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulaj­donságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a felada­tot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott, és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”

Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.”

„Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tar­tom.” Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk, a zsebnaptárát vet­te elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan meg­őriztük azt a listát”.

*

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledke­zünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon, és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.

Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, aki­ket szeretünk, és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunk­ra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.