Manapság igen sokat beszélnek a nő fontosságáról a család­ban és a gyermekek életében. De talán kevesebb szó esik a férfi sajátos küldetéséről.

Rengeteg ősi szokásunk őrzi annak a tudását, hogy bizonyos első lépéseket a férfinek kell megtennie a szerelemben és a házasságban. A férfi az, aki udvarol, meghódít, aki megkéri a lány kezét. Sok vidéki családban él még az a szép hagyomány, hogy ha összeszólalkozik a férj és a feleség, mindig a férfi kér először bocsánatot, lovagiasságból. Ez persze csak akkor mű­ködik, ha utána mindig az asszony is bocsánatot kér.

Vannak bizonyos „első lépések”, amelyeket mindig a férfinek kell megtennie. Ha a férfi erre képes, ha nem felejt el udva­rolni, ha tud hangulatot vinni a családjába, ha vannak ötletei, ha állandóan tudja sugározni a felesége felé, hogy boldog, amiért ő a felesége, akkor ettől a nő szárnyakat kap. A felé sugárzó szeretetet százszorosan visszaadja. Ha a férfi erre képtelen, és amikor hazajön, lustán lesüpped a foteljébe, és semmi pozi­tív nem jön ki belőle, akkor a nő erről a nullpontról csak nehe­zen tudja a házasságot kibillenteni. Az nem természetes, hogy a nő kezdjen udvarolni. A szekér egy ideig recsegve-ropogva menni fog még, de aztán megáll.

A szerelem körforgásának motorja, kezdeményezője a férfi. És ezen a ponton a házasság boldogságának kulcsa az ő kezé­ben van. Azok a boldog házasságok, amelyeket ismerek, többek között arról híresek, hogy van bennük egy bohókás férfi, aki nem felejtett el udvarolni.

Új Ember, 2006. Karácsony, Székely János