Heltai Jenő: Karácsony


Heltai  Jenő:  Karácsony
(részletek)

Ez még 1917 karácsonyán történt... Dúlt a háború. Akivel történt, már meghalt. De a története igaz.

Ő maga ún. szárazpipás konok kártyás volt. Újabban megátkozhatta az ördög, mert a klúbban minden éjjel csak veszített... Már mindenét eladta. Mi kártyások ismerjük a kártyának azt az ádáz gonoszságát, amikor majdnem a személyes gyűlölet erejével fordul ellenünk. Ez történt Rézkígyóval is, mert hát így hívta a klúbban a többi kártyás, bizonyára azért, mert szűkszavú volt és magáról, sorsáról sose beszélt.

Karácsonykor minden, még a Klúb is zárva van. Így nem maradt más hátra, hazament abba a bérelt szerény, két szobás lakásába, melynek igazi tulajdonosa egy orvos házaspár volt. A doktor Szibériában raboskodott, felesége pedig szüleihez költözött, hogy a lakás bérletéből kis pénzhez jusson. Hogy ebben a lakásban tényleg orvos lakott valamikor, senki nem vonhatta kétségbe, mert az ajtón még mindig ott volt a réztábla a nevével: Dr. Dévai Zoltán. Rendel háromtól ötig.

Rézkígyó hiába akarta végig aludni a karácsonyt, nem jött álom a szemére. Többször felkelt, és húzott a konyakból... már tizedszer, de az álom csak nem jött a szemére. Ahányszor felriadt, mindig ivott egyet... –

Behúnyta a szemét. Akkor csöngetést hallott. Ki csönget? Akárki, mindegy, nem kel föl. De a csöngetés ismétlődött. Sőt most már dörömböltek az ajtón. Rézkígyó mérgesen kiugrott az ágyból, de talán valami titkos reménykedéssel, hátha pénzt hoznak neki.

Kinyitotta az ajtót. Egy katona állt ott, csapzott bajuszú, öreg honvéd.

– Kit keres? – kérdezte Rézkígyó mérgesen. A katona szalutált. –

– A doktor urat!

– Itt nem lakik semmiféle doktor.

Be akarta csapni az ajtót a katona orra előtt, de az nem tágított. Belökte az ajtót és már bent is volt az előszobában.

– Doktor úr, az Istenért... a kisleányom... láttam a táblát az ajtón... Az egész környéken nincs más doktor.

A Rézkígyó dühösen ismételte:

– Mondom, itt nem lakik semmiféle doktor.

A katonának zihált a melle. Akadozva beszélt.

– A kislányom... Ma jöttem haza szabadságra... Hátha a doktor urak is így... Így elküldik a szegény embert, a szegény katonát, akinek az egyetlen gyermeke... doktor úr, ha Istent ismer...

Letérdelt Rézkígyó elé. Rézkígyó mind dühösebb lett. Az ital is dolgozott benne.

– Nem érti? Itt nincs doktor. Én csak itt lakok. Ha nem hiszi, kérdezze meg a házmestertől.

A katona nevetett jó keserű nevetéssel.

– Persze... össze vannak beszélve. Jól tudom én. A doktor urak karácsonyeste nem szívesen mennek a szegény beteghez... doktor úr, ha Istent ismer... Az a szegény gyerek, mi lesz, ha elpusztul?... Kétségbeesett könyörgéssel nézett fel Rézkígyóra, aki megfogta a katona gallérját és megrázta.

– Keljen fel! Nem érti, hogy nem vagyok orvos! Doktorhoz menjen, – én nem tudok a gyerekén segíteni!

A katona felállt. Összehúzott szemmel nézte Rézkígyót, és lassan mondta: Doktor Dévai Zoltán... Ott van a táblán... Kötelessége velem jönni... Ne féljen, megfizetem.

Zsebére ütött... Rézkígyó ki akarta nyitni az ajtót, de a katona útját állta.

– Velem jössz gazember, vagy lelőlek. Revolvert vett elő. Ráfogta. Rézkígyó nem volt gyáva, de meghökkent... Háború. Katona. Most jött a harctérről... Mi annak egy lövés...

– Lelőlek... aztán elemésztem magamat is. Dögöljön meg az egész világ, ha a gyermekem elpusztul.

Öreg népfölkelő volt. Csapzott, ősz bajusza szomorúan lógott a szájára. A szeme könnyes volt. Rézkígyó a vállát vonogatta. Mit csináljon ezzel a bolonddal. Szóval úgysem győzi meg.

– Jól van. Elmegyek. Várjon egy kicsit, amíg felöltözök.

A katona leült az előszobában, és várt... Rézkígyó nevetett is, mérgelődött is, részeg is volt, és percről percre részegebb lett... Felöltözött. Mikor kiment az előszobába, ingadozott egy kicsit... Megölelte a katonát, beléje kapaszkodott. Nevetett.

– Doktor Dévai Zoltán vagyok. Elmegyek a beteghez. Kötelességem.

Így indultak el a beteg kislányhoz. Egy bolond, egy részeg.

Sokáig bandukoltak. Egy kicsit kijózanodott a hidegben. Mire a katonával belépett a rongyos kis szobába, gondolatait valahogy összeszedte már... Szomorú, sovány asszony ült az ágy mellett, az ágyban pedig vékonyka kisgyerek feküdt. Nyolc-tízéves szőke kislány. Bágyadtan pihegett. Arcocskája tüzes volt...

– Mi baja van a kislánynak?

Senki sem felelt. Tőle akarták megtudni, mi baja a kislánynak.

Kezét a gyermek homlokára tette.

– Láz, azt látom. Láz.

A katona bólintott. Az asszony is. Láz! Hiába. A doktor mindent tud.

– Régóta beteg?

Az asszony felelt. Négy napja... Nem hívtak orvost, azt hitték, anélkül is elmúlik... De ma a kislány elalélt, ettől nagyon megijedtek.

Rézkígyó megfogta a gyerek kezét, és maga elé bámult. Láz. Ezzel vége volt minden tudományának. Mit mondjon? Mit csináljon? Megnézze a torkát? Mit lát benne?... Hiába, orvost kell hívni. Igazi orvost. Doktor Dévai Zoltánt, az igazit, aki most Szibériában raboskodik...

– Nem tetszik valami receptet írni? – kérdezte a katona aggódva.

Rézkígyó felriadt.

– Nem, nem – mondta gyorsan – Azt hiszem nem lesz semmi baj... De ez nem az én szakom.

Megnyugtatásnak talán mégis jobb mégis jobb... hívjanak gyermekorvost!

A katona megint nevetett, keserű nevetéssel.

– Kit? Ebben az átkozott városban? Karácsony estéjén? Receptet tessék írni, doktor úr...

– De... próbált magyarázkodni Rézkígyó, – csakhogy a katona nem engedte beszélni. Újból kiáltva mondta: Receptet, doktor úr! És megint elővette revolverét.

Rézkígyó megadta magát. Leült és megírta a receptet. Értelmetlen latin szók, ostoba számok olvashatatlan irkafirkáját. Aláírta: Doktor Dévai Zoltán. Lakása címét is. És átadta a katonának: csináltassa meg. A katona nagy hálásan megköszönte, és húsz koronát adott neki. Rézkígyó nem akarta elfogadni. De a katona erősködött: ha már a doktor úr szíves volt... Rézkígyó gondolt egyet, elfogadta, zsebre vágta. Hátha szerencsét hoz, és akkor visszaadja a katonának kamatostul. A szomorú, sovány asszony kezet csókolt neki. A katona elrohant a patikába.

Rézkígyó hazament. Meg volt elégedve magával. A receptet jó gondolatnak ítélte... Lefeküdt és elaludt.

Másnap kora délután a klubban volt már. Valami változás volt rajta. Az arca is ünnepies volt. Sokáig ödöngött a kártyaasztalok körül. Meglátszott rajta, hogy nagyon szeretne kártyázni. De Rézkígyót mindenki unta már. Végre – jobb híján – rám csapott le.

– Gyere, pikézzünk!

– Nem játszok!

– Nagyon kérlek... könyörgök... tedd meg nekem ezt a baráti szivességet... játsszunk akármilyen kicsibe.

– Miért ragaszkodol úgy hozzá?

– Mit tudom én! Babonából. A szerencsémet akarom kipróbálni.

Úgy könyörgött, olyan elszántan alázatos volt, megesett a szívem rajta... Játszottunk... Vesztettem... Rézkígyó száz koronát nyert. Boldog volt. Két év óta első ízben nyert.

Egy pillanatig némán ült, aztán egyszer csak azt mondta:

– Ne sajnáld azt a száz koronát, mesélek érte valamit.

Akkor mondta el ezt a történetet. A végét is. Délelőtt tíz órakor becsengetett hozzá a katona. Sugárzó arccal, hálálkodóan. A kislány jobban van. Bevette az orvosságot.

– Miféle orvosságot? – kérdezte Rézkígyó.

– Amit írni tetszett – mondta a katona.

– Hát megcsinálták? – A katona elcsodálkozott.

– Miért ne csinálták volna meg? Hiszen a doktor úr írta.

– Látod – mondta nekem Rézkígyó. Én régóta ismerlek, tudom, hogy megátalkodott, gonosz istentagadó vagy. Nem hiszed, hogy ez így történt... Részeg fejjel leírtam valami olvashatatlan szamárságot, a patikus megcsinálta, és a kislány meggyógyult. De én mondom neked, én, a Rézkígyó, hogy van valaki, aki vigyáz a gyerekekre, a bolondokra és a részegekre.