Az eszmék esélyei


Tájékoztató

Prohászka Ottokár nevétől és személyiségétől elválaszthatatlan a Diadalmas Világnézet néven közismert mű. Mint minden könyvnek, ennek is megvan a maga sajátos története.
Nem bizonyítható, hogy eleve önálló könyvnek szánta azokat az egymással laza összefüggésben álló fejezeteket, melyeket az irányításával szerkesztett Magyar Sion c. folyóiratban jelentetett meg (l902-l903) hosszú hónapokon át. Mivel azonban ezek a tanulmányoknak nevezhető filozófiai- és kultúrtörténeti cikkek óriási érdeklődést váltot tak ki egyházi és világi körökben egyaránt, sokak javaslatára úgy döntött, hogy egységes művé szerkesztve önálló kötetben is közreadja. Hogy az eddig elmondottak mennyire fedik a valóságot, mutatja az is, hogy még a kézirat elkészültével sem döntött a kötet címéről A cikksorozat címe eredetileg: Két világnézet volt! A ránk maradt feljegyzésekből kiderül, hogy végül is Farkas Edit lelkében született meg A Diadalmas Világnézet mint kötet cím amit Prohászka elfogadott. Ez egyrészt rávilágít az író nagyvonalúságára, másrészt hűen tükrözi Farkas Edit korának egyházkoncepcióját, a triumfáló kereszténység ideáját.
Mivel a jelekből arra lehet következtetni, hogy Prohászka maga is kereste a legmegfelelőbb címet, talán szabad megkockáztatnunk azt a véleményt, hogy ezeknek a zseniális elemzéseknek, mindig a lényegre mutató eszmefuttatásnak nem is az volt a céljuk, hogy a katolikus világnézet diadalát bizonyítsák, hanem az, hogy a párbeszédre invitálják az elmúlt, de különösen a jelen eszmerendszerek képviselőit és azok követőit, az egyes korszakok emberét. Ennek a műnek épp ebben van példaadó újszerűsége és a szó eredeti értelmében "katolicitása", egyetemességre törekvő "örömhíre": evangéliuma.
Sorozatunknak, vagyis Prohászka írásai néven közreadott füzeteknek legfőbb célja az, hogy keresztény értelmiségünk figyelmét ráirányítsa a magyar és az egyetemes egyház egyik legmélyebb gondolkodójának, Prohászka Ottokárnak azon írásaira, melyek ma is modernül hatnak még ha száz évvel ezelőtt vetette is papírra a szerző. Éppen ezért esett választásom az itt közölt két fejezetre, az eszmék esélyeire és az esélyek törvényeire, mert ezek úgy hatnak, mintha írójuk most élne és a második Vatikáni Zsinat aggiornamentójának szelleme szólítaná meg az olvasót.
Már maga az indítás, a megszólítás is lenyűgözi és lefegyverzi a mindenben, az egyházban is ellenséget kereső mai embert. "Föl akarom érteni a modern ember psychologiáját... Ne haragudjunk rá, hanem értsük meg... Nem bántani, hanem kérdezni akarjuk... Én tisztán látom a modern ember lelkületének jellemző vonásait s megértem őt érzéseiben s nehézségeiben: látom azt is, hogy mi a beteges, mi az egyoldalú e lelkületben, s úgy nyúlhatok hozzá, hogy ő is megérezze: no ez ért engem, s épp azért nem zárkózom el előle."
Ha valamiben, akkor épp ebben a megnyerő nyitottságban rejlik Prohászka világnézetének diadala és lenyűgöző ereje. Bizonyára egyre többen lesznek, akik a kötet e két fejezetének olvasása után kézbe fogják venni a Schütz szerkesztésében megjelent sorozatnak /ÖM 5./ teljes anyagát, a ma már kevesek által ismert teljes Diadalmas Világnézetet.

Barlay Ö. Szabolcs

Az eszmék esélyei

Föl akarom most érteni a modern ember psychologiáját, mely a kereszténységgel szemben új elhelyezkedést keres.
Ez a psychologia őserdő; vannak uralkodó eszméi, irányzatai, ellenszenvei; vannak hagyományai; van átörökölt terheltsége; mindenekelőtt pedig van története, mert ez a psychologia is lett; befolyással birt reá sok századnak élete.
Ne haragudjunk rá, hanem értsük meg. Ne haragudjunk rá támadó ingerlékenységéért vagy tompa érzéketlenségéért; tartsuk inkább szem előtt, hogy ritka az a lélek, mely sima tükör; a legtöbbje domború vagy homorú tükör; képeik, melyeket vetitenek, torzképek s azokért lelkesülnie senkinek sem lehet. Igaz, hogy jó volna, ha minden ember egységes, harmonikus képben foglalná össze a világot, de mikor a művész, a lélek elfogult, ügyetlen, szeszélyes s mindent összefoglalva szerencsétlen, ki tehet róla, hogy műve nem sikerül.
S nemcsak hogy torzit, hanem hamisan is szinez.
A szineket az uralkodó eszmék s az azok nyomában járó érzületek adják. Az egyes korszakoknak más-más uralkodó eszméik vannak, melyeket ha sikerülne találóan szimbolizálni, minden korszakot egy-egy emberarc képviselne; tipikus fejek sajátos kifejezéssel, sok szenvedéllyel. Ez eszmék váltakozásának törvényét mi most nem kutatjuk; elég azt tudnunk, hogy az eszmék váltakoznak, fölküzködnek, uralkodnak, azután hanyatlanak s lealkonyodnak, régi egyiptomi dinasztiákhoz s modern parvenu-családokhoz hasonlóan.
Az uralkodó eszmék mint vivmányok, mint reakciók, mint intuiciók, mint remények s törekvések jelentkeznek a történelemben. Egy-egy fölfedezés, amilyen a gravitáció törvényének vagy az újvilágnak, Amerikának fölfedezése, a papír vagy a könyvnyomtatás föltalálása, lángba boritja a szellemi világot; egy-egy szerencsés irányzat a művészetben vagy a technikai fejlődésben vérmes reményekbe ringatja bele a közérdeklődést; azután ismét intuíció-szerü gondolatok, a milyen pl. az evolúció lefogják az emberi szellem összes erőit s királynéjának csapnak föl. E vezető gondolatoknak hatása meglátszik azután mindenen: irodalmon, művészeten, izlésen, politikán, kiváltkép a közérzésen. Az apperceptio törvényénél fogva az uralkodó irányzat fásulttá s érzéketlenné teszi a lelkeket más irányzatok iránt; különös hangulatokat, sympathiákat s antipathiákat támaszt. Mialatt a közérdeklődés az uralkodó gondolatnak és érzésnek tág országutján jár, addig a gondolatvilág más vidékei elhagyatott pusztaságokhoz hasonlitanak; útjaikon fű nő s csak archeologusok járnak rajtuk. Ha beszélnek is róluk, érzést s lelkesülést nem váltanak ki; valami érthetetlen, sajátos nehézkesség jellemzi gondolatvilágukat. Nem a szavakon múlik, nem a mondatalkotáson, nem az alany és állitmány száraz összefüzésén vagy elválasztásán, hanem az egész fölfogáson; nincs lélek, nincs szellem, nincs érdeklődés s lelkesülés hozzá; más a divat.
De azért mindezekben a változatokban az emberi szellem mégis mindig jót akar, mindig egyet akar: boldogulni akar s a lét harmoniájának fölértésére törekszik. "Zu schauen und zu wissen, zu bilden und zu gestalten" ez az ő programmja. Ismereteit, nézeteit, tapasztalatait, vágyait, érzéseit, reményeit... ezt a belső nagy világot harmoniába akarja hozni a külsővel. Egyre épit s egyre rombol, mert a világ fejlik. Alattunk, körülöttünk, fölöttünk a tünemények folyama siklik. Új ismeretek új szisztemákra kényszeritenek; új átnézetek új összefoglalásokat sürgetnek. Minél magasabbra hágunk, annál tágabb perspektivák nyilnak s minden ily új meghágott magaslatnak más az élete, más a flórája. Ez ujdonságnak meleg érintése örömöt s élvezetet ébreszt; az életkedv lehelete mint a tavasz szellője rügyeket s bimbókat fakaszt. Mit csináljon az egyre dagadó, mélyedő s táguló világban a lélek, az a lélek, mely csupa ideg, csupa érzék és feszültség? Elragadtatással szemléli az impozáns valóságot s az ujdonság benyomásai alatt sejtelmek szállják őt meg a még föl nem födözött, letakart világról. Már ujjai közt tartja a leplet, a még nem értett valóságnak fátyolát, már ráncigálja, néha úgy tetszik neki, hogy már le is ránthatná s szemébe nézhetne az érdekes titokzatos ismeretlennek.
Ki akarná rossz néven venni az emberi szellemnek, ha e benyomásoktól megrendül érzelmi világa, ha a ragyogó gondolatok s a kápráztató sejtelmek magokkal ragadják, mondjuk, ha szenved? Az iránytű is reszket, ha villámfolyam áramlik el mellette, s mi az iránytű a lélek érzékenységével szemben, mely arra született, hogy értse s érezze a világot? Ki ne értené, ha a fölfogás s az érzés millió szinváltozatot mutat s annak következtében a gondolatok mint az egymásra eső szinek egymást oltják, egymást elváltoztatják vagy kigyujtják?
Ezekből változik el a lélek érzülete s izlése; ezek behatásától nyeri kifejezését arculata; ezektől lesz finom, lelki s ideális, vagy durva, nehézkes és önző. Elragadtatással nézem e tipikusan alakitott s bámulatosan szinezett arcokat. Egyik az égre néz, másik a földre néz; az egyiknek szemében a hit világa, a másiknak tekintetében a tudás sugara tükrözik; majd a hit, majd a tudás, majd az ideális, majd a reális irányzat, majd az ég, majd a föld lesz kulcsa a harmoniának; majd a dedukció, majd az indukció lesz módszere a kutatásnak. Egyszer teljesen neki fekszik a lélek a földnek, csak ezt hajtogatja; ez az ő zenéje és szemevilága; majd ismét neki lendül az égnek, s a föld a "vallis lacrimarum" özvegységi fátyolába burkolódzik.
Hagyjuk most a teoriát, s térjünk át a valóság szemléletére.
Tekintsük meg csak az utóbbi századoknak lelki világát, hogy fölfoghassuk azt az elváltozást, melyen a gondolat s az érzés átesett, s azt a különböző szinezést, melyet magára öltött történet, tapasztalat, élet.
Valóban mennyire más és más világok azok, melyeket az egymást váltó korszakok fölfogása és érzése vetit.
A renaissanceban a természet felé, mondjuk inkább a "szép föld" felé fordulnak a szellemek. A renaissance a fölfedezések korszaka, melyben új, feledett, elhanyagolt világot találtak föl! A középkori keresztény társadalom a végtelen, nagy eszmék benyomásai alatt állt, mindent csak e perspektiván át nézett és látott; lángszellemei dolgoztak; óriási munkában egységes kifejezést adtak a keresztény gondolatoknak, három művet állitva a létbe: a művészet terén a gót dómokat s a Divina Commediát, - a tudományban a Summa theologicát, - s az életben a keresztény nyugateurópai társadalmat. Ezek művek, melyeknek sulya alatt görnyedezett a föld; nagyok, impozánsak, dicsőségükre válnak megteremtőiknek. Az a néhány század, melynek munkáját rájuk forditották, nem elvesztett idő, hanem nagyszerüen kamatoztatott napszám.
Mikor e müvek elkészültek, az emberi szellem kifonta és kiszőtte összes értelmi tartalmát s mikor már nem pergett az orsója, ölbe tette kezeit s szószátyárrá lett. Szőrszálakat hasogatott, s szavakat hüvelyezett. Ezt a lélek ki nem tartja sokáig; fölkelt tehát s kutatni kezdett. A középkori gondolkozás és érzés rétegei alól kiásta az individuális szellemnek világát.
Ha a renaissancenak filozófiai hátterétől elvonatkozunk s azt csak mint irodalmi és művészeti föllendülést tekintjük, akkor forrásaira a XIII. század végén akadunk.
Ezt a föllendülést a természetnek s az antik világnak tanulmányozása keltette. Két geniusz, Giotto és Dante, fordult a természet felé. El volt mind a kettő töltve hittel, el volt töltve az evangelium inspirációival s tisztelettel a nagy keresztény ideálok iránt, de azért azt a másik fonalat is kézbe vették, melyet emberkéz sodrott s melyet a középkorban elhanyagoltak, fölvették a régi művészet megszakadt tradicióit. Ők alázatos keresztény hivek voltak, de szivükben egyesitették a hitet a természettel, az eget a földdel, a kegyelmet a természetes erővel? Találtak e harmoniában annyi szép, fölséges inspirációt, annyi alakitó kiindulást, hogy beérték vele.
A természetnek a kegyelemmel való párositása oly természetes, oly következetes mint az Istennek két egymást átkaroló gondolata s mégis óriási fordulatot jelent a világ felé.
Tény, hogy a középkor elfordult a természettől s ez által eldugultak az inspirációnak, a művészi alakitásnak gazdag forrásai; a szimbolizmus túltengése megmerevítette az alakitás hajlékonyságát s hideg jelleget sütött a művekre. A művészet az ideáktól elfelejtette az alakot s ügyetlen s alaktalan lett; a gondolat kitekerte a szépnek nyakát. A középkor világa is kicsinyes és szük volt; asztronomiájában a föld központnak, - geografiájában Európa nagynak érezte magát.
Ez a szük világ azután tágulni kezdett; a sejtés s a kutatás kiszélesitette a világ határait s az érdeklődést a természet felé terelte.
"Természet" lett a jelszó. A természet lett az emberek szenvedélye; mindenki érte lelkesült; kutatni, élvezni, nézni akarta őt. Megmásszák a hegyeket, - kezdik élvezni a szép vidékeket, - észre kezdik venni a szineket s a vonalak harmoniáját. Petrarca szerelmes Vauclusebe s nem fogy ki dicséretéből; kertje oly kedves neki mint bibliothecája; nyomában az érzékekkel biró szellemek mindenütt szomjazó lélekkel jártak s a természettől közvetlen inspirációkat kértek. A kutatás vágya és sikerei kritikusabbakká is tették a szellemeket s ellenszenvet s megvetést támasztottak bennük s középkori kritikátlan hiszékenység s babonás hajlandóságok ellen. A föltétlen tisztelet Aristoteles és Plinius s hasonló tekintélyek iránt ellenszenvet keltettek bennük. Nemcsak hogy nem rajongtak értük, hanem a hagyományos meggyőződést sok pontban megtámadták s sürgették a kutatás s a kritika szabadságát.
Ez a fölfogás akkor közdivat volt, de magában véve kifogást nem érdemelt. Hiszen a hit járja át még Petrarcának s társainak életét; Petrarca maga minden éjjel fölkel imádkozni, pénteken csak vizbe mártott kenyérrel él, a Szent Szűzet kiválóan tiszteli. Később lett csak a renaissanceból a kereszténység antithesise, mikor a természet szeretetével s az antik formák tiszteletével a pogány eszme is átplántálódott a szivekbe s magából az emberből bálványt csinált.
Ha a renaissance közvetlenül akadt volna rá a természetre s az antik művészethez nem jár iskolába, akkor meglehet, hogy a szép természetet, a szép formát, a szép testet nem emancipálja a hitnek s a léleknek szolgálata alól. Minek is ezt emancipálni? Hiszen Isten, lélek született urai a világnak s a testnek. Vagy nem ünnepli-e a szentirás a természetet, mielőtt Aeneas Silvius leirta az albánói hegyeknek s Amiátának kellemeit? A szép természet szeretete nem töri le a kegyelmet, sem a kegyelem a szép s nemes természetet. A szellemi szépnek s az örök szeretetnek fénye nem homályosul el a természetnek szépségétől. Bármely nagy gondolat szebb mint valamennyi csillag s egy Istentszerető lélek több mint a világ.
A baj ott rejlett, hogy a szép természetet emelték kizárólagos uralomra s a szép formák kultuszával együtt járt a régi pogány nézeteknek föltámadása. A szép természetnek tisztelete ledér, buja, kéjvágyó, erkölcstelen, hitetlen világnézetbe öltözködött. A szép természet megigézte az embert s nem emelte őt föl az Istenhez, hanem lefogta maga számára szeretetét s a renaissanceból a szép test kultusza lett.
Az új ideál azontúl az ember, az úrember, aki kifejti erőit, kialakítja testét, érvényesíti tehetségeit s.... boldogul, ahogy tud. Boldogulását önmagának köszöni. Az ösztön az erő, a geniusz a szerencse; akinek e kettőből jutott, az számit, a többi nyomorult féreg. Az erős, tehetséges lélek, - az erős, izmos, egészséges, edzett test, - az erőteljes, ösztönöktől duzzadó természet, ezek teszik, ezek emelik az embert. "Sequere naturam", ez lett a törvény. A "natura" pedig, tudjuk, tág fogalom. Lehet az a "natura" ideális, mely ösztöneivel a túlvilágba, a halhatatlanságba utal; lehet az a "natura" a nemes, elit-lelkeknek ösztöne; de lehet, hogy a "natura" alatt az alantjáró, aljas ösztönt értik. Ki tehet róla, hogy a renaissance csakhamar erre az útra tért s a "sequere naturam" elvet úgy forditotta le: tégy amit akarsz, csak akarj erősen. Érvényesülj, törekedjél hatalomra, szerezz pénzt, sok pénzt... s a törvény után ne tudakozódjál; hisz a törvény te magad vagy.
Igy lett az ember úrrá, igy lett ő minden s a szép föld s a szép test lett gyönyörűsége.
Az ellentét a kereszténység s az elpogányosodott renaissance embere közt óriási!
A középkori, mélységes, keresztény érzésben a világ, a föld elvész; a renaissance-ban a világ, a föld minden. Nézni, látni, alakitani, élvezni a világot; szerepelni, élni; erősnek, hatalmasnak lenni; ez a lelkek vágya. A metafizika elhervad az ő szemeikben, nem érdekli őket. Nem mintha tagadták volna, de nem törődtek vele. A föld vonzotta őket s azt akarták meghóditani; az eget persze nem tagadták, de könnyen felejtették. A renaissance gyermekének lelke az érzéki, a tüneményes világon reng s ő minden csinja-binja iránt érdeklődik. Kitágul előtte a világ; a föld gömbbé lesz s a csillagok földekké. A föld nincs már titokzatos rémekkel körülvéve; az Okeanosz folyó tengerré szélesbül s mélységeitől nem félnek s áthajóznak rajtuk. Az emelkedő osztályok tele vannak öntudattal, duzzadnak erőtől s tettvágytól mint a tölgyek tavaszkor az élettől. Aki a renaissance korszellemének leheletétől ébredezett, hatalmat, gazdagságot, élvezetet szomjazott, szabadabb kialakulást keres s azért szabad folyást enged ösztöneinek s szenvedélyeinek. Érzékeit akarja kielégiteni s megittasul a világ szemléletétől. Azért csupa szem a természet iránt. Lelkén most máskép tükrözik a csillag, a virág, a tenger, az ég; előbb is tükrözött, de nem méltatta, nem kutatta szineiket; a nagy gondolatok lefoglalták őt s csak a természetfeletti égbe nézett. A Szent önmagába nézett s az Isten országát kereste s szerette; a renaissance nem nézett önmagába; neki csak a külvilág kellett, azon függött, abban kivánt érvényesülni. A Szent lemondó volt, önzetlen, áldozatkész volt; a renaissance gyermeke erősen arisztokratikus hajlandóságu, skrupulusok nélkül s végtelenül önző. Csak a nagyot, a hatalmat, a nyilvánosságot, a közvetlenül gyakorlatit tiszteli; azért neki piac, oceán, csatatér kell; neki diadalmenet, koszorú, dicsőség kell; fényről s pompáról álmodik. A szintéren mindenütt királyok, hadvezérek, hősök, fölfedezők, hajósok, művészek, épitészek, konkvisztádorok, nagykereskedők, patriciusok, gavallérok mozognak; élni, hatalomban, erőben élni s élni a világot, - ez a jelszó.
Ime az ember a földszinen! A fellegekből lejött a földre. Ime az ember mint Úr a földön! A regnum Dei helyett a regnum mundi. "Die mittelalterliche Gottesherrschaft war zu einer Diesseitsherrschatf geworden." (Julius Hart, Der neue Gott. 19 s k. 1.)
A renaissance vissza akarta hozni az embert az égből a földre; meg akarta részegiteni a föld szerelmével, a formák, a szinek szépségével; akarta, hogy itt merengjen s ne ránduljon át egy más világba; akarta, hogy gyönyörködjék a természeten és sejtse mélységeit. Mindenféle változatban nevelte benne a világ szeretetét, azt a szeretetet, mely feledi az Istent. Fölléptette a kereszténységtől idegenkedő szellemet; leült a görögök lábaihoz s hallgatta Sophokles kardalait; a klasszikus világra mutatott s e föltámasztott, ragyogó világ szegényesnek s sötétnek mutatta neki a közelmultnak világát.
Ez az ember gyönyörködött önmagában. Az erős individualitás lett az ő eszménye s önmagában akarta látni a szép természetnek fejét, urát, királyát, virágát, koszorúját. Át akarta fogni értelmi tekintetével az emberi ismeretek világát; amellett ki akart tünni vivásban, lovaglásban, birkózásban és lapdázásban. Encyclopaedikus ismeretek és finom műveltség által lendületet akart adni szellemének, föl akarta ébreszteni valójának energiáit s harmonikusan ki akarta fejleszteni a test és lélek erőit.
A természetnek e kizárólagos szeretetével együtt jár a "tiszta észnek" szeretete s a hajlam a természetnek a természetfölöttitől való elválasztására. "Je pense - mondatja Albertivel a Renaissance egyik történetirója Jean Guiraud - qu'á Dieu doit étre laissé le soin des choses divines et que les humaines seules sont de la competence du juge." A biró, az államférfiú, a polgár ne vegyen tekintetbe "isteni", természetfölötti szempontokat, hanem igazodjék kizárólag földi, emberi tekintetek szerint.
Ne törődjék az erkölcstan természetfölötti törvényeivel, viselkedjék közönyösen a lelki érdekek iránt s legyen kizárólag földi javakra s ideiglenes célokra gondja? A természetnek kizárólagos érvényesitéséből szülemlett a természetes észnek kizárólagos fölmagasztaltatása s bizonyos apathia, hogy ne mondjam, bizonyos ellenséges érzület keletkezett az emberekben a hit s a kinyilatkoztatás ellen. Nem lehet az máskép. Ha a szubjektivizmus istenittetik, - ha az "ego", az erős, a kifejlett s önmagában gyönyörködő individuum bálványoztatik: akkor a racionalizmus lesz a divat a gondolat világában s az erős "ego" foglalja le a maga számára a szabad kutatásnak s a legfelsőbb itélkezésnek jogát.
Igy nézett ki a renaissance embere: dacos, erőszakos, kegyetlen, öntelt, egyoldalu, vakmerő, ábrándos, racionalista s naturalista volt. Szenvedélye a világnak s az énnek szeretete volt. S ez a psychologia a mi lelkünk terheltsége; valamikép magunkon hordjuk s magunkkal visszük a lélek e százados örökségét.
Természetesen a renaissance szenvedélye sem volt tartós. Ez a láz is enyhült, ez a tűz is lanyhult, ez a mozgékonyság is megmerevült s mikor ez megtörtént, ismét fordult a világ.
A renaissance erőteljes kiindulása kiadta erejét mint a vándor, miután hosszú utat befutott s az emberek más kedvtelések után néztek.
A nagykereskedő polgárságból nagy uraság, a kalandok után vágyó vállalkozókból rest, fáradt emberek, a művészekből s tudósokból udvaroncok lettek s a renaissancenak klasszikus életért rajongó társadalma beevezett a bürokrácia lagunájába. Az erőteljes, individuális kikezdésekre következett az előnyös meghódolás az állam hatalma s a király fölsége előtt. A királyból Caesar lett s ez a klasszikus eszme elnyelte a többi eszmét. Az egy caesari individuum megsemmisitette a többi individualizáló akarhatnámságot!
A renaissance öntelt, LandsKnecht-természetü, független érzelmü embere átvedlett a XVII. századbeli nagyurak s királyok udvarában, miután az utcáról, a piacról, az oceánról a szalonokba tért. A teremtő geniusznak nagy tekintélyü versenytársa támadt a matematikában s filozófiában. A teremtő intuició, az összegesitő fantázia s a géniusz törvényt alkotó tettereje mellé egyenrangú versenytárs gyanánt állt a filozófia, melynek inspirációi Descartes-ban, Newtonban s Leibnitzban ugyancsak különböznek Thomas More, Erasmus, Michel Angelo, Shakespeare géniuszától. Ezek a fantáziának, azok a száraz észnek emberei!
Az irodalom is urat keresett! Maecenások szolgálatába szegődött. A természetes ragyogás s a közvetlen természetes szépség helyett hamis, mesterkélt pompába öltözött; udvaronccá lett. Az emberek élete külsőségessé, üressé s hiúvá vált, elvesztette mozgékonyságát s megmerevült, mintha maga is csak számtani képlet lett volna, s minél tovább fejlett a szellemtelenség irányában, annál kiállhatatlanabb hatalommá növekedett feje fölött az abszolutizmus s annál terhesebbé és kietlenebbé vált a helyzet. Soká nyögött ebbe is bele az ember, de végre is elfordult a tövises, terhes, kinzó léttől s megint csak a természet, a félreértett természet felé fordult, s a természetességben kereste bajainak orvosszerét.
Most is természetet s nem eget szomjazott.
De a XVIII. század nem a renaissance stilusában fogta föl a természetet. A renaissanceban a természet szeretete lázas, erőszakos, individualis szenvedély, mig a XVIII. században lágy, szociális érzést meritenek belőle. A naphősök, a Prometheuszok törtető, klasszikus világa helyébe idilli jelenetek, érzelgők s tilinkózó pásztorjátékosok léptek. Rousseau idealizálta a természetet, de nem a renaissance stilusában. Ez is föld- és világszeretet volt; de nem Leonardo da Vinci földíze; ez teljesen más íz volt. A XVIII. század természetszeretetében nem volt meg a hősies vonás, hanem nagy adag lemondással indult a világba.
A dolog érthető. A kedélyek diszgusztálva voltak s kiállhatatlan ostobaságnak tetszett nekik a lélekre, versre, művészetre, fasorokra, ruházatra rákényszeritett póz és paróka; el volt csürvecsavarva a világ; félre tehát az izetlen, kiforgatott természettel - mondották elkeseredettségükben, - szeressük a természetet. Szeretetük azonban érzelgéssé, szavuk ömlengéssé lett. Már nem akartak sakkot s lovagjátékokat, hanem csak zálogot játszani. A hősök levetették a páncélt, a rendek a kacagányt s a király is úgy öltözködött mint a polgár. Lovagok helyett nyárspolgárok, konkvisztádorok helyett békés családapák jelentek meg a szinen. A burzsoa öntudata duzzadt a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméitől s várta, hogy teljesen polgárivá váljék a világ. A század magára öltötte a demokratikus formákat s intézőül a harmadik rendet emelte föl a világ szinpadára. A harmadik rend intézkedett is; letörte az epikainak tiszteletét s a classicismus helyett a természetességet s az abszolutizmus helyett a néptömeget emelte trónra.
Látjátok a hatás s visszahatás játékát az emberiség életében?! Az emberi szellem egy irányban kifejti erőit, szétfejti rügyeit, bimbóit; azután megfordul, mint a fölfutó inda. A lélek is sokféle tehetségek szövetéből van kombinálva; ő is a lét tengelyén fölkúszik még pedig elcsavarodó csigavonalakban, majd az ég, majd a föld felé, majd a belső majd a külső világ felé, majd az analysis, majd a synthesis, majd az idealizmus, majd a realizmus, majd a metafizika, majd az esztétika irányában!
A renaissanceban nagyot csavarodott, a XVII. században ismét irányt változtatott, a XVIII. században ismét elváltozott; akkor rávágott véres pallosával a forradalom s elcsititott művészetet, poezist, gondolatvilágot, hogy a polgári társadalom kijózanodása után, ismét ellentétek, kinok, örömök váltakozzanak fölöttünk.
S most? Most a játék tovább folyik; de ez a játék már nem történelem, hanem valóságos élet s ép azért minket igen nagyon érdekel. Érdeklődés, sőt izgatott kiváncsiság az, mellyel e korszak ábrázatának vonásait tüzetesen akarjuk figyelemre venni. Lázasan kutatjuk, hogy miféle gondolatok járnak e modern fejben, miféle érzelmek gyúlnak s halaványulnak el ez arcon, miféle idegrángatódzásoktól vonaglik ez ajk?
Modern ember, mondd meg nekem, mi a te reményed, érdeked, irányod, hogy megmondhassam neked, hogy mi legyen hited. Annyit tévedtél, vergődtél, keseredtél, remélhetőleg okultál is, mondd meg hát, hogy mire szántad el magadat? Hová mész? Föl vagy le?
Egy szó mint száz; a modern ember reménye, szerelme, érdeke, iránya megint csak a világ, a föld, "der Erdensinn": ő szerelmes a világba s aki hozzá közeledik, az ezt a kedvenc gondolatát ne bántsa, ez ideálját ne vesse meg.
Jól van. Nem bántani, hanem kérdezni akarjuk: melyik az a szép világ, melybe a modern ember reményét veti?
Két modern ember van: a szenvedő s az élvező ember; az emelkedő rétegek s az uralkodó osztályok tipusa s természetesen az ő világuk is más és más.
A szenvedő s a reménykedő világ jelenleg egy új világteremtő hatalomnak oltalma alá vonul, s ez a gazdasági hatalom. Ez az emelkedő osztály azt gondolja, hogy eddig az ideologia sajátos törvényszerüségével váltakoztak a korszakok ideáljai, anélkül, hogy ezt a törvényt ismerték, s következőleg a fejlődést irányithatták volna. Eddig a nemzedékek nem tudták, hogy az életet tulajdonkép mi mozgatja s a társadalmi alakulásokat mi intézi. Ezt azért nem tudták, mert a nemzetgazdaság titkaiba nem hatolhattak. Gondolták, hogy a haladásnak útjait az eszmék jelölik ki s hogy a fejlődés törvényei az ideologiában gyökereznek. De mindig azon vették magukat észre, hogy valami titokzatos kisértet, mely körülöttük settenkedik, kiüti kezükből a kész rendet; ez a gonosz démon a gazdasági élet volt. Ők erre a hatalomra nem fektettek nagy súlyt, s azt gondolták, hogy az eszmék szerint s nem pedig a munka s a termelés módja szerint alakul a világ.
De most megkerült végrevalahára az emberi életnek s a társadalmi alakulásoknak kulcsa; a termelés módjában fölfedezték az élet lenditő kerekét s a társadalom alakitó elvét. Ez teremti meg a társadalom alkotórészeit: munkást, polgárt, iparost, földbirtokost, napszámost, összes fény- s árnyoldalaikkal. Vallás, erkölcs, jog, művészet, az mind ideologia, fogalmi atmoszféra, mely nem egyéb mint a gazdasági életnek vetülete. Nincs tehát már nehézség a boldog világnak megteremtésében; értjük nyitját s mihelyt birtokba vesszük a termelést s megreformáljuk azt a szociáldemokráciának programmja szerint, meglesz a boldog élet a földön, az igazán emberi természetes élet, melynek meg fog felelni a természetes érzés, a természetes erkölcs, az igazán emberi vallás, emberi költészet, jog és művészet.
Ez az igazi tudás, az igazi látás! Az úgynevezett historikus materializmus tárja föl előttünk az emberi életnek valódi képét, az érti át az emberi természetet, társadalmat s életet; "als ein Ganzes liegt die Welt vor ihr."
Igy gondolkoznak a szociáldemokrácia bölcsei.
Igen, egész s egy az ő kezükben a világ. A keresztény világnézetet, mely különböztet anyag és szellem, test és lélek közt, azt megvetik. Nincs két dolog: a mi kettőnek látszik, az egy. A növény is földből nő ki s napsugárban fejti ki szirmait; de azért összes bája, alakja, illata mégis csak a gyökérből van: úgy a társadalom is az emberi életnek komplikált, báj- s illatteljes virága; szellem és költészet szinezi; de azért összes bája, illata, ereje, mondjuk szelleme, az anyagi létből való. A régi ideologia ezeket az öntudati állapotokat különálló okra, az úgynevezett lélekre vezette vissza; az új ideologia ezt nem teszi, hanem a szellemet az anyagi lét funkciójának veszi. A régi ideologia tele volt titkokkal; árnyékában jól megtermett a miszticizmus; az új ideologia föltárja a miszticizmus forrásait, melyek a meg nem értett világból, a tévesen gondolkozó, a magamagát agyongyötrő embernek világából fakadtak. A miszticizmusnak álmában ringatódzó embert fölkelti az igaz tudásra; "ébredj - azt kiáltja feléje, - ébredj, láss s intézkedjél! Nem lesz már titok, nem lesz fájdalom a földön! Mennyország nincs, de boldogságot igérhetek neked itt a földön!" S mi a boldogság? "Man erwartet ein neues, natürliches, harmonisches "Erdensein", mit einem wenn nicht hell leuchtenden, doch sicheren Glück; ein neues Leben des gesellschaftlichen, moralischen Menschenwesens." (H. Roland-Holst, Der Misticizmus in der neueren Litteratur. Neue Zeit, 1901-2. I. B. 13. H. 396.)
Ime a szenvedő, a reménykedő, az elégületlen modern ember világa: föld, föld, szép föld, boldog élet a földön... ez az ő álma!
S hogy ez álomból valóság legyen, megfeszül; karjai duzzadnak erőtől s munka által meg akarja hóditani a kapitalizmustól bitorolt földet. Praktikus irányban halad s nem törődik semmiféle metafizikával. A világot mint érzékei alá eső valóságot fogja föl s elvonatkozik minden filozófáló kérdéstől. Nem becsül mást mint az életkellemet. Énekei a munkának himnusai. A nagy vivmányok lelkesitik; a gépek ütemszerü zakatolása az ő harmoniája. Ő is meg akarja hóditani a földet mint a renaissance embere; de ez az ember idealista s arisztokrata volt; a modern világhóditó nem az. Ó reális politikus, reális számitó, reális mérnök, reális gyáros, reális munkás! Ez az ember is erős, vasember; de nem azért mert páncélba öltözködik, hanem mert vasgépekkel dolgozik. Reszket ütéseitől a hegyeknek sziklafala; reng a föld, mikor végig dübörög rajta. Befogni a vizet, a villámot, a napsugárt, a tengert, a szelet! S lesz-e mindemellett vigaszunk? Az élet praktikusa ezt nem kérdezi. Nem törődik vele, hogy a föld egykor kihül, a szél s a tenger elül, a napsugár kialszik; a kultura elvész; mindezzel nem törődik; neki ez metafizika; neki ez mind jövő s nem jelen, már pedig neki csak a jelen iránt van érzéke; "er hat den Gegenwartssinn" mondaná Schoppenhauer; ő az élet zsidaja, echt szemita.
Mennyi kemény, kegyetlen vonás van ezen a modern arcon! Mennyi elfojtott, üldözött, agyonkinzott érzelem, - mennyi letorkolt s agyonhallgatott kinos aggodalom, - mennyi kiátkozott, számüzött s egyre visszatérő gond e modern szivben s lélekben! Itt egyensúly nem lehet; nincs is!
Mihelyt ez a durva, nehézkes s késztetett tipus gondolkodóba esik, azonnal meglágyul s kiverődik rajta saját megokolatlan állapotának kinja. Látszólag ugyan ez az erős világhóditó bonomiás jókedvvel néz a világba, de kedélyvilágának tőszomszédja a pesszimizmus. A bizalomtól duzzadó s öntelt lélek oly könnyen válik dekadenssé s pesszimistává, mihelyt feléje száll a gondolat, s mihelyt megrezzen benne a természet ősösztöneinek érzete.
Lett is dekadens. A modern világ nagyrésze az. Azok, kik az életnek napszámában s a kenyérgondok igájában nincsenek lefogva, a vigasztalan létből az esztétikába menekültek. Üdülést és enyhet a szépben találtak. Máshol nem kereshették. Az ő világnézetük ugyanis a valóság pusztaságában biztató perspektivákat nem nyitott, mialatt az esztétika a gyönyörűség kertjeit varázsolta eléjük. Itt találkoztak megint eszményekkel, itt szellemdús szép tipusokkal; itt gerjedt föl bennük az életnek vágya s öröme s a szépnek élvezete az ő belső világuknak valósága lett.
Azonban ez a világ, az esztétikának ez a világa sem lehet elszigetelt s a valóságos világnak panasza és kinja elől el nem zárkózhatik teljesen. A nagy, való világnak küzködő és szenvedő eszményei az esztétikai eszményekhez appellálnak mint testvéreikhez s a létnek kinját, az elégedetlen szivnek fájdalmát, keverik az élvezetnek mézébe.
Ez antagonizmus szüli a romantikusokat, a Werthereket, a világfájdalom áldozatait! Mások elszántabbak s mollakkordok helyett a satanizmus, a démonizmus, a titánok harci énekeire zenditenek. Immoralisták jelennek meg a szinen Goethe, Byron, Shelley után... Friedrich Nietzsche! Máshol a satanikusból blazirt kéjenc válik, "der stumpf über dem Absynthglas brütet. Zwischen Absynth, Opium und Morphium auf der einen und der Pistole auf der anderen Seite werbringt Werther von da an seine Tage. Zum letzten hat er gegriffen, zum Alkohol, und wüste Visionen der Deliriumangst steigen vor ihm auf." (Julius Hart, Der Neue Gott. 31. 1.) Orgiákat ülni, Istent, törvényt tagadni, a hit romjain bolyongni kétségbeesett szivvel, dürrögni a nemi ösztönök kinjától s állati, kéjes elragadtatásokat végig élvezni... ime ezek a Decadence ritmusai.

Az esélyek törvénye

De legyen ennyi elég a modern érzés genealogiájából! Legyen ennyi elég az emberi lelkesülések s elragadtatások tragédiájából!
Mennyi gondolat és érzés s hányféle gondolat és érzés járta az ember lelki világát. S ez valamikor mind modern volt. Ezek a vad, torzonborz, kemény, majd megint szentimentálisan lágy, ezek a szenvedélyesen lelkesülő s ördögileg gyülölő lelkek, mindenik a maga módja szerint, beleálltak a világba, s nézték s tükröztették magukon a csillagot, a virágot, a tengerfenék életét s a zónák geografiáját, a történeti korszakokat s a vallások és filozófiák járását, a tudomány s a müvészet váltakozásait.... mindegyik a maga módja szerint nézett is, látott is. Ugyan mit látott? Nem volt-e más és más képe a világról, más és más hozzáértése s hivatottsága a nagy föladatok megoldására?
Mindenesetre volt s mi ezen okulunk, hogy ne váltakozó nézetek s érzések behatása alatt, hanem objektiv alapon állva, itéljünk az emberről s az embernek örök érdekeiről.
Rásegit minket erre az eszmék esélyeinek története, mert végig tekintve a küzdelmek s változatok, az egyoldalúságok és kizárólagosságok, a relativitások ez őserdején, megértjük az emberi psychologiának természetét, megértjük a modern ember hibáinak s tévedéseinek okát s egyszersmind e hibák s tévedések legyőzésének módját.
Ezek után én tisztán láthatom a modern ember lelkületének jellemző vonásait s megértem őt érzéseiben s nehézségeiben. Megértem őt racionalizmusában s naturalizmusában, megértem a szép földért, a földi boldogságért való rajongásában, megértem természetimádását s hozzá való ragaszkodását s mikor ezt fölfogom, látom azt is, hogy mi a túlzott, mi a beteges, mi az egyoldalú e lelkületben s úgy nyúlhatok hozzá, hogy ő is megérezze: no ez ért engem, s épp azért nem zárkózom el előle.
Ugyanis a psychologiai fejlődés menetét véve, hármat konstatálhatunk:
Először azt, hogy az emberi szellem váltakozva cikcakban halad mint a villám,
másodszor azt, hogy ez egyoldalú irányzatok ellentétekké növekszenek,
s harmadszor, hogy a modern embernek feladata ez egyoldalúságokat fölérteni s azáltal azokat legyőzni.
Ezekről kell meggyőződnünk.
S az elsőre nézve: honnan az emberi szellemnek az a különböző irányitása, hogy majd a földre majd az égre, majd a külvilágba, majd saját énjébe néz? Hogy majd rombolni kész, majd alkotni vágyik? Ez onnan van, mert az embernek sokféle tehetsége, gondolkozásának pedig két iránya van: a deduktiv s az induktiv irány, az analysis s a synthesis. Ezeket a különböző tehetségeket nem kultiválja egyformán, hanem majd az egyikét majd a másikát hanyagolja el. Az élet sorba veszi a tehetségeket s a szellemnek erőit s érvényesülésüknek irányait, ha az egyikre ráúnt, átcsap a másikra. Biztosra vehetjük, hogy a jövendő azokat a tehetségeket s erőket eleveniti föl, melyek ez idő szerint parlagon hevernek.
A váltakozó korszakoknak fiziognomiája e lelki folyamatot tükrözteti; mert amilyen az irány, olyan az érzés, mely kiverődik az egész műveltségen, életen, divaton, hajlamokon, kedvteléseken, művészeten, izlésen. Eszerint váltakoznak optimisták, pesszimisták, misztikusok s romantikusok, - eszerint alakulnak a nemzedékek, hogy erőszakosak vagy lágyak, békések vagy türelmetlenek, ideálisták vagy realisták. Igy támadnak a renaissancenak, majd megint a XVII. és XVIII. századnak tipusai, az egymást váltó századoknak gyermekei, nemcsak másmás öltözettel, divattal s játékkal, hanem más-más irányba terelt lelkülettel. A pesszimizmusnak korszakát fölváltja az életöröm, - az adatgyüjtés kedvtelésére következik az ismeretek filozofikus átdolgozása, - a reális gondolkozást kicseréli a lelkesülésnek s az elragadtatásnak állapota. Egy darabig kritikus lelkek voltunk, szétszedtünk s lebontottunk mindent: majd ismét hozzálátunk az épitéshez s hitben erős lelkekké válunk. Egy darabig deduktivek, majd ismét induktivek voltunk, hogy végre az intiucióban legyen örömünk. Egy darabig meghasonlottunk s kételyektől elcsigázva s idetova hányatva idegesek és lázasak voltunk; később ismét a betegségből föllábadt embernek nyugalmát érezzük s érdeklődéssel keressük az egyéniség egységes átérzését, mely minden ismeretét s érzelmét, élet- és világtapasztalatait egy belsőleg kikerekitett, ellentmondásoktól nem zavart, lelki életbe foglalja össze, s az ismeretből életet s öntudatot varázsol elő.
Ha valaki a szellem ez ingadozásainak azzal akarná elejét venni, hogy rendszert, összefoglalást nem csinál, mig a teljes igazságnak birtokába nem jut, az lehetetlenségen törné fejét. Hiába várunk; a tudomány soha sem lesz készen. Részletező s szétszedő s ismét összegesitő munkája egyre folytatódik. Ha az egész igazságra várunk, hiába várunk, az egészet különben is nem a tudomány, hanem a tudást, művészetet, erkölcsöt s vallást összefoglaló, harmonikus élet adja.
Azt is mondhatnám, hogy a szellemi élet az inga lengéséhez hasonlit, s a lélek majd a külvilágba leng ki, majd ismét visszaleng önmagába. Majd a világ, majd a belső élet vonzza őt. Egyszer a világ minden, majd megint az én a minden. A mélységes, keresztény középkorban a világ elvész a hittől; a XVIII. század idealizmusában a világ elvész az éntől. A renaissanceban a világ, a föld az a minden, melyben a szép, élvezetes életnek szinterét látták, mig a XVII. század mathematikusai a világban mint a szükségesség s a mechanika csodaművében gyönyörködnek.
Ime az "én" is s a világ is különféle alakot ölt az egymást váltó nemzedékek szemeiben. Más a szerepe az "én"-nek a középkor hitében s más a XVIII. század idealizmusában; más a világ szine a renaissance-ban s más a XIX. század realizmusában. Ez a váltakozás rejti magában a föléledésnek s a megujulásnak titkát; ez vet föl más-más megkapó gondolatot, mely tündököl, ragyog, kápráztat s máskép láttatja a világot.
Ezzel elértünk a második tételhez, hogy a különbségek ellentétekké élesednek.
Más-más korok máskép látják a világot.
Máskép-e? Igen; annyira máskép, hogy itt az a más és más már ellentétté élesedik ki. Az ellentét nincs meg a valóságban, de kialakul az ember érzéseiben. A lelkesülés, a hajlam, a rajongás az egyikért, vakká, süketté teszi hiveit más irányzatok iránt s aki vak és süket valamivel szemben, az könnyen tagadásba veszi azt.
A renaissance embere nem tagadta az eget, de a föld elkápráztatta szemeit s úgy tapadt a földhöz, hogy könnyen megfeledkezett az égről, s az ellenszenv révén pogánnyá s Krisztustagadóvá lett. A hitetlenség nem tartozik a renaissancehoz; semmi köze hozzá; de az indulatok révén kifejlődhetik belőle. A renaissance embere nem tagadta a nemzetet, a családot, a hazát, de öndicsőségében annyira fürdött, s individualitásának kifejlesztéséért úgy rajongott, hogy haza, nemzet tőle akár nem is léteztek volna. Itt az individuum elnyelte a szociális irányzatot. - Viszont a XVIII. századnak romantikusa nem tagadta az individuumot, mikor a csendes idillért rajongott s lovagjáték helyett pásztorjátékot játszott; nem kellett neki tagadnia a társadalmat sem az énnek szeretetétől, s a kulturát sem a természetért való rajongástól, de mennyire megérzik e szentimentális lelkeken a kisértés, hogy ők bizony csak a zöldbe vágynak s Noválissal szeretnék, ha kezük-lábuk gyökeret verne s ők maguk csalittá változnának.
Tehát idők multával máskép érzünk, más eszményekhez vonzódunk, még ha az előbbi gondolatokat nem is tagadjuk, s mialatt megfordul az érdeklődés, a kedv, a hajlandóság szele, a régi irányok a mi szemeinkben holt erekké, lagunákká, posványokká válnak. Nevetjük, kicsinyeljük, megvetjük a multat; tudománya nem imponál, módszerének nincs tekintélye; művészete nekünk copf és izetlenség. Ily lelkiállapotban a szellemek megcsömörülnek s elfásulnak a régi gondolatoktól; nagyon hajlandók a régi tradiciók kétségbevonására s rokonszenveznek a tagadással.
Mennyi érzelem s indulat, mennyi csömör és kedvetlenség, mennyi ösztönszerüség és szenvedély, mennyi psychologiai s társadalmi reflex szövődik tehát abba bele, amit modern világnézetnek, modern eszméknek, modern művészetnek hivunk. A psychologiának pathologiája itt lépten-nyomon érvényesül. A testnek bizonyára nincs annyi betegsége s gyöngesége, mint a léleknek.
De azért az igazság nem vész el s az embernek érzéke sem fogyatkozik meg végleg az igazság s a szépség iránt; eljön az idő, midőn fejlődésünk egyoldaluságait fölértenünk, s azok fölé emelkednünk sikerül.
Mi már ismerjük psychologiánk törvényét, mely szerint a logikai irányzat váltakozik az aesthetikaival, az ész a fantáziával, a deduktiv gondolkozás az induktiv módszerrel, az idealizmus a realizmussal. Mi tudjuk, hogy mindezen átesünk, s ugyanakkor tudjuk azt is, hogy ez nem az egész, nem a sokoldalu, hanem a részleges s az egyoldalu igazság; nem engedjük tehát ide-oda tereltetni magunkat ösztöneink által, hanem méltányosak akarunk lenni a szociális divatban az individuum igényei iránt, s viszont az individuális irányzatban a szociális követelmények iránt; a realizmus korszakában nem akarjuk megvetni a metafizikát, s viszont az ideális kilengésekben nem akarjuk kicsinyelni a realizmus alapjait.
Erre a belátásra tegyen szert az ember s akkor eszményt és fizikát, eget és földet, tudományt és hitet, művészetet és munkát tud majd harmoniába hozni. Szeretheti a szép földet s szeretheti a végtelenül szebb eget, - szeretheti a természetet s ugyanakkor lelkesülhet a kegyelemért, - szeretheti az életet s ugyanakkor meghalhat az örök élet vágyától, - szeretheti az erőteljes, fejlett individuumot s ugyanakkor karjain hordozhatja a gyöngét, a szegényt s az egész emberiséget?
Elismerem, hogy sem a multban sem a jelenben nem sikerült az embernek e harmoniának megteremtése! E részben kevés köztünk a "szerencsés müvész"; s mégis csak az volna a legszebb, ha valamikor közkinccsé tehetnők ezt a harmoniát. A törtető irányokat mindig az optimizmus jellemzi s kizárólagosság a jellegük! Az új világoknak mindig prófétáik s vizionáriusaik vannak a költészetük a romantika! Hát ismerjük föl ezt végre-valahára s tegyünk ellene! E belátástól az ellentétek elsimulnak; mert a valóságban nem ellentétekről, hanem a résznek résszel való szembeállitásáról van szó, mialatt érzelmeink forradalmai s renaissance-ai, demokratikus s aristokratikus, naturalista s idealista irányzatai csinálják a zavart.
Igy most már kiismerhetjük magunkat a modern ember érzelmeiben, s fölismerhetjük azt is, hogy mi kell neki.
A modern ember szereti a földet, a szép világot; szereti a természetet s a természetest tudományban s művészetben; a modern ember szereti az életet s vágyik annak minél teljesebb kifejlesztése után; az universalis ember, ez a testben s lélekben tökéletes ember, amint azt Leone Alberti s Leonardo da Vinci megálmodta, képezi most is ideálját. Ez az erőteljes ideál a természet ösztöneivel nem néz farkasszemet s az elesett ember gyöngéit nem igen veszi számba. Az ész imponál neki kimondhatatlanul s az ő forumához appellál minden ügyben. Az erkölcsi ideálokat nem tagadja, de a természet ösztöneit túlságosan becézi. Szóval

szép világ és szép természet,
erőteljes individuum s gazdag élet,
belső, érzelmes világ s művészet,
bensőséges vallásosság s harmonikus lét

képezik a legjobbaknak ideáljait.
A mi föladatunk abban áll, hogy a mondottak szerint ez ideálokat ne a tagadás egyoldaluságának, hanem a harmonikus kiegyenlités mélyebb igazságának alapjára állitsuk.
Én azt gondolom, hogy a legmodernebb ember is mélyen keresztény lehet, mint a hogy a századok s a korszakok változatos szellemi világában is éltek mindig keresztények és szentek; csak értse meg pozicióját s emelkedjék önmaga fölé. "Sedebit solitarius et tacebit, quia levavit super se", üljön le, térjen magába, emelkedjék a játszi élet benyomásai fölé s akkor hinni s bízni fog.