Dr. Bokor Imre:

Elég már abból, hogy állandóan piszkálják a magyarokat,
ki kinek az adósa?

Gyurcsány Ferenc, Magyar Bálint, Szili Katalin és Kuncze Gábor, már többször és több helyen nyilatkoztak arról, hogy „nagy a nemzet adóssága a zsidó vallásúakkal szemben”.

Sajnálatos, hogy a nyilatkozók vagy az amnézia korai stádiumában szenvednek, vagy nem volt lehetőségük legújabb kori történelmünkkel foglalkozni.

Tekintettel arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt megszólalóktól elvár­ható ennek a diszciplínának az ismerete, ezért mindennemű ellenszol­gáltatás nélkül a rendelkezésükre bocsátom azokat a tényanyagokat, amelyek alapján megkövethetik a magyar nemzetet, és helyesbíthetik nyi­latkozataikat.

A témakör volumenére való tekintettel – indító anyagként –, csupán „dióhéjban” utalok néhány olyan adatra, amely értelmezése nem okozhat gondot egy alsó tagozatos diák számára sem.

RÉSZLETEIBEN:

1.) A magyar nemzetnek (és vezetőiknek) köszönhető, hogy a második világháború során, a zsidó vallású magyar állampolgárok, valamint a né­metek elől ide menekült külföldiek (osztrákok, lengyelek, szlovákok, csehek, függetlenül vallásuktól vagy állampolgárságuktól) Németország­hoz, valamint a németek által lerohant európai államokhoz viszonyítva, – meszszemenően – a legnagyobb biztonságban voltak, és legtöbben mene­kültek meg a nácik gaztettei elől.

2.) Horthy Miklós volt az egyetlen államfő a német érdekszférához tartozó európai államokban, aki „nemet” mert mondani Hitlernek (két­szer is), és ameddig lehetősége engedte, fellépett a deportálások ellen! Többek között: az esztergomi páncélos hadosztályt rendelte fel Buda­pestre, és megakadályozta a budapesti zsidók elhurcolását Németország­ba.

3.) A magyar nemzetnek (és vezetőinek) köszönhető, hogy a második világháborúba (geostratégiai hely­zetünkből kifolyólag, vis maior helyzetben) bekényszerült vagy bekényszerített hazánk, a legutolsó volt a közép-európai térségben a Szovjetunió elleni hadüzenet deklarálásában.

Németország 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. Olasz­ország és Románia még az nap hadat üzent a szovjeteknek! Június 23-án Szlovákia és Horvátország is csatlakozott a németekhez. Június 25-én a dán kormány visszahívta követét Moszkvából, francia, belga, holland és spanyol önkéntesek jelentkeztek a szovjet frontra! Június 26-án Finnor­szág is hadba lépett a Szovjetunió ellen. Horthy és a magyar kormány még várakozó állásponton volt, de a Kassát ért (máig sem tisztázott elkövetők által végrehajtott) bombázás felgyorsította az eseményeket, és a szovjetek elleni – elkerülhetetlen – hadüzenet június 27-én megtörtént.

Érdemes megemlíteni, hogy a ebben az időben a román hadsereg csa­patai már 60-70 kilométeres távolságban „meneteltek” a Szovjetunióban, de Hitler első csatlósairól szinte mindenki elfelejtkezett, miközben ha­zánkra ragasztották az utolsó csatlós címkéjét.

4.) Németországban, valamint a – németek által megszállt országok döntő többségében –, gyakorlatilag kiirtották a zsidókat, és egyetlenegy állam vezetője sem akadt, aki kesztyűt mert volna dobni Hitlerhez.

A semleges Svédország például hozzájárult ahhoz, hogy német csapa­tok vonuljanak át a területén Norvégia megszállására, míg Horthy (és kormánya) nem engedte át Lengyelország lerohanására a németeket, és közel 150 ezer lengyel menekültet fogadott be, köztük mintegy 15 ezer zsidót is, ellátva őket élelemmel, ruházattal, szállással, és lehetővé tette harmadik államba való távozásukat.

Sztalin másként (amolyan bolsevik módon) oldotta meg ezt a kérdést. Személyesen intézkedett 1941-ben a menekült lengyel Antifasiszta Zsi­dó Bizottság létrehozására, de már 1942-ben kivégeztette a lengyel-zsidó Bund vezetőit és a Szocialista Internacionálé Végrehajtó Bizott­ságának két tagját (Henrich Erlichtet és Viktor Altert).

A nyugati zsidóság nem emelte fel a szavát a kivégzésekkel szemben, és később sem marasztalták el Sztalint azért, mert mélységesen hallga­tott, amikor a Kiev melletti Babij Jarban több tízezer zsidót gyilkoltak le a németek, sőt azt sem kifogásolták, hogy a háború befejezését követően megtiltotta, hogy emlékművet állítsanak fel a mártírok tiszteletére.

Vitathatatlan, hogy a magyar állampolgárok közül (viszonylag) keve­sen léptek fel a németek ellen, de a magyar zsidók egyetlenegy német vagy nyilas haja szálát sem görbítették, holott példát vehettek volna a cseh, a norvég, a belga, a francia, a lengyel(!) és számos más állam zsi­dóságától.

Képtelenek tudomásul venni, hogy a német megszállást követően (és a nyilas terror alatt) az emberek meg voltak félemlítve, és meg voltak fosztva a hazai és nemzetközi információk többségétől. A rádióvevőket (fejvesztés terhe mellett) be kellett szolgáltatni a polgármesteri hivata­lokba. A polgárok magatartását befolyásolta az is, hogy a deportálásokat általában titokban végezték, sem a magyarok, de még a magyar zsidók sem tudták, hogy hová és milyen céllal viszik a deportáltakat. Általában az volt a köztudatban, hogy munkaerő kellett a németeknek, tehát fel sem merült senkiben, hogy milyen szörnyű sors vár az elhurcoltakra.

Még olyan hírek is elterjedtek, hogy milyen jól járnak, akik kikerül­nek Németországba, mert ott a jegyrendszerben biztosított fejadag (ke­nyér, zsiradék, liszt, hús, cukor, stb.) megközelítőleg a duplája volt, mint hazánkban.

Talán ezzel magyarázható az is, hogy elenyészően kevesen szöktek meg a Németországba indított transzportokból. Bizonyítható, hogy szám­talan magyar állampolgár segítette élelemmel, ruházattal, hamis „papí­rokkal”, rejtekhelyekkel vagy vagyontárgyaik mentésével a magyar zsidó­kat is.

A magyar társadalom aktív és passzív asszisztálásáról szövegelőknek indokoltabb lenne az egykori nyugati demokráciák vagy a Szovjetunió hozzáállását emlegetni, akik (főként a vezetőik) sokkalta többet tudtak arról, hogy mi folyik a náci Németország lágereiben, mint a rádióvevő­készüléktől is megfosztott magyar állampolgárok.

Talán Sztalin is érezhette, hogy nincsen erkölcsi alapja Hitlert elma­rasztalni, hiszen egykori szövetségese tőle (és Lenintől) vette át a mun­katáboroknak álcázott emberkínzó és megsemmisítő táborok ötletét, csu­pán a technikai eszközök modernizálásában „pipálta” le a világ első (élenjáró) szocialista államát.

A szovjetek a gáz alkalmazásában is megelőzték a németeket. Tuha­csevszkij marsall (a sokak által még ma is kiemelkedő hadvezérnek tartott népirtó) 1921-ben mérges gázt vetetett be a tambovi kormány­zóság parasztságával szemben, de „tanítványai” a GULAG-okon – többek között – gázzal (is) pusztították a kegyetlen bánásmód miatt fellázadt rabokat.

A szovjetek népirtási „termelékenysége” – még a primitív eszköze­ikkel is – jelentősen meghaladta Hitler gázkamráinak „mutatóit”. Azt is tudomásul kellene venni, hogy nem csak az a zsidó ember halt meg, aki a gázkamrába került, hanem az is, akit a GULAGON harminc-negyven fokos fagyban vízzel lelocsoltak, és csillogó jégszoborként „álldogált” társaival együtt heteken vagy hónapokon át (konzerválva) az enyhe idő beálltáig, amikor már könnyebben ment az „elkaparásukhoz” szükséges gödrök kiásása.

De asszisztensként meg lehetett volna említeni J. B. Titót is, aki tízezrével, (esetenként élve) égettette el a zsidókat, a magyarokat vagy a németeket, de – érdekes és megmagyarázhatatlan módon – sem őt, sem Sztalint nem emlegetik a holocaust közvetlen vagy közvetett közre­működői között.

Ordító diszkriminatív hozzáállásnak minősül naponta elmarasztalni a magyar állampolgárokat azoknak, akik sem részleteiben, sem összes­ségükben nem értik ezt a kérdést.

Elhallgatják azt is, hogy a náci bűnösök és magyar kollaboránsaik döntő többsége felett nemzetközi és nemzeti fórumokon ítélkeztek a második világháborút követő időszakban.

A nácizmus (és nyilas rezsim) meghurcoltjai és mártírjaik hozzá­tartozói tisztességes erkölcsi és anyagi „kárpótlásban” részesültek, de ugyanez nem mondható el a kommunizmus áldozatairól!

Egyesek most a holocaust magyar áldozatai számával való „bűvészke­déssel” akarják a rémtettek nagyságrendjét fokozni, de egyetlenegy szót sem ejtenek mások áldozatairól, Sztalin, Tito, Benes, Rákosi vagy Kádár gaztetteiről, még attól is elzárkóznak, hogy megemlékezzenek a kommu­nizmus áldozatairól.

Ostoba hangulatkeltésnek minősül azokat vádolni, akik semmit sem tehettek a holocaust ellen, és alattomos módon hallgatni azokról, akik a népirtást állami szinten „művelték”.

Megértve és együtt érezve a holocaustban érintettek tragédiájával, nem támogathatjuk a diszkriminációt: a cigányok, ukránok, csecsenek, ingusok, tatárok, grúzok, örmények, lengyelek, magyarok és más nemze­tiségek irtásának degradálását, a holocaustra való emlékezés erősza­kolását.

Prof. Dr. Bokor Imre

( A www.fusz.hu alapján. )