Áprily Lajos Prohászkáról

MEGEMLÉKEZÉS
PROHÁSZKA OTTOKÁRRÓL
(APRILY LAJOS)


Kisfaludy Társaság 1930. március 5

TÁJÉKOZTATÓ

Prohászka Ottokár püspököt 1925-ben választották a Kisfaludy Társaság rendes tagjává. Ekkor olvasta fel írói pályájának egyik legszebb alkotását, A Pilis hegyén címmel. Tagsága mindössze két évig tartott. 1927-ben bekövetkezett halála után a Társaság Áprily Lajost választotta meg 1930-ban. A neves erdélyi költő protestáns volt, mégis legnagyobb tisztelői közé tartozott, úgy mint Ravasz László református püspök.

A megemlékezés szövegére Prohászka kutatásai közepette talált rá Staudinger Jánosné, szemináriumunk tagja. A szöveget örömmel tesszük közkinccsé, annál is inkább, mert eddig a Prohászka kutatás nem ismerte.


+

1. MEGEMLÉKEZÉS
PROHÁSZKA OTTOKÁRRÓL.
APRILY LAJOSTÓL.
(Felolvasta az 1930 márc. 5-iki ülésen.)


Tekintetes Társaság!

"Nem kell sajnálni a lángot, hogy ég.
Lobogjon! Az a zenéje …"                  


Bizonytalankodó kézzel egy billentyűt ütöttem meg Prohászka nagy művének gazdag orgonáján. Megütöttem, mert a megemlékezésnek, melyben az ő teremtő s magát felégető pátoszát kellene ma megidéznem, szüksége van az ő támogatására. Mert megemlékezni róla igazában csak azoknak a gazdagoknak sikerülhetne, akik látták és hallgatták őt, átlelkesültek danteinek mondott extázisától s harangszavúnak hirdetett hangján keresztül tették élményükké az ő "diadalmas világnézetét".

Prohászka Ottokárt én sohasem láttam, sohasem hallottam. Nem is a magam erejében bízom, amikor nagyakaratú szellemének a megidézését megkísérlem. Bízom a ma is bűvölő erejű név áramindító és kapcsoló hatalmában. Hiszek a megemlékezésemben elszórt Prohászka-igék kisugárzásában.

Tudom, hogy nem az a fontos, amit én, a kálvinista tanár, mondhatok róla. Jobban is szeretném, ha szerepem ma azé a lelkipásztoré lehetne, aki nem textust magyaráz, hanem csak bibliát olvas, így, a magyarázatlan Írás ősi szavaival, az értelmezés sokszor kétes értékű beavatkozása nélkül, gyújtja fel a hívekben a keresztyén lélek áhítatát.

A munkássága körül kialakult s ma is növekedő ismertető irodalom lehetetlenné teszi, hogy a felfedezők várakozást keltő, fiatalos önérzetével kezdjem a mondanivalómat. Az egyházi szónokot, a bölcselőt, a prófétát, az elbeszélések íróját és a Soliloquia vallomástevőjét már sokszor megvilágították az értékelések és visszaemlékezések. Prohászka Ottokárt én azon a keskeny szirtélen szeretném követni és megfigyelni néhány pillanatra, ahol az igehirdető apostol és a poéta a magasságok felé mutató lélekcsúcsok finom vonalán érintkezést talál egymással.

"Az iskola egyhangú s költészettelen légkörét jólesett felcserélni a mindig zöld Pincio pázsitos, lombos sétányaival." Ezt írja emlékezéseiben a római kollégium fiatal germanicusa. S ez az elő természet felé ölelés, az "élet-inhalációnak " ez a sóvárgó keresése a legelvontabb bölcselkedés óráiban is ritkán hagyja el lélek-tágító egyetemességre szüntelenül törekvő szellemét. Sohasem lankadó élet-érzése becsülteti meg vele a földet, keresteti vele a szentséget a földi világ megnyilatkozásaiban s figyelteti mindig éber szemével a vajudó történelmi idők "nagy áramát". Iskolán kívül szemlélődő színes reálidealizmusa óvja meg a közömbösítő pedantériától, kalandoztatja el szellemi kirándulásain a költészet zuhogóinak szemfrissítő szivárványához s mondatja ki vele később a művészi hitvallásnak is beillő programot : "… Nekünk az eszmék uralma alá hajtott s az erény hatalma alatt. álló érzékiség kell".

Részlet-látásnak és erős sugárzású ideának állandó kapcsolata és egymásra-mutatása adja meg a Prohászka-látás költőiségét. Ennek a költőiségnek pedig a hit és tudás kettős szárnyával átrepült végtelenség szemlélete adja meg az abszolútum mélységét. Aki "az Isten intimusa", nem láthatja másként a dolgokat; mint "az örökkévalóság sarkcsillaga alatt", perspektívája a "csillag-távol". S Flammarionból melyik kozmikus szépségű szó-kapcsolat ragadhatná meg jobban a kongenialitás alapján rögzítő emlékezetét, mint a "dans le vestibule de l'infini"?

A nagy műnek olykor egy színesebb szilánkja is elég, hogy meglásd Prohászka állandó lelki vonásai között az áhítatos, mert mindig abszolútum felé mutató művészi szemlélet feltételeit.

Fölébe hajtom a fülemet ennek a nagyhullámú lélekzúgásnak, hogy kihallgassam a muzsikáját. Hallom : szakadatlan buzogás fakad a mélyben, mintha az ihletettség benne nem is periódus volna, hanem maga a lélekfolytonosság. Szereti és sokszor használja kiemelkedő relieffel ezt a szót : forrásoz. Magát fejezi ki vele, mert könnyű megérezni, hogy forrásozásának a dinamikus ritmusa ott feszül minden izmosabb szó-mozdulatában. Ritka az intranzitív mozdulat a cselekvés sugarai átütnek az önmagáért való jelentés korlátain s a hatniakarás egy világformáló erejű aktivista költészet lobogásával mutat minden művészi alkotás legemberibb és legmagasabb célja felé: "harmonizálni az életet", a "káoszt kozmosszá igazítani".

Sokszor csak az apostoli mozdulat kísérő zenéje ez a költészet; legtöbbször fülébe kerekedik s elnyomja kísérő szagát az igehirdetés szélesebb lengésű harangjátéka. Az evangéliumi elmélkedésekben és a Soliloquia kolostori bizalmasságú napló-jegyzeteiben sokszor önállósítja magát és vezető dallammá izmosodik. Ilyenkor a próza a lelkesedés melegében átfűl, lendítő, színes szárnyat kap a muzsikától, s himnuszokkal fölérő költemények születnek az isteni megszállottság kifejezésére. Így énekel a zsoltár:

"Korinthusi sugároszlopok tartják könnyen és mégis méltóságosan a halhatatlanság templomának csarnokát a mindig kelő, sohasem hanyatló nap derűje és fénye sugározza körül, bevonul lelkesülten és emelkedetten lelkem – így érzem magam. "

Nyugtalankodik, teljességet keres és vers felé lebeg néha a numerózitás, a tartalom metafórás ereje sodorja a zenei kifejeződés hullámai felé s dallam és acélos tömörség boldog párosodásából ilyenkor teremnek Prohászka legszebb sorai, köztük olyan is, amely illeszkedő ékessége lehetne a legzeneibb szimbolikus költeménynek:

"Ragyogó flottán evezünk, admirális hajónk a nap." Így énekel Prohászka, az "élet énekese". S a mindenség felé táguló élet-érzésének ezrekre sugároztatott fénye és melege végigkíséri a sötétedő kor szociális nyugtalanságai között s nem hagyja el a világháború vériszonyba kergető rémségeinek sűrűjében. Csak a Soliloquia utolsó feljegyzéseiben csuklik el a hang, "amikor a lélek s a hit s annak mécse egymagukra maradnak" s a nagy élet-himnusz végén tompán kondul az emberi szenvedés legmélyéről a sző: "… világ-összeomlás, élet-üresség".

De addig : ebben a napsugaras költészetben az ifjúkori mindigzöld olasz pázsitok üdítő szépsége a havasi világban megfigyelt természet ezer színének és hangjának áradó bőségévé sokszorozódik. Lehet a gondolat himnikus magasságba emelkedő, az érzés a megfoghatatlanság misztériumáig finomodó, Prohászka előadása csak rövid ideig halad az elvontságok színtelen útján, az első fordulónál ízes realitású természeti képbe ereszti a kifejezés gyökerét. S képei mindig frissek és élményből fakadók, akár a költő gyermekkori emlékekből eredő, színtartó szemléletei.

Nem nehéz ráismerni az inspiráló hegyi vezetőre : Assisi természetölelő, meglelkesítő szelleme itt a szent kalauz. Az ő példája cselekszi, hogy itt a Pán legendája krisztusi természet-legendává fenségesül.
A keresztyénség megjelenésével nem szikkadt el az élet: Jézus "földre lépését megérzi a föld … föllélegzik a természet s erdőn, mezőn, bokron, lombon lágy fuvalom leng végig, mintha mély sóhaj tört volna ki szívéből." "Jézus lelke az első dalos pacsirta, mely lihegve fúrta magát az égbe." És fűben, fában, kőben él és éltet a Prohászka keresztyénné szellemült mythologiájának Istene.

Áhitatos mythologiájának mindent lélekkel megtöltő bősége árasztja színeit elbeszéléseinek erős természet-hangulatában. Ez festi meg művészecsettel egyik legemlékezetesebb képét Az ondavai vámos villamos feszültségű vihar-leírásában s állít ótestamentumi vonásokat, a zivataros heroizmus érzékeltetésének szolgálatába. Máskor természet-lírája az ősiségig visszafutó képzelettel egyesül s monumentális Prohászka-látomás születik a legelső karácsony-este leírásában :

"Ez a nagy Duna úgy folyt akkor, mint most, a Garam völgyének mocsarai az alkony elhaló világosságát tükröztették, a márianosztrai csúcsos hegyek, a Pilis, a Duna trachit-szegélye részvétlenül merültek el a homályban, a lázkereszt sziklája alatt zsongott a hullám, de keresztet még nem látott csúcsán, vadludak gágogó csataélei vonultak el fölötte, a római legionárius megitatta lovát s nyugalomra készült, túl a Dunán kigyúltak a barbár táborok tüzei…"

És mindenütt ugyanaz az erőskezű biztosság a természetrajzi kép s különösen a geológiai megfigyelés kiválasztásában és mindenütt ugyanaz a látomásos lendület a megfigyelés égbolt felé kinyúló ágáról a végtelenség irányában : "A bogár a sziklaparton nem tudja, hogy szilurról jurába mászik át s hogy százezer évek mesgyéjét csápjával köti össze."

Évezredes mélységek és titokzatos magasságok vonalait tudja összekötni ez a költészet a vonagló jelennel, de a fiatalkornak olykor a humor határáig is elkalandozó hangulat-megnyilvánulásán kívül, alig tör keresztül az individuális líra irányában. Ez a lélek korán megszokta, hogyan kell beáradni minden élet-szeretetével és forrásos buzogásával a hivatás gránittal szegett folyó-medrébe. Az egyéniség alárendelődik a missziónak s a missziós öntudatosság visszaszorító ereje gátat vet az érzések l'art pour l'art játékának. Már a fiatal aszkéta ezt határozza : "… fékbe verem hajlamaimat és csúnya érzelgésemet …" "… nem akarok szenvedéseimmel fontoskodni". A védekező líra mélyen vulkánikus rétegekbe vonul vissza, de a belső tűz fénye titkos kráter-nyílásokon kicsap s olykor csodálatos alpesi ragyogás bíborával pirosítja a "montán" világot : Prohászka eszme-birodalmát.

De a fény forrása : a belső titkok felé alig vezet ösvény. Naplóolvasók leplezetlenséget kereső, felajzott kíváncsisága búvárolhatja a legtöbb intimitást igérő Soliloquiát, modern lélek-vizsgáló közelébe juthat az analízis eszközeivel: a lélek legbelső, kapuján ott a visszafordulást parancsoló felírás: "Secretum meum".

Ez a megemlékezés nem a titkok megfejtője akart lenni. Csak lírát szerette volna megkeresni egy tűz- eredetű szellemben, akinek ez a mai alkalom megújítja az emlékezetét. Munkája közben a megemlékező sokszor hallotta feje fölött a nagy lélek szárnyainak a suhogását. Míg birkóznia kellett vele, gyakran érezte maga emberi erejének és írói tollának a bizonytalanságát. S olyankor annál mélyebben érezte a hálát a tisztességért, hogy a Kisfaludy-társaság, erre a megüresedett és igazában soha be nem tölthető helyre utódul választotta. És amikor ebben a teremben, amely látta és hallotta őt, Prohászka Ottokár felmagasodó alakjától elbúcsúzik, hogy a maga halk líráját megszólaltassa, még egyszer hallja a hangját, hallja, hogy vigasztaló erejével ezt üzeni nekünk: a végtelenség tornácából : "Nem kell sajnálni a lángot, hogy ég. Lobogjon! Az a zenéje …Ne sajnáljuk az embert, aki elég."