Álarc nélkül



TÁJÉKOZTATÓ

Julien Benda könyve, Az írástudók árulása, a múlt században óriási vihart kavart fel világszerte. Nálunk különösen, hiszen magyar fordítása elé Babits Mihály írt tanulmányt.

Könyvének alapgondolata még jobban megmarad bennünk, ha az eredeti francia címnek "clerk" szavára figyelünk. Tudniillik a clerk a latin clericusból ered, - az pedig papot, egyházi embert jelent. És valóban így volt ez a kultúrák kezdetén, a nyugatinál is, nálunk is. Az Írás, olvasás a papok privilégiuma volt évszázadokon keresztül. Ők tanították meg a városok, falvak népét a betűvetésre a káptalani és a szerzetesi iskolákban.

Mindezt azért jó megjegyezni, mert ennek a tanulmánynak épp az a célja, hogy rámutasson mostani helyzetünk gyökerére. Tudniillik évszázadok óta a "klerikusok" lázadásának vagyunk szemtanúi. Nem véletlenül utal a francia "clerk" a kérdés metafizikai hátterére. Az írás-olvasás ugyanis legcsodálatosabb bizonyítéka és igazolása az emberi szellem isteni eredetének, vagyis annak a teremtői gesztusnak, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Így került a homo sapiens az anyagi világ csúcsára, ahogy ezt Teilhard de Chardin ún. hominizáció fogalma kifejti. Anyagba rejtett, de onnét "kinőtt" szellemi létünk az írásban-olvasásban, a filozófia és az összes tudomány létrehozásában ontológiai szükségletként Istenre mutat, hiszen Neki köszönhetjük szellemi létünket. Ez önmagában is azt jelentené, hogy a clerc-nek, az írástudónak, minden szellemi alkotása egyúttal Istent dicsőítse, - és fejtse meg a teremtett világba elrejtett isteni titkokat.

És ez évszázadokon át így is volt, mindaddig, míg az írástudók egyike-másika, majd pedig többsége fel nem lázadt az ellen, akitől kapta szellemi képességeit, vagyis saját Teremtője ellen. Tanulmányunk azt kívánja felderíteni, hogy kik voltak ezek a lázadók, saját szent hivatásuk árulói? Paul Jonson Intellectuals, 1988-ban (London) megjelent könyvének megállapításait felhasználva, megdöbbentő képet kapunk ezeknek a zseniális lázadóknak gondolatvilágáról, ugyanakkor életükről is. Szinte kivétel nélkül jellemükben, erkölcsükben rokkant személyiségek voltak. Az értelem kalandorainak nevezhetjük őket, vagy a Biblia szavaival élve: álprófétáknak.

Lényegét tekintve tanulmányunk Paul Johnson segítségével arra kísérel választ adni, hogy mikor és kiknek nevéhez fűződik a keresztény Európa kultúrájának aláaknázása, melynek szükségszerűen el kellett érkeznie abba a stádiumba, melyben ma élünk: a "lázadok, tehát vagyok" világába. Nem véletlenül hirdette meg a keresztény világ ma élő legnagyobb apostola, II. János Pál Európa újraevangelizációját.

+

Az elmúlt kétszáz évben az értelmiségiek befolyása egyre nőtt. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy amilyen mértékben fogyatkozott a klérus befolyása a társadalomra, olyan mértékben lépett helyére a világi entellektüel, hogy betöltse a keletkezett űrt, és átvegye a társadalom sugalmazójának a tisztét.

A probléma gyökerét abban kell látnunk, hogy ezek a társadalomra hatást gyakorló értelmiségiek többnyire agnosztikusok, szkeptikusok vagy ateisták voltak. Eleinte burkoltan, később nyíltan és radikálisan azt hirdették, hogy szabadgondolkodók. Ez az ő megfogalmazásukban azt jelentette, hogy rájuk nem érvényesek a kinyilatkoztatás, vagyis az egyház előírásai és kötelmei. Még pontosabban fogalmazva: tudatosan szembefordultak az evangélium hit és erkölcs rendszerével, amit Erasmus Krisztus filozófiájának nevezett és vallott. A történelemben először léptek fel olyan emberek, akik növekvő magabiztonsággal és merészséggel állították, hogy pusztán értelmükre támaszkodva, nemcsak meg tudják állapítani a társadalom bajait, hanem orvosolni is tudják.

Klerikus (egyházi) elődeikkel ellentétben, ők nem szolgái vagy tolmácsai, hanem helyettesei voltak az isteneknek. Prométheust utánozták, aki ellopta az égi tüzet, és lehozta a földre.

Az "ellopott tüzet" elsősorban arra használták fel, hogy felgyújtsák és kiirtsák a vallásnak, az egyháznak centrumait, és nevetségessé tegyék az evangélium képviselőit. Nagy élvezettel vizsgálták és bírálták, hogy mennyire feleltek meg a pápák, a papok a maguk hirdette elveiknek: a tisztaságnak, az igazmondásnak, a testvéri szeretetnek és a jóakaratnak? A negatív értékeléssel párhuzamosan igyekeztek kimutatni, hogy mennyit ártott az emberiségnek a keresztény hitrendszer, és az evangéliumban gyökeredző aszkézis moralitása, melynek jézusi alapja a "tagadd meg magadat", és mindmáig élő jelképe a kereszt! Ők épp az ellenkezőjét hirdették: "semmiben se tagadd meg magadat".

Mivel e kalandoroknak az volt a céljuk, hogy a keresztény kultúra szentélyeit megsemmisítsék, és a ledöntött oltárok fölé önmaguk trónját állítsák fel, itt az ideje, hogy kiterjesszük ezt a vizsgálódást őrájuk is. Vajon az igazságot mondták és írták-e? És meghirdetett elveik szerint alakították-e saját életüket? Erkölcs és ítélőképesség tekintetében volt-e joguk hozzá, hogy utat mutassanak az emberiségnek? Mennyire voltak becsületesek a családjukkal, a barátaikkal, a társaikkal? Tisztességesek voltak-e gyermekeik nevelésében, a szerelem, a hűség, a szexualitás és a pénzügyek terén? És ha halált kiáltottak Krisztus filozófiájára, vajon az ő rendszereik hogyan állták az idő és a gyakorlat próbáját?

Úgy gondoljuk, hogy a modern társadalomnak fogalma sincs, hogy kik voltak azok, akiket évszázadokon át csodált és követett. Ebben a témakörben ma már komoly szintézisek születtek. Ezek egyike az említett Paul Johnson, világhírű keresztény művelődéstörténésznek legújabb könyve, melynek legfontosabb megállapításait igyekszem olvasóimnak átadni. (Intellectuals című könyvének magyar fordítása 2002-ben az Európa Kiadónál jelent meg, Értelmiségiek címen.)