|
Circumdederunt me gemitus mortis. Mindannyian a halál fiai vagyunk. Életünk első percétől kezdve biztos léptekkel közeledünk az utolsó órához. Az Ave Maria utolsó mondata visszhangzik a lelkemben, amely csodálatos egyszerűséggel fejezi ki a "mostnak" és a "halálunk órájának" ívelését. A Szentlélek Úristen ereje és zsenialitása lüktet ebben az időt és örökkévalóságot szintézisbe hozó megállapításban: a percenként realizálódó "most" ugyanis az örökkévalóságba vezető "halálunk órájától" nem szakítható el, sőt szerves egységet alkot.
*
Az elkerülhetetlen halál problémákkal terhes valóságát teszem Jézus nagypénteki keresztje tövéhez. Ebben a rettenetes környezetben szeretnék választ kapni a mindannyiunkat felvérző kérdésekre: hogyan készüljek halálom órájára. Attól a Jézustól kérdezem ezt, aki most, Nagypénteken a szó eredeti értelmében agonizál, vagyis orvosi diagnózis szerint is élethalálharcát vívja. Ez az az időpont, amelyre annyiszor utalt, az a bizonyos "óra", amely most elérkezett. Eddig mindig azt mondta: "Még nem jött el az én órám." Most eljött, itt van. Érthető, hogy mi, halálraítéltek, megkülönböztetett figyelemmel kísérjük Jézus magatartását éppen ebben az órában.
Előrevetítem tehát a magam utolsó óráját, hogy Jézushoz igyekezzem igazítani magatartásomat. Sajnos a most kiadott imakönyvekben nem található buzgó elődeink egy kedvelt imádsága: Ima a jó halál kegyelméért. Ennek szellemében álljunk a nagypénteki kereszt alá. "A jó halál" kegyelmének forrása itt van. Jézus kimondhatatlan szeretete mutatkozik meg abban, hogy nemcsak beszélt a halálról, hanem vállalta mindazt, amit mindannyiunknak át kell élnünk. Elénk tárta a halált. Ha követjük ebben, megkapjuk "a jó halál kegyelmét".
*
"Szomjúhozom." Minden agónia kiszáradással jár együtt. A legrettenetesebb kínok egyike a magas láz miatt érzett szomjúság. A test szinte elég, és vízért, folyadékért könyörög. Jusson eszünkbe haldokló mellett állva, vagy majd "halálunk óráján", hogy ezt élte át Jézus, amikor felkiáltott: "Szomjazom!" Volt ott egy ecettel telt edény. Izsópra tűztek egy ecettel itatott szivacsot, és a szájához emelték (Jn 19,29).
A testi szárazságnál még gyötrőbb a lelki szárazság. A legtöbb szent életében is megfigyelhető, hogy a halál közeledtével minden eddiginél nagyobb lelki sötétség zuhan a lelkükre. Kívülről jött támadások, félreértések, önkínzó lelkifurdalás, hitbeli kísértések ördögi rohama szinte elviselhetetlen gyötrelmeket okoz. Jó erre felkészülnie a halandó kereszténynek, és üdvös a keresztjén agonizáló Krisztus hasonló sorsára emlékezni.
Az Úr Jézus ugyanis kénytelen volt elviselni a Golgotán összegyűlt tömeg rágalmait, kegyetlen gúnyolódásait. "A katonák is gúnyolták: Ha te vagy a zsidók királya, mondták, szabadítsd meg magadat... A nép bámészkodva állt ott, a főtanács tagjai pedig csúfolták!... A járókelők káromolták őt, és fejüket csóválva, az írástudókkal együtt mondogatták egymásnak: Másokat megszabadított, önmagát nem tudja megszabadítani? Szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk... Bízott az Istenben, hiszen azt mondta: Isten fia vagyok, hát szabadítsa meg most, ha kedve telik benne" (Lk 23,35; Mk 15,30; Mt 27,42).
A Biblia-szakértők ezzel kapcsolatban arra hívják fel figyelmünket, hogy a tömeg a főpapok, írástudók vezetésével, akarva-akaratlan a 21. zsoltár gondolatait, sőt sokszor szó szerint idézett mondatait ismételték ezekben a megalázó gúnyolódásokban. Íme egy idézet a sok közül. ,,Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját, csóválja fejét, és azt mondja: az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti."
Bizonyára épp ennek a zsoltárnak a hallatán imádkozta Jézus ugyanennek a zsoltárnak a megrendítő felkiáltását, az ismert és az arám nyelven Márk evangéliumában megörökített "Éloi, Éloi, lámmá szábáktáni"-t (Mk 15,34). Ebből egyértelműen következtethetjük, hogy az agonizáló Krisztus a kereszten a legsúlyosabb lelki szenvedést, az Istentől való elhagyatottság érzését is ismerte és átélte. Az agónia legmélyebb örvénye ez a kiáltás: "Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?"
"Bocsáss meg nekik..." A kereszt tövében állva választ kapunk arra, hogyan viselkedjünk a gyűlölettel, a csúfolkodókkal szemben.
A legkegyetlenebb halál az, amikor valaki még az agóniája pillanatában is átkozza ellenségeit. Látunk erre is példát a Golgotán. Az egyik megfeszített gonosztevő ugyanis tehetetlen dühében szitkozódni, átkozódni kezdett, nem Istenhez közeledett, hanem sorstársát, az ártatlanul elítélt Krisztust csúfolta: "Ha te vagy a Messiás, hát szabadítsd meg magadat és minket is"... Sok követője van ennek a szerencsétlen halálraítéltnek még a keresztények körében is. Nemrég így rázta öklét egy testvérünk, amikor az orvosok feltárták előtte férje gyógyíthatatlan rákbetegségét: "Ha az Isten nem segít, és elveszi férjemet, többet engem soha nem lát a templomban!" Ezzel szemben nézzünk fel a kereszten haldokló Jézusunkra... Látja az őt gúnyoló, rágalmazó tömeget és a tömeget félrevezető írástudókat. Tudja, hogy őket sem meggyőzni, sem elhallgattatni nem képes, mégsem adja fel a küzdelmet: az Atyához fordul! "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lk 23,34). Elgondolkoztató, hogy ezeket a Jézusi szavakat egyedül a szelídség evangélistája, Lukács jegyezte fel. "Nem tudják, mit cselekszenek." Jó lelkünkbe vésni ezeket a szavakat, hogy eszünkbe jussanak olyankor, amikor képtelenek vagyunk felfogni a minket ért sérelmeket. Az emberek - mi magunk is hányszor - téves lelkiismerettel ítélünk meg eseményeket, a történések előidézőit. Igen sok félrevezetett ember él, ítél, cselekszik a világban. Erről Jézus az utolsó vacsora alkalmával külön is beszélt az apostoloknak. Felhívta figyelmüket, hogy a félrevezetett emberek képesek odáig menni, hogy kegyetlenkedéseiket is igazolva látják. "Sőt, eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz az Istennek... Azért mondtam ezeket, hogy eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek" (Jn 16,2). Mindezt halála előtt néhány órával mondta, és íme, a keresztfán agonizálva hitelesíti mindazt, amit lelkünkre köt. Ha nagyon nehéz megbocsátani a minket rágalmazóknak, gyűlölködőknek, imádkozzuk Jézus irgalmas szavait: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem is tudják, hogy mit miért cselekszenek! És abban a pillanatban béke költözik szívünkbe.
Aki esténként úgy nyugszik le, hogy előbb megbékél - legalább szándéka szerint - ellenfeleivel, annak az "utolsó órája" is békés lesz. "A nap ne nyugodjék le haragotok felett. Ne engedjetek az ördögnek" (Ef 4,27).
*
"Még ma velem leszel..." A jó halál, a megváltó halál, vagyis a krisztusi halál égbe segít másokat is. Maga Jézus erre a példa. Erről is egyedül Lukács evangélista ír. Arról a többi is említést tesz, hogy gonosztevőkkel együtt feszítették keresztre az Urat, de arról nem tudósítanak, hogy egyikükkel milyen párbeszédet folytatott Jézus. A jobb latornak nevezett halálraítélt magába szállva beismerte, hogy igazságosan ítélték el bírái, és abban is bizonyos volt, hogy Jézus ártatlan: "Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit" (Lk 23,42). Bizonyára már régebben is hallott a szegények barátjáról, a betegek gyógyítójáról, a bűnösök megváltójáról, ezért is fordult hozzá bizalommal: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad." És Jézus a gonosztevő megtérésének jutalmaként megígérte, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban. Ez a megrendítő eset bizonyára lelki nyugalmat hoz "most és halálunk óráján", hiszen éppen azért íratta le a Szentlélek az evangélistával ezt a párbeszédet, hogy a legnehezebb óráinkban is, keresztre feszítve testben-lélekben, kétségbeesés helyett a velünk együtt szenvedő Krisztushoz forduljunk. Bárkik voltunk, bármilyen "gonosztevők" is, megkapjuk Jézustól a "jó halál" kegyelmét, miként megkapta a jobb lator. Nem véletlen, hogy a hagyomány megkülönböztetett tisztelettel gondolt mindig "a megtért gonoszra". Nevet is adtak neki, sőt szentként tisztelték. A váci piaristák templomában még oltára is van: a Dizmász-oltár.
A jó halál kegyelmének egyik jele az, ha a haldokló imádkozva, békésen készül az örökkévalóságba. Ismerünk olyan agóniát, amely megtéríti a körülötte állókat. Ilyenkor a haldokló arcán nem a lázadás, nem a tehetetlen, értelmetlen gyötrődés, hanem a megbékélés szivárványa ragyog fel. Önmagát és másokat is a Paradicsomba viszi.
*
"Íme, a te Anyád." Visszatérő gondolatunk, hogy más a szenvedés, és más a kereszt. Nagy és sok különbség van a kettő között. Most egy újabbra hívjuk fel a figyelmet. Ha valaki vállalja Krisztus keresztjét, akkor keresztje tövében rátalál a Mater Dolorosára, a Fájdalmak Asszonyára, Máriára. Ez nem mondható el akkor és abban az esetben, ha valaki "csak" szenved. A kereszt épp azzal lesz természetfeletti, isteni jel, hogy Krisztust hordozza. A Golgota keresztjéről pedig ezt írja az evangélium: "Jézus keresztje mellett ott állt anyja."
Ez a mondat azért figyelemre méltó, mert egyedül János apostol jegyezte fel, az az apostol, aki egyedül volt képes végigkísérni Mesterét a keresztúton fel egészen a Kálváriáig. Lényegét tekintve mindazt, amit a keresztről és Máriáról itt most elmondunk, teljes egészében János vallomásán nyugszik. E titoknak - amely a kereszt misztériumának misztikáját is érinti - az a lényege, hogy Jézus megígéri: ha valaki kitart mellette, és vállalja a keresztet is érte és vele, akkor nem marad egyedül, sőt rá bízza legféltettebb kincsét, saját édesanyját. János maga vallja, hogy Jézus nemcsak anyját szólította meg (Íme, ő a te fiad), hanem Jánost is: Íme (mától kezdve), ő a te anyád! És hogy senkiben se maradjon kétség, hogy ezzel Jézus mit akart kijelenteni, maga János kiegészítésül hozzáfűzi: "Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány" (Jn 19,27). Ez tehát az agonizáló Jézus végakarata: hogy képesek legyünk elviselni szenvedéseinket, vagyis keresztünket, ránk bízza azt az erős asszonyt, akiről külön is úgy emlékezünk meg, hogy Stabat Mater dolorosa! Nem roskadt össze, mert Fiát kellett erősítenie. Állt... A Máriatisztelő keresztény számára ez átélt tapasztalat. Mária mindig segít, mindig mellettünk áll: erős, mint az édesanyák, amikor segíteniük kell gyermekeiken. "Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg... hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy"...
A "most" és a "halálunk óráján" épp ennek a jézusi végakaratnak imába foglalása. És akár a Stabat Mater, akár az Ómagyar Mária-siralom (Valék siralmal sepedek...) szövegét mondogatom, vagy gregorián dallamával éneklem, ugyanerre a meggyőződésre jutok: Jézus anyja megtanít a kereszt mellett állni, ránevel a keresztemen észrevenni Jézust: ,,A keresztnél Veled álljak, Siralmidtól el ne váljak... Taníts engem, veled, drága, szent Fiadon könnyezni. Ó, szenvedő Jézus, engedd, Szűzanyám oltalma mellett életemet tölteni. S midőn a test sírba megyen, engedj majd az égben vég nélkül örvendeni"...
Ahányszor ránk köszönt az este, és nyugovóra térünk a kereszt jelével, imádkozzuk el az Ave Mariát. Ekkor élhetjük át teljes valóságában a most elmondottakat. Minden este ugyanis ama utolsó óránknak, halálunknak előrevetített, kicsinyített mása: éjszakai alvásunk a végső elalvás nyitánya, főpróbája. Ha most hűségesen hívogatom Máriát, akkor velem lesz halálom óráján is. Nem leszek ismeretlen előtte, hiszen Fia bemutatott neki: "Anyám, íme, a te fiad..."
*
"Beteljesedett." Három óra volt. A jeruzsálemi templomban elkezdődtek a mózesi törvény szerint előírt húsvéti szertartások. Mint minden Húsvétkor, ebben az évben is - vagyis a mi Nagypéntekünkkor - trombiták adták meg a jelet az ünnep hivatalos megkezdésére. A rövid, hosszú, rövid harsonaszóra a főpap kék köpenyben megy fel a lépcsőn, és a mózesi törvények szerint az áldozatok oltára felé tart. Jeruzsálem az állatok áldozatára készül...
Ugyanebben az órában a városszéli Golgotán felállított kereszt egyikéről hangos kiáltás tört az ég felé. Elérkezett Jézus halála órájának utolsó perce. A világ történelmének az a perce, amikor a Megváltó életében a most és a halál órája pontosan egybevág. És ebben a percben zúdul rá Jeruzsálem templomára, főpapjára, áldozati állataira Jézus kiáltása: Beteljesedett! (Jn 19,30).
Ez a kiáltás sok mindenre vonatkozik. Mindenekelőtt beteljesedett az Ószövetség, mert betöltötte feladatát. Ennek egyik jele a jeruzsálemi templom kárpitjának kettészakadása. A hatalmas függöny legördül, e finita... A drámának vége! A várva várt Messiást a főpapok nem fogadták el, a népnek ez a király nem kell. Éppen ezért feszítették keresztre. Az Isten országának új népe viszont épp ezt a keresztre feszített Messiást fogadja el királyának. Ez már egy új világ, egy új szövetség kezdete!
De a "Beteljesedett" kiáltás vonatkozik másra is: a feladat elvégzésére. Jézus számtalanszor utalt arra, hogy ő semmi mást nem tesz, és nem tett, csak azt, amit az Atya tőle kért. Az Atya szándéka volt életének értelme, az atyai akarat végrehajtása volt a "kenyere": "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét" (Jn 4,34). És az utolsó vacsorán nyíltan kijelenti: "A művet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghez vittem." (Jn 17,4). A kereszten elhangzott "Beteljesedett" - az evangéliumok tanúsága szerint - oly erővel hagyta el Jézus száját, hogy a "hangosan felkiáltott" kifejezést tartották legmegfelelőbbnek; mondhatjuk tehát, hogy valósággal bele ordította a világba: Teljesítettem, amit Atyám kért tőlem. És hogy ez Jézus lelkében így élt, és nem a mi belemagyarázásunk, mutatja, hogy a hangos felkiáltás után azonnal ezt mondta: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!" Mi következhet azután, ha valaki maradéktalanul teljesíti feladatát? Épp az, amit Jézus tett: visszaadja lelkét annak, akitől jött: ,,Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem... Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy visszavegyem" (Jn 10,18).
Ismét jó odafigyelni a biblikusokra, akik rámutatnak arra, hogy Jézus utolsó mondata is megtalálható az egyik zsoltárban. Hacsak mód van rá, vegyük elő a 31. zsoltárt (Ima a szorongatás idején). Valóban összevág minden, íme, néhány gondolat. Hozzád menekülök, Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak! Hallgass meg, siess hozzám! Légy megmentő sziklám... segítettél kínjaimban. Kezedbe ajánlom lelkemet, Te hűség istene... (31. Zsolt. 2-6).
*
Jézus utolsó szavait mélyen véssük be a lelkünkbe, hogy földi életünk utolsó óráiban tudjunk hozzá hasonlóan viselkedni. Gyakran imádkozzunk azért, hogy világossá váljék számunkra az a feladat, amelyet ránk bízott az Atya, Hiszen a keresztény ember számára ez az élet egyetlen értelme és értéke. Őseink meggyőződése szerint a halál órája nem más, mint szoborleleplezés. Egész életünkben farag, csiszol, vés, kalapál az isteni Művész bennünket. És amikor a szobor "remekké" válik, Capolavoróvá, akkor hív magához minket az Úr. Példaképünk az Atya egyetlen, megismételhetetlen remekműve, Jézus. Az ő élete és halála, magatartása kezdettől a végig, eligazíthat mindannyiunkat. Beteljesedett! Kezedbe ajánlom lelkemet! Ez annyit is jelent: elkészült az isteni remekmű. Az agónia elnyerte jutalmát: Isten felmagasztalta, és mindenki fölé helyezte, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd, és minden nyelv hirdesse, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ezt Pál azért tudta így elmondani, mert Jézus még életéhen előre kijelentette: "Ha felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok" (Fil 2,10 és Jn 12,32).
*
URUNK, JÉZUSUNK,
Annyiszor mondjuk imáinkban a "most" és a "halálunk óráján"-t. Add meg, miközben ajkunk kiejti e szavakat, jusson eszünkbe mindaz, amire tanítottál ma minket. Add, hogy eleven kapcsolat legyen mindennapjaim órái és a halálom órája között. Ó, add meg a jó halál kegyelmét. Amen.
|
