VI.
Keresztjeink

    Hajlamosak vagyunk mindent idealizálni. Talán a vallásos irodalom is felelős ezért. Meghatódottan tudunk keresztutat járni, és mély áhítattal énekeljük A keresztfához megyek szövegét, amely szemléletesen tükrözi, hogy mit is várunk a kereszttől: "... mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek".

    Csakhogy a mi gyötrelmekkel teli életünk annyi borzalmat hordoz, hogy aligha fogunk egykönnyen megnyugodni. Mert igaz, hogy a kereszt misztériuma magában foglalja a kereszt misztikáját is, de annak átéléséhez hosszú út vezet. Megkísérlem legalább az útjelzőket megmutatni azoknak, akik a keresztjét hordozó Krisztussal járják életük stációit.

    És hogy nem véletlenül hozom szóba mostani életünk borzalmait, csak néhány mondattal utalok két olyan eseményre, amely sokunk idegeit borzolta fel. Az egyiknek magam vagyok tanúja. Az én hittanosaim közé hozták fel vidékről azt a két gyermeket, akiknek apja megfojtotta, majd feldarabolta édesanyjukat. A televízió és a rádió többször adott hírt erről, amely hírek általában csak néhány órára döbbentik meg az embert. De ha ilyen közelről kell szembesülni a szenvedéssel, az ártatlan lányka és fiúcska gyötrődését látva, nekünk magunknak kell hitet és erőt adni, megoldást találni, előbb nekünk kell vállunkra venni Krisztus keresztjét. A másik rettenetes élményt az Új Ember legutóbbi számának egy képe véste belém: keresztre feszített nők! A hetven évvel ezelőtti népirtáskor őrjöngő mohamedán katonák így kínozták halálra a keresztény örmény nőket.

    Ezzel már elérkeztünk magához a kereszthez, amelynek Jézus óta szentségi jellege van; a kereszthez, amely mind a mai napig élő, kézzelfogható valóság. De ugyanakkor ma is őrültség és botrány a világ számára (1Kor 1,23). A kereszt és a ráfeszített Krisztus a botrány sziklája, a botlás köve, mondja Péter apostol (1Pt 2,7). Még a hívő számára is sok kísértést okozhat. Elfogadásához alázat, kegyelem és mély hit kell. Ezt Jézus is tudja, és bizonyára ezért jelentette ki előre, hogy sokan megbotránkoznak majd miatta. De ugyanakkor a nyolc boldogsághoz kilencedikként csatolja: "Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam" (Mt 11,6). Tehát nekünk is megígéri, hogy ha keresztje - és saját keresztünk - miatt nem botránkozunk meg, akkor egyfajta jézusi boldogságban részesít minket.

    Az egyik póluson a botránkozás, a másikon a jézusi boldogság. Ez is jelzi, hogy a kereszt mindig is, ma is, életünk és istenhitünk nyitott problémája, meg kell harcolni érte.

*

    A hitünket is próbára tevő kereszttel kapcsolatban elsőként nézzük meg az evangéliumban, Jézus mit mond, és mit érez a keresztről.

    A legváratlanabb pillanatokban, békés beszélgetés közben, félreérthetetlen nyíltsággal hívja fel tanítványai figyelmét az előtte álló szenvedésekre. Mivel ez többször előfordult, Péter késztetést érzett magában, hogy hitetlenkedő megdöbbenésének hangot adjon. A drámai jelenetet élethűen őrizte meg az evangélium: "Péter akkor félrevonta, és ezekkel a szavakkal tett neki szemrehányást: "Ments Isten, Uram, ilyesmi nem történhetik meg veled." A "félrevonta" kifejezés is jelzi, hogy Péter sehogy sem tudta felfogni, amit Jézus a saját szenvedésének rémségeiről mondott. Szinte drámai víziót vetít eléjük: az Emberfiának sokat kell szenvednie. És még részletezi is: az emberek kezébe kerül. Kik ezek az emberek, és mit csinálnak vele? Még ezt is megmondja: lesznek olyan emberek, akik a főpapok és az írástudók, saját népe vezetői kezére adják az Emberfiát. És lesznek ennél félelmetesebbek is. A főpapok ugyanis nem vállalják a hóhérmunkát. Átadják a pogányoknak, akik saját módszereiket alkalmazva végeznek az Emberfiával: kigúnyolják, megostorozzák, és keresztre feszítik. Az evangéliumok szerint mindezt fokozatosan adagolva, három ízben említette Jézus az apostoloknak (Mt 16,21, 17,22, 20,17; Lk 18,31-33). De a tényekhez az is hozzátartozik, hogy mindhárom esetben a dráma fináléjaként diadalmas jövendölés hangzik el: megölik az Emberfiát, DE! Harmadnapra feltámad halottaiból! Ha az apostolok, vagyis Jézus leghűségesebb tanítványai és bizalmas barátai értetlenül álltak szenvedései hallatán, még inkább ez az értetlenség vett erőt rajtuk, amikor az emberi értelem számára felfoghatatlan "halottaiból való feltámadásra" utalt. Becsületesen rögzítik is az igazságot: "Ők azonban mit sem értettek ebből. Ez a beszéd homályos volt előttük, és nem értették, hogy mit akar vele mondani" (Lk 18,34).

    Kimondhatatlan hálával tartozunk az evangélistáknak azért, hogy mindezt valósághűen örökítették meg számunkra, a késői Krisztus-követők számára. Ha ugyanis Jézus elviselte apostolainak értetlenségét, és nevelte, olykor korholta őket, hogy fogják fel már végre a kereszt nélkülözhetetlenségét a megváltásban, akkor ne csodálkozzunk, hogy mi magunk is csak lassan és vonakodva tudunk megbarátkozni a kereszt misztériumával. Annyit azonban jól kell látnunk: Jézust nem lehet eltántorítani keresztjének víziójától, sőt tudatosan halad a nagypénteki dráma felé. Hogy milyennek látták elszántságát az apostolok, hogy milyen következetes volt szenvedései megjövendölésében, jelzik azok a megjegyzések, amelyek a tanítványok lelkiállapotát hitelesen tükrözik: "nem értették, de nem merték faggatni" (Mk 9,32), különösen az után az emlékezetes eset után, amikor Jézus sátánnak nevezte Pétert.

    Bizonyára felkészítette tanítványait lelkileg az elkövetkezendőkre, hiszen az utolsó hetekben egyikük, Tamás, többi társát buzdítva, így kiáltott fel: "Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt" (Jn 11,16).

    Óriási változás! Mekkora ívelés az értetlen ellenállás és a baráti együttérzés, bajtársi közös sors vállalása között! Most sem értették, de a Mesterük iránti szeretet erősebb volt! Az aggódó szeretet megtörte ellenállásukat. Nem gondoljuk, hogy nekünk is ezen az úton kell haladnunk a kereszt misztériumának megközelítésében? Előbb-utóbb ráébredünk, hogy ez az egyetlen járható út. Hiszen ez nem más, mint a Via Crucis.

*

    Krisztus keresztjét csak akkor tudjuk elfogadni, ha hajlandók vagyunk a szenvedés fogalmát új megvilágításban szemlélni. Más ugyanis szenvedni, és más keresztet hordozni. A szenvedés az emberi élet velejárója. Pál apostol ezt a természet egészére is kiterjeszti: "Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik..." (Róm 8,22). És azt is tudjuk, hogy minden szenvedéstől irtózunk. Aki a földi életen kívül nem ismer más értékeket, mindent megtesz, hogy szabaduljon a világot és az emberiséget szüntelenül kínzó gyötrődésektől. Ezzel a szemlélettel maga Jézus is találkozott, sőt csak ezzel találkozott! Éppen ekörül támadt a vita közte és az apostolok között. Jézus nyíltan megmondja Péternek, hogy számára ez a magatartás nehezen elviselhető: "Terhemre vagy, mert emberi módon gondolkodol", tudniillik a szenvedésről (Mt 16,23). E kijelentésből egyértelműen következik, hogy szeretné, hogy apostolai és követői, mi is, ne emberi módon gondolkodjunk és érezzünk a szenvedésről, hanem - ahogy ő ugyanebben a mondatában jelzi is - "Isten tervei szerint gondolkodjunk".

    Mit jelenthet az Isten tervei szerinti gondolkodás? Most természetesen egyedül a szenvedésre vonatkoztatjuk a kérdésre adandó választ.

    Jézus, mint az élet minden területén, itt is forradalmi újítást kezdeményezett. A földi élettel, vagyis a szenvedéstől mindenáron menekülni akarással szembeállítja a természetfeletti világ felülmúlhatatlan értékeit, és isteni segítséget ígérve, adva, megtanít bennünket arra, hogy a szenvedésből keresztet formáljunk. Egyedül isteni segítséggel, vagyis a kegyelem erejével vagyunk képesek erre a szavakba alig foglalható transzponálásra. A zeneelmélet és gyakorlat jól ismeri azt a tevékenységet, amikor egy zenei tételt magasabb (vagy alacsonyabb) fekvésbe teszünk át. De analógiaként említhető a transzformátor szerepe is... Így jönnek létre a magasabb értékrendek, a meglevőket felhasználva, arra ráépítve valami új jön létre, akárcsak a kertész oltókésének sebet, de ugyanakkor új életet adó tevékenységének eredményeként. "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld" (Mécs László).

    Péternek és apostoltársainak keserves és több évig tartó megpróbáltatásokat kellett elviselniük, hogy megsejtsék a kereszt misztériumának titkát. Nekik is, nekünk is egyedül az ad reményt, hogy Jézus saját maga járja be előttünk e nehéz utat. Ezért hiteles a Philosophia Christi! Nemcsak hirdeti és elvárja, hogy követői vegyék fel nap nap után a keresztjüket, hanem ő maga az első, aki ezt megteszi. Legalább most az egyszer idézzük fel együtt azt a két evangéliumi mondatot, amellyel igazolható mindaz, amit eddig mondtam. Az egyik: "Aki utánam akar jönni, vegye fel mindennap keresztjét." A másik: "Ő keresztjét hordozva kiment a Golgotára; ott keresztre feszítették..." (Lk 9,23; Jn 19,18).

    Példaadása azért magával ragadó, mert többet, halálosan többet tesz, mint amit tőlünk kér. Ő nemcsak vállára veszi keresztjét, hanem teljes elfogadása jeleként ráfekszik, hogy felfeszítsék a keresztre.

    Amióta Jézus ezt vállalta, azóta mindannyiunk számára megoldható az élet egyik legnehezebb feladata: a szenvedések keresztté formálása. A megváltás szünet nélkül tart, Jézus velünk, saját keresztjeink által vált meg minket. Imádunk, és áldunk Téged, Krisztus, mert szent kereszted által váltod meg a világot!

    Amióta Jézus átölelte nagypénteki keresztjét, azóta a kereszt isteni jel, signum. Szenvedése, agóniája révén felértékelődött saját szenvedésünk is, ha keresztté formáljuk. Ez a mysterium crucis legkézzelfoghatóbb vetülete.

    A keresztnek sok formája van. Most nemcsak arra gondolok, hogy a Jézus korabeli keresztfáknak hány fajtája ismeretes (simplex, summissa és capitata), hanem arra, hogy milyenek azok a keresztek, amelyekről Jézus azt mondja, hogy aki utána akar jönni, vegye fel naponta a sajátját. Mivel mindenkinek más keresztje van, ezért fogadjuk el, hogy ahány emberi szenvedés, annyi kereszt. Egy a fontos, hogy megegyezzék Krisztus keresztjének két alapvető sajátságával: abszolút nyitott, és átölel mindenkit; vagyis vertikális és horizontális irányú.

*

    Vertikális, mert földbe ásták. Vállalja a földi életet, annak minden gyötrelmével együtt: a természet, a test, a betegség, a halál keresztjének alapja a föld, de az ég felé mutat. Épp ezáltal formálja át a bennük levő iszonyú szenvedéseket keresztté, Krisztus üdvöt hozó keresztjévé. Vertikális irányú lesz szenvedésem, mert az ég felé vezet: összeköti a földet az éggel, a természet rendjét a természetfeletti világgal, a földi szenvedés értelmetlen sötétségét az isteni kegyelem naprendszerével. Horizontális, mert a kereszt, a rajta függő Krisztus két kitárt karjával átöleli az egész világot, minden ellentétet összebékít. Minden egyéni és közösségi ellenségességet és gyűlöletet kiengesztel. A keresztnek kelet és nyugat irányában való nyíltsága éppen ellentéte az önzés magába zártságának.

    Krisztus két kitárt karja ölelni akar, míg az önzés görcse ökölbe szorítja a kezet, a lelket. Ez a két jel, e két szimbólum uralja a világot: a kereszt kozmikus nyitottsága és a kör sátáni önzése. Chesterton a kört találóan a lunatikusok jelének mondja, amely hasonlít ahhoz a kígyóhoz, amely testével kört alkotva, farkát saját maga harapja. A kör zártságot jelent, csak azt és csak annyit vállal, amennyit térfogata elvisel, és mivel képtelen kinyílni, ezért görcsbe merevedett öklével fenyeget mindent, különösen a keresztet és a kereszthordozókat. Nemde a fanatikus lunatikusok tették Jézus vállára a keresztet, és nemde az ő öklük verte agyon Jézust!?

    Ha tehát szenvedéseinket vertikális és horizontális jellé tudjuk formálni, akkor abból kereszt lesz, vállunkra vehetjük, és beállhatunk Krisztus követői közé.

    Melyek ezek a keresztek?

    Lehet egy betegség, amely végigkíséri életünket, amely több, mint betegség, állapot. Vagy egy hirtelen fordulat az életben: gyermektelenség, amelyen nem lehet változtatni. Vagy váratlanul ért csapás, válás, megcsalnak, elárulnak épp azok, akikre eddig a legjobban számítottunk. Vagy külső körülmények: háború, politikai üldözés, munkanélküliség, börtön, kettétört élet... Ott voltam Rómában Mindszenty esztergomi érsek bíborosi kinevezésekor, ahol XII. Pius pápa átadta a vérszínű jelvényeket, és azt mondta: Te leszel az első, aki életedet, szenvedéseidet adod Krisztusért. És következett a lunatikusok öklének terrorja. Ő is, és mindannyian, akik vállalták ezt a sorsot, Krisztus keresztjét hordoztuk. És az ő keresztjét hordozzák azok a nagyszülők, szülők és nevelők, akik életüket áldozták fel családjukért, és most úgy látják, hogy vetésüket gonosz kezek telehintették konkollyal: csődbe jutott keresztény nevelésük. És ami a legfájóbb, maguk a családtagok, a fiatal anyák és apák, vagyis saját neveltjeik hintik a konkolyt az unokák lelkébe: sem keresztelés, sem hittan, sem templom... Ezek azok a testi-lelki-kegyelmi szenvedések, amelyeket keresztté kell formálnunk, hogy Pál apostollal így kiálthassunk fel: "Krisztussal keresztre vagyok feszítve", mert "Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket..." (Gal 2,20; 5,24). A kereszthordozásnak természetesen megvan a maga különleges iskolája. Kezdetben úgy érezzük, hogy nem bírjuk végigjárni a keresztutunkat, de később a kegyelem segítségével egyre erősebbekké válunk. Néhányan pedig eljutnak Pál apostollal a kereszt iskolájának utolsó vizsgájára, amikor ezek a szavak is érvényes igazságot takarnak: "Isten őrizzen, hogy mással dicsekedjem, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világ számára" (Gal 6,14).

*

    Az Imitatio Christi, a Krisztus-követés feltétele tehát, hogy szenvedéseinket keresztté, Krisztus keresztjévé alakítsuk, és hordozzuk.

    És mit lehet még a kereszttel tenni? A választ erre is Krisztus adja meg. Az ötödik stáció előtt megrendülve állok, mert szemem láttára tör ketté az önzés előbb említett vasabroncsa. Jézust élve kell felvinniük a kivégzést végző katonáknak a Kálvária hegyére. De alig van már élet benne, állandóan összeesik az ormótlan kereszt gerendájának súlya alatt. A katonák férfierőt keresnek. Szemük megakad a kertjéből hazafelé tartó görög férfin, az atlétatermetű Cirenei Simonon. Látják karjának feszülő izmait, és ráparancsolnak: emeld fel ezt a szerencsétlen halálraítéltet, és vedd válladra a keresztjét! A parancs iszonyatos és szégyenletes, hiszen bitófát vinni a nép szemében annyi, mint azonosulni a halált érdemlő bűnnel. "Mit szól az asszonyom, és milyen letörölhetetlen szégyenfoltot égetek gyermekeim és unokáim homlokára?" De Simon felmérte helyzetét: itt nem lehet ellenszegülni, engedelmeskedni kell! Felemeli Jézust, igyekszik a kereszt alól kiszabadítani, és a maga vállára helyezi a szégyenfáját. Ebben a pillanatban Jézus felnyitotta ájulásban leragadt véres szemét, és rátekintett megmentőjére. Ez a tekintet belevésődött Simon lelkébe, és elkísérte élete végéig. Akkor még nem sejtette, hogy a Krisztus-követők példaképévé vált. Felemelni a kereszthordozót, átvenni tőle a keresztet, segíteni neki a keresztviselésben, akkora tett Isten szemében, hogy aki ezt vállalja, világtörténelmi alakká magasodik. Mert nemcsak az önző lunatikusok kerülnek be a történelembe, hanem az önzetlen kereszthordozók is. A különbség az, hogy az e1őbbiek a profán történelembe, az utóbbiak a világot megváltó Krisztus történelmébe írják be nevüket.

    "Simon, segíts!" Ez a kereszt utolsó, legnagyobb kihívása. Ez az, amikor nemcsak a magam keresztjével törődöm, hanem mások szenvedését is a magaménak vallom. Cirenei Simon óta így alakítható át Jézus kívánsága: ,,Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, de nemcsak a magáét, hanem másokét is." Ehhez újabb erőre van szükségünk. És ezt is megkapjuk. Amikor ugyanis Simonként vállaljuk mások keresztjét, mindig találkozunk Jézus isteni arcával, felejthetetlen tekintetével. Ez a nagypénteki véres bitófának a titka. A kereszt metamorfózisának legszentebb isteni drámája, igazi Divina Commedia, a szó eredeti értelmében.

    Ez már a crux gemmata; a drágakövekkel ékes kereszt másik arculata, amely kitüntetéssé, signum laudisszá, húsvéti fényben ragyogó krisztusi stigmává magasztosul. Itt válik a kereszt misztériuma a kereszt misztikájává. Aki végigjárja ezt az utat, megérti Jézusnak azt a letartóz-tatása előtti ígéretét, amit akkor még az apostolok sem értettek: "Én pedig, ha felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok" (Jn 12,33). Két karjával mindenkit átölel, mindenekelőtt azokat, akik botránkozás nélkül, hűségesen, kereszttel a vállukon követik őt, és még a kegyelem segítségével van annyi erejük, hogy segítsenek másoknak is a kereszthordozásban.

*

URUNK, JÉZUSUNK,
Ments meg minket a legnagyobb vétektől, és ne engedd, hogy megint keresztre feszítsünk Téged. "Mert vannak, akik újra keresztre feszítik az Isten Fiát, és csúfot űznek belőle" (Zsid 6,6). Kereszted előtt térdelve kérjük, világosítsd meg lelkünket, hogy felfogjuk, mint kell szenvedéseinket keresztté alakítani. Adj erőt, hogy ne roppanjunk össze a magunk és a ránk bízottak keresztje alatt. Szent kereszteddel válts meg engem, családomat, hazámat, a világot. Amen.