|
Ecce homo! A pilátusi kijelentés nemcsak Jézusra vonatkozik. Mindegyikünkre érvényes. Még a nagypénteki dráma sem ismeretlen sokunk számára. Hiszen ki-ki megy a maga keresztútján, és míg feljutunk a Golgota csúcsára, mindegyikünk megbotlik, elesik, sőt összeroskad.
A keresztény hívő számára mindebben épp az ad erőt, hogy még zuhanásaiban is van kire felnéznie, és van kibe kapaszkodnia. Az Ecce homo épp azt jelenti számomra, hogy Krisztus vállalta az elesést is. Mindenben hasonló akart lenni hozzánk. És így a tétel megfordítottja is igaz: mindenben hasonlíthatunk hozzá. Az ecce homo tehát azt jelenti, hogy Jézussal együtt mindannyian esendők vagyunk. A szó gyöke: "esni"; aki elesik, esendő. Az elesés elválaszthatatlan emberi mivoltunktóI.
A keresztút bármelyik ábrázolása Jézus három elesését úgy mutatja be, hogy mindig mélyebb az esés: megbotlik, elesik, elvágódik... Botlás... Elesés... Zuhanás. De mindegyikből felkel! Nem idegen, és nem ismeretlen esendő mivoltunknak ez a fokozás sem. De azt meg kell vallanunk, hogy felkelni csak Jézus segítségével tudunk.
A jézusi elesésekkel kapcsolatban szeretnék rámutatni másik hasonlóságra is. Az ecce homo ugyanis nem csak esendőségünkben tesz minket sorstárssá Jézussal. Sokkal mélyebbek a gyökerek! Az Ecce homo ugyanis rámutat arra a legbensőbb azonosulásra, amely összeköt minket Krisztussal. Aki vállalni akarja az emberi sorsot, annak vállalnia kell mindazt, ami szükségképpen összetevője létünknek: a test, a szellem, a kegyelem hármasságát. E három világ - tapasztaljuk nap nap után - frontálisan ütközik össze bennünk. Amikor az Ecce homo elhangzott Pilátus ajkán, akkor olyan teológiai igazságot érintett - akaratlanul is! - amelyet a Krisztológiából jól ismerünk. Jézus éppen azáltal lett megváltónk, hogy elfogadta emberi mivoltunkat: vállalta fizikai, szellemi és isteni (kegyelmi) létünk minden vonzatát. Nemcsak úgy, és nemcsak azt, ami szép és jó, hanem azt is, ami nehéz, sőt tragikus. Meditációnk egyik legmegrázóbb élménye az legyen, hogy Jézus e hármas harcban is sorstársunk akart lenni. Nem ismeretlen ez a kifejezés annak, aki elolvassa, és mondatról mondatra elemzi a Szentírást. "Hiszen Krisztusnak lettünk sorstársai" (Zsid 3,14). Így kövessük most agonizáló Jézusunkat eleséseink stációinál.
*
Testünk elesettsége. Az embert alkotó három összetevő közül ez a legkonkrétabb. Minden, ami anyagból, testből áll, magában hordja az elmúlást. Azzal, hogy az Ige testté lett, szükségképpen magára vette az ember fizikai esendőségének minden változatát, kezdve a magzat, a gyermek életének teljes kiszolgáltatottságától (Betlehem, Názáret, Egyiptom) a munkával együtt járó kimerültségen át (a názáreti harminc év és a háromévi apostoli küldetés) a nagypénteki testi megsemmisülésig. Valóban nincs az a testi szenvedés, amely idegen lenne Jézustól: fázott, éhezett és szomjazott, izzadt, hajléktalan volt, sebeket ütöttek testén, arcul verték, leköpték, ostorozták, tövist szúrtak a fejébe, szögeket vertek eleven testébe, szívét átdöfték. Ha valaki, hát Jézus tudta, ismerte, mit jelent testben élő embernek lenni: Ecce homo. Épp ez az oka annak, hogy térben és időben mindig és mindenhol, függetlenül nemtől és fajtól, Jézus Krisztushoz menekülnek a szenvedők.
Ritkán találkoztam olyan valakivel, aki ezt az egyetemes, kozmikus sorsközösséget úgy szavakba tudta volna foglalni, mint Szép Ernő. Jézus Krisztust hatvan jelzővel szólítja meg versében. És nemcsak szenvedéseit sorolja fel, hanem azt is, hogy mi, a legkülönbözőbb formában szenvedők miért érezzük magunkat az ő sorstársának. Néhány kiragadott jelző a sok közül. Emberek istene, Te lehajtott fejű, Te örökre vérző, Te kihasadt szívű, Egyetlen magános, Kínoknak grófja, Mindenki testvére... És éppen azért, mert mindenki testvére, minden szenvedőnek Ő a menedéke: Gyermekek rokona, Véneknek pajtása, Vándoroknak botja, Leülő koldusnak támasztó párnája, Bénának fürdője, Éhes vendéglője, Poklosnak barátja, Némának ekhója, Halálnak doktora, Vakoknak gyertyája, Szegények szegénye... A vers végén rátalálunk a titok nyitjára: Te mennyekben járó, Istennek embere, Fényességben álló Örökös boldogság! Vagyis mint Isten embere, mint Megváltó tud segíteni a szenvedőkön. A teológia ezt Pál apostol szavaival így fejezi ki: mivel Jézus kiüresítette önmagát, megalázta magát, vállalva még a kereszthalált is, ezért Isten mindent felülmúló módon felmagasztalta, minden térd meghajol előtte, mert Jézus Krisztus az Úr! (Fil 2,10).
A harmincéves Jézus minden bizonnyal erős férfialkat volt. Különben nem bírta volna az állandó gyaloglást, éhezést a pusztában, a mérhetetlen testi-lelki erőt kívánó és napokig tartó prédikálást, az otthontalanságot, hiszen a puszta földön aludt, mert nem volt hol lehajtsa fejét. Emberi számítás szerint a katonák korbácsütéseibe már bele kellett volna halnia. Atlétaalkata egy ideig bírta, de aztán elesett. Ő maga jelentette ki: a lélek erős, de a test gyenge (Mk 14,38). Ecce homo! Nézem a testében összetört Jézus zuhanását, és közben gondolok a magam testi nyomorúságára és mindannyiunkéra. Mekkora erőt ad a Krisztus-követőnek ez a találkozás! Jézus nem lázad, elfogadja ezt a teljes kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget. Ezt jelképezi az elviselhetetlen, nehéz kereszt, amely a földre sújtja, és a szögek, amelyek mozdulatlanságra kárhoztatják. Ez jusson eszünkbe, amikor a kórházi ágyon vagy a műtőasztalon fekszünk kiszolgáltatottan, vagy ami még rettenetesebb - fekszenek a legközelebbi hozzátartozóink. Van-e nagyobb fájdalma a szülőnek, mint tehetetlenül nézni gyermekét, akiről lemondtak az orvosok? Van-e rettenetesebb látvány, mint közelről látni szüleink testi leépülését, vagy tapasztalni testünk megrokkanását, öregedését? Ó, terheid alatt összeroskadt Jézus, halálnak doktora, mindenki testvére, segíts, hogy bírjam, és fel tudjak kelni...
Szellemi eleséseink. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy nem gyötrelmesebbek-e a testieknél. Sokkal gyakrabban megesik velünk. Itt van például az igazság vagy az ethosz bennünk zajló harca, amely igazi agónia! Vajon Krisztus ismeri-e ezt a belső vívódást, és voltak-e kudarcai?
Jézus emberi sorsunk vállalásával maga is átélte a szellem összeütközését teremtmény voltunk külső, belső korlátaival. Hányszor találkozunk az evangéliumban olyan tetten érhető, megoldhatatlannak tűnő dilemmával, amelyet még Jézusnak is nehéz megoldania. Maga mondja, hogy látja, hallja mindazt, amit az Atya megmutat és elmond neki, tehát intuitíve átél egy-egy igazságot, és nem tudja mindenkivel elfogadtatni, még az apostolokkal sem mindig. Valósággal szellemi gyötrődésnek, agóniának érzi, hogy Nikodémus nem érti meg őt: "Te Izrael tanítója vagy, és nem érted" (Jn 3,11). Egy-egy példabeszéd után legszűkebb baráti köre arra kéri, hogy magyarázza meg nekik, mert képtelenek felfogni. Még a bonyolultnak igazán nem nevezhető magvetőről szóló példabeszédet sem értik meg (Lk 8,10). Hát még amikor a szenvedéséről beszél, mert szeretné megértetni velük, hogy felkészítse őket a nagypénteki drámára. "De azok nem értették meg ezt a beszédet. Rejtve maradt előttük, és nem fogták fel értelmét" (Lk 9,45). És hogy ez mennyire elviselhetetlen volt számára, sőt mekkora feszültséget okozott lelkében, jelzi ingerültsége, amellyel Péterre rontott, és sátánnak nevezte, mert emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodik (Mk 8,33). És Jézus is ismerte a gondolat, az igazság szavakba öntésének, az Ige, a Logosz "testté" formálásának, megfogalmazásának vajúdását. Ha a szellem világába próbálunk behatolni minduntalan korlátokba ütközünk, ha tézisekbe, hasonlatokba, analógiákba akarjuk áttenni, behelyettesíteni gondolatainkat, igazságainkat. Jézus szerette volna kézzelfoghatóvá tenni Isten országát, hasonlatok, példák szemkápráztató sorát idézte fel, mégsem tudta megértetni tanítványaival az igazság lényegét. Ilyenkor felsóhajtott: "Mihez hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam?" (Lk 13,18). Jézus szomorú volt, mert örömhírét sokan nem fogadták el.
Mennyivel inkább szenvedünk mi a szellem korlátai miatt, ha még az Ige számára sem volt könnyű a feladat? Az Ecce homo számunkra itt azt jelenti, hogy csak emberek vagyunk, szellemi lények ugyan, de korlátoltak, korlátok közé szorítottak. Sasszárnyaink vannak, de a sas sem tud a kiszabott terén túl repülni. Ikaroszok vagyunk mindahányan, még a Nobel-díjas zsenik is. Csak vegyük kezünkbe írásaikat, vallomásaikat, és meggyőződhetünk, mennyi kudarc, elesés, rettegés és zuhanás kíséri az embert a szellemi életben is. "Vonj sugaradba, Istenem, mint madár a fészkére, szállnék hozzád! De látod, a rét örömei közt elpattant a szárnyam csontja" - írja Weöres Sándor. Amikor pedig az Isten megengedi, hogy a természet törvényeinek egy-egy titkára rájöjjünk, abból is gyilkos fegyvert csinálunk. "Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk, hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét." Így fohászkodik a Nobel-díjas tudós: "Uram, ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát! Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás... Uram, legyünk társak az alkotásban..." (Szent-Györgyi Albert: Psalmus humanus).
És mit küszködnek legnagyobb teológusaink is, a Prohászkák, a Horváth Sándorok, Teilhard de Chardinek! Mennyire érzik a borotvaélen táncoló emberi szellem zuhanásainak lehetőségeit egy-egy igazság emberi megközelítésénél. És hányszor érezzük, tapasztaljuk - magunkban, másokban - az ethosz agóniáját, amelyről senki eddig nem tudott úgy szólni, mint Pál: "Készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes! A kívánt harmónia helyett minduntalan a diszharmónia teszi keserűvé életünket. Amikor a húszas években egy neves egyházi ember meghasonlott önmagával, és a hír eljutott Prohászka püspökhöz, felkiáltott: "Hát még az üstökösök is lezuhanhatnak?" Eleséseink eme stációinál a szegény József Attilával forduljunk Istenhez: "Bukj fel az árból... Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra... Ordíts reám, hogy nem szabad. Csapj a kezemre mennyköveddel!"
*
Isten és az ember belső viszonya: a végtelen és a véges, a Teremtő és a teremtmény, az Abszolút Úr és az emberi szabad akarat. Ez "belső várkastélyunk" kegyelmi életének színtere.
Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus ezeket a küzdelmeinket is ismeri: kudarcainkat és győzelmi esélyeinket egyaránt. Vagyis itt is érvényes az Ecce homo: íme, ebben is sorstársunk.
Az alapgondolatot a teológia nyelvén is megfogalmazhatjuk. Hiszen mi másról van itt szó, mint "a valóságos Isten és a valóságos ember" misztériumáról, vagyis a két természet, az Isten és az ember egy személyben való együttéléséből fakadó kimondhatatlan feszültségről. E feszültségből származó megnyilvánulásokat tetten érhetjük Jézusnál nemcsak akkor, amikor őt magát és apostolait is figyelmezteti annak a bizonyos órának isteni tartalmára, amely óra még nem jött el, vagy már közeledik, vagy épp most van itt. A végtelenség, az időtlen örökkévalóság és a térben meghatározható időbeliségnek a feszültségében élte életét, és amikor a történelem órája Isten akaratával egybevágott, elkezdődött a getszemáni agónia.
Egyik legégetőbb problémánk nekünk is az, hogy mindent csak "homályban", "tükörben", a hit világosságának szemmel nem látható fényében tapogatunk. Ez viszont nem zárja ki, hogy lelki életünk égboltja olykor csillagtalan. Ez az, amit a lelki élet nagymesterei a lélek sötét éjszakájának neveznek. Ismerik ezt legnagyobb szentjeink is, akik annyiszor panaszkodnak lelki szárazságról, amikor még az imádság sem hoz megnyugvást és bizonyosságot. A "belső várkastély" ilyenkor visszhangozza a kereszten agonizáló Jézus velőtrázó kiáltását: "Éli, Éli, lámmá szábáktáni?", vagyis "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?" (Mt 27,46).
Van-e itt megoldás? Van, de csak akkor, ha együtt haladunk a keresztúton Jézussal. A Krisztus-követő azért nincs soha egészen egyedül, mert ha megkérdezi az Istent a lelki sötétség elmúltával, hogy "hol voltál, Uram?", Szent Katalinnal együtt hallani fogja a választ: "Lelked egyik sarkából figyeltelek, hogy hűséges vagy-e hozzám." Prohászka püspök ezt úgy fejezte ki, hogy amikor a hit gyertyafénye átmenetileg pislákol vagy kialszik, akkor a hűség virraszt!
*
URUNK, JÉZUSUNK,
Tudjuk, hogy bűneink, erkölcsi nyomorékságunk miatt kellett válladra venni a keresztet. Miattunk estél el, terheink alatt zuhantál a földre. Add, hogy zúgolódás nélkül viseljem emberi létem legnagyobb terheit, önmagam korlátoltságait. Add, hogy zuhanásaim közepette Rád találhassak, és Veled együtt felkelve, a Te erőd birtokában végig tudjak menni keresztutamon. Ó, megbotló, eleső, zuhanó Krisztusunk, emelj fel minket! Amen.
|
