|
Teológiánk egyértelműen hirdeti, hogy Krisztus köztünk él. Hogy ez mennyire valóság, elegendő, ha Pál apostol megrázó kijelentéseire hivatkozunk: "Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).
Ennek fényében az sem csupán néhány teológus, köztük a világhírű Schütz Antal egyéni véleménye, hogy Isten a történelemben mint teremtő, gondviselő és üdvözítő, tevékenységével él köztünk. "Benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Krisztus földi életében, majd a történelem egész vonulatán egész napjainkig élethalálharc folyik személye körül. És ez a harc, ez az agónia átszövi az utca emberének életét. (Épp ezekben a napokban lehetett olvasni egy budai ház falán a nietzschei blaszfémiát: "Meghalt az Isten." Ezt aztán valaki áthúzta, és még nagyobb betűvel fölé írta: "Isten él.")
Isten jelenléte a történelemben azt jelenti, hogy Krisztus valóságos emberré lesz, vállalja sorsunkat: megszületik, vagyis belép a történelembe, alakul, változik, küzd, de szenved is, agonizál a feltámadás és végső győzelem biztos tudatában. Mindezt Pál apostol frappáns tömörséggel így fogalmazza meg: Krisztus bennünk szenved tovább, méghozzá úgy, hogy szenvedésünkkel kiegészítjük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből (Kol 1,24). Ez az, amit Pascal így fogalmaz meg: Krisztus agóniája bennünk nem szűnik meg a történelem folyamán.
Krisztus agóniája kétirányú lehet akár a magunk, akár a világ életében. Az egyik az, amikor mi magunk vagy saját közreműködésünkkel okozunk szenvedést Krisztusnak. A másik, amikor átadjuk magunkat Krisztusnak, és szenvedéseinket egyesítve az övével, együtt agonizálunk vele. Az előbbi aktív, az utóbbi inkább passzív jellegű. A most következő meditációban mindkettőről szólok.
*
E gondolatoktól áthatva megállok az egyik stációkép előtt. Síró, jajveszékelő, kezüket tördelő asszonyokat, édesanyákat ábrázol: az ő találkozásukat az agonizáló Jézussal. A jelenet annyira megható, hogy szinte lehetetlen szavakba foglalni. A már halálra ítélt, agyongyötört Jézus vállára irdatlan gerenda súlya nehezedik, a kereszt vízszintes fája. Az ember azt gondolná, hogy most már semmi, senki nem érdekli, hiszen földi életének utolsó órája elviselhetetlen gyötrelemmel sújtja a földre. Ilyen mindent elnémító gyötrődés közepette ugyan kinek van ereje, kedve másokkal foglalkozni...
Az emberek megváltása miatt agonizáló Jézus még ebben a helyzetben is képes önmagán fölülemelkedni. Minden bizonnyal meghatotta az asszonyok részvéte, ennek ellenére elhárítja magától: ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket, mert családotok van ve-szélyben. Ezzel lényegében elérkeztünk meditációnk kiindulópontjához. Mert ha igaz az, hogy Jézus agonizálása végigkövethető a történelemben, akkor ez sehol nem tapasztalható, sehol nem érhető tetten oly ijesztő formában, mint a családok életében. Hiszen a család maga az élet forrása, a szeretet kézzelfogható fészke. Márpedig ahol a szeretet, ott az Isten. Isten földi sorsa - dicsősége vagy agonizáló szenvedése - a családok életében dől el. Még jobban kisarkítva így lehetne megfogalmazni: keresztények, mutassátok meg, milyen a családi életetek, és abból megállapítható, milyen sorsa van Krisztusnak ebben a korban, ebben a társadalomban!
Hogy milyen valóságos helyzetbe került hazánkban a családok élete, mindannyian tudjuk. Állítsuk össze a családjainkban szenvedő, miattunk agonizáló Krisztus keresztútjának stációit. Mikor, mi miatt ítéljük kereszthalálra a családi életünket üdvözíteni akaró Jézust?
1. Agonizál, ha megszenteletlen a házasság, amely még a pogányoknál is "res sacra", vagyis szent intézmény. Nálunk, keresztényeknél szentség. Méghozzá olyan sacramentum, amelyet Pál apostol Jézus és az egyház viszonyához hasonlít: "A férj úgy gondozza, úgy szeresse feleségét, ahogy Krisztus szereti az egyházat..." (Ef 5,25). Ha tehát valaki, vagyis a férfi és a nő úgy dönt, hogy kizárja egyesülésükből, házasságukból Krisztust, akkor ez önmagában hordozza az ítéletet, a keresztre feszítés ítéletét.
2. Agonizál Krisztus a családban, ha abban nem a szeretet az éltető erő. A házasság szentsége olyan különleges képességeket segít kibontakoztatni a családban, amelyek segítségével jobbik énünk kerekedik felül. Hiszen mindannyiunkban egy istenarc rejtőzködik, és épp arra lenne szüksége egyénnek, közösségnek, hogy a mélyből, a rejtekből ez a jobbik, ez az istenarcú énünk győzzön az egymás iránti szeretet hatására. Ezzel szemben családjaink éppen azért esnek szét, mert az istenarc helyett a bennünk élő rosszabbik énünk, az a bizonyos bete humaine lesz a hangadó: a kontroll nélküli ösztönvilág. És ha igaz az, hogy Krisztust a bűnök feszítették keresztre, akkor - folytatva elmélkedésünk alapgondolatát - a köztünk, a családunkban élő Krisztust ma is ugyanezek a bűnök, a mi bűneink ítélik halálra. A keresztény házasság szentségi lényegénél fogva az erények fellegvárává válhat, olyan földi azíliummá, menedékhellyé, ahol kicsik és nagyok a Tábor-hegyen elhangzott "jó nekünk itt lennünk" légkörében élnek. Ha azonban erények helyett a bűnök veszik át a szerepet, akkor a Tábor-hegy helyett pokollá válik a család élete. A templom oltáránál kezdődött, és milyen gyakran a bírói pulpitusnál fejeződik be!
3. A legfeltűnőbben akkor hozható párhuzamba Krisztus agóniája, keresztre feszítése a mi bűneink okozta halálos ítélettel, amikor a szülők saját maguk mondják ki a halált saját magzatukra. És ekkor szóról szóra beteljesedik a nagypénteki prófécia: "Vére rajtunk és gyermekeinken" (Mt 27,25). Valóban igaz a jézusi figyelmeztetés: "Inkább magatokat sirassátok és gyermekeiteket!" (Lk 23,28).
Lehet, hogy sokan vannak, akik megkímélik Jézust az újabb halálos ítélettől, és nem tesznek olyat, ami miatt agonizálni kényszerül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem élnék át Krisztus agóniájának azt a másik formáját, amit korábban passzív jelzővel illettem. Sokan vannak közöttünk, akik már megértették és megvalósítják Jézus kérését: sirassátok fiaitokat, gyermekeitek miatt zokogjatok! Ők azok, akiknek szívét hét vagy ki tudná megszámolni, hogy hány tőr járja át. Ők a hétfájdalmú anyák és apák és nagyszülők, akik szenvednek, és agonizálnak családjuk miatt, mert bár mindent megtettek, mégsem tudták megtartani gyermekeiket Krisztus mellett.
Még felsorolni is nehéz azt a számtalan testi, lelki megpróbáltatást, amitől retteghetnek a szülők. A betegségek, a járványok, amelyek egy életre rokkanttá tehetik legféltettebb kincsüket, gyermeküket. De ennél még nagyobb veszély is leselkedhet: mennyi kettétört, jellemében sérült fiatal él ma családjainkban, és tehetetlenek vagyunk velük szemben. Tékozló fiúk ők, akik elherdálják a család lelki, szellemi kincseit. Itt hagynak minket, idegen útra térnek, és mi hiába várjuk vissza őket. Hányszor ismételjük az ismert szöveget: "Jöjj vissza hát, ó, jöjj, fiam"... Mindez égő sebhely, Krisztusi stigma a szülők, a nevelők, a lelkiatyák életében. Stigmák, amelyek sohasem tűnnek el lelkünkből. Feltörtük az ugart, mennyit verejtékeztünk, vetettünk, és hová lett az aratás?
Ilyenkor kell Pál apostol lelkületével átadnunk magunkat az értünk szenvedő Krisztusnak: "Krisztusért keresztre vagyok feszítve!" Ez az a passio mistica, amikor nem mint bűnösök szenvedünk, hanem mint keresztények (Péter első levele 2,24).
És a felsorolásból ne hagyjuk ki a nagyszülők agóniáját, akik tehetetlenül veszik tudomásul, hogy saját gyermekeik már meg sem keresztelik az unokákat. Hogy sírnak, és hogy vérzik a szívük annak láttán, hogy a kicsik nemhogy templomba nem járnak, de még a Mi Atyánkot sem ismerik... És így lehetne folytatni a szenvedő családok vég nélküli sorát, amelyet mi, papok ismerünk igazán, hiszen ezeknek a szétzilált családoknak a fiataljaival találkozunk nap mint nap, amikor olykor betérnek hozzánk.
*
Mit kell tennie ilyen esetben a hívő kereszténynek? A kérdés elevenbe vág! Hiszen nem mindegy, hogy a kapott sebekből élet vagy halál származik. A lelki sebek ugyanis, akárcsak a testiek, elmérgesedhetnek, halált hozó vérmérgezést okozhatnak. Egyedül Krisztus képes ezeket az agóniákat gyógyítani, sőt kegyelmet adó és osztó isteni stigmákká szentelni. Méghozzá úgy, hogy saját vérző kínjainkat Krisztus sebeivé változtatjuk át, épp annak a páli üzenetnek a szellemében, amely életünk egészét, szenvedéseinket is Krisztusban egyesíti: élek, de nem önmagamért, és nem egyedül, hanem Krisztus él bennem. Ehhez minden bizonnyal úgy kell közeledni, mint ahogy Tamás közeledett Krisztus megdicsőült húsvéti sebeihez. Előbb magunknak kell meggyőződnünk arról, hogy Krisztusnak épp ebben van különleges ereje és képessége: kegyelemmé tudja átformálni azokat a véres sebeket, amelyeket ellenségeitől, sőt övéitől kapott a Golgota stációin. Tamásként kell előbb saját magunknak is érinteni Jézus sebeit, hogy megtérve el tudjuk viselni másoktól kapott megaláztatásainkat.
Vannak a magyar főpapok között olyan, sokat szenvedett, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört példaképek, akiktől magam is sokat tanultam. Egyiküknek, Belon Gellért püspöknek főpapi címerében ezt a bibliai mondatot olvastam: "VULNERE SANUS". Nehéz visszaadni a latin tömörséggel megfogalmazott gondolatot; valahogy így lehetne fordítani: az ő sebei által gyógyultatok meg. Péter apostol írja ezt híveinek az első levele második fejezetében (2,24). Ha valaki, akkor ő ennek leghitelesebb tanúja. Az apostolok közül - Júdást leszámítva - senki nem szenvedett oly gyötrelemmel, mint ő, a félelme miatt Krisztusát letagadó, megtagadó tanítvány. Ennek ellenére lelki sebeit Jézus meggyógyította, és apostoltársainak ő lett a vezetője, a híveknek legfőbb pásztora. Az említett főpap, Gellért püspök operált tüdővel, a levegőért küzdve élt és prédikált; lelki sebzettségéről pedig elég annyit mondanom, hogy a Prohászka-lelkületű papot püspökké nevezte ki a pápa, de a pártállam tíz évig nem járult hozzá felszenteléséhez.
Ennek ellenére az egész ország hétről hétre, papok, hívek egyaránt, tőle kaptunk lelki táplálékot, erőt, reményt, kifogyhatatlan optimizmust. Reménytelen szemműtétem éjszakáján az ő elmélkedését hozták ágyamhoz magnószalagon. Mennyi erőt kaptam ettől a csupa seb krisztusi főpaptól, mert saját maga tapasztalta, hogy "vulnere sanus". Itt cseng most is a fülemben gyakran hirdetett hitvallása: nincs olyan reménytelen helyzet - akár fizikai, akár lelki, erkölcsi -, amit Jézusban nem lehetne elviselni! Bármilyen sebet kapjunk, abban van elrejtve gyógyulásunk.
Átvíve ezt a szülők, nagyszülők, nevelők, lelkiatyák sebzettségére, ne feledjük, hogy egyedül Krisztussal vagyunk képesek elviselni, sőt megoldani gyötrődéseinket. Ha csak panaszkodunk, ha családunk, közösségünk bűneit minduntalan szellőztetjük, továbbadjuk, akkor sebeink elmérgesednek, és mi leszünk a gennyes gócok fertőzői. De ha Krisztusért imádságos lélekkel, a tékozlókért engesztelve viseljük a minket ért megalázó sebeket, ütéseket, ostorcsapásokat, akkor szép lassan mi magunk fogjuk észrevenni "bőrünkön", vagyis lelki életünkben, sorsunk és gyermekeink sorsának alakulásában, hogy elviselhetetlennek érzett sebeink kezdenek gyógyulni. Hiszen "tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik" (Róma 8,28). Még a magunk és a családunk bűneiből is tud jót kihozni a hozzánk irgalmas, a húsvéti ragyogásban égő stigmáival közeledő Krisztus! És ezzel a tudattal kell nekünk is közelednünk mindazokhoz, akikről most azt gondoljuk, hogy nem lehet segíteni rajtuk. Csak ne essünk kétségbe, és ne panaszkodjunk állandóan a minket ért sérelmek miatt, hanem közeledjünk a mi hitetlenkedő Tamásainkhoz úgy, ahogy Jézus tette: saját sebeivel gyógyította meg apostolát. Ha hitünk van, akkor eljön az idő, amikor stigmává szentelődő sebeink fogják meggyógyítani a ránk bízottakat. Így leszünk - ebben az értelemben is - Krisztus sorstársai (Zsid 3,14).
Krisztus üzenete, életszemlélete azért eu-angelion, jó hír, örömhír, mert nem engedi saját életében és a mienkében sem, hogy lehorgonyozzunk a szenvedés mindent eltorzító szörnyűségeiben. Nagyon vigyáznunk kell nekünk is, hogy ne a passiót tekintsük végcélnak. Nem véletlenül nevel bennünket a liturgia arra, hogy ha elkísérjük Jézust negyven napon át a keresztúton fel, egészen a kálváriáig, akkor ugyanolyan együttérző lelkülettel kísérjük el a húsvéti megdicsőülésének útjain is. Csak így válunk sorstársaivá, és csak így élhetjük át a legmerészebb valóságot, az evangélium lényegét, hogy "ahonnét a halál származott, onnét az élet árad" (A kereszt prefációja). Bármekkora legyen is testi-lelki nyomorúságunk passiója, a húsvét gyógyító erejéről ne feledkezzünk el. Ezt a titkot alig lehet másként megközelíteni, mint a szimbólumokkal, úgy, ahogy ezt a liturgia is teszi: Jézus sebeit jelképező tömjénszemeket helyez a húsvéti gyertyába, és ezzel vonul be a passiót követő nap éjszakájába a Lumen Christi! Sebekből, ostorcsapásokból, agóniából születik meg Krisztus világossága. A stigmákból a gyógyulás. Ez már az első lépés a krisztusi szenvedés misztikája felé...
*
URUNK, JÉZUSUNK,
Mindenben hasonló akartál lenni hozzánk. Ezért vállaltad, és ezért vállalod ma is a sebeket testeden, lelkeden. Így veszel részt a világ kozmikus sebzettségében. Erősíts meg elhatározásomban, hogy legalább én ne sebesítselek meg Téged. És taníts meg arra, hogy a magam sebeit a Te lelkületeddel tudjam viselni, a másoktól kapott sebekkel pedig a Te segítségeddel tudjam gyógyítani a kétségbeesett Tamásaimat. Amen.
|
