|
E téma oly mértékben haladja meg az átlagos emberi gondolkodást, hogy segítségül hívjuk mások töprengését is. Két irányból is kaphatunk termékeny útbaigazítást. Az egyik a képzőművészet, a másik a zsoltáros imája.
Ha belépünk a padovai Aréna-kápolnába, Giottónak, a XIV. század e nagy formabontó festőművészének freskói tárulnak elénk. Az üde, ragyogóan tiszta Mária- és Jézus-ábrázolások között feltűnik egy undorító férfiarc azon a freskón, amelyen Jézus árulójának, Júdásnak éppen azt a tettét örökíti meg, amikor megcsókolja Mesterét. "Egy bestiális fej visszataszító mozdulata, alacsony homlok, nagy, félig nyitott száj, mögötte egy gonosz pap hangtalan, gúnyos vihogásai" - írja H. Daniel-Rops a freskó előtt állva.
És miközben magunk elé próbáljuk idézni ezt a minden elképzelést felülmúló júdási gaztettet, elgondolkozva ismételjük az 54. zsoltár megrázó kijelentéseit. Mintha írója jelen lenne velünk együtt a Getszemáni-kertben, hiszen a zsoltáros ilyen mondatokat kiált az ég felé, árulóját vádolva: "A városban csak viszályt és erőszakot látok; belül gonoszság tanyázik. Csalás és elnyomás fedi a tereket... Ha csak ellenségem gyalázna, azt még elviselném! Ha csak az fordulna ellenem, aki gyűlöl, az elől még el is rejtőzhetném. De te lettél ellenségem, te, akiben megbíztam, te, aki egyívású társam vagy, akivel az Isten házában bensőséges barátságra léptem..."
*
Az árulás fogalma Jézus passiója óta Júdás nevéhez és tettéhez kötődik. Szinte felfoghatatlan számunkra a szégyenletes tett. Mysterium iniquitatis - mondanánk a legnagyobb teológusokkal, egyházdoktorokkal együtt. Minden bűn végül is a kegyelem és a szabad akarat legrejtettebb misztériuma. De ez a júdási árulás alighanem az összes közül a legmélyebb titok marad a világ végéig. Voltak, vannak írók, akik a legelképesztőbb magyarázatokkal próbálják megfejteni a titkot. Szerintük Júdás, a szegény, "ártatlan" Júdás a fátum áldozata, neki ezt a szerepet osztotta ki valaki, méghozzá ez a valaki - szerintük - maga az Isten. Így ő csak vég-rehajtója az isteni akaratnak. Júdást tehát a szépirodalom "széplelkei" egy dráma szereplőjévé léptetik elő, és ezzel a felelősséget is a regény írójára és a dráma "főrendezőjére", vagyis magára az Istenre hárítják.
Még ennél is merészebb azok fantáziája, akik - állítólag Keleten - szentként tisztelik az áruló Júdást. Azt állítják ugyanis, hogy amikor rádöbbent tettének végzetes következményeire, megtért, bűnbánatot tartott. És ez a bánat vitte öngyilkosságba.
Ijesztő eltévelyedés annak közbenjárását kérni, szentként tisztelni azt, aki Mesterét pénzért adta el legádázabb ellenségeinek. Hogy Jézus félreérthetetlenül nem szentnek, hanem ördögnek nevezte (Jn 6,71), arról az evangéliumok nyilatkoznak. Lukácsnál még azt is olvashatjuk, hogy Jézus "jaj"-t kiáltott: "Jaj annak az embernek, aki elárulja őt" (Lk 22,21). Máté pedig azt írja, hogy "jobb lett volna, ha meg sem születik"... (Mt 26,24).
*
Az evangéliummal a kezünkben próbáljuk megkeresni e gyalázatos és érthetetlennek tűnő árulás előzményeit.
Ha elkísérjük az Úr Jézust a Genezáreti-tó partján fekvő elhagyatott helyre, ahol a csodálatos kenyérszaporítást követően elmondta eukarisztikus beszédét, megdöbbentő esetnek leszünk a szem- és fültanúi. Ez a beszéd ugyanis nagy felháborodást keltett hallgatói körében, olyannyira, hogy még tanítványai közül is többen megbotránkozva kérdezték: "Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?" (Jn 6,52). Akkora volt a zúgolódás, hogy többen elfordultak tőle. Tudjuk jól, hogy a "hogyan"-ra akkor sem, azóta sem adott választ, mint ahogyan egyik titkát sem magyarázta meg észérvekkel. Sőt, úgy tette fel a kérdést a tizenkettőhöz fordulva, hogy állásfoglalásra kényszerítse őket: "Csak nem akartok ti is elmenni?" (6,68). Világosan kitűnik, hogy miért volt oly fontos a tanítványok válasza az eukarisztiával kapcsolatban. Amikor ugyanis Péter a legteljesebb hűségükről biztosította Mesterüket, Jézus fontosnak tartotta a következő leleplező megjegyzést tenni: "Nemde tizenkettőt választottam? S egy közületek mégis ördög." És hogy senki se maradhasson bizonytalanságban, maga János evangelista jegyzi meg, hogy "ezt Júdásra értette, a karióti Simon fiára. Ő árulta el ugyanis, egy a tizenkettő közül" (6,71).
Ha tehát az egyedül hiteles forrásnál, az evangéliumnál maradunk, máris igen fontos összefüggést találunk Júdás hitetlenkedése és későbbi árulása között. Aligha véletlen, hogy az eukarisztiával szemben tanúsított magatartásával kapcsolatban említődik a későbbi árulás, amely minden jel szerint a hitetlenségből fakad.
Aztán van egy félmondat, ugyancsak János evangéliumában, ami egészen más oldalról mutatja be Júdást. A betániai vacsorán történt... Amikor Jézus utolsó húsvétja előtt Lázáréknál jöttek össze az apostolok, Mária egy font drága kenetet ("tiszta nárduszolaj volt", Jn 12,3) hozott a szobába. Jól lehetett hallani, amint az alabástromedényt eltörte, hogy annak tartalmával megkenje Jézus lábát. Az egész termet betöltötte a nárdusz illata. E bensőséges pillanat varázsát törte meg Júdás. Bizonyára gyorsan kiszámította az értékes kenet árát: háromszáz dénár! Otrombán rátámadt Máriára, és kérdőre vonta, hogy ezt a pénzt miért nem a szegények között osztotta szét. Miért pazarolja a mester lábára? Jézus azonnal védelmébe vette az asszonyt, aki a legnagyobb jót tette: szeretetet gyakorolt! János ezzel a mondattal fejezi be a jelenet leírását: "Júdás ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és elsikkasztotta a bevételt" (12,6).
Beesteledett. A Getszemáni-kert sötétségbe burkolózott. Csípős hideg van. Nappal ugyan felmelegszik a levegő, de a tavaszi éjszakák megborzongatják a kimerült apostolokat. Egyikük sem sejti, hogy Júdás miért és hova tűnt el a vacsoráról. Ők nem sejtették, de Jézus mindent tudott; hónapokon keresztül figyelte ugyanis minden lépését. Tudta, hogy mikor kereste fel a szanhedrin tanácsosait, tudta, hogy mikor és hogyan lett a besúgójuk, és azt is tudta, hogy egy rabszolga áráért adta őt el. Belelátott Júdás egyre zavarodottabb lelkébe.
Amikor Jézus körül mindjobban szorult a hurok, és az ország vezetői megelégelték a messiási küldetéstudattól megszállott rabbi rohamosan növekvő népszerűségét, Júdás biztosra vette, mindannyiukat előbb vagy utóbb letartóztatják. Egyetlen kiutat látott a maga számára: időben bebiztosítani magát, és minél előbb lelépni a süllyedő hajóról. Először az elpártolás gondolata fogant meg benne, azt követte az árulás, és végül elhangzott: "Mit adtok nekem, ha kezetekbe adom?" (Mt 26,15).
Harminc ezüstpénz! Nem egy nagy összeg. Ennyire becsülte Mesterét. A szokásos történt: áron aluli az árulás bére. Jézus Krisztus agóniájának legnagyobb tragikuma az volt, hogy barátja, apostola árulásával került elveszejtői kezébe... Újból felhangzik a zsoltár: "Te lettél ellenségem, te, aki egyívású társam voltál, akivel az Isten házában bensőséges barátságra léptem..."
Vajon folytatódik a történelemben, a magunk életében is Jézus eme agóniája?
Könnyű lenne most utalni az elmúlt negyven év lelket, becsületet ölő fertőjére, társadalmi, politikai hátterére úgy, ahogy most annyian teszik. A dolgok lényege azonban nem ebben rejlik. A végső szó, a döntés ugyanis mindig önmagunkban hangzik el! Éppen ezért ne kifelé, hanem önmagunkba tekintsünk.
Mikor keveredik bele az árulásba a keresztény ember? Amikor mérlegre teszi a hitét, meggyőződését. Az már elpártolásnak számít, amikor tőlünk is kénytelen megkérdezni az Úr: "Csak nem akarsz te is elmenni?" Amikor egyáltalán felmerül a kérdés: tanácsos-e, érdemes-e kockáztatni akárcsak a hírnevet is azzal, hogy szentmisére járok. Nem kellene inkább elmaradni? Nem lenne célravezetőbb, ha családommal, gyerekeimmel együtt távol maradok e "külsőségektől"?
Az első lépés - akárcsak Júdásnál - az eukarisztiával kapcsolatos, mert "kemény beszéd" ez is, meg annyi minden más, amit Jézus és nevében az egyház követel. Ez az a júdási szellem, benső magatartás, ami a kérdések és kételyek lavináját indítja el: csak nem leszek őrült hű maradni a hitemhez, ami miatt oly sok kellemetlenség ér, hátrányom származik. A kérdést tett követi: évek óta elmarad a gyónás, az áldozás, a hittan, a hit megvallása a szerelemben, a házasságban, a gyermekvállalásban... És Jézus már látja, hogy közeledik Júdás! "Csak nem én vagyok?" (Mt 26,25).
És mennyire ismerős az a másik júdási magatartás is! A karrier, a jobb állás, a kedvezőbb pozíció miatt kezdünk érdeklődni: "Mit adtok?" És minél ígéretesebb, minél hangosabb az evilág ajánlata, annál nagyobb az esély, hogy cserbenhagyjuk Krisztust, sőt - ha nem megy másként - még a Getszemáni-kertbe is képesek vagyunk elmenni Júdással, "aki csókkal árulta el az Emberfiát"... Hát nem ez ismétlődik meg, amikor csókkal árulja el valaki a házastársát, vagy amikor pénzért bocsátja orvosok kezébe saját magzatát?
Íme! Dehogyis fejeződött be Krisztus agóniája Nagycsütörtök éjszakáján...
Míg az árulás említése Júdást juttatja eszünkbe, addig a tagadás az apostoli testület vezetőjére, Péterre vet rossz fényt. Misztérium ez is, de jobban megközelíthető, és valahogy emberibb, éppen ezért sokkal gyakoribb.
Árulás és tagadás. Vajon hol dől el, hogy mikor lesz a tagadóból áruló? A kérdés azért is foglalkoztat, mert kiderül, hogy Jézus nemcsak Júdást, de Pétert is elmarasztalta, és egy alkalommal őt is ördögnek, sátánnak nevezte. Ez akkor történt, amikor Jézus, nem is először, szenvedélyesen beszélt elközelgő szenvedéséről, sőt annak gyötrelmes részleteiről: árulásról, ostorozásról, keresztre feszítésről. És melyikünk ne féltené gyermekét, barátját az ilyen rémképektől? Péter, aki rajongva szerette Mesterét, éppen barátsága, jó szándékú féltése miatt kételkedett azok bekövetkezésében.
És ekkor szólt rá igen kemény hangon: "Távozz, sátán!" Két evangelista is beszámol erről a jelenetről, és idézik Jézus magyarázatát. Máté szerint azért nevezte sátánnak Pétert, mert "nem Isten gondolataival gondolkodik" (Mt 16,23), Márk ugyanezt, de a másik pólusról indítva mondja: "Emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodik" (Mk 8,32). Péter, nehezen bár, de tudomásul vette a jézusi kritikát, és több szó nem is esett a dologról. Mindaddig, amíg saját maga is meg nem győződött arról, hogy nincs más út a megváltáshoz, csak a keresztút.
Ha tehát azt kérdezem, hol a határ árulás és tagadás között, a válasz valószínűleg abban a magatartásban rejlik, amely Júdás gőgje és Péter alázata között oly szembetűnőnek látszik. Hiszen Pétert is sátánnak, Júdást is ördögnek nevezi az Úr. Amíg azonban Júdás ebből nem okul, addig Péter, mint mindig, mindenben, ezen a téren is elfogadja Mesterének akaratát: "Uram, hova mennénk? Hiszen az örök élet igéi Nálad vannak" (Jn 6,68). Elgondolkoztató, hogy Péter ezt ugyanazzal az eukarisztikus beszéddel kapcsolatban jelenti ki, amelyen Jézus Júdást bélyegzi meg.
Érdemes lesz párhuzamot vonni Péter apostol és saját jellemünk között.
Abban bizonyára hasonlítunk hozzá, hogy nekünk is legfőbb vágyunk követni az Urat. Talán még arra is képesek lennénk, hogy vele együtt kardot ragadva nekirontsunk a Krisztust letartóztató katonáknak. Sokan hasonlítunk Péter szalmalángúságához, meggondolatlan hirtelenségéhez, amely mögött Jézusunk mégis megérzi lángoló szeretetünket.
Talán abban is van hasonlóság Péter apostol és közöttünk, hogy mi is készek vagyunk abszolút tekintélynek elfogadni az Urat, úgy, ahogy ő: morális, teológiai, rituális téren feltétlen engedelmességgel viseltetünk iránta. Péter mindig az örök élet királyának, az élet urának tekintette Mesterét. Jézusért kész volt véleménye megváltoztatására is.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nemcsak jó tulajdonságainkat, hanem sebezhető pontjainkat is összehasonlíthatjuk. Péter legnagyobb gyengesége ugyanis az emberek ítéletétől való félelem volt! Ez okozta vesztét. Ő - és mi is - néhány órával előbb még harcba is szállt Jézusért, de a kisebb kockázatot nem merte vállalni. Nemde ez bénította meg az elmúlt évtizedek keresztényeit? "Jaj, csak ne tudják meg rólam, hogy keresztény vagyok; hogy templomba járok, hogy gyónok, áldozok. Még bigottnak, konzervatívnak, papok barátjának fognak nevezni."
A félelem igen nagy kísértés tud lenni: megbénítja szárnyunkat, gyengíti szabadságunkat, kikezdi jellemünket, hazugságba, tagadásba taszít. "Dehogy vagyok keresztény. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen elavult ideológiához kötöm magam, családom, gyermekeim jövőjét?"... Ki tudná megmondani, hogy a hatmillió katolikus közül hányan gondolkodnak és ítélkeznek így?
*
És van-e kiút ebből? Van! Érzékeny lelkiismeret, finom "látás" és jó "lelki" hallás segítségével velünk is megtörténhet az, ami Péter apostollal. Amikor a katonák végigvonszolták a megkötözött Jézust a praetorium udvarán, még volt annyi ereje, hogy tekintetével megkeresse az ő gyáva apostolát. Péter most eszmélt rá, hogy mit is tett, és közben egymás után háromszor megszólalt a kakas... Péter tekintete találkozott Jézuséval. És ez elég volt, hogy magába roskadva megtérjen.
Amikor a passióban ehhez az epizódhoz érkezem, mindig eszembe jut az a jeruzsálemi templom, aminek különös neve van: Sanctus Petrus in Gallicantu, vagyis Kakaskukorékolás temploma. A hagyomány szerint három kilométerre az utolsó vacsora termétől volt egy kis barlang, ahol Péter magába roskadva, zokogva meghúzta magát. És erre épült rá ez a templom, az egyetlen, amelyet egy bűn és az azt követő bűnbánat emlékére emeltek... Itt oldódik fel a mysterium iniquitatis: Jézus még a bűnömből is, a rosszból is tud jót tenni. Felix culpa! Ehhez azonban Péter alázata kell. Belátni azt, hogy esendő bűnös vagyok, hogy nem a magam erejéből vagyok az, ami vagyok. Hogy Jézus segítsége, kegyelme nélkül képes vagyok a tagadásra is, de még az árulásra is.
Miattunk, bennünk agonizáló Jézus, bocsáss meg nekünk!
*
URUNK, JÉZUSUNK,
Nem akarok árulód lenni, mint Júdás, és nem bocsátom áruba eszméidet: nem kérdezem, hogy megéri-e a hűség, hogy származik-e haszon a hitből. Nem állok át ellenséged táborába. És ha olykor gyengeségből, gyávaságból, félszegségből megtagadlak, mélyen szomorkodom, és sírva kesergek miatta. Add, hogy bűnbánatom fölé templomot, oltárt emelhessek, mint a szerzetesek a péteri Kakaskukorékolás barlangja fölé. Add, hogy meghalljam isteni irgalmad éles hangját, mint Péter a kakasét, és add, hogy észrevegyem, amikor tekinteteddel megkeresel, és amikor jóságos, megbocsátó szemeddel rám tekintesz. Amen.
|
