"Úrjövet"



ADVENT ASZKETIKÁJA ÉS MISZTIKÁJA


Különös jelentősége van a Karácsonyt megelőző négy hétnek. Nem véletlenül mondja magyar népünk „úrjövetnek”. Nem mintha máskor nem jönne. Jön ő mindig! De ez a négy hét valóban a kezdete, gyökere, forrása mindannak, amit aztán egész évben hiszünk és teszünk. Ezért olyan fontos! És ezért tekintem fundamentumnak, alapozásnak. És mivel ilyen fontos, csírájában benne van keresztény hitünk és magatartásunk esszenciája. Értem ezen azt, hogy amint az óceán mérhetetlen nagyságából kikanalazott pohárnyi vízből meg tudom állapítani magának az óceánnak minden tulajdonságát, ugyanúgy az adventből a Krisztusra épült vallásosság egészét ki tudom elemezni. Vagyis ez aztán igazán „analizis christiana”. Tehát igaza volt eleinknek, akik azt mondogatták: mutasd meg hogyan készülsz a megtestesült Ige fogadására, és én megmondom, milyen a hited, milyen keresztény vagy az év többi napján.


ADVENT ASZKETIKÁJA

A biblia nem hagy kétséget az iránt, hogy az advent problémákkal terhes időszak. Ha jól odafigyelünk, az evangéliumi beszámolók oldalakon keresztül kétségekről, problémákról szólnak. Erre azért is jó odafigyelnünk, mert a mai ember zaklatott élete is ilyen. Tele vagyunk megoldatlannak tűnő problémákkal. Egyik kérdőjel mered ránk a másik után, és úgy érezzük, hogy ebből az „őserdőből” nincs kiút. Eltévedünk, és kétségbeesünk, mondván: rajtunk már az Isten sem segít. Pedig a válaszok ott rejtőznek a kérdések mögött, mint ahogy a biblia történéseinél is minden kérdésre válasz jött. Csak észre kell vennünk. El kell gondolkodnunk az összefüggéseken, ahogy Mária is tette. (Lk. 2)

+

„…Mária jegyese volt Józsefnek…”


Az alap problémáról az evangélium részletesen beszámol. Két szerelmes, boldog fiatal életébe belehasít egy isteni terv. Mária és József szerelméről van szó.

Az első hányavetinek, sőt durvának tűnő kérdés: miért zavarja meg boldogságukat az Isten? Milyen alapon? Milyen jogon? Miért nem választ ki olyanokat, akik szabadok és akiknek szerelmét nem töri ketté?
Természetesen, ha lenne élő hitünk, tudnánk, hogy minden az Istené, és tudnunk kellene, hogy eleve elképzelhetetlen, hogy lenne bármi a világon, aminek ne Isten lenne tulajdonosa. Ő az egyetlen birtokos ezen a világon. Mi valójában ajándékba kapunk tőle mindent (Csak erről mindig elfelejtkezünk). Minél közelebb van valaki az Istenhez, annál jobban tudja ezt. A történésekből jól kivehető, hogy ez a szerelmes pár ilyen volt: Mária is, József is lelkük legmélyén tudták, hogy őket az Isten ajándékozta egymásnak. Ez a „páros” tulajdonképpen egy hármasságban jött létre. Ezért nem történt tragédia.

Ha tragédia nem is, de dráma igen…isten-emberi dráma.

A bibliai történetet jól tudjuk. A názáreti fiatal leányt eljegyezte József, a falu ácsmestere. Készültek házasságukra úgy, mint minden jegyes pár a világon. Nemcsak szerették egymást, de meg voltak győződve jellemük, becsületük tisztaságáról. Mindezt két evangélium is fontosnak tartotta megörökíteni. Máté egy ritka jelzővel akarja tudtunkra adni, hogy ”József igaz ember volt” (Mt 1,19). Lukács evangelista pedig azt írja − minden bizonnyal − Mária elmondása alapján, hogy életében eddig „férfit nem ismert”, vagyis nem „élt” férfivel, így nem lehet állapotos. (Lk 1, 35). Ezt akár menyasszonyi ártatlanságának igazolásaként önvédelemből még az angyalnak is, de a világ végéig mindannyiunknak tudomására akarta hozni.

Hogy az isteni akarat közbelépése miatt itt egy feloldhatatlan konfliktus helyzet állhat elő, minden bizonnyal várható volt. Mint ahogy az evangélium jelzi is, hogy József, nem értvén a dolgot, szakítani akart Máriával, de nem akarta törvény elé vinni, hanem „az volt a szándéka, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1,19).

Amikor a címben azt írtam, hogy „adventi aszkézis”, éppen az ilyen konfliktusokra és az azokra adandó válaszok kegyelmi hátterére gondoltam. Az aszkézis gyakorlásának ugyanis mindenütt helye van, ahol az Isten akaratát, ha kell, még áldozatok árán is végrehajtjuk. Cserébe Isten nemcsak békét ad nekünk, hanem elrejti lelkünkben a misztika csíráit is. Sőt olykor az aszkézis jutalmaként lelkünket betölti az istenélmény gyönyörével, mint ahogy ezt Máriával tette: ”Magasztalja lelkem az Urat.” (Lk 1,47-55).

+


Mi pedig haladjunk tovább az adventi időszak megfelelő történéseinek elemzésében. Közben figyeljünk saját életünk eseményeire. Ezeknek az adventi elmélkedéseknek ugyanis épp az a célja, hogy az evangélium révén saját életünk mindennapjaiban éljük át az első adventben tapasztalt feladatokat és az egykori szereplők magatartásából vonjuk le a következtetéseket. Így válhat számunkra az advent az aszkézis iskolájává. Figyeljük meg, ki milyen váratlan nehézségbe ütközik, hogyan keresi, vagy hárítja el magától a feladat megoldását. Feltűnő párhuzamokat fogunk észrevenni az első és a mi mostani adventünk között.

Természetesen akkor járunk el helyesen, ha a liturgia nagyvonalúságát követve, minden olyan eseményt adventnek nevezünk, ami megváltásunk történetével kapcsolatba hozható. A mozaik kockák évtizedeket ugornak át. A liturgia ugyanis csak alapjaiban vállal közösséget a történelemmel. Feladata más, mint a történelemírásé. Itt nem a kronológián van a hangsúly, hanem az Isten üzenetén és szándékainak végrehajtásán és a megoldások elemzésén, melyek segítenek eligazodni saját életünk útvesztőiben.

Mindjárt észrevesszük, hogy mire is gondolok. Názáretből ugyanis átlépünk térben és időben egy másik világba, melynek mások a szereplői, − egyedül Jézus marad továbbra is a központban. Sokszor láttatlanul, mint Mária és József szerelmében. − olykor egy-egy pillanatra észrevehetően, de annyira rejtőzve mégis, hogy valakinek külön rá kell mutatni: ”Itt van köztetek” (Jn 1,26). Észre sem vesszük, hogy a liturgia isteni művésze, a Szentlélek harminc évet ugrik át, mert nem a tér és nem az idő számít, hanem a világ és benne a mindenkori ember, jelen esetben én.

+

„A pusztában kiáltó szó”


Mikor ránk köszönt az advent és még csak egy gyertya ég a karácsonyt váró jelképes koszorún, hideg légkör veszi körül a lelkünket. Évről-évre elgondolkozom azon, hogy a legkedvesebb, legmelegebb és érzelmünket is legmélyebben megragadó ünnepi előkészületünket miért vezeti be a „viperák fajzatát” kiáltó, üvöltő, félelmetes hangú és kinézetű próféta, Keresztelő János.

Bizonyára azért, mert a világ Isten ellen a közöny beton falával veszi körül magát. És a közöny páncélját − gondolták a próféták − csak drasztikus eszközökkel lehet megtörni. Ehhez az eszközhöz nyúlt Keresztelő János is, az Ószövetség utolsó prófétája.
Ha stílusában nem is kell követnünk a Jordán partján „pusztában kiáltónak” hangját, megtérést sürgető aszketikáját maradék nélkül el kell fogadnunk. Mindenkinek, mert a megváltó mindenkihez jön. Ezt még a gazdagok, a katonák, a vámosok, a farizeusok is megérezték. Pedig ők nem voltak a vallásosság lovagjai. A Keresztelő ezt üzeni mindenkinek: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek meg!

Amit tőlük követelt, az az advent aszketikájának lényegéhez tartozik:

Tartsatok bűnbánatot! Térjetek meg!
Ne légy közömbös a nélkülözők iránt. Etesd a magadéból az éhezőket. Adj ruháidból a didergőknek. Ne követeljetek többet senkitől, mint amennyi jogos. Senkit se zsaroljatok, ne bántsatok. Elégedjetek meg azzal, ami jár nektek.

Igen komoly program. Kezdhetjük bármelyikkel (Nem véletlen, hogy már hetek óta készítjük karácsonyi csomagjainkat a nyárádszeredai szegény családoknak!)

Az advent aszketikájától elválaszthatatlan a bűnbánat szentsége. Ez annyira hozzátartozik a karácsonyhoz, mint az ajándékozás. És egyik nem helyettesíti a másikat.

Napjainkban a legtöbb vallásos ember elhanyagolja az adventi gyónást.

Ezekben a hetekben lehetetlen meg nem hallani a Keresztelő vészkiáltásait: Tartsatok bűnbánatot, amíg nem késő. Hát nem látjátok, hogy az ítélet Istene már kezében tartja a szórólapátot, és ha akarjuk, ha nem, mindenkit rátesz a lapátjára és megrostál: Lelke viharával lesöpri a pelyvát, vagyis mindazt, ami szemét bennünk, ami léhaság, üresség, fajsúlytalanság…. Mi marad belőlünk.

És nem vesszük észre kezében a fejszét? Ezzel is jelezni akarja, hogy az Isten nagy tisztogatásba kezd: az elszáradt, korhadt és a terméketlen fákat kivágja gyökerestől. Érett, féregmentes gyümölcsöt keres a fánkon. − Vagyis az advent igen kemény üzenetet hordoz magában: ítéletet tart az Isten a világ felett, és nem áll szóba velünk, ha meg nem térünk.

+


Az aszkézis lényegét tekintve önmagunk megregulázása, indulataink, ösztöneink megfékezése egy nemes cél érdekében. A mi esetünkben, a teológia, a vallás vonatkozásában ez a cél az Isten szándékának megvalósítása. Éppen ezért az aszkézis az élet minden területére vonatkozhat, hiszen az Isten szándéka, akarata az egész világra, az egész életre kiterjed.


„Latens deitas”


Mindez érvényes az adventben gyakorolt aszkéziseinkre is, melyek sokfélék. Tehát nemcsak a fejszét és szóró lapátot emlegető Keresztelő János adventi üzenetéről kell szólnunk, hanem olyasmiről is, ami látszatra nem követel kemény önmegtagadást. A most következő elmélkedések a lelki életnek egy ritkán tárgyalt témájáról szólnak: a latens deitas, a rejtőző istenség megkereséséről és mindarról, ami ezzel kapcsolatban magatartásunkat befolyásolja és nagyon is igényli az önmegtagadást.

Ha nagyon mélyére nézünk a dolgoknak, és ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy mindig minden tele van titokkal. Gyermekkorunkban még ráéreztünk erre, és a legegyszerűbb játékunk a bújócskázás volt. Elgondolkoztató, hogy a legnagyobb tudósok is ezen a véleményen vannak, és megvallják, hogy ők tulajdonképpen nem is csinálnak mást, mint keresik, kutatják a természet, a világ életében elrejtett titkokat. A legtöbb Nobel-díjas tudós nyíltan megvallja, hogy a titkoknak csak egy igen kevés százalékára bukkantak rá.

Ha most rátérünk a mi világunk elemzésére, mi sem mondhatunk mást. Hiszen épp azért van szükségünk hitre, mert az Isten maga is titok. És ami a legmegrázóbb, vele kapcsolatban is tele vagyunk kérdőjelekkel. A teológia ezeket misztériumnak nevezi, magyarul hittitok Kell-e ennél több és nagyobb bizonyíték. Sokan ezért nem foglalkoznak vallással, Istennel, egyházzal, mert sok körülöttük a titok, mintha saját életük és minden szívdobbanásuk nem lenne misztérium.

Advent aszketikája épp abból áll, hogy vállalom az előlünk minduntalan elrejtőző Isten keresését. Ne mondja senki, hogy keresni, kutatni, mélyre ásni könnyű dolog. Mennyire kétségbe tudunk esni, amikor akárcsak egy fontos tárgyat nem találunk. Legyen az például a kulcs, mely nélkül nem tudom kinyitni a lakásom zárát, vagy nem tudom beindítani autóm motorját.

Nem véletlenül imádkoztatja az egyház a breviáriumot olvasó papjaival épp karácsony előtt: ”O Clavis…. Ó, Dávid kulcsa, amit te megnyitottál, azt senki be nem zárja, - amit te bezártál, azt senki ki nem nyitja…”

Ezzel a jelképpel akarja tudomásunkra hozni, hogy a hozzánk küldött isteni Megváltó sorskérdésünkké vált. Nélküle nem tudjuk megoldani az életünket, sem a magunkét, sem a világét.

Ezt a kérdőjelekkel teli szituációt, élethelyzetet, vagyis az istenkeresést vállalnia kell annak, aki túl akar lépni a vegetáláson, vagyis nem elégszik meg a természet nyújtotta életkerettel, hanem a metafizikai létrend egy különösen gazdag világába, a természetfeletti élet rendjébe, az Isten országába kíván belépni.

Ennek az istenkeresésnek jellegzetesen adventi témáját drámai keretbe foglalja az evangélium. Máté és Lukács első fejezetei meglepő részletezéssel beszélik el, mi történt a Kis-Ázsia-i Názáretben. A megváltás inkarnacióval, megtestesüléssel kezdődik, amelyet éppolyan titok vesz körül, mint amilyent minden új élet megjelenése a földön. A különbség mégis óriási. Mert itt nemcsak új élet-fakadásról van szó, hanem arról, hogy a megfogant életben maga az Isten Fia, Jézus Krisztus rejtőzött el. Ettől kezdve a megtestesült új életet újabb misztérium övezi: az istenember létezésének titka. Vagyis számunkra most már nemcsak az Isten megtalálása a feladatunk, hanem a názáreti Jézusban a megváltó felismerése is.

Nem kétséges, hogy egyiket sem vagyunk képesek emberi erővel, természetes eszközökkel megvalósítani. Ehhez hit kell! Nem elegendő az emberi hiszékenység, − ehhez isteni erény kell, amelyet egyedül az Istentől kapunk. Mindazt tehát, amiről ezután szó lesz, azok képesek elfogadni, megérteni, akik a hit kegyelmének segítségével hisznek a megváltás misztériumában. Mi itt a megváltás mélyebb átéléséhez szükséges módokra hívjuk fel a figyelmet. Vagyis arról ejtünk szót, hogyan lehet eljutni, mélyebb kapcsolatot teremteni a gyermek Jézussal.

Ha már a gyermek szót említettem, talán nem ütközünk meg, ha advent minduntalan gyerekkorunk izgalmas játékát, /i>a bujócskázást juttatja eszembe. És nem is arra gondolok, amikor mi gyerekek voltunk a „hunyók”, hanem a még előbbire, amikor édesanyánk úgy akart járásra szoktatni, hogy ő maga hirtelen elbújt egy fa mögé. Mire mi rettenetes magányunkban elkezdtünk sírni, mert eltűnt kicsi életünk egyetlen biztos pontja, az édesanyánk. Aztán ő hirtelen a fa elé állt, felénk nyújtotta két karját… mi pedig próbáltunk feléje szaladni… közben hányszor elestünk….

Ez a jellegzetesen adventi szindróma igen alkalmas arra, hogy a karácsony előtti időszakot, sőt az egész keresztény életet ennek mintájára képzeljük el: itt van! Köztünk van, de „elbújik”! Meg kell keresnünk, mert nélküle szomorúság, bizonytalanság az élet!

Hol van? Hova bújt el? A választ a liturgia egy éven át végtelen finomsággal mutatja be. Ezért szeretem a liturgiát szent, isteni drámának, Divina Commedia-nak nevezni, melynek „színei”, jelenetei mind egy-egy elrejtőzésnek történetét elevenítik meg.

Most, adventben a Názáreti Szűz méhében, − karácsony éjjel pólyába takart csecsemőként a jászolban „bújik el”. Most az aszkézis abból álljon, hogy leküzdve minden akadályt, felkelek, és útnak indulok, mint a pásztorok, és addig nem nyugszom, míg meg nem találom. Már maga az elhatározás, az útnak indulás, a lustaság legyőzése kemény akarati munkát, önfegyelmet, vagyis aszkézist igényel.

A népi vallásosság párhuzamosan kialakítja a misztériumokban rejlő drámai mozzanatok képekben, mozgásokban, rigmusokban, énekekben való megelevenítését. Ennek egyik gyöngyszeme a Szállás keresés. Házról-házra járnak advent idején a kis csoportok és bekopogtatva megkérdezik a bentieket, hogy beengedik-e a szállást kereső és áldott állapotos Szűzanyát? Az Ébredj ember mély álmodból kezdetű adventi ének dallamára írt szöveg drámai erővel eleveníti meg a szent család eredeti betlehemi történetének első jelenetét.:

Szállást keres a szent család.
De senki sincs, ki helyet ád:
Nincsen, aki befogadja,
Őt, ki égnek és Földnek ura.

Az idő már éjfélre jár,
A madár is fészkére száll,
Csak a Szent Szűz jár hiába,
Betlehemnek városába.

Legalább ti jó emberek,
Fogadjátok a Kisdedet,
Házatokra békesség száll,
Ha betér az Égi Király.

Ne sírj tovább Szűz Mária,
Ne menjetek ma máshová.
Szállásunkat mi megosztjuk:
Kis Jézuskát befogadjuk.

Bizonyára lesz, aki megkérdezi, hol lehet itt aszkézist gyakorolni? A válasz egyértelmű: abban, hogy a lelkiismeretem szavára hallgatva, befogadom a síró Máriát, annak ellenére, hogy még nem is látom Jézuskáját. Mennyi előítéletet kell leküzdenünk, mire eljutunk odáig, hogy éjnek idején (az éjszakát jelképesen kell értelmeznünk) beengedünk otthonunkba valakit, akinek még rokonai sem akarnak szállást adni?

Van azonban a témának egy másik vetülete is, amit ideje megtárgyalnunk.


Mikor kerül sor a misztikára?


A kérdés jogos, és roppant fontos. Tudniillik eddig mindig csak az önmegtagadásokról, a feladatokról, az aszkézisről volt szó. Pedig a kettő szorosan és szervesen összetartozik. Épp úgy, mint az élet más területén.

Legjobb, ha az elvesztett kulcs példáját vesszük szemügyre. Kellemetlen, utálatos, idegesítő dolog keresni. De ha végén mégis megtaláljuk a nélkülözhetetlen tárgyat, abban a pillanatban teljesen átalakul érzelmi világunk, pesszimizmusunk ujjongásba csap át, − egész énünk 180 fokos fordulattal neki áll feladataink végzéséhez.

Ugyanez zajlik bennünk, amikor aszkézis gyakorlására késztetjük magunkat. Mint ahogy a keresés sem öncélú valami (hisz az az őrültséggel lenne azonos), − ugyanúgy az aszkézisnek is célja van: valami vagy valaki miatt önmegtagadást gyakorlok, kész vagyok kisebb vagy nagyobb nehézséget magamra vállalni, akadályt leküzdeni. ÉS! Abban a pillanatban, amikor önmegtagadásomat sikerül teljesíteni, amikor látom, hogy ezzel előbbre jutottam, vagy akár általa elértem célomat, abban a pillanatban már a misztika világába emel fel az Isten. Az evangéliumban számos példát találunk erre. Jézus minden példabeszéde erre tanít. Még a disznók vályújától hazatérő, bűnét szégyenlő tékozló fiút is az öröm, a boldogság járja át…

Ha mindezt most áttesszük adventi témánk világába, azt fogjuk tapasztalni, amit a nyájukat őrző pásztorok éltek át. Bizonyára nagy utat kellett megtenniük, és az is feltételezhető, hogy közülük nem mindegyik helyeselte ezt a különös és eléggé hihetetlen „messiás-keresést” a jászolban… Mennyi akadályt kellett leküzdeniük… és mégis vállalták. De összehasonlíthatlanul nagyobb volt a jutalom: ami maga a misztika!

Vagyis külön nyomatékozva szeretném a szívetekbe vésni, hogy a misztikát ne valami extra különlegességnek vegyétek. Az Isten csak egyet vár el tőlünk: tegyünk valamit a barátságáért. Tehát erőlködjünk, feszüljünk neki a feladatoknak, legyünk aszkéták, hogy misztikussá lehessünk. Advent nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy minden jószándékú „szalmaszálért” a Kis Jézus csókkal kedveskedik. Vagyis Krisztus országában az aszketika elválaszthatatlan a misztikától, − végső fokon a kereszthalál a feltámadástól, − a földi életben vállalt kereszthordozás a halál utáni örök boldogságtól. Öncélú aszkézist az evangélium nem ismer. Ez a gyökere a keresztény optimizmusnak, az allelujás lelkiségnek.


Barlay Ö. Szabolcs