Petőfi és Kosztolányi olasz fordítója visszaadja kitüntetését Sólyomnak



„Roberto Ruspanti egyetemi tanár, költő, műfordító, a magyar irodalom és kultúra olaszországi népszerűsítője nem érti, hogy mi történik Magyarorszá­gon. Képtelen fölfogni, hogy a megszorítások, a munkahelyi „ésszerűsítések” nélkülöznek minden emberséget, s a kollaboráns szakszervezeteknek semmi ereje sincs a dolgozók érdekeinek védelmére. Ami itt történik az Olaszor­szágban elképzelhetetlen. S a legdöbbenetesebb számára, hogy a magyar értel­miség a legkiszolgáltatottabb. Ezért nyílt levelet írt és visszaadja kitüntetését Sólyomnak.

A professzor a következő levelet írta a magyar közélet jeles személyi­ségeinek, valamint Sólyomnak és Hillernek:

Magyar Köztársaság Elnökéhez, dr. Sólyom László
Oktatási és Kulturális Miniszterhez, dr. Hiller István
Magyar Közvéleményhez

NYÍLT LEVÉL A MAGYAR ÉRTELMISÉGI DOLGOZÓK JOGAINAK TISZTELETBEN TARTÁSÁÉRT

Kilenc évvel ezelőtt jelent meg a magyar sajtóban egy nyilvános felhívá­som arra vonatkozóan, hogy a Művelődési Minisztérium állítsa vissza a Petőfi Irodalmi Múzeum elnevezésében az onnan korábban kivett „Petőfi” nevet. A felhívást petíció követte, amelyet számos magyar értelmiségi is aláírt. Most a politikai vezetéshez és a közvéleményhez fordulok a magyar értelmiségi dol­gozók napjainkban súlyosan megsértett jogainak a tiszteletben tartásáért.

A magyar kultúra szerelmeseként – és egyben a magyar irodalom elismert kutatójaként, illetve fordítójaként – megismertettem és megszerettettem Olasz­országban számos magyar írót és költőt, így például Petőfi Sándort (egyik fordításom a „János Vitéz” volt), Ady Endrét, Kosztolányit, Kaffka Margitot, Kassák Lajost stb.. Feladatomnak tekintettem ápolni a Magyar­országról alkotott képet, a magyar népnek és kultúrának az imázsát. És pon­tosan azért, mert mindezt mindig védtem, most úgy érzem, hogy köte­lességem szót emelni az ókori görögök által „polis”-nak hívott politika, illetve „politikai gondolkodás” néhány magyarországi aspektusa ellen.

Ez a demokratikus, európai ország, amelyet a nagy olasz politikus és író, Giuseppe Mazzini (nagy Európa párti és Kossuth Lajos barátja) a „Duna ki­rálynője”-ként emlegetett, valójában nem demokratikusan és nem európai módon jár el a dolgozókkal, az alkalmazottakkal, az értelmiséggel szemben.

Kezdve a sort a dolgozók csaknem állandó jelleggel minimálbéren történő foglalkoztatásával, ami valójában nem más, mint a dolgozók jogainak megsér­tése és egyben a munkáltató kibúvója az államnak fizetendő adók és járulékok alól, folytatva a dolgozók szerzett jogainak a megsértésével (a fizetések megdöbbentő havi csökkentése), egészen az értelmiségi közalkalmazottaknak a néhány óra alatt lezajló azonnali elbocsátásáig. Közalkalmazottak, köztiszt­viselők, minisztériumok, kulturális intézmények, múzeumok, iskolák és egye­temek dolgozóit azonnali hatállyal elbocsátják, egyik napról a másikra kerül­nek utcára. Mindez, a közvélemény hallgatása mellett zajlik, a szakszervezetek képtelenek megvédeni a munkavállalókat attól, hogy ne fosszák meg őket az egyik legalapvetőbb emberi joguktól: a munkához való jogtól.

Demokratikus európai emberként, Magyarország barátjaként, valamint a magyar irodalom és kultúra külföldi terjesztőjeként emelek hangot a liberális, a demokratikus és európai szellemmel ellentétes eljárásmód ellen, melynek bemutatására példaként hozom fel azt, ami ezekben az órákban számos ma­gyarországi kulturális intézményben zajlik. Jellemző példaként említhetem a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban történteket, ahol az azonnali, mintegy 36 óra leforgása alatt véghezvitt hirtelen elbocsátás húsz-, harminc- vagy éppen negyvenéveseket érintett, köztük diplomás (főiskolai, egyetemi vég­zettségűeket), munkaképességük teljében lévő embereket. Ezeket a dolgo­zókat 36 óra alatt úgy kidobták, mintha nem is állampolgárokról, nem is em­berekről lenne szó, hanem elnyűtt tárgyakról. Ez a tömeges, minden krité­riumot nélkülöző felmondási hullám leginkább egy lottósorsolásra emlékez­tet. Az alkalmazottak úgymond vakon történő elküldésének célja az, hogy eleget tegyenek az eldöntött munkaerő-leépítésnek. Mindez bármilyen áron történhet, akár kihasználva a szimpátia-antipátia, vagy éppen a személyi preferenciák lehetőségét is. Mi olaszok gyakran bíráljuk politikusainkat, de egyetlen olasz vezetőnek sem jutna eszébe, hogy a közszféra alkalmazottait ily módon küldje el. Ráadásul mindenfajta mérlegelés és indok nélkül. És sajnos minderre a törvény lehetőséget nyújt.

Az elbocsátások hírét megelőző napokban az alkalmazottak rettegnek a munkahelyükön, és kétségbeesetten néznek körbe, várva, hogy mikor „sújt le” rájuk az azonnali felmondás, éppúgy mintha a hóhér bárdjára várnának. A félelmük óriási, olyannyira, hogy a kollégák közül senki nem mer hangot emelni, mert mindegyikük abban reménykedik, hogy a bárd talán a másikra sújt le. És amikor a vezetőséghez közel álló, leginkább szektához hasonlító, a dolgozókkal macska-egér játékot űző, szűk körű bizottság kétségbe nem von­ható döntése alapján elérkezik a felmondás pillanata, mindezt a kollégák magas fokú közönye kíséri: mert a megmaradók, mintegy láncreakcióként, félnek saját helyük elveszítésétől. Nem tehetnek mást, mint fellélegezve hálát adnak az Égnek, hogy mindez nem velük történt.

Manapság úgy tűnik, mintha a magyar politikai vezetést egyfajta erkölcsi és kulturális érzéketlenség irányítaná. Túllépve tehát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum előbbi, konkrét példáján (amelyhez őszintén szólva családi érzel­meim is kötnek, hisz miért tagadjam, nem bűn, hogy a feleségem pont ebben a Múzeumban dolgozik, minthogy az sem bűn, hogy egy olasz Magyarországon kíván élni: továbbá kulturális kötődéseim is ide húznak, hiszen éveket felölelő Petőfi-kutatásaim és fordításaim jól ismertek mind Magyarországon mind Olaszországban), talán ugyanezen eljárásmód vonatkozik az ország számos kulturális és közigazgatási intézményére. Hangot akarok adni bírálatomnak és tiltakozásomnak egy olyan törvénnyel szemben, mely mindezt lehetővé teszi, és amely elvont fogalomként – lét és család nélkül – kezeli a dolgozókat.

Ezért elhatároztam, hogy a magyar értelmiségi dolgozókkal szemben alkal­mazott jogtiprás elleni tiltakozásom, és a dolgozókkal – köztük kollégáimmal – való szolidaritásom jeleként, készen állok visszaadni Magyarországnak a „Szabadság Hőse” (2006) emlékérmet és a Magyar Köztársaság Elnöke, Sólyom László kézjegyével ellátott oklevelet, valamint azt a Pro Cultura Hungarica kitüntetést, amelyet a magyar kultúra olaszországi terjesztése érdekében eltöltött harmincéves munkásságom elismeréseként kaptam Ma­gyarországtól.

Nem csupán mint demokrata és európai állampolgár, de még inkább mint a magyar kultúra külföldi terjesztője úgy érzem, most csalódtam Magyaror­szágban. Ennek európai története és kultúrája nem érdemli meg azt, hogy ekkora csorbát szenvedjen az a Jogi kultúra, amelyen egész Európa és az európai népek egymás mellett élése alapul.

Prof. Roberto Ruspanti
az Udinei Tudományegyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének egye­temi tanára;
a „Pro Cultura Hungarica (1993)” kitüntetettje;
a „Szabadság Hőse” (2006) emlékérem tulajdonosa, mert kulturális tevékeny­ségével hozzájárult az 1956-os forradalom emlékének ébrentartásához;
a magyar PEN Club Ady Endre díjának kitüntetettje (1992);
a Magyar Közoktatási Minisztérium és a Magyar Kulturális Minisztérium első díjának nyertese Petőfi Sándor remekművének, a János Vitéznek a for­dításáért és olaszországi terjesztéséért (1997).”

( Kuruc.info nyomán – 2007.02.11. )