Vasárnapi gondolatok (sorozat)


„AZ ÉN SZENTMISÉM”

1.

Asztalt terít az Isten

A szeretetnek, barátságnak ősidők óta az a legismertebb jelképe, hogy egymást meghívják asztalukhoz.(Esküvői lakodalom, díszvacsora, névnapi meghívás… ki tudná mind felsorolni?). A görög kultúra élén ott áll Platon Lakoma című remeklésével.
A megdöbbentő az, hogy a Biblia is ezt sugallja, mind az Ó-, mind az Újszövetség. Ne feledjük: Jézus első nyilvános tette egy fiatal szerelmes pár esküvői lakomájához fűződik, ahol nem csak ő, de Édesanyja és tanítványai is megjelentek. És sorolhatjuk egymás után: Márta-Mária, Simon Péterék háza, Simon farizeus, Zakeus vámos ebédje. Lévi, azaz Máté asztala, a szabadban, a pázsiton „terít asztalt” tízezer követőjének… Mindegyik történet mögött ott húzódik meg a szeretet, az agapé. Ne csodálkozzunk, hogy amikor szeretetének legnagyobb jelét akarta adni, az is vacsorához fűződik: az UTOLSÓ VACSORÁHOZ.
De még ez sem elég. Azt akarta, hogy amíg a világon él ember, tudja-érezze, hogy neki is asztalt terít: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” ”. És mihelyst Pünkösd után megalakulnak az egyház első sejtjei, naponta összejönnek a krisztus-követők, hogy jelen lehessenek az Isten megterített asztalánál a „kenyértörésen”

2.

Lépcsőkön fel a templomba

Az utca, a sár, az aszfalt világából szeretném kiszakítani magamat. Nem elég nekem ez az egy-dimenziós beton-világ. Szűk a part. Lelkem is van. A föld lefelé húz: földi gravitáció. Az Isten felfelé: égi gravitáció…. Ezért lépek rá a lépcsőre, mely felfelé vezet…. Introibo ad altare Dei: belépek az Isten templomába. Ez egy más világ. Találkozhatom Azzal, aki épp azt adja meg, ami után annyira vágyódunk Egy másikra, jobbra, tisztábbra. De hát hol lehet ilyenre bukkanni? Hogy jön létre? Mi keresztény magyarok tudjuk, hogy azt az új világot itt a templomban lehet csak megismerni és létrehozni…. ”Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek….” Hazát megmenteni máskép nem lehet. István, a király ezzel kezdte.
Most nemcsak nincsenek hősök, de még edzett férfiak, asszonyok sincsenek. Miközben felfelé megyek a lépcsőkön, kitárul előttem a boltíves templom, és hallom a nagy igazságokat: A ti beszédetek legyen igen-igen, nem-nem! - hát nem ez hiányzik? Ne hazudj, ne vezesd félre embertársaidat! - hát nem ez hiányzik? Ne légy önző, ne csak magaddal foglalkozzál - gondolj a szegényekre - hát nem innét kapjuk az erőt, hogy 45 nyárádszeredai gyereket istápoljunk. - Valaki vár a kapunál. Nagy a kísértés… ”Én megállnék, leomlanék és botlanék, és minden veszve volna rég... Magamba nem, erőmbe nem, hitembe sem, de Benne bízom teljesen” Valaki vár a kapuban! Ő nem dörömböl. Kopogtat és várja, hogy nyújtsam feléje a kezemet: ”Itt a kezem! Fogd a kezem, árva kezem, gyenge kezem! Tudom, hogy így megérkezem” (Túrmezei E.)

3.

Mea culpa

Tehát megérkeztem az Isten házába. És az evangélium épp ma a Tékozló fiúról szól. Jól jelképezi ez azt a drámát, amit a liturgia minden szentmisén végig „játszat” velünk. Mert amikor a lépcsőkön belépünk a templom kapuján, két ember-típussal találkozunk. Az egyik úgy érzi ugyanis, hogy nincs semmi bűne. Ezt nevezi Jézus gőgös farizeusnak. Ő az a nagyobbik fiú, a kegyetlen szívű. A másik nem mer előre menni, meghúzódik a templom hátsó oszlopánál, és azt mondja: Uram, én nagyon bűnös vagyok. Kikértem jussomat. Az atyai ház örökségét elherdáltam,.azt amit így nevezünk:” egy istenarc van eltemetve bennem”. Lerongyolódtam. Arcom, ruhám szennyes. A disznók vályújához kerültem. Nem ismerne rám senki. Csak az édesapám. És tudom, hogy ő otthon vár rám. Indulnék feléje… de nem merek.
És miközben mondom: mea culpa, ő indul felém…. Tékozlók vagyunk mindahányan. Úgy ahogy Kerényi atya számol be a bűntudata alatt összeroppant Olty Vilmos vérbíró mea culpájáról. Mennyi mély gondolatot és érzést rejt a mellbeverés: elismerem, hogy bűnös vagyok.

4.

Könyörögjünk

Figyeljünk a liturgia egyik legművészibb megnyilvánulására: a gesztusokra. Az egyik ilyen a meghajlás és az oltárra adott csók. Mennyi mélység és érzés és evangéliumi párhuzam van elrejtve benne: Simon csókot nekem nem adtál. Vagy „Júdás, hát csókkal árulod el az Emberfiát?” A kézmozdulatok is a jelképek kategóriájába tartoznak. Mi minden belső emóciót lehet kifejezni kezünkkel. Az összetett kezek („kiskacsóid összetéve szépen..”) Vagy ujjaink görcsös szorítása….vagy a kitárt karok, melyek antennákként nyúlnak a magasba, hogy felfogják az égi üzeneteket, avagy jelzik a teljes önátadást…. De átéltem azt is, amikor a falhoz állítottak az orosz katonák és magasba kellett karjaimat tenni: ”Kezeket fel”, vagyis „Add meg magad”.
Könyörögni a koldusok szoktak és a halálraítéltek. A ma embere nem érzi magát még Isten előtt sem koldúsnak. - Úgy viselkedik, mint akinek mindene megvan, és mintha nem leselkedne rá a Mors imperator. Ezért nem érti a mi szentmisénk két kitárt karú könyörgőjét, a papot, aki a nép nevében Isten oltára előtt állva hangosan mondja Istennek: Könyörögjünk! Ősi gesztus ez. Így imádkozott Mózes, és az Úr Jézus is…. Az ősegyház első „freskóin” kitárt karú imádkozó keresztények láthatók. Ne szégyeljük megmutatni külső jelekkel belső világunkat az Istennek.

5.

Beiratkozom az Isten iskolájába

Az ember nagyon korlátolt lény. Adottságaink ezt érthetővé teszik, hiszen lelkünk, szellemi világunk a testbe van beleágyazva. Mennyi idő kell ahhoz, hogy gyermekeink megértsenek minket, hogy ki tudják fejezni gondolataikat, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Mennyi iskolát kell végigjárnunk, mire bizonyítványt, érettségit, diplomát, doktorátust szerzünk. - Mindezt a legtermészetesebbnek tartjuk.
Édesanyánk, az Egyház mindezt tudja, és megkívánja, hogy iratkozzunk be az Isten iskolájába, mert ilyen is van! Nevezzük el "VASÁRNAPI ISKOLÁNAK". Ebbe az iskolába még tandíjat sem kell fizetni. Ennek is van tanrendje, van „tankönyve”, van tanítója, előadója, aki az év minden napján felolvas a Bibliából, az Istentől kapott tankönyvünkből. Van, aki naponta hallgatja ezt, legtöbben vasárnap. De egyre többen nem iratkoznak be: iskolakerülővé váltak. Nem érdekli őket, hogy mire tanít az Isten.
VASÁRNAP a szentmisének u.n. igeliturgia részében kétszer is szól hozzánk a Szentlélek: Olvasmány: Az Ó-szövetségből történeteket hallunk és a próféták üzeneteit olvassák fel. Az Új-szövetség oldalairól pedig az első tanítványok és apostolok szólnak hozzánk. A latin ezt is lectionak, olvasmánynak nevezi, de a magyar elnevezés nagyon találó: lecke, szentlecke. Ez azt akarja kifejezni, ami az iskola lényegéhez tartozik: a tanítónk leckét ad fel nekünk.
Ma Pál apostol tanítja egyik legkedvesebb tanítványát, Timóteust és rajta keresztül mi is megkapjuk e hétre a házifeladatot, a leckét: Vigyázzunk függetlenségünkre! Elégedjünk meg azzal, ami szükséges életünk fenntartásához. Nekünk az Isten a legnagyobb kincsünk, az a Jézus Krisztus, aki a Királyok Királya és az Urak Ura.

6.

„Boldog a nép, mely örülni tud”
Gloria – Alleluja

Olyan a liturgia, mint a klasszikus muzsikában a szinfónia:az ember belső világának minden tartományára, rezgésére hatni tud és akar. Gondoljunk csak Beethoven Sors-szinfoniájára. A „preludium” mea culpája megragadta emberi nyomorúságunkat, és mellünket verve megvallottuk bűneinket. Aztán feltett karokkal könyörögtünk, és mint a jó tanítványokhoz illik, az Isten iskolájának padjaiban ülve meghallgattuk az olvasmányt, és házi feladatot = leckét is kaptunk.
A mai nap az öröm regisztereit érinti a liturgia, és mivel keresztelővel kezdtük a szentmisét, lelkünk tele van örömmel, boldogsággal, hisz új rózsabimbót hoztak a szülők az Isten templomába. Ezért van közel lelkünkhöz a vasárnapi miséken énekelt Glória. Ahányszor ezt énekeljük, Karácsony van bennünk: Mennyből az angyal. Hiszen tőlük hallottuk először: ”Dicsőség a magasságban Istennek”. A Glória a Szentháromság legrégibb dicsőítő imája, melyet a névtelen gregorián énekszerzőktől kezdve a legnagyobb mesterekig mindenki megzenésített.
És minden szentmisében felcsendül az Allelúja is, a legősibb ujjongó ének, mellyel mi Húsvétkor, a feltámadt Krisztust köszöntjük, háromszor, és mindig magasabb hangon. Ma közösen énekeljük, és ezzel fejezzük ki kimondhatatlan örömünket, hisz egy magyar kislányt ma kent fel Édesanyánk, az egyház Királylánnyá, Isten gyermekévé! ALLELÚJA

7.

A vándor egyház evangéliuma
Örömhír

Minden szentmisében van Evangélium. Görög szó: euangélion, magyarul Örömhír. Ez a lényege az Újszövetségnek. Az Úr Jézus ezzel kezdte működését, és ezzel küldte a világba tanítványait: ”Menjetek házról házra, városról városra. És hirdessétek az örömhírt: elközelgett hozzátok az Isten országa”. Minden vasárnap felállásunkkal is jelezzük, hogy ünnepi lelkülettel fogadjuk Jézus szavait, mert mindig újabb és újabb öröm éri lelkünket. Miért? Mert a legközönségesebb dolgoknak is új értelmet és tartalmat ad. Ma pl. azt halljuk, hogy a 10 leprás közül csak egy idegen jön vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért, – és ez a modern világ legfájóbb problémáját feszegeti. a hálátlanságot. Ezek szerint a világot ma nem „hívők”és „hitetlenek” hanem a „hálások” és a „hálátlanok” kategóriájába kell sorolnunk.
De én ma egy másik, egy égészen új örömhírről akarok beszélni nektek: a vándor evangélium mozgalmáról. Hoztam egy „szent szatyrot”. Kinyitom. Mi van benne? Egy Biblia, egy gyertya, egy rózsafűzér… eszközök, melyekkel kis házi oltárt csinálhatnak azok, akik örömmel csatlakoznak ehhez az egész országot lázban tartó, családokat összetartó mozgalomhoz…
Minden felvilágosítást megadok,- adom a „szent szatyrokat”. Városunkban, másutt is már alakulnak a csoportok: a reménység fészekaljai.
(HÍVJATOK: 06309764800 – ÍRJATOK: barlay@datatrans.hu)

8.

„Ez a mi hitünk”

Több hitvallás-szöveg ismeretes az egyházban. Az előbb kereszteltünk egy kislányt. A szertartás fontos eleme szintén egy Credo volt: három kérdést tettem fel: Hisztek-e az Atyában, aki megteremtette a világot? A Fiúban, aki megváltotta a világot? A Szentlélekben, aki köztünk élve üdvözíti a világot? És mindegyik kérdésre a keresztszülőkkel együtt hangosan válaszoltátok: Hiszünk!. - Ez a legegyszerűbb formulája a Hiszekegynek.
A vasárnapi szentmiséken azonban ünnepélyes Credoval tanúskodunk, hogy mindazt, amit eddig a liturgiában tettünk és hallottunk, elfogadjuk, valljuk, hetenként szinte felesküszünk rá. Mert mi is hangzik el ebben a Credoban? Mindannak az elfogadása, ami minket alapjaiban mássá tesz, mint a nem hívőket. Hinni ugyanis mindenki tud, sőt rákényszerül, mert az élet számtalan eseményét, dolgát, történését nem is tudjuk másként, csak hittel elfogadni. Ne feledjük: a Sátán is hisz, tudja, hogy van Isten! De azt nem hiszi, amire mi minden vasárnap ünnepélyesen, felállva hangosan megesküszünk. Azt, hogy a Teremtő Isten nemcsak ezt a földi életet, hanem a túlvilágit is megteremtette angyalaival együtt, hogy Jézus Krisztus, Szűz Mária gyermeke az Isten Fia, aki keresztjével megváltotta az emberiséget, feltámadt és elküldte a Szentlelket, akivel együtt velünk van az egyházban a világ végéig, és hogy mi is feltámadunk…. Igen! Ez a Credo tesz minket keresztény katolikus magyarokká. Ezért vasárnap nincs Credo nélkül! Az összes hittételünk együttesének megvallása nélkül nem lehet valaki keresztény. A front lövészárkából azt írta édesanyjának egy rohamra induló katona: ”Anyám, Te mindenre megtanítottál engem, tudok hangszereken játszani, tudok nyelveket. Egyre azonban nem tanítottál: a hitre. Bajtársaim imádkoznak és lélekben erősek. Én nem tudok egyetlen imát sem….” A katona meghalt. Az anya élete végéig hallotta lelkében fia szavait.

9.

A felajánló kezek üzenete

A liturgia a jelképek művészete. Épp azért áll a mai ember értetlenül a szentmise előtt, mert elsorvadt lelkében a jelképek iránti érzékenység. Nem tud mit kezdeni a zászlóval, az esküvel, az örök hűséget szimbolizáló gyűrűvel. Szimbólumok ismerete nélkül érthetetlenné válik a szentmise, és mindaz, ami mögötte van.
A felajánlásnak is van egy ősi gesztusa: a két kézfej egymásmellé téve és a magasba lendítve jelzi, hogy valamit adni szeretnék. „Helyettem kis virág tégy vallomást”. A felajánláskor mindig adni akarunk valamit önmagunkból, akár egész létünket, de mindenképpen a szívünket….
Amikor a szentmise tanító része, az Ige-liturgia befejeződött, az ősegyházban távozniuk kellett a katechumeneknek, a nyilvános bűnösöknek, mert az ezt követő cselekvény-sorozatban csak a Krisztus-követők hűséges tagjai vehettek részt. Most kezdődik ugyanis az áldozat bemutatásának előkészítése. Megindult a nagy menet az oltár felé: kenyeret, bort és a szegények számára gyűjtött alamizsnát hozzák (Felajánlási körmenet).
Közben figyeljük a felajánlást végző pap szavait: ”…a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret… a bort”. Mélységes misztérium húzódik meg e szavak mögött: Még azt is az Istentől kell kérnünk, amit felajánlani szeretnénk. Hiszen semmink sincs! Minden az Istené, a Teremtőé…. A mai evangélium bűnös vámosa tisztában van ezzel. Ezért olyan alázatos. A felajánláshoz alázat kell….

10.

Az én „egy csepp vizem” a kehelyben

Most egy különösen szép és mélységesen emberi jelképről szeretnék néhány szót szólni. Kezemben a kehely, benne „a szöllőtő termése és az emberi munka gyümölcse: a bor”. Az oltáron tehát jelen van a kenyér és a bor, ebből lesz a nagycsütörtöki krisztusi Eucharisztia-áldozat. De kitörölhetetlen bennem az a vágy, hogy valamit, méghozzá önmagamból valamit tegyek bele ebbe az áldozatba. Ezért önt a pap egy csepp vizet a kehelybe, mely emberi mivoltomat jelképezi. És ha jól oda figyelek, láthatom, hogyan vegyül el és válik eggyé az a csepp víz a kehely borával: ”A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek”.
A felajánlásnak ezt a misztériumát a mai evangélium segít jobban átélni. Téma: Zakeus a fán! Tudja, hogy a társadalom gyűlöli, mert a rómaiak alkalmazottja, - csal, lop, hazudik. Lelke mélyén mégis él egy kis fény, szikra: kíváncsi Jézusra. Olyan mint a hernyó, mely várja a pillanatot, hogy pillangóvá váljék…. Ilyenek vagyunk mindannyian: ”Féregnek lenni mit jelent? Vágyakozni egy tekintetre, egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre, ahogy csak Isten nézi önmagát… erre vágyni, egyedül erre” (Pilinszky). Belefúródni, mint féreg a fában a kéreg alá szorulva és várni a pillanatot, hogy kirepülhessen a szabadba. Így várt Zakeus a fán, - és így nézett rá Jézus. És elővarázsolta belőle igazi énjét…. És mily érdekes: aki megtér, azonnal felajánl valamit hálából önmaga helyett…. Zakeus első tette is ez volt: odaadom vagyonom felét. Ez az egy csepp víz misztériuma: önmagunkat beletenni Jézus áldozati kelyhébe.

11.

A felajánlás gesztusának öröme

Akinek a szíve csordultig tele van, az adakozni kíván, és boldog. Hihetetlen öröm rejlik a felajánlásban. Hogy ezt valamiképpen érzékeltessem, összekötöm szavaimat azoknak az élményeknek elmondásával, melyek lényegében a mi szentmiséink felajánlási körmenetét alkotják. Mert mi nem teszünk mást, mint amit az apostolok korában tettek az Ősegyház hívei: adtak azoknak, akik rászorultak. Éppen ezért írja róluk az Ap. Csel., hogy a nép szerette, tisztelte őket. Legutóbb kiosztottunk 50 nagyméretű, névvel ellátott zacskót, hogy a nyárádszeredai gyermekeknek elküldjük karácsonyi ajándékainkat. Ennek olyan híre van, hogy már a piacon is kérdezik: mikor, hol lehet leadni… És azoknak is küldeni akartok, akiken tavaly segítettünk: a Mankós nénin, a leérettségizett Zolin.
Amikor tehát mai szentmisénkben a Felajánláshoz érkezünk, és amikor azt az említett egy csepp vizet beleöntöm a kehelybe, mindannyian ezekre az ajándékokra gondoljunk. Meg vagyok győződve, hogy azért olyan vidám és boldog a mi kis közösségünk ilyenkor vasánap délelőtt, mert megértettük mindannyian, mekkora öröm felajánlani, odaadni valamit a magunkéból Istennek, hiszen amit egynek a legkisebbek közül adunk, azt Istennek adjuk. Amen.

12.

Prefáció Krisztus Királynak

A szentmise következő részét latinul Praefació-nak nevezzük. Magyarul: dicsőítő ének, dicshimnusz. Ennek nemcsak szövege, de dallama is olyan szép, hogy Mozart cserébe odaadta volna minden kompozicióját. Minden ünnepkörnek, nagy ünnepnek megvan a maga külön prefációja. A mainak is, Krisztus király ünnepének.
Mint minden ünneplést, ezt is köszöntéssel kezdjük. A liturgia köszöntése: a Dominus vobiscum: Az Úr legyen veletek. Ezután megint kezünk mozgását is segítségül híva, azt énekeljük, hogy Emeljük fel szívünket. Ezzel is jelezni kívánjuk, hogy ami most következik, már egy másik világnak kezdete. Ne feledje el egy keresztény sem, hogy épp a mai nap mondja Pilátus szemébe a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem kell félnie sem a császárnak, mert ő nem egy földi királyságnak felkent ura: „Az én királyságom nem e világból való”… Hogy mennyire igaz ez, mutatja a következő mondat: ”Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek” A hála majdhogynem kiveszett ebből a világból, de az Istenéből nem! Ezért énekelve, dalolva dicsőítjük az Istent mindenért: hogy élünk, hogy övéi lehetünk, sőt részt vehetünk országa építésében. Az pedig tőlünk függ, hogy közkatonaként, vagy Isten lovagjaként szolgálunk neki. Akarva, nem akarva ugyanis előbb-utóbb rájövünk Kosztolányi Dezsővel együtt, hogy végül mégis csak egy nagy úrnak vendégei voltunk. Ezért Sanctus! Háromszor és mindig magasabban, mindig hangosabban énekeljük: Sanctus, Sanctus, Sanctus… Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy mindenség Ura Istene” Amen.

13.

Adventi program: ”Közelebb hozzád, Istenem”

Az Advent a liturgiában olyan, mint a klasszikus zenében a prelúdium, a nyitány, bevezetés. Az Advent mindig felhívás arra, hogy: Figyeljetek, most valami új készül. Sőt ebben az esetben még többről van szó: valami olyan, ami még soha nem volt, - és amire évezredek óta várt az emberiség. - Mivel a legújabb kor civilizációja szemkápráztató reklámok özönével ostromol minket, nagy a veszélye annak, hogy épp arra nem figyelünk fel, amit mi is annyira várunk: a megváltást! Ezért az egyház liturgiája soha nem volt annyira aktuális és modern, mint napjainkban. Felráz és addig nem nyugszik, míg fel nem ébreszt minket: ”Ébredj ember mély álmodból!” - Olyanok vagyunk, mint a lusta, rossz diák, akit nem lehet másként magához téríteni, csak egy vödör hideg vízzel. Rettenetes hideg, jeges páncéllal vesz körül bennünket a sátán, a közönnyel. Camus, a fiatalon karambol következtében meghalt francia író leghíresebb írása: A közöny. A történet lényege: A halálra ítélt rabhoz naponta benyit a börtönlelkész, és próbálja felkészíteni a nagy útra. A rab azonban megátalkodott gonosz, és épp a közönye mögé barikádozza el magát. Az utolsó napon megragadja a pap kabátját és kidobja a halálos zárkából. - A mai embert a közönye miatt nem lehet még az adventtel sem meghatni. Názáretből a multik bevásárló központjába megy, nem Betlehembe. - A reklámok hangosan kiáltják: Kössön életbiztosítást! Ma Jézus is ezt mondja Vigyázzatok! Az Isten olyan mint a tolvaj, akiről a ház ura nem is sejti, hogy mikor tör rá! Kis Teréz az Istent „tolvajnak” nevezte. Kössünk lélekbiztosítást: mindenre, ami veszélybe sodorja lelkünket. Mindenekelőtt a közöny ellen, hogy felébredjünk és észre tudjuk venni a hozzánk közeledő Istent… Rorate… Már itt van közöttetek. Amen.

14.

Szállást keres az Isten

Bizonyára nem véletlen az a stílus, amit az Isten kezdettől fogva alkalmaz teremtményeivel, - legyenek azok akár szellemi lények: angyalok, - akár emberek itt a földön. Ez a stílus pedig abban csúcsosodik ki, hogy mindent rejtőzködve hajt végre. Ahogy múlt vasárnap saját maga jelentette ki: az Isten úgy jön-megy a világban, életünkben is, mint a tolvaj. Lopakodva. „Latens deitas” Kezdetben ez nagy fejtörést okoz az embernek, még a szenteknek is. De mire megtérünk, és megöregszünk, egészen természetesnek vesszük. A reggeli Rorate külön figyelmeztet is: harmat! Hajnalban egyszer csak ott van a fűszálon: észrevétlenül, abszolút csendben: Stille Nacht… és a feltámadást is rejtve hajtotta végre… Valljuk meg őszintén: saját életünkre is a történelemre is érvényes ez a titkolódzás… Tele vagyunk misztériummal. Ezt a „szent bújócskázást” veszi át a népszokás és meglepetések formájában ajándékozzuk meg egymást is. Ehhez nagyon finom lelkiség kell. Nem illik „csizmástul” berontani valahová… ”Halk sziromcsodák” Ilyen csendben fogan meg az életünk és ilyen csendesen leheljük ki utolsó percben az életet jelentő leheletet… Elrejtőzik egy Gyermekben, egy istállóban, egy jászolban, egy szegény családban, egy betegben, egy hajléktalanban, egy kicsi kis Piroskában… ”és nincsen, aki befogadja. Legalább ti jó emberek/ Fogadjátok a Kisdedet/… Ne sírj tovább Szűz Mária…” Amen.

15.

Advent: Istentől "áldott állapot"

A liturgia isteni művésze, a Szent Lélek, a kemény hangvételű, a „viperák fajzatát” kiáltó Keresztelő János után egyre csendesebb és mélyebb húrokat és hangokat érint meg a lelkünkben.
Advent ugyanis - ha már a Keresztelő hatására megtértünk - azt jelenti, hogy szinte szóról szóra azt tegyük, amit a Szent Lélek tett a Názáreti Szűzzel! Mit is mondott neki az Angyal? „Gyermeked fog születni”. Ez az, amit a modern irástudók „terhességnek” mondanak, mi pedig „áldott állapotnak”. De ha a „terhes” fogalom terjedt el, azt is fel tudjuk használni és gyümölcsöztetni adventi elmélkedésünkben. Igen, mert lényegében a kegyelem állapotában lenni és élni valóban annyit jelent, mint „terhesnek” lenni az Istentől. Szűz Mária is érezte ezt, mint minden állapotos édesanya. Szent teher ez. Jelen esetben a legszentebb teher: maga az Isten.
Aki szívében, lelkében hordozza Jézust, az magát a Megváltót hordozza! Jézus saját sorsom, életem, és családom, egyházam, hazám, az egész világ megváltója. Ezért van minden reggel Rorate: hajnal, harmat, új élet, kezdet. Az idei Adventben különösen erre figyeljünk! Új világ kezdődik. Először saját életemben, de rajtam és rajtunk keresztül szűkebb és tágabb környezetemben is. Merjük kimondani: megújult egyház és egy új Magyarország! RORATE! RORATE! Amen.