Szózat  a  Nemzethez  2006  áprilisában

 

Kapcsolódó hanganyagH1

SZÓZAT A NEMZETHEZ

Vörösmarty Mihály: SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

*

A SZÓZAT eleve arra utal, hogy ünnepélyes hangon kíván valaki szólni olyanokhoz, akik valamilyen nagy, fenséges ügyben érdekeltek, és sze­ret­nék, hogy azt a számukra annyira fontos ügyet egy kiváló ember, egy ná­luk­nál nagyobb képességekkel bíró tekintély hitelesítené. Ilyen volt a Szabadságharc után a sok nagy hazafi között Vörösmarty Mihály. Ver­sé­nek címe ugyan „csupán” Szózat, de tudjuk, hogy ezt minden ma­gyar­hoz kívánta intézni: mindannyiunkhoz! akárhol és akármikor élünk, vagyis az ÖSSZMAGYARSÁGHOZ. Illyés Gyula ezt így mondaná: HAZA A MA­GAS­BAN.

Vörösmarty Mihály, az egykori székesfehérvári ciszterci diák olyan korban élt, amikor a hazaszeretet a legnagyobb pontszámot kapta az értékek hierarchiájában. Bármennyire különösnek tűnik, de sokaknál még az Isten szeretetét is megelőzte. Ekkor hangzottak el az ilyen megrendítő szavak: A Haza mindenek előtt... Vagy: Hazám, hazám, te mindenem.

Vajon mit üzen nekünk Vörösmarty Szózata ma, 2006 ápri­li­sá­ban, egy olyan korban, amikor ledöntötték trónjáról az Istent is, a Hazát is?

Ezt a Szózatot igazán és teljes mélységében csak az élheti át, aki világosan látja, hogy csakis és egyedül nekünk, magyaroknak szól. Miért? Mert csak azok értik, akik magyarul beszélnek. A pán-germanizmus, vagy a pán-szlávizmus népeinek tagjai térben és időben óriási előnyt élveznek, hiszen mindenütt vannak rokonaik, akiknek kultúrájuk, világnézetük, történelmük, sokszor még a vallásuk is összeköti őket a világ bármelyik részén. Mi magyarok azonban a világon, és benne Európában, a legárvább népek egyike vagyunk. Nemcsak a székelyek érzik magukat árváknak, de magára, a magyarság egészére is úgy néznek, mint idegenre. A zsidóság, még a holokauszt ellenére sem annyira idegen, mert bárhová sodorjon egy zsidót a sors, azonnal testvérre, barátra talál az ott élő zsidó közösségben, mely segíti, felkarolja, és biztos megélhetést biztosít neki.

Most alighanem jobban megértjük és mélyebben átérezzük a következő mondatot:

A nagy világon e kívül nincsen számodra hely;

Miért? Mert meg sem értik, amit mondasz. A mi esetünkben szó szerint értendő, amit szintén a magyarság legnagyobbjainak egyike fogalmazott meg: „Nyelvében él a nemzet”. Mivel a török megszállás után Európa minden részéből telepedtek át hozzánk, ezért mind a mai napig minket nem annyira a közös vér, hanem egyedül a nyelvünk köt össze. Ez Illyés Gyula teóriájának lényege és igazsága. Ezért a mi „szülő anyánk” nem a faj, hanem Édes anyanyelvünk! Ezért érthető a versszak második mondata, mely megérteti velünk, hogy bármilyen sorscsapás is érjen minket, otthonra, meleg fészekre sehol másutt nem találunk:

Itt élned, halnod kell.”

Mindaz, ami a Szózatban ezután következik, lényegében ezt az alaptézist akarja történelmi és lélektani érvekkel igazolni, hogy még jobban belássuk, mi magyarok, hogy nincs más hazánk széles e világon. A nagy sorsszimfónia prelúdiuma után, vagyis az első két versszak után öt történelmi mementó következik: az „ezredév” mindmegannyi megrendítő élet-halálharcának számbavétele: Árpád, Hunyadi, az egymást követő, szabadságért vívott véres küzdelmek büszkévé teszik e népet. És bátran kiáltja a világ többi népének szemébe: a mi ezredévnyi szenvedésünk most újra döntés elé állít minket, de a világ lelkiismeretét is: mit érdemlünk? „Éltet vagy halált?”

Az ezt követő három versszak – a nyolcadik, kilencedik, tizedik – A vén cigányban is olvasható gondolat jegyében született: Lesz még egyszer ünnep a világon! Ez lélektani megfontoláson és megfigyelésen alapuló okfejtés, mely reményt és bizakodást akar önteni sokat szenvedő, csatákat ugyan gyakran nyerő, de háborúkat sorra elvesztő népünk lelkébe. Arra a letagadhatatlan valóságra akar figyelmeztetni, hogy minden nagypéntekre feltámadás jön, mint ahogy minden jégverés és orkán után egyszer elcsitul az ég, szivárvány ejti ámulatba a bőrig ázókat, és felmelegít az életet teremtő isteni napsugár. Ez az értelme és megcáfolhatatlan logikája a Szózat e három versszakának: lehetetlenség, hogy hiába szakadt meg a hazáért annyi hű kebel, hiszen annyi ész, szent akarat és annyi ima erősít minket, hogy a sorvasztó átok nem törheti össze ezt a népet.

Most két rettenetes versszak következik, mely fellebbenti a fátylat a herderi jóslatról, a ránk olvasott, előre megtervezett nemzethalálról. Mert annyira útban vagyunk mi magyarok, annyira idegenek Európa közepén, hogy egyesek már halálunkról beszélnek. Bár a költő még ezt a halált is „nagyszerűnek” álmodja meg, az összkép riasztó: maga előtt lát egy gigantikus méretű tömegsírt, melyben a „nemzet sűlyed el”.

A nemzet költője annyira szereti népét, hogy még azt is megkoc­káz­tat­ja, hogy Magyarország eme előrevetített tömegsírja körül gyászoló népek sírnak, jajgatnak fájdalmukban, és „szemükben gyászkönny ül”.

Mi már tudjuk, hogy sem Európa, sem a nagyvilág értünk soha nem ont könnyeket. Tudjuk, hogy szép szavakkal elnevezték hazánkat a nyugati keresz­tény­ség védőbástyájának, de sem 1526-ban, sem 1848-ban, sem 1920-ban, sem 1956-ban nem védett meg senki..., nemhogy gyászkönnyeket ontottak volna értünk!

Lehet, hogy a nemzet költője ezt éppúgy tudta, mint mi, – különben nem írta volna meg félig önkívületben A vén cigányt. És alighanem ezért hirtelen fordulattal saját népe felé fordulva kiáltja agyunkba, szívünkbe, hogy csak magunkra számíthatunk. És mint a múltban, most 2006-ban is rajtunk senki más nem segíthet, csak rendíthetetlen hazaszeretetünk. Ezért mondjuk, és mindannyiszor megrendülve, a Szózathoz illő módon feszes vigyázzállásban énekeljük:

„Légy híve rendületlenül hazádnak, ó magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál, hantjával ez takar.
A nagy világon e kívül nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze: itt élned, halnod kell.”

Székesfehérvár, 2006. április 23.

Barlay Ö. Szabolcs    

Kapcsolódó hanganyagH1