Levélváltás

Egy mankó története

Hónapok óta beszélünk egymás között egy nyárádszeredai idős néniről, akiről megtudtuk, hogy csípőjét megműtötték, de nagyon sokat szenved a lá­bával. Újból kellene műteni, hiszen még a legutóbbi operáció szögei is bent vannak csontjában. De annyira fél, hogy inkább sántítva jár. Csak hát lenne egy mankó, azzal biztosan könnyebben tudna járni még a templomba is.

Ez a hír eljutott hozzánk, fehérváriakhoz. Különösen pécsi egyetemistán­kat, Verát ejtette rabul ez a történet, Ilonka néni története. Addig-addig járt utána a dolgoknak, míg szerzett egy mankót, és azt karácsony előtt ki is küldtük Szeredára. Azóta Ilonka nénivel nem lehet beszélni. Nemcsak a man­kónak örül, hanem különösen annak, hogy ővele még valaki, valakik törődnek. A nyolc boldogság mindegyikét hordja a szívében, és ezt hol postán küldött levélben, hol futópostással küldött versben adja tudtára a szeredai misszió papjának, a nálánál is idősebb Szabolcs atyának. Legutóbb vasárnap olvastam fel nekem írt versét a szentbeszédem végén, – most pedig leírom tegnap ér­kezett levelének néhány részletét. Ilonka néni hite erősítse meg mindannyiunk hitét.

Szeretettel teli szívvel üdvözlöm!

Nem tudok a jó Istennek elég hálát adni, hogy az atya által olyan közel kerültem az Úr Jézushoz, Szűzanyához, mert egész életemben arra vágy­tam, hogy a hitem megerősödjön... Úgy képzelem, mint ahogy a búzavető gazda örül a kalászba szökkenő eredménynek... Ez az imám: Életem itt van az Isten tenyerén, ezért nem félek én. Bármi fáj is nekem, mosolyog a szí­vem. Száz jajszó között is bízom vakon. Hitemet fel nem adom. Rám törhet ezer baj, veszély, Isten így szól: ne félj! Miért is félhetnék az Isten tenye­rén. Amen.

Reggel korán kelek, így szoktam meg: ötkor... Gondolatban elkalandozok Székesfehérvárra, – öt alkalommal voltam a nagy múltú városban. Minden templomot meglátogattam... Mivel megkaptam a jogot az idegenvezetésre, 40 személyes busszal többször átutaztunk, és így megismertük a magyar nagyvárosokat... Most Arankának köszönhetem, hogy a nagycsaládosok otthonában a kicsiknek mesélek... Hétfőn megkérdeztem tőlük: ki hímezte ki a Kis Jézuska ingecskéjét? Egy 8 éves kislány elmesélte, hogy édesanyja azt mondta, hogy az csak egy papír. Igaz, feleltem neki, de ha felhajtom a becsípést, nem felejtek el imádkozni. És kérek Ilonka nénitől neked is egyet, hogy te is tanulj meg imádkozni... Olyan boldoggá tett. Semmiség, de gyermekkorban sok jót megtanulhatnak... Kérem az atyát átadni Örömy Gyula úrnak hálás köszönetem az általa való jóságáért, amit utólag tudtam meg: nemes szívű uraság. Isten áldja érette! Mélységes tisztelettel maradok itt a hegyek között Erdélyben, ahol Bocskay István fejedelem szobra emlékeztet magyarságunkra... Már várom a tavaszt, mert akkor mégis ki kell venni a szöget a forgómból. Én vagyok a bizonyság, hogy az atya hite által hitem megerősödött. Isten áldja meg irántam való jóságát! Mindent köszönök!

Özvegy Kislaki Sándorné, Ilonka