Szemtanúk  vallomása  az  erőszakról

 


MAGYARORSZÁG RENDŐRÁLLAM ?!

( V. Mária tanúvallomása )

„Szemtanúként az alábbiakat szeretném nektek elmondani, és kérlek, adjátok tovább!

Ma délután a FIDESZ megemlékezésén vettem részt az Astorián. A rendezvény végeztével a Deák tér irányába indult meg a tömeg nagy része, mivel az Astoria téri metrómegálló le volt zárva, és leghamarabb ott szállhattak metróra. A Károly körút közepén járhattunk, amikor a Deák tér felől füstöt láttunk felszállni. Ettől az emberek kicsit elbizonytalanodtak, de azért folytatták útjukat. Sokan nem sejtették, honnan származik ez a füst, melyet sűrű pukkanások kísértek. A tömeg békés volt, álmunkban sem gondoltunk arra, hogy hamarosan minden csatatérré fog változni. Egyszer csak az előttem állók hirtelen irányt változtatva rohanni kezdtek a házfalak felé. A másodperc törtrésze alatt megértettem, miért. Szemben velem vágtató lovas-rendőrök tűntek fel, hihetetlen iramban közeledve. Én is igyekeztem a falhoz menekülni, de ott már sokan szorongtak, így csak reméltem, hogy nem taposnak agyon abban a szent pillanatban. Elrobogtak mellettünk, utánuk néztem, lassítás nélkül rohantak bele az Astoria felé veszettül menekülő tömegbe. Abba a tömegbe, melyben gyermekek és idősek is szép számmal voltak! Kezdett eluralkodni a pánik. De ez csak a kezdet volt. Szinte egy másodperccel később, ahogy a fal mellett igyekeztünk visszafelé, a Dohány utca felé (ez tűnt a legjobb menedéknek), gyalogos rendőrök sora jelent meg mellettünk, kezükben könnygázspray. Nem hagytak időt felocsúdni, már fújtak is. Az idős, szívbeteg, 45 kilós apámnak két lépésről fújta az arcába a gázt a rohamrendőr! Nekik háttal fordulva, arcunkat fedezve próbáltunk a fal mellett menekülni. Ekkor jelentek meg a vízágyúk, melyek zöld festékkel lőttek minket. (Mint utólag megtudtam, azért, hogy később megkülönböztethetők legyenek a veszélyes tüntetők a békés tüntetőktől, és így könnyen be lehessen őket gyűjteni!) Szerencsémre ekkor egy kapualjhoz értem, és még idejében beugrottam rajta, de ahogy visszanéztem láttam, hogy két vízágyús kocsi között egy harmadik tankszerű alkalmatosság gördül be, és lőni kezd felfele, a házak felé, de csak a fákat találta el, és amivel lőtt (nem értek a fegyverekhez), szikrát hányva csapódott az ágakba. Szerencsére egy udvarrendszerbe jutottam a kapualjból, amin keresztül sértetlenül kijutottunk a Rumbach utcába. Itt is tömegesen menekültek az emberek. Majd a Dob utca felé mentem, eddigre kezdett elmúlni a könnygáz hatása, onnan már sértetlenül tudtam hazajutni.

Azért mondtam el nektek, hogy lássátok, az utcai zavargásokat nem a szkinhed csőcselék kezdte. Ez volt a kezdet, ezután indultak meg a bátrabbak a város több pontjára, mert betelt a pohár! Nem lehet elhallgatni azt, hogy Budapesten, 2006-ban, az Európai Unióban fegyvertelen és békés, hazafelé igyekvő embereket lovas-rendőrrel és könnygázzal terrorizáljanak! Ha nem lettem volna szemtanúja az eseményeknek, nem hinném el, de igaz: Magyarország rendőrállam! És fényévekre van a demokráciától! Ötven évet vártak! És visszajöttek! De talán ilyen példátlan aljasságot még a kommunisták sem tettek soha, hogy miközben nemzeti ünnepen magukat ünneplik, aközben a vétlen népet véresre verik az utcán!

És még valamit. Sokan azt mondják majd, véletlen volt. Nem. Nem volt véletlen. A rendőrség napokkal ezelőtt jelezte a mentőszolgálatnak, hogy ma estére nagy mennyiségű, különböző vércsoportú vérplazma álljon készenlétben az ügyeletes kórházakban!

Adjátok tovább, messze hangozzon az üzenet!”


RENDŐRTERROR  BUDAPESTEN,
2006.  OKTÓBER  23 - ÁN

( Pongrátz András nyilatkozata )

„Most érkeztem New Yorkba Pestről. Nem tudom szavakba foglalni, ami ott történt tegnap.

A FIDESZ-ünnepség után tíz perccel, az ünnepség befejezése után a kocsink fele tartva a rettenetes nagy tömegben, talán sokszázezer ember békésen ment hazafele, s egyszer csak a Deák tér felől sikoltások, nagy zaj és rettenetes dübörgés. Az unokaöcsém megfogja a karomat, és elránt az útról, ahol vagy ötven lovas-rendőr vágtában belerohant a békésen oszló tömegbe, kardokkal hadonászva. Családok gyerekekkel, gyerek­kocsikkal, fiatalok, öregek ott, s ezek átgázolnak, belegázolnak a tömegbe! Azután jött a könnygázbomba, ugyancsak belelőve a tömegbe, és utána a gumilövedékek, ugyancsak a tömegbe. Képzeld, mindenki szaladt, ahogy tudott, amerre tudott! Szerencsém volt, hogy a harminc éves unokaöcsémmel voltam, aki kivezetett a könnygáztól elködösített Astoria előtti térről. Ez megint és megint megismétlődött, úgy a lovas-rendőrök átvágtatása, mind a könnygázbombák és a gumilövedékek.

Máma reggel hétkor, mielőtt a repülőtérre mentem, bementem a Parla­mentbe, és panaszt tettem a Parlament alelnökénél, Lezsák Sándor­nál, mert ma reggel a Parlament tárgyalta a rendőrterror legbrutálisabb megnyilvánulását a magyar néppel szemben. Nem csak panaszt, de feljelentést, és személyem és a magyar nép ellen elkövetett bántalom miatt is valakit felelősségre kell vonni!

Kérlek, küldd szét ezt a helyszíni közlést, hogy a magyarok világszerte tudják, mi történik ma a szent forradalmunk és szabadságharcunk ötvenedik évfordulóján Magyarország fővárosában, Budapesten!

Budapest és New York, 2006. október 24.

Üdvözlettel Pongrátz Andris,
a Corvin Közi Hat Pongrátz legfiatalabbja”
MÉG A KOMMUNISTA TERROR IDŐSZAKÁBAN SEM VERTEK NYILVÁNOSAN PAPOT!


MÉG  A  KOMMUNISTA  TERROR  ALATT  SEM
VERT  NYILVÁNOSAN  PAPOT  A  HATALOM!

( A Vatikáni Rádió riportja alapján )

Nagy visszhangot váltott ki a magyar nyelvű sajtóban a hír, hogy az október huszonharmadikai megemlékezések során ren­dőri bántalmazás érte Vértesaljai László atyát is, aki 1996 és 2002 között a Vatikáni Rádió magyar szekciójának felelős szer­kesztője volt. Megkértük Vértesaljai atyát, hogy a Vatikáni Rádió hallgatói számára foglalja össze a történteket:

Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió hallgatóit! Két nappal az október huszonharmadikai nagygyűlés után még mindig óriási meg­döbbenés tölt el engem. Tudniillik azon a napon, amikor Budapesten, az Astoriánál délután négy órakor sorra került a körülbelül százezres FIDESZ-nagygyűlésre, én is jelen voltam.

A nagygyűlés közepén, amikor a két himnuszt, a magyar himnuszt és a székely himnuszt elénekeltük, akkor én arra indultam, amerre lehetett: a Deák tér felé. Találkoztam Semjén Zsolttal, majd tőle el­köszönve kiléptem a Károly körútra, amikor rendőrök szaladtak el mellettem. Arra még volt figyelmük, hogy mindegyike rám üssön, de nemcsak rám, hanem bárki járókelőre. Papi ruhában voltam öltözve, kezemben zászló, de őket abszolút nem zavarta. Egyik rendőr a földre lökött, és így elestemben további ütéseket sújtottak rám.

Amikor a rendőrök elrohantak, akkor kezdtem ocsúdni: te jó ég, mi van itt? Akkor láttam, hogy lőnek a rendőrök, könnygázgránátokkal, méghozzá az Astoriánál, a Károly körút, a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi útnak a kereszteződésénél – ahol az ünneplő tömeg éppen hazaindulni készült. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen durva agresszió a rendőrség részéről egy védtelen tömeg­gel szemben megtörténhet. A tüntetők közé mentem, hogy lássam, hogy mi okozza a rendőrségnek ezt az agresszivitását. És ott, az egész utca szélességét bejárva azt tapasztaltam, hogy nincs senki olyan tüntető, aki bármiféle agresszív cselekedetet végrehajtott volna. Az emberek szemében csak egyet láttam: hogy dehát miért, dehát hogyan lehet ez?

És ekkor egy olyan isteni sugallatra én a zászlómat fölemeltem, és elindultam, valami nagy-nagy benső ünnepélyességgel. És így papi ruhában, a körülbelül háromszáz méterre velem szemben álló ren­dőrség felé mentem. A tömeg mögöttem elcsendesült, és én a rendő­rökhöz érkeztem, a sorfal előtt elléptem, és így egyenként az arcokba nézve – nem láttam se a plexipajzstól, se pedig a leeresztett sisak­rostélytól az ő szemüket-arcukat – csak annyit mondtam, valahogy így: „De hát miért? De hát mért bántotok bennünket?” Válasz nem volt, csak egy erősödő mormogás hátulról. A hátul álló rendőrök kiabáltak előre, hogy „Húzd be a papot! Ragadjad meg!” És nem tudom, hogyan történt a dolog, ott álltam én, teljesen védtelenül, nem is akartam még védekezni sem, amikor két-három rendőrkéz hátulról kinyúlott, berán­tott a falanx, a rendőrsorfal szétnyílott, engem ott földre rántottak, nyolc-tíz rendőr körbefogott, a rendőrsorfal mögött, és ott ütlegelni kezdtek. Közben azt hallottam, iszonyatos erejű, az Istent meg anyá­mat érintő káromlások, legdurvább trágárságok után, hogy „Vigyázz, ez pap!” A nemzetiszínű zászlónkra több rendőr rálépett és rátaposott. És, hogy ezt védjem, én ráborultam a zászlóra, mondván, addig én innét el nem megyek, amíg a zászlómat vissza nem adják. És erre valahogyan fölocsúdtak. Akkor azok, akik amiatt tartottak, hogy nehézség lesz ebből, mert egy papot ütnek, a többieket megfékezték. Fölálltam, és erre maguk közül kilöktek, és hátralöktek. Mögöttük újabb rendőrök voltak, azok oda a falhoz szorítottak, és mondták nagyon durván, lökdösve meg kiabálva rám, hogy takarodjak, tűnjek el.

Nem takarodtam, nem tűntem el, hanem visszamentem, szinte erő­vel, közöttük átvágtam, vissza a tüntetőkhöz, a második megverésem után, és akkor kezdődött igazában az én ottani békéltetésem. Vissza­mentem, hogy akkor ott legalább azokkal legyek, akik békések, és akiket megaláznak, és akiket így erőszakkal bántalmaznak. Ott marad­tam egészen addig, amíg körülbelül tíz-tizenegy óra tájban bennünket a rendőrség fokozatosan egészen a Kálvin térig visszaszorított. A jelen­lévők – azt se mondom, hogy tüntetők, mert nem tüntetők voltak, hanem egyszerűen békés emberek, de akik az első vonalban maradtak, azok nagyon indulatosak voltak – egyike-másika... köveket kerestek, üres üvegeket... Ha én ilyet láttam, akkor kivettem a kezükből. Azt kell megmondanom, hogy hatalmas nagy becsülete van a papi ruhának, még az ilyen pillanatokban is. Egyszerűen azért, mert én papként ott voltam, és azt mondtam, hogy „Tedd le azt a követ, ez nem méltó ehhez a pillanathoz, ők az agresszorok!”, a legtöbben letették. Aki meg nem, az azt mondta, „Menj innét, ez nem pacifizmus! Menj innét, te Gandhi!” Kaptam ilyen nagyon felemelő jelzőt. Nagyon örülök annak, hogy ottmaradtam, és óvhattam őket, hogy a jogos haraggal szemben mi, legalábbis, akik keresztények voltak, krisztusi méltósággal vála­szoljunk.

Most, két nap elteltével mentem az Uzsoki kórházba, és ott meg­röntgeneztek, és orvosi vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok ütés ért, a testemen kék-zöld véraláfutások vannak. Amikor egy könnygáz­gránát mellkasi tájékon eltalált, akkor épp a zászlóm rúdja védett meg attól, hogy komolyabb sérülést szenvedjek. Amint a földre estem, a többiek fölsegítettek.

Két nappal az események után bennem az a nagy kérdés vetődik fel, hogy egyáltalán minderre hogyan kerülhetett sor, tizenhat évvel a rendszerváltást követően. Emlékszem, 1988-ban én Nagy Imre és mártírtársai megöletésének harmincéves évfordulóján... én belekeve­redtem valami hasonló eseménybe, akkor, amikor az egykori fogoly­társak még a kommunista rendszer idején, tehát 1988. június 16-án az Új köztemető 301-es parcellájánál megemlékeztek erről a brutális ítéletről, gyilkosságról. Azt követően, aznap, tehát 1988. június 16-án a Hősök terén, a Műcsarnoknál jött össze az a háromszáz tüntető, aki jelen volt a temetőben. A rendőrség akkor bennünket ugyancsak könnygázzal meg gumibottal kergetett széjjel. Egy évvel később az ünnepélyes, nagy, országos Nagy Imre-temetésen a Fónay Jenő, aki éppen tegnapelőtt kapott a parlamentben Sólyom László köztársasági elnöktől legmagasabb elismerést, hívott meg személyesen, hogy én is azok között legyek, akik Nagy Imrét és mártírtársait temetik. Ezek után nem értem, hogy egyrészt az agresszió... másik meg a hazugság, hogyan folytatódhat. Én úgy gondolom, hogy minden felelős magyar embernek, különösképpen a keresztény lelkiismeretűnek, nem szabad hallgatnia, jelen kell lennie ott, ahol a lelkiismerete arra szólítja, és soha, soha nem tagadhatjuk el a hazugságot.