A REMÉNY FÉSZEKALJAI - APRÓ CSODÁK

 


TÁPIÓ MENTI TÁBOROK ÉS EGYEBEK

Kis hópelyhek az örömök, rajtuk Isten üzen: Jövök!. Ezek a gondolatok jutnak eszembe, amikor a KÉT TÁBOR második – az elsőnél sokkal fontosabb – részén dolgozom. (Az első a negatívumokról, a második a reménykeltő dolgokról szól)
A magam elé tűzött cél világos: feltárni, kibányászni mindennapi életünk rejtett kincseit, vagyis azokat a pozitív élményeket, melyek megerősítenek reményünkben keresztény magyarságunk jövőjét illetően. A negatívumokat ugyanis látjuk, sőt felnagyítva és kétségbeesve látjuk. Tagadhatatlan, hogy az a struktúra, ami több mint ezer éve szervezte, éltette népünk (városaink, falvaink, tanyáink) életét részben összeomlott, részben új feladatokat várunk tőle. Nemcsak a paphiány miatt, de funkcióját tekintve is a plébánia-filia rendszer egyre gyakrabban akadozik, vagy „oldallagossága” miatt egyre több helyen életképtelenné kezd válni. A megyéspüspökök központilag még megkísérlik az átszervezést, de ez sem hoz megoldást. Megdöbbenve vesszük észre, hogy az államigazgatással párhuzamosan, vele egy időben az egyház-igazgatás is mélyponton van. Éppen ezért felértékelődik minden „népi” = hívőktől eredő kezdeményezés. Mindez jelzi, hogy a legmélyebb rétegben él a krisztusi életstílus iránti igény.
És itt is párhuzamosságot lehet tapasztalni. Amilyen mértékben erősödik a civil szféra, olyan mértékben hallatják szavukat egyházon belül a Szentlélek által vezetett apostoli elhivatottságú férfiak és nők. Közösség-formáló tevékenységük nélkülözhetetlen az egyház életében. Dél-Amerika nélkülük már a múltszázadban levált volna az egyház testéről. Nekünk most kell megtanulnunk a nem egyházi személyekből álló, hanem a hívek köréből jelentkező kezdeményezések életképes csíráit.
Most beszámolok egy hazai egyházi sejt életéről, a Váci egyházmegyében található Tápiószentmárton-i kápolna körül kialakult „világi” kezdeményezésről.

A Blaskovich család birtokához tartozó kápolna 1945 után gazdátlan maradt, és tönkre ment. A tető nélküli épületet egy nyertes per során egy budapesti ügyvéd család örökölte. Az egyik fiú, Forrai Tamás a nyolcvanas évek során közösségének tagjaival rendbe hozta a kápolnát, a tetőt, a falakat, a freskókat, és húsz évvel ezelőtt, 1987-ben sor került a kápolna újraszentelésére. Később megkérték a sülysápi plébánost, hogy az ott élő fiatalokkal vegyék birtokba a kápolnát, környékbeli szentélyként. Ez megtörtént. Azóta nyaranként harmincas létszámú csoport táborozott a kápolna körül. Ma már ez a szám megtízszereződött. Közben Forrai Tamás jezsuita szerzetes lett, és a helyet –egykori „birtokát” Tápió Nagyboldogasszony – közösségnek adományozta.
A hajdani fiatalok mára már családjaikkal, nagyszámú gyerekkel keresik fel a Tápiószentmárton-i kápolna körül megrendezett tábort. A régi táborozók közül ketten a plébánián világi munkatársakként dolgoznak. Nagy, de boldogító munka egy-egy kétszáz fős tábor megszervezése. A konyhán dolgozó asszonyokon kezdve mindenki önkéntesként segít a tábor munkájában. A felnőtt fiatalok, a „kisebb testvérek”, vigyáznak a kisebbekre és igyekeznek nekik átadni mindazt, amit gyerekként hitben, erkölcsi tartásban, haza-, közösség,- családszeretetben itt, a Tápió-menti táborozásokon megtanultak.
Közben fejlődött, modernizálódott az élet,- az új épületben már télen is jönnek különböző programokkal lelkigyakorlatra, megbeszélésekre. A Nagyboldogasszony- közösség kovásza az életnek. Boldog párok emlékeznek vissza itteni megismerkedésükre, szerzetesi, papi hivatások születnek.
Mi mások ezek, mint „kis hópelyhek”, melyeken átüzen az Isten: „Veletek vagyok”